Ismét egy nagyon erős évet zártunk. Oly annyira, hogy például a három dobogós helyezett bármikor simán helyet cserélhetne. Szinte csak érzelmi okai vannak az alábbi sorrendnek. Mindenesetre az idei lemeztermés alapján nagyon is úgy tűnik, hogy továbbra is él és virul a rockzene minden ága. Más kérdés, hogy még mindig szinte mindenben az úgynevezett nagy generáció tagjai viszik a prímet.
Ennek megfelelően tőlünk nyugatabbra bitang erősre sikeredett az idei nagyszámú archív megjelenések általános minősége is. Némelyik a toplistába is bekerült, de akár az egész nemzetközi rangsor állhatna olyan remekművekből, mint a Renaissance aranykorának rádiós- és tévés-szerepléseit összesítő Can You Hear Me? – Broadcasts 1974-1978 dobozka. Vagy a Coverdale szólóanyagokat Whitesnake köntösbe öltöztető, azokat alaposan felújító Into The Light – The Solo Albums című rendhagyó gyűjtemény. A King Crimson Red 50-je pedig simán lehetne akár az év kiadványa is, az időtlen klasszikus törzsanyag alapján akár minden évben, csupán csak azért csúszott lejjebb, mert a The Road To Red változat extrái még mindig sokkal érdekesebbnek tűnnek az idei Red bónuszoknál…
1. DEEP PURPLE: =1 2LP / CD / CD+DVD / BSCD+BD / 2LP+CD+DVD+3×10”
Biztos van benne egy jó nagy adag elfogultság is, de még mindig képtelen vagyok betelni a legújabb Deep Purple albummal. Több, mint nagyszerűen sikerült a „minden egyenlő eggyel” gondolatsort körüljáró dupla lemez, illetve kiadványcsalád.
Persze Ian Paice, Don Airey, Roger Glover és az ötödször is a produceri székbe ülő Bob Ezrin neve külön-külön is garancia volna, hogy a Deep Purple legendái nem adnak ki akármit a kezeikből a ritka stúdió megjelenéseik alkalmával. De ez most tényleg több, mint meggyőző lett. Ráadásul a nyolcadik iksz felé menetelő Ian Gillan is ismét a jobbik formáját nyújtja.
Pedig 1992-es harmadik belépése óta folyamatosan rajta nyugszik a legnagyobb teher.
Van tehát ez az együttes, mely jóval több, mint egy zenekar. Inkább egy olyan brit intézmény, mely folyamatos megújulásával újra és újra képes volt utat mutatni a hard rocknak és a kapcsolódó műfajoknak. Akik ráadásul nem, hogy belerokkantak volna a tagcserékbe, hanem kis kivétellel pont, hogy inkább mindig a vérfrissítések után gurítottak igazán nagyot. Így volt ez a Mark II kialakulása után, mikor a Concerto for Group and Orchestra és a Deep Purple In Rock párosával duplán forradalmasították a rockzenét. Majd jött a Mark III és IV formációk bemutatkozása két időtlen remekművel. Aztán a Mark II első visszatérése is nagyot szólt, míg a Mark V féle Slaves and Masters pedig a Rainbow hagyományokat vitte tovább zseniálisan. Némi kis megbicsaklás után a Steve Morse belépésével kialakult Mark VII megint csodát alkotott a Purpendicular-ral. Ami bravúr a Lord-Airey csere után aztán már csak másodjára jött össze, a mindmáig utolsó zseniális dalcsokor, Rapture Of The Deep különféle változatainak piacra dobásával. Ha mindehhez hozzávesszük még, hogy a ki- és belépő tagok szólóprodukciói mellett a Rainbow, a Whitesnake, a Black Sabbath vagy Gary Moore kísérőzenekarában is szinte egymás kezébe adták a kilincset a főszereplők, talán érzékelhető valami abból a kreatív energia koncentrációból, amit John Coletta ambícióinak köszönhet a világ.
Persze az új bárdista, Simon McBride sem számít igazán új fiúnak, kívülállónak meg végkép nem. Épp elégszer bizonyította már Airey és Gillan zenekaraiban, hogy tudja a dörgést. Mi több, szinte akármelyik elődje stílusában képes érvényesen megnyilvánulni. Minderről a Morse utáni Deep Purple koncerteken már élesben is megbizonyosodhatott a közönség. Majd elérkezett a Mark IX stúdiós bemutatkozásának ideje és akkor derült ki csak igazán, hogy micsoda katalizátor is ez az ír fiú. Amolyan két lábon járó áldás, aki nem csak kitűnő zenész, kiváló zeneszerző és még kiválóbb előadó, de egyben úgy tudja munkára ösztönözni az élő legendákból álló együttest, amire már közel harminc éve nem volt példa.
A Deep Purple tehát ötvenhat évvel a megalakulása után is magabiztos fáklyavivője a hard rock műfajnak. Egy olyan alakulat, melyre minden korszakban, minden helyzetben számítani lehet. Lám az új lemezük az idei felhozatalnak is megadja azt a tartást, azt a magabiztos támasztékot, amiről elrugaszkodva aztán mindenféle fúzióra lépés után is van hova visszatérni. Everything equals one. Minden rockzene ugyanarra az alapra építkezik és végül ugyanoda is tér vissza. Long live rock and roll!
2. JUDAS PRIEST: Invincible Shield 2LP / 1LP+SP / CD / BSCD2 / MC
Az előbbieket szinte egy az egyben el lehetne mondani a Judas Priest-ről és az új Judas Priest lemezről is. Annyi különbséggel, hogy ezúttal meg az ikergitáros brit metal főpapjai celebráltak valami egészen különlegeset. Alkottak ismét valami bitang nagyot. Mert az új seprű ezúttal is nagyon jól söpör. Márpedig éppen ötven év telt el az első Judas Priest megjelenése óta, de a banda még mindig bivalyerős és úgy csap oda, ahogy azt kell.
Ezúttal a csodás Richie Faulkner érkezése húzta vissza az életbe Epitaph World Tour környékén fél lábbal már a sírban lévő csapatot. Majd jött a Firepower és most az Invincible Shield, melyek tényleg olyan jók, hogy a csapat bármelyik csúcsidőszakának bármelyik csúcsalbuma mellé tehetők, gond nélkül kiállják a próbát.
Akármelyik klasszikussal is vallatjuk párban a hifiben az új lemezeket, legyen az Sin After Sin, British Steel, Screaming For Vengeance, Defenders Of The Faith, Turbo, Painkiller vagy akár a Nostradamus, mindegyik mellett magabiztosan állva maradnak.
Mert az Invincible Shield aktuális. Mert az Invincible Shield-en nincs töltelékdal. Mert az Invincible Shield szól, mint az ágyú. Mert az Invincible Shield dalai kivétel nélkül szólnak is valamiről. Aminek persze digitális mocsárba merült rabszolgalelkek nem feltétlen fognak örülni. De mégis olyan húsbavágó, fontos és érvényes az üzenet, amit a tagok hitelesen tudnak képviselni. Ráadásul bombaformában vannak az öregek. Mind hangszeresen, mind szerzőként, mind koncepcionálisan. Külön kiemelendő Rob Halford csodálatraméltó vokális teljesítménye. De még csak a kinézetük sem változott különösebben. Arculatilag még mindig hozzák az eredeti heavy metal fémes esztétikáját. Szó sincs olyasmiről, mint sok más kortársnál, akik már inkább tűnnek egy-egy külvárosi hajléktalanszálló snapszer szakkörének, mint motoros huligánoknak vagy acélkerítéseket kettéharapó barbár hősöknek.
Szóval megjelent az új Priest és Ian Hill-ék sokadszorra is megmutatták, mi a metal. Ilyen alkalmakkor derül ki újra és újra, hogy minden stílus lényege az önazonosság. Hogy azok tudnak tartósan a színen maradni és komoly hatást gyakorolni, akik szívből és meggyőződésből játsszák a zenéjüket, nem pedig patikamérlegen kimérve adagolják az ilyen-olyan hamiskás sikerreceptek alkotórészeit. Mindez a hitelesség szükségeltetik ahhoz is, ha valaki érvényes és maradandó zenei megemlékezést kíván mondjuk Dio vagy Lemmy emlékének alkotni. Ugyanis ezek a művészóriások még halálukban is lepattintják magukról a képmutatást és a hamisságot.
Az album egyetlen gyengéje a hossza. A deluxe kiadás három bónusz kislemezdala ugyanis pont annyival nyomja meg a normál játékidőt, amitől már túlcsordul a pohár. Néha tényleg több a kevesebb. A dupla lemez és a sztenderd CD tizenegy tételének kábé 53 pernyi anyaga pont elég egyszerre ebből az intenzív zakatolásból. Aztán, ha lejárt, inkább újrakezdeném.
3. FOCUS: 12 LP / CD
Bár a Focus 12 valójában már a holland prog rockerek tizenhetedik stúdiólemeze, a névadó dalsorozatuk itt szereplő része pedig most épp a Focus 13-nál tart, senkit se tévesszen meg a látszat! Thijs van Leer nagyon is tudja, mit csinál. Mert az 1969-es indulás óta valóban sok víz lefolyt már az Amstel-en, a névváltoztatástól fogva éppen 55 év telt el, de még mindig előre mennek. A program neve persze ezúttal is improvizatív rock, prog rock és jazz-rock, valamint fúzió a kortárs komolyzenével, de meglehetősen szabadon. Csak semmi panelesedés, semmi önismétlés, semmi biztonsági játék.
A fuvolista, billentyűs, zenekarvezető Thijs van Leer ugyanis még hetvenöt évesen is nap, mint nap gyakorol, valamint továbbra is aktívan alkotó kiváló dalszerző. A nála három évvel idősebb másik ős-tag, Pierre van der Linden pedig még mindig kitűnő zenész, első osztályú prog dobos. Így hát, amit idén kiadtak a kezükből, továbbra is élénk, érdekes és előremutató. Ami egy cseppet sem mondható bepunnyadt öregemberzenének.
Szó sincs arról, hogy öregesen, szép lassan vagy épp középtempósan ellötyögik a kisujjukból kirázott szép harmóniákat, aztán le van tudva a dolog. Hanem továbbra is kreatívak és alaposan odacsapnak. Mindehhez pedig visszatérő séma a lemezen, hogy a kompozíciók elején, mondjuk, egy-két percig valóban ilyesmikkel altatnak, majd jön a váltás és már a prog rock hőskorába repítő lendületesebb, keményebb, vadabb vagy disszonánsabb témákkal folytatják. Ami így már csak a szerkesztés folytán is kétszer olyan komolynak hat, mintha csak önmagában vadulnának. Szerencsére az „új tagok”, vagyis Menno Gootjes gitáros, billentyűs és Udo Pannekeet basszusgitáros, billentyűs is nagyon jól illeszkednek az összképbe. A Focus 11 vagy 12 dalcsokrait hallgatva fel sem merül a hallgatóban, hogy egy többgenerációs formáció szerzeményeit hallja.
Miként az újkori Focus lemezeket hallva sem feltétlen derül ki, hogy elég kacskaringós út vezetett idáig. Pedig a hetvenes évek alapművei és aranykora után, előbb a zenekaron belüli csetepaték, majd a kiadói nyomás, végül a totálisan megváltozott zenei környezet is sújtotta a bandát. A légüres térbe érkező, látszólag senkit sem érdeklő Focus con Proby után meg is szűntek egy időre, bár búvópatakként mindig is életben tartották a saját zenéjüket. Készültek szólólemezek, egy páros szólóalbum is, néha össze-összeálltak egy-egy nosztalgiakoncertre is. De aztán a kétezres években már komolyabban ráléptek a gázpedálra és jobbnál jobb albumokkal örvendeztették meg a progresszív zenék szerelmeseit. Mára pedig már ott tartunk, hogy több stúdiólemezt készítettek az újbóli aktivizálódás óta, mint a hőskorban. Ráadásul a Focus még mindig az egyik legaktívabban koncertező csapat a prog rock világában.
Az új albumhoz ismét Roger Dean készített borítófestményt. A korongon pedig méltóképpen állítottak emléket David Bowie-nak és Bartók Bélának.
Bár ez utóbbi nem igazán érte el itthon az úgynevezett szakma ingerküszöbét. Mit nekünk, hogy most épp a legnagyobb holland rocklegenda zenél Béla emlékére, ha se nem jár vele ingyenlemez, se nem jár érte könnyen elvihető pályázati lóvé vagy egyéb állami gempa. A magyar kultúráért és a nemzeti büszkeségeink külföldi renoméjáért izguljon csak, akit megfizetnek érte! Nemdebár, jó kultúros urak és illetékes elvtársak?
4. SAXON: Hell, Fire And Damnation LP / CD / 2CD / MC
Valamikkor a kilencvenes években, a grunge áttörését követően, az új helyeztet kihasználva elindult egy dicstelen korszak a tömegmédiában, mely a heavy metal kiheréléséről és módszeres kinyírásáról szólt. Amihez sajnos rock- és metallegendák tömegei asszisztáltak. Önként lemondva az addigi arculatukról, a legendás zenekari logókról és kabalafigurákról, a metalos öltözködésről, a hangzásukról, a zenei stílusuk alapjairól. Nemritkán egyből énekest, frontembert is cserélve a nagy-nagy önmegvalósítás, illetve beilleszkedési kényszer jegyében. Majd persze jöttek is garmadával az egynyári félkemény háztartási popzenék, a modernkedő androgün fazonok, a mindenféle művészi mélységet nélkülöző, de annál gusztustalanabb, bárgyú vagy éppen didaktikus szövegek és borítók. Egy komplett műfaj készült feladni magát, hogy az egykori lázadókból a világszellemet szervilisen kiszolgáló, eldobható papírmasé polbeat figurákká degradálják önmagukat és egyben elhülyítsék az addig mellettük tűzön-vízen kitartó közönségüket is.
Csak kevesen tudtak mindvégig becsületesen kitartani abban a vészterhes korszakban. De még az ellenszélben bártan küzdő kevéske együttes közül is kitűnt a Saxon, mely a Solid Ball Of Rock-tól a Metalhead-ig az egész évtizedben egységesen magas minőséget szállított. Egyszerűen felüdülés volt akkoriban már csak meglátni is a Dogs Of War vagy a The Eagle Has Landed Part II borítóit a lemezboltok kirakataiban. Az önazonos zenékről és szövegekről már nem is beszélve. Mert még a mesterségesen gerjesztett ellendivatok és a nehézségek okán megfogyatkozott rajongótábor dacára sem adták fel. Miközben az eredeti művészi koncepcióból sem engedtek. Így, mikor a millennium után elkövetkezett a műfaj feltámadása, majd metal elkerülhetetlen reneszánsza, volt hova visszatérnie az időközben eltévedt vagy a hét szűk esztendőre önmagukat simán csak szabadságoló többieknek.
De a második aranykor még csak ezután következett a Saxon számára. Előbb még letudtak egy csörtét a névhasználattal kapcsolatban, majd mikor letisztult a kép, az akkori banda a Lionheart-tal ráállt egy sínre, melyen azóta száguldanak, miközben menetrendszerűen magabiztosan szállítják a kimagasló alkotásokat. Oly annyira lendületbe kerültek, hogy még a Covid se tudta őket lelassítani. A sorlemezek közti szünetekben ugyanis előbb Biff Byford szólólemeze jött ki, majd a turnémentes hónapokban két feldolgozáslemezt is rögzítettek.
A legújabb csapás, a Hell, Fire and Damnation pedig ott folytatja, ahol 2022-ben abbahagyták.
Mondhatnánk, hogy ennyi idő után már mindenfajta izgalmat nélkülöz a produkciójuk, míg mások viszont pont a kiszámítható szikár riffelést és a történelmi eseményeket megéneklő szövegeket hiányolnák, ha bármi is változna.
Számomra például kifejezetten imponál az, amit mások a Saxon hibájának gondolnak, vagyis, hogy tudatosan őrzik a true metal imázsukat és a nyolcvanas évek elején kialakított fémes esztétikájukat.
Szintén komoly fegyvertény, hogy a turnézástól tavaly visszavonult Paul Quinn és a helyén gitározó Diamond Head legenda, Brian Tatler egyaránt hallható az albumon, mégis egyértelmű Saxon a végeredmény. Mivel az idő továbbra is kegyetlenül halad előre, egyre gyakrabban fogunk ilyen megoldásokkal találkozni. Mert ez tényleg egy életre szól!
5. DJABE & STEVE HACKETT: When The Sound Turns Sweet 2CD / 2×2 track master tape / 4 track tape
Mindig bajban vagyok, hogy hova, melyik listába helyezzem a Djabe & Steve Hackett produkció kiadványait. Mert a nemzetközibe ugyanúgy illenek, mint a hazaiba. Idén aztán úgy alakult, hogy a 2023-as turnét archiváló ikerkiadványok közül az egyik koncert felvételét ide, a másikat meg oda rendeztem. Talán így a legigazságosabb, egyben a legreálisabb is.
Szóval volt a csodálatos Journey Continues turné, melynek minden egyes állomása tartogatott valami különlegességet. A fergeteges hangulatú utolsó előadás, pedig mindent megkoronázott. Talán a turnétemetés okán, vagy lehet inkább azért, mert az időjárásra való tekintettel az utolsó pillanatban tették át zárt térbe a szabadtéri bulit, de megint unikális élménnyé vált ez a koncert, melyen egészen más energiák mozdultak meg, mint korábban. Ezúttal is érvényes az It Is Never The Same Twice hanghordozó címében rejlő igazság, hogy Steve Hackett és a Djabe esetében tényleg sosincs két egyforma előadás, ezért is válhat minden turné végére a hang és egyben a koncertélmény is egyre édesebbé.
A When The Sound Turns Sweet című dupla CD, dupla mesterszalag másolat, illetve szimpla magnószalag az emlékezetes temesvári koncert teljes felvételét tartalmazza. Továbbá bónuszként a Karvaly Tibor hegedűs részvételével elhangzott ős-Djabe blokkot a győri előadásból.
A koncertalbum minőségéről minden elmond, hogy dupla mesterszalag-másolat verzió a High End Munich 2024 világkiállítás egyik szenzációjának számított. Egy olyan szalagpárosnak, melyet nem csak a hifi és highend iránt érdeklődő vásárlátogatók vittek haza örömmel, de a hardveres kiállítók, így a magnó-, erősítő-, kábel- vagy hangfal-készítők is szívesen használták tesztanyagként a bemutatóikon.
A negyedik napra mindez úgy nézett ki, hogy akármelyik irányba indultál, valamelyik standon biztosan Djabe és Steve Hackett szólt. Teszem azt, egy végfokos kollégánál, mint kitűnően bevált tesztzene.
Ismét egy minden tekintetben referenciaértékű koncertfelvételt kaptunk a Djabe műhelyéből, mely mind a tartalmát, mind a hangminőségét, mind a kivitelét illetően etalon. A legnagyobb közhely, de náluk tényleg mindig a szó legszorosabban vett értelmében is igaz, hogy világszínvonalú, amit időről-időre kiadnak a kezükből. Alig várom a folytatást!
6. MANDOKI SOULMATES: A Memory Of Our Future 2LP / CD
Leslie Mandoki dobos, dalszerző, producer nemzetközi szupergroupja esetében szintén mindig kérdőjel, hogy az adott albumuk vajon melyik listába illik inkább? Ez esetben inkább a nemzetközi indokoltabb, lévén A Memory Of Out Future témái jóval globálisabbak, mint az azt megelőző Magyar Képek tételeié.
2024-ben a Soulmates egy nyolcvanperces dupla albummal jelentkezett, mely zeneileg hosszú idő óta a legjobb arányú ötvözete a fúziós jazznek, a prog rocknak és a jó értelemben vett popnak. A jelenlegi egyre őrültebb világhelyzetre reflektáló témák pedig nemcsak, hogy aktuálisak, de egyenesen telitalálatnak bizonyultak. Főleg, hogy Leslie életrajzi ihletettségű egyéb darabjai azt is megmutatják, miért is érdemes az utolsó lélegzetünkig ragaszkodni a normalitáshoz: a családunk és az utódaink miatt. Egyszerű ez.
A szokás szerint kimagasló minőségű zenélést ezúttal egy teljesen analóg felvételi eljárás és az annak eredményeként megszólaló valódi analóg vinil hangzás emeli új dimenziókba. Nem véletlen, hogy A Memory Of Out Future kétlemezes vinyl album változata is tarolt a High End Munich 2024 világkiállításon. Legyünk nagyon büszkénk, hogy kishazánk időről-időre ilyen tehetségekkel ajándékozza meg a világot!
7. BLACK SABBATH: Forbidden – 2024 Tony Iommi Remix LP / CD
A Cross Purposes viszonylagos sikere után beindult egy kéretlen brainstorming az I.R.S. kiadónál. Melynek végeredményeként valamelyik kiadói nagyokos gondolt egy nagyot és a modernitás jegyében ráerőszakolta Ernie C, Body Count gitárost a Black Sabbathra producerként. Mivel az agresszív ajánlathoz ultimátum is járt, joggal érezhette Tony Iommi, hogy sarokba lettek szorítva. Bár már maga a puszta hír is kiborította a Sabbath tábort, valamiért mégis megpróbálkoztak a lehetetlennel.
A jó Ernie persze a maga rendje és módja szerint igen alaposan el is baltázta a hangzást. Fogalma sem volt a Sabbath mibenlétéről. Mindezt a kárt pedig még tetézte is azzal az alapvetően jóindulatú húzásával, hogy vendégként betolta a projektbe a haverját, Ice-T Body Count énekes-rappert, akit egyből a Forbidden lemez nyitónótájában lehet hallani. Tracy amúgy tisztességesen helytállt, de mivel a Black Sabbath-nak sem előtte, sem utána nem volt soha, egyik albumán sem vendégénekese, hát még rappere, a dolog promóciós öngólnak bizonyult és másodszor is a sírba lökte a Sabbath Tony Martin korszakát.
Mindig ez történik, mikor valaki azt hiszi magáról, hogy jobban tudja Tony Iommi-nál, mi is az a Black Sabbath. Lásd például a Seventh Star vagy a The Devil You Know albumok körüli anomáliákat a névhasználattal kapcsolatban! Mindenesetre a hatalmas fiaskót követően Tony sok éven át nyilatkozta újra és újra, hogy alaposan át fogja dolgozni, majd ismét ki fogja adni a Forbidden albumot.
Amit tőle komolyan is lehetett venni, mert sokakkal ellentétben, Iommi nem szokott a levegőbe beszélni.
2024-ben aztán meg is érkezett a teljesen újjászületett album, LP-n és CD-n. Részint az önálló Forbidden remix, részint az Anno Domini 1989–1995 címet viselő, három másik Tony Martin-os Sabbath album remaszter változataival egybecsomagolt díszdobozos kiadványokban. A végeredményt hallva pedig nyugodtan kijelenthető, hogy a hosszadalmas munkálatok minden egyes percét megérte kivárni. Mert a Forbidden oly annyira felfrissült, hogy szinte egy vadonatúj Black Sabbath lemezről beszélhetünk. Végre úgy hasítanak azok a tipikus, masszív, gonosz Iommi riffek, ahogy azoknak kell. Amint azoknak a világ sötét dolgait megéneklő szövegekhez illeszkedve mindig is meg kellett volna dörrenniük. Végre klasszikus heavy metal hangzást kapunk klasszikus heavy metal dalokhoz, nem pedig modernkedő, kiherélt puhapöcs művészkedést. Ebben a texturában pedig még Ice-T közreműködése is sokkal jobban működik.
Az újrakiadás része még az eredetileg csak a japán kiadások bónuszául használt Loser Gets It All, ami leginkább ismét a gyűjtőket boldogítja majd. Ha mindehhez hozzávesszük még, hogy milyen kitűnően sikerült a Doomed Forever / Forever Doomed című új dupla Zakk Sabbath, vagy az Adam Wakeman vezette új Jazz Sabbath album, a The 1968 Tapes, akkor az Úr 2024. esztendejében egy dologgal kapcsolatban megnyugodhatunk: végre ismét jó kezekben van a Sabbath örökség.
8. SPECIAL EFX: Return To Budapest With Love CD
Az 1982-ben alapított fúziós / smooth jazz / jazz-rock formáció többször is turnézott hazánkban. A kötődés adta magát, hiszen George Jinda, azaz Jinda György ütőhangszeres annakidején, az átkosban Magyarországról indult szerencsét próbálni a világba. Később Szakcsi Lakatos Béla is csatlakozott a főként kortárs instrumentális muzsikát játszó együtteshez. Sajnos azóta már mindkét kiválóságunk az égi zenekart erősíti.
A játékuk azokban fennmaradt és hála Chielli Munucci gitáros, zeneszerző, hangszerelő, producer gondos precíz szerkesztő- és utómunkájának, 2024-ben megjelent egy archív koncertlemez, mely két budapesti előadás legjobb pillanatait vonultatja fel.
9. ELLEFSON: Bass Warrior Tour – Live In Studio CD
Bő három hónap különbséggel járt Budapesten David Ellefson idén aktuális Bass Warrior műsorának, illetve a Megadeth aktuális felállásának turnéja. Miközben viszont a basszusgitáros legenda programjára még az Analog Music Hall-ban is csak lézengtek az emberek, beleértve a bőséges szakmai közönséget is, addig nem sokkal később a vörös riffmesterre és persze a trendi brandre már olyan zsúfolt telt ház jött össze, hogy a szervezők még az újságírók közül sem engedtek be mindenkit a Barbába. Ami egyrészt egy vállvonás, hogy „hát így élünk mink”, ilyen a világ. Másrészt meg egy tűpontos helyzetkép, egyfajta nemzedéki önvallomás, hogy lám-lám, azért a valóságban messze nincs akkora különbség egy átlag diszkós és egy átlag metalos között, mint az hirdetik némelyek dörgedelmesen.
A két Dave egymáshoz közeli műsora esetében mindez azért volt még látványosabb, mert mindössze csak két komolyabb különbség volt a programjukban. Egyrészt az énekhang – amit persze a csodálatos Titta Tani simán egyhangú pontozással nyert volna, ha versenyről lett volna szó. Ennek ellenére mégiscsak hiányzott a dalokból Mustaine egyedi orgánuma. Másrészt pedig a kötelező Megadeth klasszikusokon túl elhangzott dalok különböztek még kissé. Az új Megadeth formáció nyilván a legfrissebb, The Sick, the Dying… and the Dead! albumról illesztett be két plusz dalt az örökzöldek közé. Míg a Bass Warrior Tour anyagát felvonultató EP CD felfogható egyfajta David Ellefson életmű keresztmetszetnek is, a Megadeth kompozíciókat leszámítva.
Szóval idén télen Ellefson és olasz szupergroupja annak rendje és módja szerint befáradt a római Modern Music Institute hangstúdiójába, majd az ott készült felvételekkel indultak a 2024-es Európa-turnéra, hogy mindenki tudjon mit dedikálni a koncertállomások meet & greet program-részén. Ennek megfelelően a cucc annyira exkluzív, hogy eddig csak koncerteken lehetett megvásárolni. Sem kiskereskedelembe, sem online terjesztésre nem került. A CD értékét pedig még tovább növeli, hogy jelenleg nagyon úgy tűnik, hogy a 2025-ös turné sajnos már nem fogja érinteni hazánkat. Tegyük hozzá gyorsan, hogy okkal, joggal! Csak és kizárólag önmagának köszönheti a szemellenzős hazai közönség, hogy Magyarország nem, hogy nem duplázik, hanem simán kimarad. Így viszont minimum Bécsig kell majd menni a Bass Warrior Tour CD-ért, ha egyáltalán maradt még belőle.
Mindenesetre, ha ez a cucc Megadeth néven jön ki, a Hidden Treasures után szabadon, akkor ódákat zengenének róla a metallista kultúrsznobok. Így viszont, hogy nincs rajta a menő brand pecsét, sok más elsikkadt hanganyaghoz hasonlóan megmarad kevesek örömének. Please smile, smile when you think about me…
10. DAVID GILMOUR: Luck And Strange LP / CD / BSCD2 / BD / 2LP+BD / 2CD+BD
Nem vagyok könnyű helyzetben, mikor az új Gilmour lemezről kell nyilatkoznom. Részint van bennem egy erős elfogultság, melyet több évtizednyi rajongás, benne személyes koncertélmények is táplálnak. Részint pedig muszáj elismerni az új anyag erényeit. Elsősorban, hogy a Luck and Strange számos olyan harmóniai, dalszerkezeti és hangszerelési újdonságot tartalmaz, melyekre a negyven évvel korábbi About Face korszak innovatív megközelítései óta nem volt példa. Persze David nem azt a bizonyos érát kopírozza, de tény, hogy mint annakidején, ezúttal is a lehető legtávolabb helyezkedett a Pink Floyd örökségtől, illetve saját hagyományosabb blues rock dalaitól is. Másodsorban a Luck and Strange hangulatai semmilyen módon sem kompatibilisek a korai Floyd pszichedelikus világával. Miként a legendás zenekar aranykorának prog rocker protestálásával sem.
Készült hát egy album, mely szinte csak nyomokban tartalmaz rockzenét. Pink Floydot meg még talán annyira sem. Melynek a megszólalása még az előző két Gilmour szólólemezhez képest is idegen. Persze mi más is lenne, ha a főhős kirúgta a jól bevált társproducerét, valamint a korábbi zenekarának és állandó vendégzenészeinek oszlopos tagjaira sem tartott igényt a felvételeknél. Már az első hírek alapján fogtam a fejem, hogy vajon mi lesz abból, ha az új lemezen se Phil Manzanera, se Jon Carin, se Bob Close, se Crosby és Nash. De még Rick Wright és Steve DiStanislao is csak egy árva trackben szerepel majd, archív felvételről…
A régi bevált arcokból egyedül Guy Pratt úszta meg a selejtezést. Mellette maradt még Gilmour családja, akik viszont szerencsére tudták úgy ihletni az élő legendát, hogy a végül talán már túlságosan is kimódolt dalcsokor mégsem ment át öncélú művészkedésbe. Bár tény, hogy nekik valószínűleg sokkal jobban tetszik, és többet is mond az új album, mint nekem és még számos más csalódott floydernek világszerte.
Azonban Illések és pofonok, úgyis mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mennyire tetszenek az új dalok, illetve azok felvételei. Miként azt sem lehet erőltetni, hogy valaki rá tud-e csatlakozni érzelmileg a Luck and Strange vonatára, vagy sem.
Ami viszont már inkább a bazári hangulathoz tartozik, az indokolatlanul sokféle hanghordozó verzió piacra ömlesztése. Egy-egy megkerülhetetlen alapművet persze fel szoktak frissíteni 5-10 évente ilyen-olyan bónuszokkal, borítóváltozatokkal, de talán még azok esetében is túlzás volna a Tesco bringák színkavalkádját idéző, az átlagember számára ráadásul többnyire beszerezhetetlen lemezverziókkal szívatni a rajongótábort. És mi lesz, ha a Luck and Strange is az About Face sorsára jut? Ha negyven év múlva már csak egy maroknyi floyder teszi fel néha-néha, tiszteletből? Biztos, ami biztos, előre le van tudva pár évtizednyi évfordulós kiadás…
Utóhang
Az év csalódása, hogy Ozzy Osbourne Rock And Roll Hall Of Fame beiktatási ceremóniáján még csak meg sem említették Bob Daisley-t. Persze mindannyian tudjuk, hogy a Rock And Roll Hall Of Fame egy ócska biznisz cirkusz, aminek semmi köze sincs a rockerséghez. Egy újabb gittegylet, amelyik a rock and rollon élősködik. Mint ilyen, normál esetben említést sem érdemelne. Viszont Ozzy hozzáállása egyes egykori társaihoz valóban vérlázító. Persze itthon is ismerünk olyan zenekarvezetőket, akik előszeretettel radíroznak ki maguk mellől – a múltjukból- zenészeket, társszerzőket, egyéb stábtagokat. Cserélnek ki utólag bizonyos sávokat. Tüntetnek el neveket a szerzők közül és a stáblistákról. Miként a nagy-nagy barát által készített lemezborítók is simán leselejtezésre kerülhetnek, ha változik a szél. Szóval Bob, aki a basszusgitározás és a zeneszerzés mellett állítólag a saját Ozzy korszakának szinte összes dalszövegét is hozta, úgy tűnik, végleg feketes.ggű lett. Mégiscsak igaza volt anno a vörös tanárainknak: Lenin élt, szelleme él és élni fog?
