Kocsi Miki, a Nautilus, az Ambo, az Energia, a Nevada, az I. F. Company, Cserháti Zsuzsa, Korda György, Máté Péter, Delhusa Gjon és számos egyéb előadó egykori gitárosa, jelenleg a Moonflower tagja, nagy idők nagy tanúja. A kezdetektől fogva benne van hazai a beat- és rock életben. Ráadásul nemcsak muzsikusként, hanem hangszer-készítőként is alaposan letette a névjegyét. Az általa készített gitárokról ódákat zengenek a zenészek, mi több, még Ritchie Blackmore is elismeréssel nyilatkozott a munkájáról.
A kilencedik részben bepillantást nyerhetünk a Proton Stúdió hőskorszakába. Továbbá az Old Commando és a belőlük alakult Irgalmatlan Fivérek, azaz az I. F. Company történeteit elevenítettük még fel, közte a Török Ádámmal közös produkcióval és a híres-neves Blackmore-sztorival.
A legutóbb ott hagytuk abba, hogy a második Nevada turnus utolsó időszakát Helgoland szigetén töltötted, ahol igen jól érezted magad. Meddig tartott a Nevada nyugati turnéja?
Az a turnus csak nekem volt a második a Nevadával. Ugyanis amíg én Fóton voltam mintakészítő, közben ők ismét Németországban zenéltek. Tehát nekem a második, de egyébként a Nevada harmadik nyugati köre volt az, amiről 1987. szeptember közepén jöttünk haza. Akkor ismét egy kis szünetre vágytam. Nem mondtam, hogy soha többet. Nem is szándékoztam minden ajtót becsapni magam mögött, de egy jó ideig élveztem, hogy megszűnt a monoton napirend…
Hirtelen nem is tudtam, hogy mihez fogjak. Elraktam a gitárt, de tudtam, hogy nem hosszú időre. Majd meglátogattam egy barátomat, Szegedi Sándort, aki iskolatársam volt az általánosban. Két évvel idősebb nálam, anno ő volt az iskolai csapat dobosa, vagyis szegről-végről kolléga. Sándor iparművész, aki a saját tervezésű és gyártású bútoraival nagyon jó név volt a szakmában, abban az időben. Közel lakunk egymáshoz, néha meglátogattam a műhelyében. Aztán egy alkalommal megsokasodott a munka és beugrottam a csapatba segéderőnek, majd ott ragadtam. Nem csak a gyártásban vettem részt, hanem néha az ötletelésben és a technológiák továbbfejlesztésében is. Onnantól kezdve, gyakorlatilag hol zenéltem, hol nála melóztam, hol meg mindkettőt. Csak épp nem a Nevadával.
Miért hagytad abba másodszor is a Nevadát?
Nem tudnám röviden megindokolni. Nagy szerepe volt benne a játszható zenéknek. Olyan nagy különbségek voltak az első, 1980-tól ‘82-ig eltelt időszak játszható számai és az én második turnusom ideje alattiak között, az első javára és a második rovására, hogy nekem akkor nem volt kedvem tovább az aktuálisan menő slágereket játszani.
Egyre inkább más vonzott, ami egészen addig nem konkretizálódott bennem, de éreztem, hogy önkéntelenül is inkább a tradicionális rock felé kezdtem ácsingózni. Harminchét éves voltam és néha úgy éreztem, hogy még mindig van elég idő valami más zenét játszani. Olyasmit, amiben több örömöm lelem, mint az egyre sekélyesebb popslágerekben.
Mihez kezdtél ezzel az igényeddel?
Volt egy szintén a környéken lakó ismerősöm, a néhai Lajtos Béla, Isten nyugosztalja, az angyalföldi József Attila művház műszaki igazgatója, aki meghívott egyszer a József Attilába, valami több zenekaros emlékkoncertre. Ez még valamikor 1988-ban történt, késő ősz tájékán. Elfogadtam a meghívást és a megadott időben lementem az előadásra. Egy számomra teljesen ismeretlen társaság volt ott. Sok mai barátot, kollégát, zenészt akkor láttam életemben először. Többnyire nem tudták, ki vagyok. Egyrészt, mert pár évig külföldön voltam. Másrészt, mert itthon velem a Nevadát, a nagy sztárok nélküli zenei világ eme széles szegletében vagy egyáltalán nem látták, vagy csak nagyon kevesen.
Mindenesetre tetszett a hangulat és meglepett a zsúfolt telt ház. Mivel Béla már napokkal előtte erősen noszogatott, nagy nehezen rávett, hogy én is szálljak be a koncertbe, aminek a végén egy jam session lesz. Azt válaszoltam neki, hogy „A session-ben szívesen részt veszek, de valami konkrétabbat is mondjál!” Amire azt felelte, hogy „Menj ki Branyóval a színpadra, bluest fog játszani!”
Életemben először láttam Gönczy Lacit, Csepregi Sanyit vagy Branyót (Baranyec János gitárológus – a szerkesztő), miként ők is engem. Aki azonnal behívott az öltözőbe, kitekerte egy üveg vodka nyakát, ami nagyon hamar elfogyott. Emlékszem rá, hogy elvittük a Marshall-omat, meg a saját készítésű gitárt. Majd mikor Branyó kiment a színpadra, bekonferált engem. De úgy, mintha valami világsztár lennék, aki épp most tért haza a világot bejáró turnéjáról. Viszont mire a mikrofonig ért, elfelejtette a nevem, hát bemondott egy másikat: „Kerekes Miklós!” Végül is, mindegy volt, a kocsi is kerekes, ráadásul négy van neki… (nevet)
Bencsik, Radics vagy Hendrix emlékkoncert volt? Vagy valamilyen másik rendezvény?
Sajnos már nem emlékezem.
Miket játszottatok?
A produkció Branyó műsora volt, én csak egy blues-ra társultam hozzá. A továbbiakban Hendrixeket, Cream-et játszottak és saját dalait Radics Béláról.
Akkor sanszos, hogy valamilyen Radics emlékműsor volt. Különösen Jani részvétele és dalai okán. Annakidején jó barátok voltak, annyira, hogy Radics Béla volt Branyó esküvői tanúja.
Kik vettek még részt a jamben?
Csepregi Sanyi volt a basszusgitáros, Koszorú Attila ült be a dobhoz és még a Tuti becenevű dobos, azaz Márton Sándor is színpadon volt, aki aznap este kongázott. Nyomtuk a bluest, Branyó valamelyik saját szerzeményét, felváltva adtuk egymásnak az imprót. Volt egy legendásan öreg gitárja, egy vénséges Fender Telecaster, ami nagyon “hivatalosan” szólt. Nagyon tetszett, irigyeltem is tőle és hát nagyon jól éreztem magam a nagy színpadon. A teltház közönségét látva pedig elfogott valami megfogalmazhatatlanul jó érzés. A kis Marshall kombómat a technikusok majdnem fejmagasságba tették valamilyen konténerre, bemikrofonozva. Szólt, mint az állat. Fürödtem a gitár hangjában és nagyon élveztem a hirtelen jött sikert. Mert igen nagy tapsot kaptunk.
A végén persze nem mentünk azonnal haza, az egész társaság maradt még egy kis „beszélgetésre”. Amiből aztán nagy véleménykülönbségek alakultak ki és a szemem láttára esett szét az alap-zenekar, aminek a neve Old Commando volt, ha jól emlékszem… A gitáros otthagyta a társaságot. Nem értettem, hogy min vesztek össze, meg nem is nagyon érdekelt. Aztán viszont Csepregi Sanyi megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem beszállni a bandába. Gondoltam, miért ne? Ha nem kell minden nap csinálni, és ha ami nem tetszik, azt nem kell játszani, akkor nagy baj nem lehet. Hát elkezdtünk próbálni.
Kik voltak a zenésztársaid?
Horváth András volt a billentyűs, Koszorú Attila dobolt, Csepregi basszusozott, én gitároztam és gyakran beugrott még Tóth Csaba szájharmonikázni. Néha pedig beszállt Bíró Gyuri is.
Az öreg Gyurma…
Igen. Gyurma énekelt. De ő sem maradt állandóra. Majd egy idő után el is tűnt. Úgy tudom, neki sem volt teljesen rendben az egészsége… Szóval, így kerültem be abba a zenekarba és abba a társaságba. Tudni kell, hogy Gönczy Laci, meg az egész angyalföldi banda valódi rockban utazott és utazik ma is. Akikre már akkor sem az volt a jellemző, hogy Modern Talking-ot játszottak volna…
Mivel a nyugati munkák által hatalmas repertoárom volt, kicsipegettük belőle azokat a dalokat, amiket az Old Commando felállással is el lehetett játszani. Én is vittem jó néhány számot az őskorból, a régi igazi öreg beat korszakból. Ők is nyomultak a kedvenceikkel. Gyakorlatilag a másodvonalbeli szakma akkor ismert meg engem. Mert azok a rövid időszakok, amíg a németországi utak előtt és közben itthon voltam, nem tett engem ismertté. A műsorkísérő időkben minden estének megvolt a főhőse, akit szépen, alázatosan kiszolgáltunk. Bevallom őszintén, nem is vágytam ismertségre. Talán én voltam a legkevesebbet az ORI büfében lebzselő zenész – nem sok időt töltöttem ott. (nevet) Ahogy Máté Peti vagy Tarján Pali nevezte az ilyen tevékenységeket, a legkevésbé sem vágytam a pofafürdőkre vagy pofavizitekre. Mondjuk a Nevada korszakban nem is lett volna időnk unatkozni, annyit melóztunk.
Ez a hirtelen született banda a József Attila művházban kezdett rendszeresen próbálni. Aztán Lajtos Bélának támadt egy ötlete és az egyik próbára lehívta az új igazgatónőt, hogy hallgassa meg a zenekart, akinek nagyon tetszett a műsorunk. Akkor Béla előállt azzal, hogy újra lehetne egy hetente ismétlődő zenés estet velünk rendezni, a hölgy pedig beleegyezett. Viszonylag hamar lett egy törzsközönségünk, akik hoztak még több embert, egész jól mentek a hétvégi bulik.
Közben viszont ezerrel ment a stúdiózás is…
Végeredményben azt is Bélának köszönhettem. Ugyanis azokat a bulikat néha meglátogatta Enyedi Ernő, aki régi ismerős volt, még a hetvenes évek elejéről.
Zenészként is? Billentyűzött valahol, ahol te voltál a gitáros?
Igen, billentyűs volt, de úgy alakult, hogy nem hozott össze minket a sors túl hosszú időre, pedig tettünk érte eleget.
Ugyanis Ernő alakított egy bandát, amiben Csuka Mónika basszusozott és Csuka Mari dobolt. Úgy volt, hogy én leszek a gitáros, hát egy teljes hónapon keresztül próbáltunk Rákoskeresztúron, a Dózsában. Majdnem minden nap ott voltunk, aztán amikor már úgy éreztük, hogy eléggé kicombosodtunk, Mónika elhívta egy próbánkra Nagy Ferót. Aki el is jött, méghozzá Miklóska Lajos „Apu”-val.
Majd beültek a széksorok közé, lábak felrakva az üléstámlára, aztán az úgymond „meghallgatás“ végeztével Mónika kedvesen kérdő tekintetére megszólalt Feró: „Jó, jó, de még nem elég szar…“ Nem volt őszinte a mosolyom. Egy darabig szüneteltettem a próbákat.
Időben hol járunk? Ugye jól gondolom, hogy ez valamikor a hetvenes évek végén lehetett…
Persze, még 1979-ben történt, két éve játszottam a Nevadában. De mivel akkortájt kaptuk meg az első három hónapos német szerződést, meg aztán bejött a Máté Péter turné is, hát maradtam a Nevadában. De bevallom, eléggé elkedvetlenített Feró „nagyívű” minősítése, amit azóta sem értek…
Volt valami neve annak a majdnem beindult formációnak?
A próbák alatt még nem, aztán meg nem volt rá szükség. Majd Ernőék egy másik felállással mentek tovább. Ha jól tudom, ők is külföldre.
Tehát nem jött össze a közös zenekar, de pár évvel később azért jó sokat melóztatok Enyedi Ernővel.
Igen. Mikor felbukkant a József Attila művházban, nagyon megörültünk egymásnak, rögtön kellemesen bonyolult lett az élet…
Kifejtenéd ezt bővebben, főleg a fiatalabb olvasóink kedvéért!
Ernő akkoriban építkezett Rákospalotán. Párhuzamosan a Proton Stúdió építését is vezényelte, amely ugyanabban a házban lett berendezve. Nagyon megörült, hogy előkerültem. Invitált, hogy látogassam meg. Lenne egy-két elképzelése, mondjam el, mit javasolnék… Aminek az lett a vége, hogy egy hét múlva már nyakig voltam a stúdió építési munkálataiban. Ahol is az első feljátszó már működött, de a keverő terem, meg a kis feljátszó még sehol nem volt. Oda kívánták beüzemelni a Münchenben vásárolt Starsound Dynamix stúdió pultomat, amit Ernő időközben megvásárolt tőlem.
Ma már nyugodtan el lehet mondani, hogy nem csak a stúdió építőjeként, de amolyan szellemgitárosként is alapos részt vállaltál egyes Proton kiadványok elkészítésében.
Egy jó pár hónapba beletelt, mire összeállt a rendszer és elkezdhetett teljes kapacitással működni. Először annyi volt a szerepem, hogy az összes vasszerkezetet én készítettem. Hosszú napokon keresztül szabtam, összeállítottam, hegesztettem lent a nagy ház alagsorában, ahol berendeztem a kis ideiglenes lakatos műhelyemet. Persze hamar bekerült a feljátszóba a kis JCM-800-as Marshallom, a saját építésű gitárom, mintha a stúdió tartozékai lennének. Utóbbit sokan elkérték a felvételek során, ami miatt igen gyorsan elterjedt a hangszer jó híre.
De számtalanszor megtörtént az is, főleg kezdő zenekarok esetében, hogy a gyerekek kicsúsztak az időből. Ha pedig nem voltak elég ügyesek, általában mindig a szólógitárosnak kopott el az ideje. Olyankor Sáfár Öcsi “Dödöle” leszólt a pincébe, hogy „Miki, gyere fel! Kellene egy gitárbetét.“
Majd jött a felmentő sereg, Kocsi Miki személyében…
Az ilyesmi felkérés nagyjából mindig a bérelt stúdióidő vége előtt egy órával történt. A Marshallt már „befűtöttem”, megmostam a kezeimet, majd beállítottam a mocskos melós overállban. Hozzá hosszú haj, nagy szakáll. A gyerekek csak néztek, mint a gázálarc, hogy honnan került elő ez az öreg vasporos hipszter, aki felkap egy gitárt a sarokból… (nevet)
Miután megegyeztünk egy ilyenkor illedelmes összegben, kértem az alapot és megkérdeztem, hogy mi az elképzelés? Általában elég volt nekik, ha feljátszottam egy improvizációt, néha egy-két bekötéssel, ha már kialakult, hogy mit szeretnének. Többnyire nem nagyon kellett ismételni… Néha puszta örömködésből, ha az időbe még belefért, pluszban egy szólamot is játszottam az előzőre. Ha tetszett a srácoknak, meghagyták. Többnyire meghagyták. Aztán visszamentem hegeszteni… Ők is jól jártak, meg én is. Volt úgy, hogy egy nap kétszer is felhívott Öcsi a műhelyből…
Nekem elég volt, hogy jól éreztem magam és hasznosnak bizonyult a segítségem. Az a kis „zsebpénz” is jól jött. Néha nem is kevés gyűlt össze egy hónap alatt… Kellemes idők voltak, nem unatkoztam. És nem csak a gitározást illetően. Én készítettem az összes traverzet, mind a kilenc falra szerelhető szintetizátor-tartó polcot, a hatalmas JBL monitorok rezgés denferelt, izolált tartóit a nagy pulttal szembeni falakra. Valamint természetesen a nagy Mozart pult hatalmas lábazatát, aminek akkora súlya volt, hogy csak két részletben bírták becipelni kábé tízen, amit végül benn a helyén hegesztettem össze. De ezeket a melókat is szerettem. Ernő minden eszközt biztosított mindezekhez a munkálatokhoz. A mai napig őrzöm azt a háromfázisú, 200 amperes nagy Hetra hegesztőtrafót, amivel akkoriban dolgoztam. A stúdió elkészülte után ott már nem volt rá többé szükség.
Sokan megfordultak Ernőnél, sok zenészt ismertem meg és többen felismertek a régebbi ORI-s időkből. Nagyon ment a stúdió, teljes kapacitással, rengeteg zenésszel, bandákkal. Egyszer, amikor éppen egy létra tetején egyensúlyoztam egy bazi nehéz vésőgéppel, bejött Cserháti Zsuzsi. Ráköszöntem jó hangosan, a régi üdvözléssel. A hangomat megismerte, de hirtelen nem tudta, honnan jön, aztán lemásztam, egymás nyakába borultunk… Többé nem találkoztunk, csak egyszer hívott fel, hogy segítsek neki, mert valamilyen grillező berendezést akart venni nyaralásra, és tanácsot kért…
Te is részt vettél Zsuzsa protonos felvételein?
Sajnos nem. Ott találkoztunk és akkor láttam utoljára. Jó sokat dumáltunk a stúdió előterében, amikor bejött énekelni, de sajnos nem voltam ott a felvételeken.
A stúdióval párhuzamosan pedig a klubokban is zenéltél.
Persze, az továbbra is ment, heti rendszerességgel. Viszont a zenekar időközben átalakult. Mivel Horváth Andris és Koszorú Attila is más irányba vágyott, elhagyták a bandát. Utóbbi vitte magával az Old Commando nevet. Helyükre Szegedi István billentyűs került, egy kombó Hammond orgonával. Ő ajánlotta nekünk Kovács Nándort, akinek a dobolása abszolút semmi kivetnivalót nem hagyott maga után. Megmaradtunk Csepregi Sanyival és Tóth Csaba, aki énekelt, szájharmonikázott. Azzal a bandával többféle irányzatú zenéket játszottunk és persze régi hard rockot.
Például miket?
Ismert rock klasszikusokat, amiket képesek voltunk eljátszani. Persze nem csak keménykedtünk, volt például egy egész csinos kis összeállításunk a Beatles-től és Carlos Santanától is. Valamint egy pár Led Zeppelint is betámasztottunk a repertoárba, amivel régi álmom teljesült. Továbbá játszottunk többek között Free-t és Deep Purple-t is. Egy hét alatt lett kész a műsor. Annyira egymásra találtunk…
Meg hát az idézőjeles kényszer is hajtott minket.
Ugyanis nagy könnyelműen bementem a Dohány utcába, a Dvoracsek Gyuri vezette Rock Café-ba, beajánlani a zenekart. Aki a legnagyobb meglepetésemre, teljesen látatlanban is megvette a társulatot. De úgy, hogy a következő hétvégén már játszani kellett. Azt persze nem árultam el, hogy a zenekar annyira új, hogy a tagokkal még alig ismerjük pár napja egymást és, hogy nem próbáltunk még egy fél percet sem.
De megoldottuk és onnantól kezdve, ha jól emlékszem, valamivel több, mint egy éven keresztül majdnem minden hétvége a miénk volt, többnyire zsúfolt látogatottsággal.
Az új formáció új nevet is kapott.
Igen, annak már I. F. Company volt a neve.
A magam részéről majdnem berosáltam a röhögéstől, mikor először hallottam a rövidítés jelentését. Megosztanád a megfejtést a Rockinform fiatalabb olvasóival is?
Még 1986-ban történt, hogy éppen a csernobili katasztrófa utáni napokban jöttünk haza szabadságra. Hazafelé az autóban, ahol már fogni lehetett a magyar adásokat, figyelmesen hallgattuk a rádiót, hátha hallhatunk valami fontosat. Akkor a hírműsorban bemondták, hogy újra engedélyezik Magyarországon a női szerzetesrendek működését. Aztán még volt pár szó, mikor elhangzott az a mondat, hogy ők az Irgalmas Nővérek. Arra nekem meg mindjárt a hülyeségre mozdult az agyam. Hát benyögtem a kocsiban, hogy: „Mi meg csinálunk egy zenekart és mi leszünk az Irgalmatlan Fivérek!” (nevet) Ezen jót röhögtünk. Majd néhány évvel később eszembe jutott, amikor nevet kellett adni az új bandának. Így lett az új formáció Irgalmatlan Fivérek Company. Amit aztán idővel lerövidítettük I-re és F-re. Ma már annyit változtatnék rajta, hogy az I. F. helyett inkább U. B. lenne. Vagyis U. B. Company, mint Unmerciful Brothers. (nevet)
Az I. F. nagyot ment akkoriban.
Sokat játszottunk Dvoracseknél a Rock Café-ban. Az volt az első bázis. Volt úgy, hogy a más napokon kieső zenekar helyett is mi ugrottunk be. Így nagyon sokan megismertek minket, kezdett a zenekar a törzsközönségen túl is kedvelt lenni. Hívtak máshova is játszani. Jó helyekre.
Mondj egy példát, kérlek! Sajnos az akkori bandák mellett már a korszak közkedvelt klubjai is kezdenek kikopni a köztudatból…
Miután egyszer valakinek a szervezésében volt egy bulink Pálhegyi Pistinél a Viking Klubban, attól kezdve ott is előfordultunk, elég komoly sikerrel. Az első alkalommal ott volt a közönség soraiban majdnem az egész Geronimo motoros banda. Onnantól fogva majdnem mindig eljöttek, mikor ott játszottunk. A president testvérét, Gvardián Imrét régebbről ismertem, aki elvitt a gitárommal a klubházukba, a Rómaira. Náluk is rendszeres fellépő lettem, persze mindig csak beugróként valamelyik bandához, puszta örömből.
Egyszer egy hangszer kiállítás alkalmával meghallott minket egy Séllei Ervin nevű szervező, aki az Almássy téri Szabadidőközpontban akart felléptetni, ahová Pálhegyi Pisti hívott: „Miki, gyertek! Nektek ott a helyetek. Ti lesztek a kivételezett zenekar.” Mivel nem is voltunk rajta a plakáton. Mindenesetre játszottunk kábé háromnegyed órán keresztül, majd mire végeztünk, Séllei már kész tervvel várt minket a színpadi lépcső alján. Fellépést ajánlva az 1991-es háromnapos zalaegerszegi rock fesztivál harmadik estéjére. Méghozzá Török Ádámmal együtt, a rendezvény záróaktusaként történő közös fellépésre. Miközben tárgyaltunk, odajött az egyik gitárstand ferdeszemű nyakkendős képviselője, majd illedelmesen elkérte a gitáromat és igen sokáig forgatta-nézegette.
Nyilván más is kiszúrta, aki egy kicsit is ért hozzá, hogy miféle kincset építettél…
Nagyon bólogatott… Időközben az elektronikája totál ki lett cserélve. Brutális nehézfegyverzet került beépítésre, amit aztán szintén megbántam, mert egész más világ szólt belőle, mint az eredeti Gibson mini humbuckerekkel. Másrészt viszont az akkori kívánalmaknak kifogástalanul megfelelt. A Bridge pozícióban egy EMG-81-es, a Middle pozícióban egy DiMarzio Mega Drive, a Neck-nél pedig egy DiMarzio Distortion bármit rendesen meg tudott dörrenteni.
Szóval Séllei első hallásra megvette a zenekart…
Igen, azonnal lecsapott a zenekarra. Kifejezett kérése volt, hogy mi legyünk a zalaegerszegi fesztivál záróeleme. Méghozzá azzal a repertoárral, amit az Almássy téri hangszer kiállításon is játszottunk. De Török Ádámmal kiegészülve. Úgy is lett.
Miket játszott az I.F. akkoriban?
Ugyanazt a rock klasszikusokból álló repertoárt, amit a Rock Caféban is.
Ádám akkor még a Mini RC-vel zenélt vagy már megvolt a RABB magja? Esetleg a szólókorszakának vége felé járva, ott is csak egyedül lépett fel?
Zalaegerszegen közvetlenül előttünk játszott, vagyis az utolsó előtti műsorszám fellépője volt, amikor is egyedül állt színpadra. Volt egy szerkezet a mikrofon állványára szerelve, az adta neki az alapot. Majd, mikor vége lett, jött a meglepetés, ami Ervin kifejezett kívánsága volt. Tehát utána mi következünk, viszont Ádám még fent marad velünk a színpadon.
Gyugyó sokat mesélt arról a korszakról. Kifejezetten nehezményezte, hogy mindig mindenki csak az arany és ezüst Minikről beszél, vagy azokról kérdezi. De egyáltalán nem respektálják, hogy elsők között kezdett elektronikus alapokkal zenélni, ráadásul úgy, hogy az alatt a hét év alatt összerakott négy nagylemeznyi anyagot, meg még két filmzenét…
Az első alkalommal, még a hangszer kiállításon, megbeszéltük a szünetben, hogy felhívjuk a színpadra: Majd úgy csinálok, mintha akkor venném észre, hogy a közönségben van. „Á, helló! Szia Ádám! Nincs kedved feljönni tilinkózni egyet?” (nevet) „Dehogynem!” – jött a tömör felelet. Persze a fuvola már oda volt készítve Nándi mellé és akkor minden különösebb megbeszélés nélkül lenyomtunk egy blues-t.
Mindkét esetben nagyon nagy sikerünk volt. Boldog voltam, hogy Török Ádámmal játszhatok. Nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy miután elbúcsúzott a közönségtől, még ott maradt egy darabig, hallgatni a műsorunkat.
Amikor a Gyugyó a tavaly esedékes Török Ádám 75 kiállításra készülődött, pont az ilyen produkciókból akart egy brossúrát kiadni és a látogatók kezébe nyomni. Egy rakat hasonló fellépésről, illetve közreműködésről mesélt az asztal mellett falatozva, melyekből talán még egy fotó, egy videó vagy egy kiadvány sem készült, mégis fontosnak tartotta, hogy azokat is elrendezze az életművében. Sajnos már nem maradt elég ideje rá…
A sztorihoz tartozik még, hogy Zalaegerszegen csodálatos repi kaja és pia volt számunkra előkészítve. Köztudott, hogy Ádám mennyire szeretett kajálni. Mellette ültem az asztalnál. Nem tévedés, tizenhat, igaz nem túl nagyméretű rántott csirkecombot evett meg. Jóízűen, boldogan. Öröm volt nézni.
Isten nyugosztalja!
Akkoriban történt, hogy egy másik külföldi szakértő is a kezébe fogta a gitárod…
Akkor ősszel két koncertet is játszott a Deep Purple Magyarországon. Pesten voltak elszállásolva valamelyik szállodában. Tájékozatlan voltam, nem tudtam róla. Pedig a Kedélyes Urak nevű zenekar tagjai az egész délutánt végig futballozták velük azon a nevezetes napon.
Ami szeptember 17-én vagy 19-én lehetett, a szombathelyi buli előtti vagy utáni pihenőnapjukon, hiszen 20-án és 21-én már ismét koncerteztek, előbb Nyíregyházán, majd Kassán. Továbbá Pesten voltak még 22-én, egy újabb pihenőnapon és még 23-án is egy ideig. Akkor látogatta meg Roger Glover Hörcher Lacit, majd aznap este újabb fellépés, Poznanban.
Igen, úgy lehetett, mert másnap már mentek tovább. Arra emlékszem, hogy csütörtöki napon történt, mert egy kieső zenekart helyettesítettünk. Amúgy minden hétvége a miénk volt.
Akkor szeptember 19. A két hazai koncert között, félúton.
Fociztak egy jót, majd Ritchie Blackmore-nak eszébe jutott, hogy mutassanak neki valami helyet, ahol rockélet folyik. Erről talán Hetsch Laci bővebben is tudna mesélni.
A lényeg, hogy aznap este már félig tele volt a Rock Café, ami ugye egy L alakú terem, aminek a sarkában volt a színpad. Abban a részben már nagyon sokan voltak, amit a bejárattól nem lehetett látni. Viszont a bejárattól a színpadig lévő rész majdnem üres volt. A bárpultnál üldögéltek páran. Mi meg Csepregi Sanyival ettük a babgulyást.
A falakon körbe tükrök voltak, amikből látni lehetett, ahogy nyílik az ajtó és, hogy kik jönnek be. Egyszer csak megállt a kezünkben a kanál és halálra vált ábrázattal néztük a tükröt. Ránéztem Sanyira és csak annyit bírtam kinyögni, hogy: „B.meg, ez Blackmore!” (nevet)
Egy egész társasággal jött le. Legelöl egy kétméteres gorilla, vöröses színű zakóban. Azonnal lehetett tudni, hogy testőr. De már előtte is megvolt a műsor. Ugyanis a hústorony már kicsivel korábban is járt lenn. Egy kis mitugrász gyerek odament hozzá, hogy: „Száz forint a beugró!” Vagy már mit tudom én, mennyi volt akkor, de valami piti összeg. Az meg csak jött és félresöpörte, „Jól van, fogd be a szád! Nekem hivatalból meg kell néznem a helyet. Ott ül fenn az autóban egy angliai gitáros. Meg kell néznem milyen a hely.”
Ki lehet az? – gondoltam magamban. Meg akarja nézni a helyet. Vajon meg akarja hallgatni a zenekart is? Mi meg közben tovább ettünk Sanyival. A nagy ember körbenézett, majd felment és öt perc múlva jött is vissza többedmagával. Köztük Blackmore. Akkor rögtön megkérdeztem, önkéntelenül is kibukott belőlem a kérdés, hogy: „Ez meddig marad itt?”
Az addigi életem folyamán soha semmilyen körülmények között nem voltam még lámpalázas. De akkor ott hirtelen elkezdtek remegni a lábaim. „Hogyhogy meddig? Te mit foglalkozol ezzel?” – kérdezett vissza valamelyik kidobó. A többiek a zenekarból meg persze ezerrel cukkoltak: „Miki, ne parázz, mutasd meg neki!” Majd gyorsan belém erőszakoltak három kis whiskey-t.
Mit csinált közben Ritchie?
Blackmore leült a bárpulthoz valamilyen itallal a kezében. Nem éreztem jól magam. A világ egyik legnyomorultabb érzése gitárosként, egy teremben lenni a Ritchie Blackmore-ral, de úgy, hogy nem az ő kezében van a gitár. Sosem fogom elfelejteni. Kegyetlen érzés volt. Majd eljött az idő, elkezdtünk játszani. De hát, mint a vaddisznók, a lehető legkeményebben és jó hangosan nyitottunk. Blackmore azonnal megfordult, majd háttal helyezkedett a pultnak és folyamatosan ütötte a lábával a ritmust. (mutatja) Úgy tűnt, hogy érdeklődéssel hallgatta, amit játszottunk.
Addigra már totális teltház volt a Rock Caféban. Minden széken ültek, minden asztalnál zsúfoltság és egy csomóan álltak is. Szóval zsufi tömeg. A bárpult körülbelül tíz-tizenkét méterre volt a színpadtól. Aminek azon a sarkán álltam, ami a legközelebb volt a pulthoz. Eljátszottuk az intrót, üdvözöltem az összegyűlteket, általában én dumáltam. Szóval köszöntöttem a közönséget és aztán azzal folytattam, hogy: „Nagy örömmel köszöntjük a Rock Caféban a nagy és legyőzhetetlen Deep Purple együttes gitárosát, Ritchie Blackmore-t!” Majd felé intettem, ő pedig a nevét hallva visszaintett. Senki sem fordult hátra, azt hitték, hogy viccelek. Közben két német turista gyerek, akik látták, hogy mutatok a bárpult felé és azt megértették, hogy Ritchie Blackmore, viszont azonnal odamentek hozzá és mindjárt ráíratták vele a dzsekijükre a nevét…
Mi meg játszottunk tovább, a szokott módon ment a műsor. Közben valaki a „vezetőségből” odajött a színpadhoz, hogy játsszunk Purple-t, de én azt feleltem, hogy amíg Blackmore itt van, én nem biztos, hogy nem játszok Purple-t. De a fiúk tudják, és nagyon szívesen felkínálom neki a gitárt. Odament hozzá az ürge és beszélt vele, de ő csak rázta a fejét.
Miket játszottatok?
Santana-t játszottuk és egyéb rockklasszikusokat. És persze Led Zeppelint. De úgy, hogy a dobos énekelt. Kovács Nándi nagyon jó dobos volt, jó énekhanggal. Nem semmi, hogy a Led Zeppelint úgy énekelte, hogy közben dobolta is. Nagy szám volt. Majd, amikor a Moby Dick-et nyomtuk, amiben én csak az elején, meg a végén vagyok a gitárral, akkor odavittem a gitárt a Blackmore-hoz.
Dal közben?
Igen, a hosszú dobszóló alatt. Amikor a többiek sem maradtak fenn a színpadon… Viszont nem sokat tudok angolul. Sok mindent értek, de azt a sok angol nyelvű szövegnek köszönhetem. Hát ösztönösen németül szóltam hozzá, de nem emlékszem, hogy beszélt-e németül.
Amennyiben jól tudom, folyékonyan beszél németül. Az első két felesége német volt. Sőt, a hőskorban egy ideig az NSZK-ban lakott.
Mindenesetre megértette, hogy mit szeretnék… Én is ráírattam vele a nevét a gitáromra, ami úgy három-négy év alatt sajnos lekopott róla. Le kellett volna lakkozni. Mindenesetre kért és kapott a pultos lánytól egy nagy vastag fekete alkoholos filcet, majd nagy betűkkel ráírta, hogy Ritchie, a tremoló mögé, ahová mutattam.
Semmi sem maradt belőle?
Nem. A gitárt később felgeneráloztam, de sajnos az autogram felismerhetetlenül lekopott. Talán valahol van valami fotó, amin látszik, hogy ott van a felirat a gitáron. Tudod, amikor harmadjára mentem ki a Nevadával, azon kívül semmilyen más hangszerem nem volt. Nagyon jó gitár volt, de nagyon sokat változott az eredeti állapotához képest. Mielőtt Blackmore visszaadta volna a kezembe, még megkérdezte, hogy ez milyen gitár. Mondtam neki, hogy hát ezt én „sütöttem”. Már majdnem visszaadta, de aztán mégis elkezdte tüzetesebben nézegetni… Forgatta a kezében, alaposan megfogdosta a nyakát és majd mielőtt tényleg visszaadta, átvette a bal kezébe és a jobbjával kezet fogott velem.
Az igen! Pedig nem egy barátkozós típus.
Megrogytak a lábaim az örömtől. (nevet) Egyrészt azért, hogy nem én mentem el a Deep Purple koncertre, hanem én gitározhattam Ritchie Blackmore-nak. Másrészt pedig, hogy kezet fogott velem… Hihetetlen volt. Három napig nem mostam meg.
Miközben a barátaimnak úgy büszkélkedtem: „Gyerekek, Blackmore DNS-e van a tenyeremen!” (nevet) Nagyon fel voltunk dobva akkor. Az egész zenekar…
Nagyon nagy dolog volt. Abban az időben még inkább szenzációnak számított, mintha manapság történne valami hasonló. Rekordgyorsasággal ment körbe a sztori a szakmán. Még hozzám is eljutott, pedig akkoriban még épp csak elkezdtem írogatni, az iskolarádión túl pedig csak egy-egy kalóz plakáton juthatott el némi infó a rockerekhez. De mindegy volt, aki nem ismert téged, az is lelkendezett, hogy a nagy Blackmore megdicsért egy magyar gitárost…
Hízott is a májam. Hetekig szárnyaltam még utána.
Vajon van ebből valami felvétel? Manapság már százával lennének fenn a világhálón a telefonos videók. De akkoriban még a fényképezőt se szívesen vittünk le a klubokba, nemhogy profi magnót, nehogy bajuk essék, ha túlságosan megemelkedik a Malligand-fok…
Nem. Arról a zenekarról, talán csak egyetlen egy intró marad fenn. Amit egy Clapton riff ellopásával csináltam. Az talán még megvan kazettán valakinél.
De a Blackmore látta I. F. Company bulin nem készült felvétel…
Ha jól tudom nem. Biztos előkerült volna.
Valószínű, mert a Glover látogatás is rég felkerült a netre, miként a februári pesti Deep Purple koncert részletei is.
Folytatjuk!
Fotók: kiadói archívum, Branyó Archívum, Hetsch László archívuma, Kleb Attila, Kocsi Miklós archívuma, TTT Nemzeti Rockarchívum
