Az idei Keep It True fesztivál már jócskán elvesztette aktualitását, de a három napos intenzív múltidézés a szokásos tavaszi koncertdömping közepette annyi melót adott, hogy csak most jutottam el oda, hogy megírjam mit is gondolok az egyik legérdekesebb metal fesztiválról. Kultikus pillanatokat hozott az idei fesztivál is, fontos dolgok történtek, idézzük hát fel egy kicsit!
A magamfaja régivágású rockernek régóta bakancslistás esemény volt a német Keep It True fesztivál. Idén már 26. alkalommal rendezték meg Lauda-Königshofenben az ottani kézilabdacsarnokban a legendás eseményt, ám az évek során valahogy mindig elkerült a dolog, pedig a KIT még a metal fesztiválok között is egyedi jelenség, egy külön metal közösség a metal univerzumban. Aztán a tavaly ősszel megrendezett egyik oldalági rendezvényét, a Keep It True Risingot, a Maidenes vonatkozásai miatt már nem tudtam kihagyni, az a buli pedig csak megerősített benne, hogy eljött a pillanat, hogy megnézzem a klasszikus KIT-et is. Ráadásul idén két magyar fellépője is volt a rangos eseménynek, így nem volt kérdés mivel is töltöm az április végét.
Az előzetesen elképzelt, az évek alatt begyűjtött információk és persze a Rising-on tapasztaltak alapján pont olyan a Keep It True, mint amire számítottam, vagy amilyet szerettem volna. Számomra (és gondolom sokak számára, akik először jártak ott) volt egy ilyen hazaérkezés fílingje a dolognak. A ’80-as évek közepén, amikor én elkezdtem ezt az egész metálosdit, teljesen máshogy nézett ki a rock/metal színtér, mint most, mást jelentett rockernek lenni, mint manapság, mások voltak az igazodási pontok. A KIT pedig pontosan ezt a réges-régen elfeledett rocker életérzést adja meg az odalátogatónak. Akik a 40-es, 50-es éveiket élik, azoknak a KIT tényleg egy időutazás minden szempontból, a fiatalabb generációknak pedig egy ízelítő abból a korból, amit anno nem élhettek meg és csak a Fater anekdotáiból ismerhettek. Az ős ritkaságokkal teletömött Metal Market sátor, a közönség öltözködése, az egész rendezvényt átható vértestvériesség a főbb jellemzők. Sehol egy balhé, nyoma sincs a kivagyiságnak, a divatirányzatoknak, mindenki metal brother és csak a nagy betűs HEAVY METAL mindenütt. És ez még úgy is igaz, hogy az utóbbi években látványosan nyitott a rendezvény a stílus szélsőségesebb irányába is, nemcsak a tradicionális metal zenéket vonultatja fel. Bár hozzáteszem, az én siheder rocker koromban metalnak hívtuk a Bathory-t, meg a Pretty Maids-t is, ez már csak a millió egyéb zenei leágazás miatt alakult ki évtizedek alatt, hogy klikkesedett a tábor, annak idején egy volt a zászló.
A bulira való hangolódás egy szomszédos kisvárosban (Dittigheim) kezdődött, egy úgynevezett Warm Up- al. Az 500 fős helyi művház természetesen teljesen megtelt, sőt az épület vonzáskörzetében még egyszer annyi ős metal arc gyűlt össze, kedélyesen iszogatva. Azok is átjöttek az eseményre hangolódni, akiknek nem volt jegye a warm up-ra, de már a fesztivál miatt a környéken randalíroztak. A Warm up tényleg a fílingről szól, szinte mindegy is, hogy kik lépnek fel. Jól jelzi mindezt, hogy már a jövő évi warm up-ra elfogyott az összes jegy, pedig semmit sem lehet tudni arról milyen fellépők lesznek… Persze azt is tudja mindenki, hogy a végén úgy is olyan line up kerekedik, ami hozza a megszokott KIT szintet, a csalódás kizárt. Idén sem volt hiba a programban pedig számomra főként ismeretlen bandák követték egymást szép sorban. A Cruel Force volt az első ismerős brigád, ki is lógtak a sorból, láthatóan a közönség is képben volt velük kapcsolatban és a koncertjük is azt bizonyította, hogy nem véletlenül kerültek a főzenekar elé. Ős speed/thrash metaljukat kíméletlen lendülettel vezették elő, ment is az aprítás rendesen a közönség soraiban. A napot végül egy igazán különleges koncert zárta, a Morbid fellépése. A Morbid egy meglehetősen rövid életű thrash/black metal együttes volt annak idején. 1985-ben alakultak Stockholmban Scapegoat néven, ezt a nevet egy évvel később, 1986-ban Morbid-ra változtatták, végül 1988-ban feloszlottak. A banda rövid pályafutása alatt csak demókat adott ki, de posztumusz kiadásban megjelentek válogatáslemezek és koncertalbumok is és leginkább arról lettek híresek, hogy a Mayhem későbbi énekese, Dead is itt kezdte a pályafutását. A banda kultikus 1987-es, December Moon demója alapján kapta meg a Mayhem állását annak idején. Jogos a kérdés, hogy akkor ez most akkor mi? 2023-ban egyetlen alkalomra állt össze az eredeti tagság, a még élő tagokból, kiegészülve új arcokkal. A még annak idején öngyilkosságot elkövető Dead helyét a féltestvére, Daniel „Necrobird” Ohlin töltötte be, a dobokhoz meg a Watain (!) énekese, Erik Danielsson ült be és gitáros poszton is érkeztek új arcok. Persze olyan jól sikerült a kultikus brigád visszatérése, hogy azóta is rendszeresen koncerteznek. Szóval a Morbid a black metal egy olyan korszakát idézte meg, ami aztán a műfaj egyik alaplemezéhez, a Mayhem első albumához vezetett. A koncert kapcsán felemás érzéseim voltak, Dead helyét tökéletesen töltötte be a féltesó, a koncertkezdésként bemutatott bevonulása a koporsóban még szimbolikus is volt, de a banda többi tagja egyszerűen nem volt erre a színpadra, ehhez a produkcióhoz való, még az ős tagok sem. Aki el tudott ettől vonatkoztatni, az viszont egy autentikus black bulit láthatott kifejezetten jó hangzással. Kultikus koncert, egy kultikus fesztivál előestéjén…
Másnap aztán már déli 12-kor, „frissen és üdén” mindenki belevethette magát a 26. Keep It True szokásos forgatagába. Ami elsőre feltűnt, hogy hiába volt zárt helyen a rendezvény, a tetőn szinte végig ablakok voltak, így a koncertek nagy része nappali fényben ment le. Napi tíz koncert szerepelt a műsorfüzetben, ami alapból megterhelő, nem is vállalkoznék minden banda koncertjének bemutatására, ráadásul némelyiket csak részleteiben láttam. Koncertáljunk a kiemelkedő sarokpontokra! Nyilvánvaló okokból a magyar különítménynek az első nap a hazai bandák fellépéséről szólt első sorban. Már a napindító chilei Asedio előtt összefutottunk a Totális Metal brigáddal, így azt a koncertet részben elvitte a spanolás. Nagy várakozás előzte meg az egykori Pokolgép tagokat magában foglaló, a klasszikus korszak dalaival koncertező bandát. Tudtuk, hogy nagy kultusz övezi a klasszikus magyar heavy metal bandákat a világban, a Keep It True közönsége különösen rá van kattanva a Stress/Pokolgép/Ossian vonalra, de az mindenkit (főként a zenekar tagjait) is meglepte, hogy mennyien érkeztek a világ tényleg legkülönbözőbb pontjairól csak az ős Pokolgép program miatt…
Már a kora délutáni dedikálás során kígyozó sor alakult ki és eszméletlen hangulatban zajlott a közönség és a zenekar találkozása. Emlékszem volt egy finn fazon, aki már a sorban állás közben remegő kézzel várta a találkozást, teljes transzban volt, hogy végre találkozhat azokkal, akik kedvenc lemezein zenélnek… Volt egy amcsi srác, aki vintage Ossian pólóban, Pokolgép tetoválással a vállán énekelte az: „Az a szép, az a szép, akinek a Pokolgép…” kezdetű örökzöldet, de a kedvencem egy közel 60-as német arc volt, aki tört magyarsággal mesélte, hogy annak idején ’70-’80-as években nyarakat töltött Magyarországon, egykori NDK-s csereüdültetéssel, látta az összes akkori rockbandát, de aztán évtizedekre kimaradt neki a dolog és most boldog volt, hogy a régi nagy dalokat újra hallhatja… Mielőtt ez megtörténhetett volna egy másik kultikus magyar csapat, a Tormentor következett a deszkákon. A banda fontosságát talán nem kell hosszasan sorolnom, velük kapcsolatban minden legenda. Ha azt vesszük, hogy Csihar Attila vette át a Mayhemben annak idején Dead helyét, akinek a féltestvére a Morbid énekeseként pont Dead kultikus dalait adta elő a Tormentor előtti Warm Up bulin, akkor még egy érdekes folytonosságot is fel tudok fedezni a Tormentor fellépése kapcsán… Ez a furcsa folytonosság amúgy később is fennállt, na de erről majd később… Csiharék amúgy remek bulit adtak, az utóbbi években remekül összeállt a produkció, ráadásul ők jóval többet játszanak külföldön, mint hazai pályán így rutinosan, hiba nélkül tolták le a nekik szánt 45 percet. Sajnos a technika ördöge a Totális Metalt már nem kímélte, több probléma is adódott a koncert során, de összességében felemelő pillanat volt minden perc. A közönség végig énekelte a bulit, ritkán mondom ezt, de jó érzés volt magyarnak lenni azon a napon.
A folytatásban egy rövid megemlékezés következett a fesztivál előtt egy hónappal elhunyt legendás Manowar gitáros Ross De Boss emlékére, majd következett a Sanctuary. Velük kapcsolatban az örök kérdés, hogy van-e értelme csinálni Warrel Dane nélkül, erre a választ ez a koncert tökéletesen megadta: van. Nyilván Warrel karizmatikus figuráját nem lehet teljesen pótolni, de a teljes Into The Mirror Black album engem teljesen kárpótolt, a ’90-es évek egyik csúcsteljesítménye az az album, ha nincs ez a felállás, soha nem hallom élőben egészében.
A nap végére sikerült még tovább fokozni a kult státuszt az egykori Venom két oszlopos tagját felvonultató Venom-al. Sajnálatos dolog, hogy jelenleg három különböző felállású és tematikájú Venom is létezik. A KIT-en felvonuló brigádban Mantas és Abaddon voltak az ős tagok, de vendégként egy sor híres arc is megjelent a színpadon. Az idén 45 éves első Venom album, a Welcome To Hell megünneplésére összesereglett formáció igazi kuriózum volt. Az ős tagok mellett Cronos szerepében felbukkanó Blake „Bulldozer” Arendell énekes basszeros meglepően jól teljesített, ráadásul kinézetre a fiatalkori Mantasra emlékeztetett. A vendégsereg pedig tényleg parádésra sikeredett. Tom Angelripper a Sodomból az Angel Dust és természetesen a One Thousand Days in Sodom alatt bukkant fel, Dan Lilker basszeros (Nuclear Assault, SOD stb.) is kapott pár nótát (In Nomine Satanas, Sons Of Satan, Schmier (Destruction), a Black Metal-ban lépett színpadra. Tom G. Warrior (Celtic Frost, Tryptykon, Haellhammer) a Welcome To Heall-t alakította át Celtic Frost nótává és persze Csihar is felbukkant egy kis múltidézésre a Bloodlust-ban, hogy kicsit átrendezze a színpadi cuccokat és mindent a közönségbe dobáljon, ami a keze ügyébe került… Ilyen műsorral (az összes ős Venom nóta, plusz a majdnem teljes Welcome To Hell album), ilyen vendégekkel, hibátlan koncert volt, tarolt a produkció. A Black Metal megszületésének tökéletes megidézését láttuk. Két nap leforgása alatt, a Morbid és a Tormentor után ez már a harmadik black metal alapvetés volt, és ezzel még korán sem volt vége a sornak…
Már a KIT Rising során is döbbenten néztem, hogy bármeddig is tartott előző nap a metalkodás, déli 12-kor már ismét talpon a tábor és a legismeretlenebb banda koncertjét is már csatasorban, sörrel a kézben várják. Ráadásul a nyitó tök ismeretlen japán Hell Freezes Over nevű csapat kellemes meglepetés is volt. Hosszú hajak, Flying V gitár, thrash-be hajló metal, tökéletes kiállás. Sosem lesz belőlük ismert zenekar, de aznap tökéletes nyitásnak bizonyultak, vette is a lapot az összesereglett metal nép. A folytatás már kicsit eklektikusra sikeredett, én magam valamikor az ötödik zenekar táján ocsudtam fel újra, amikor az ős NWOBHM banda az Elixir lépett színpadra. Róluk azt kell tudni, hogy annak idején is már a mozgalom lecsengése után vitték tovább a brit metal zászlóját, így komolyabb sikerre semmi esélyük nem volt pedig még a néhai Clive Burr is dobolt náluk egy ideig. Számomra főként ez a maidenes mellékszál jelentette a fő vonzerőt, valahol még meg is van az az album (Lethal Potion – 1990), amin Clive játszik, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez bizony kevés ahhoz, hogy igazi élményként emlékezzek a fellépésükre. Ebben a közegben működik a banda, de globálisan semmi jelentősége. A folytatásban érkező japán Eartshaker szintén az eklektika jegyében ténykedett, majd jött a nap első csúcspontja az ausztrál Mortal Sin képében. A földrajzi elhelyezkedésük miatt anno eleve nem tudtak úgy részt venni, sem az bay area-i, sem az európai thrash színtéren, ahogy az a lemezeik alapján indokolt lett volna, így a siker is messze elkerülte őket, viszont a kult státuszt simán hozzák azóta is. Hajlott hátú, nálam jóval felkészültebb thrash cimboráim is csak most találkoztak velük először élőben, így igazi kuriózum volt a fellépésük minden pillanata, ráadásul baromi feszesen és erőteljesen tolták, ment is a fejbólogatás szépen. Alig ocsudtunk fel az ausztrálok lehengerlő bulijából, már jött is a következő libabőr a Trouble képében. Az ő helyzetük pont olyan, mint a Sanctuary-é, felmerül a kérdés, hogy Eric Wagner nélkül van-e értelme tolni az ős doom-ot. Persze a válasz szintén az, hogy naná! Tele vannak óriási, mára legendássá vált dalokkal és a jelenlegi énekes, Kyle Thomas nem az első, aki Eric helyét tölti be, korábban az egykori Warrior Soul pacsirta, Kory Clarke is megfordult már a bandában. Bevallom sosem voltam nagy Trouble rajongó, de ez a buli csont nélkül 10 pont volt, nem tudtam belekötni. Feszesen, hiba nélkül játszottak, baromi jól szólt az egész és tele vannak nagy dalokkal.
A folytatásban érkező Magnum estében volt egy kis félelmem, hogy nem biztos, hogy jó döntés volt a régóta nyugdíjas korban lévő Bob Catley vezette ős hard rock banda buliját betenni a Trouble és a nap főbandájának számító ős Hellhammer nótákkal turnézó Triumph Of Death közé, de nem is tévedhettem volna nagyobbat. A közönség imádta, megkockáztatom, hogy a fesztivál egyik legnagyobb sikerét ők zsebelték be, pedig tényleg kilógott az a bizonyos lóláb. Pár éve láttam Catley-t egy Avantasia bulin és már ott is azt gondoltam, hogy bizony lehet, hogy már tényleg nyugdíjba kellene vonulni. A véleményem azóta sem változott, de még is működött a buli.
A fesztivál zárásaként (csakhogy keretes legyen a dolog) ismét egy black metal legenda lépett színpadra, az ős Hellhammer, Celtic Frost műsorral turnézó Triumph Of Death, ahol a kultikus Tom G Warrior és csapata idézte meg a múltat. Warriort mindig is a nagybetűs Főgonosznak tartottam a szó legjobb értelmében. Nagyon kevesen értették/értik a sötétség erőinek mibenlétét annyira, mint ő. Igaz, hogy volt egy pár év, amikor ő is eltévelyedett a Celtic Frost időkben, de aztán magára talált és azóta hiba nélkül teljesít, teljesen mindegy, hogy az aktuális formációt, amivel alkotott/alkot Celtic Frostnak, Triptykonnak, vagy Triumph Of Deathnek hívják. A műsor nagy részét kitevő Hellhammer nótákra aztán tényleg igaz az a blőd duma, hogy ’amikor a demók még jók voltak’, ugyanis tényleg nem nagyon volt más a klasszikus érában. A négyszámos Ep (Apocalyptic Rites) és egy split albumon (Death Metal) való szereplésen kívül tényleg csak a ma már kultikus demók voltak. Mire igazán beindulhatott volna a banda, már Celtic Frostnak hívták. Mi sem bizonyítja jobban a kultikus létet, hogy több, mint 40 év elteltével is tömegeket vonz egy ilyen különleges műsorral kiálló produkció. Az meg, hogy ezeket a tényleg rocktörténelmi demós nótákat bitang megszólalással, közvetlen közelről hallhattam/láthattam maga volt a katarzis. A koronát az amúgy is hibátlan műsorra végül a korai Celtic Frost nóták tették fel. Személy szerint a Dethroned Emperort vártam a legjobban, de végül olyan alapvetésekkel kellett beérnem, mint a Into The Crpts Of Rays, a Procreation vagy a Circle Of The Tyrants igaz, hogy a zárásként érkező Triumph Of Death-ben azért ott van a Dethroned riffje is… Warrior a műfaj legautentikusabb figurája, nem ismerek sötétebb és gonoszabb életművet az övénél, a mai napig mindenki csak kapirgálja annak a létnek a külső burkát, amiben ő minden porcikájával benne van.
Zárásként két fontos megállapításra jutottam a Keep It True fesztivál kapcsán. Egyrészt tudom, hogy sokan szeretnék, ha ismét csak old school NWOBHM stílusú bandákkal lenne tele a műsor, de én nagyon bátor és okos döntésnek tartom, hogy a szervezők nyitnak a műfaj szélsőségesebb zenéi felé is, az idei esemény kifejezetten sokszínű és izgalmas arcát mutatta. Nem tudom mennyire volt tudatos, hogy a Morbid/Venom/Tormentor/Hellhammer vonallal konkrétan egy műfaj megszületését idézhettük fel újra, de nagyon fontos és ritka pillanatoknak voltunk tanúi ebben biztos vagyok. Igazából már csak egy Bathory emlékzenekart kellett volna összeszervezni és teljes a kép, de ez így is brutális múltidézés volt.
A másik fontos megállapításom, némileg ünneprontó, de muszáj leírnom. A feltörekvő, fiatal bandák hiába autentikusan tolják az ős metalt, hiába érzik minden porcikájukban a stílust, sehol egy igazi egyéniség/karizma, sehol egy Brian Tatler, egy Steve Harris, egy Kevin Heybourne… Másolatok vannak, nem igazi egyéniségek, pontosan úgy, mint a metal zene összes többi alfajában…
Ettől függetlenül még jó pár évig maga lesz a kánaán a KIT azoknak, akik szeretik a különleges koncerteket, akik szeretnék felidézni, vagy újra megélni azokat a metalos időket, amelyek egyre inkább tűnnek el az idő forgatagában…
Fotók: Polgár Péter
