Gönczy László gitáros, billentyűs, énekes, dalszerző több mint hat évtizede van a szakmában. Tűzön-vizén át kitartott a zenélés mellett, pedig sok-sok évig komoly ellenszélben kellett dolgoznia. Ennek megfelelően elképesztő sztorik birtokosa, ráadásul továbbra is egy egyenes ember, aki nem él púderrel, a szemedbe mondja, amit gondol. Laci a Mobil, a Columbus, a Q-gli, az Olympia, a Hurrican, a Protekció, a Showhivatal, a Memory Band, az Ungár zenekar, a Staféta és a Party Dance Band egykori és jelenlegi tagja, a Kugli egyik alapítója, a klasszikus felállás gitárosa, rengeteg rockhimnusz szerzője. Az ember, aki nélkül sosem lett volna Rab vagyok, Alsó tízezer, Hétköznapok, Föltámadott a tenger vagy Kispirics.
Mutatkozz be, kérlek!
Gönczy László vagyok, nagyon régóta zenélek már. Az évtizedek során számtalan különféle formációban megfordultam, és a mai napig is teljesen aktívan nyomom a rock and rollt.
Volt a családban valamilyen zenei előkép vagy gyökér, ami elindított ezen a pályán?
Nem igazán. A nagyapám néha elővette a citerát egy-egy családi mulatozás közben, de nagyjából ennyiben ki is merült a dolog. Bennem viszont már egészen korán megszületett a vágy a zenélés iránt. Gyerekkoromban folyton olyasmiről álmodoztam, hogy egy Stúdió 11-szerű, komoly nagyzenekar dobosa szeretnék lenni. Mivel pénzünk egyáltalán nem volt hangszerre, így magamnak készítettem felszerelést: kartondobozokból raktam össze a dobot, egy hajlított lemezdarab volt a cintányérom, és ezeket püföltem tanár nélkül, éjjel-nappal.
Akkoriban lehetett kapni a vursliban egy kisméretű műanyag szaxofont is. Gombok nem voltak rajta, hanem egy celofánpapír rezgett benne, ahogy az ember beledúdolt. A szomszédok persze rendkívül „boldogok” voltak emiatt, de mindegy, a lényeg, hogy így indult el a dolog.
Később, hatodik-hetedik osztályos korunkban alapítottuk meg az első zenekarunkat Újpesten – akkor még úgy, hogy valójában egyikünk sem tudott játszani semmilyen hangszeren.
Eredetileg tehát dobolni szerettél volna. Hogyan lett végül a dobból gitár?
1965-ben, édesapám halála után visszaköltöztem Újpestre édesanyámhoz. Az osztálytársaimmal ott is alapítottunk egy zenekart, ahol én lettem volna a dobos, de a többiek vagy túl lusták voltak, vagy egyszerűen képtelenek voltak megtanulni a gitárakkordokat. Mivel látták, hogy nekem ez megy a leggyorsabban, végül hangszert cseréltünk. A legelső gitáromért egy vacak, régi biciklit adtam cserébe, amit aztán egy porszívó segítségével fújtam pirosra. Egy hangszerész ráadásul vízfestékkel festett rá díszítést, ami aztán az első komolyabb izzadtságtól azonnal le is folyt a fáról. Végül a nővérem és édesanyám segítségével, hatalmas családi áldozatok árán sikerült hozzájutnom egy Jolana Marina típusú hangszerhez, ami akkoriban számomra a létező legnagyobb csúcsot jelentette.
Erről a porszívós festésről és a lefolyó díszítésről beszélnél kicsit bővebben? Nagyon hihetetlenül hangzik.
Ahogy említettem, egy cserebere útján került hozzám az a meglehetősen viseltes állapotú, Cremona-szerű gitár. Akkoriban a porszívók egyik vége szívott, a másik meg fújt, úgyhogy azzal estem neki a festésnek. Hát, mit ne mondjak, jó szemcsés lett a végeredmény, de a lényeg, hogy sikerült pirosra varázsolnom, mert nekem az volt a mániám, a szélére meg még fekete betéteket is fújtam. Ezután elvittem egy újpesti hangszerészhez, egy Komáromi nevű emberhez.
Megkértem, hogy húzzon szép díszcsíkokat a gitár szélére meg a nyakára, pont úgy, ahogy a komolyabb külföldi hangszereken láttam. Meg is csinálta az öreg, de majd belerokkantam, mire kifizettem: száz forintot kért érte, ami akkoriban nagy pénz volt. Elsőre elképesztően jól nézett ki, de mikor hazavittem és elkezdtem rajta játszani, gyorsan kiderült, hogy sima vízfestékkel dolgozott. Az első komolyabb koncertizzadságtól az egész minta lefolyt a kezemre és a fára.
Nagyon szomorú voltam miatta, de szerencsére az a kezdeti, szűkös korszak idővel elmúlt.
Említettél korábban egy megható családi történetet is, amely az első valóban komoly gitárod beszerzéséhez kötődik.
Igen, ezt a történetet nagyon fontos tisztázni, mert a családom nélkül semmi sem lett volna. Édesapám még 1962-ben vásárolt egy vadonatúj Wartburgot, ami abban az időben elképesztően hatalmas dolognak számított. Sajnos 1965-ben elhunyt, az autót pedig kénytelenek voltunk eladni. Az árából fejenként ötezer forint örökség járt a nővéremnek és nekem, de az én részemet zárolta a gyámhatóság, amíg be nem töltöm a tizennyolcadik életévemet. A nővérem viszont már nagykorú volt, így ő felvehette a saját jussát, és ebből a pénzből szánt meg engem: ő fizette ki zsebből azt a kétezer forintot a használt, de gyönyörű állapotban lévő Jolana Marina gitáromért. Így indult el valójában minden. Ez volt az első olyan hangszerem, ami már rendesen meg is szólalt, két pickup volt benne, hibátlan elektronikával, és akármikor bedugtuk az erősítőbe, szólt. Ezzel indult el a zenei pályafutásom. Kicsit később édesanyám felvett egy OTP-hitelt; eladtuk a Marinát, az árát befizettük kezdőrészletnek, és egy tizennyolc hónapos részletfizetésre megvettük a vadonatúj Jolana Tornadót. Az abban az időben szinte a legdrágább gitár volt, amit az állami TRIÁL hangszerboltokban egyáltalán kapni lehetett Magyarországon, pontosan 4200 forintba került! Létezett még egy keletnémet csoda, a három hangszedős Musima Eterna de Luxe II, de az 7600 forintért már a teljesen esélytelen kategória volt számunkra.
Ugorjunk vissza egy kicsit az időben: gyerekként hogyan szippantott be, hogyan ragadott magával ennyire a zene világa?
Tulajdonképpen ez belém volt kódolva: minden zenei hangra azonnal ugrottam. Gyerekkoromban az I. kerületben, a Márvány utca és a Győző utca sarkán laktunk egy ipari tanuló szálláson. A mostohaanyám volt ott a gondnok, édesapám pedig osztályvezetőként dolgozott ugyanannál az építőipari vállalatnál. Tartozott a szálláshoz egy kis kultúrterem pingpongasztallal, egy rádiós lemezjátszóval és egy szalagos magnóval. Napközben, amikor a bentlakó srácok iskolában voltak, én teljesen birtokba vehettem a terepet.
Miket hallgattál legszívesebben abban a kis kultúrteremben?
Mindent, ami a vállalat által a tanulóknak vásárolt lemezek közül csak a kezembe került. Sárosi Katit, Vámosi Jánost, Németh Lehelt és a korszak többi nagyágyúját.
Ekkor 1961-et írtunk, és az akkoriban kapható kis- és nagylemezek közül válogathattam, amik csak rendelkezésre álltak a polcokon. Néha olasz tánczenék is előkerültek, azokért egyenesen odavoltam. Ott, a kultúrban kezdtem el üres bőröndökön ütni a ritmust a zenék mellé. Volt egy Mambó szalagos magnónk is, amivel állandóan kísérleteztem, mikrofonnal vettem fel mindenféle hülyeséget.
Megjegyzem, a rádió, a magnó és a lemezjátszó mind vállalati tulajdon volt, én csak szabadon használhattam őket. Már ekkor megvolt bennem a zene iránti fogékonyság, és talán a tehetség is – elementáris erővel vonzottak a csillogó hangszerek, a színpad és minden, ami a muzsikálással kapcsolatos.
Próbáltad esetleg zeneiskolában, tanárnál is tanulni a gitározást?
Elmentem három-négy magántanárhoz is, de mai fejjel már tisztán látom, hogy nagyon rosszul és unalmasan tanítottak. Olyan merev, rossz technikákat erőltettek, amelyek inkább elvették az ember kedvét az egésztől, mintsem meghozták volna. Szerencsére a belső adottságaim és a csillapíthatatlan lelkesedésem átvittek ezeken a kezdeti holtpontokon. Így indult el a zenei utam, még mielőtt jöttek volna a kartondoboz-dobok és a legelső újpesti szárnypróbálgatások.
Mikor jött el az a pillanat az életedben, amikor a hobbi szintű zenélés hirtelen valódi, fizetett szakmává vált?
Körülbelül 1968-at írtunk, éppen autószerelő inas voltam, amikor összeálltunk Gyenes Lászlóval és Körmendi Róberttel. Ez volt a Mobil együttes – akkoriban mi még a hírét sem hallottuk a P. Mobilnak.
Nem is hallhattátok, hiszen Bencsik Samuék és Schuster Lóránték csak 1973 májusában cserélték le a Gesarol nevet a Perpetuum Mobile rövidített alakjára.
Pontosan. Ebben a csapatban Gyenes Laci rengeteget finomított az én akkori gitárjátékomon. Az első igazán komoly szakmai mérföldkövet az alsógödi Széchenyi Strand Vendéglő jelentette számunkra: ott egy teljes nyári szezont végigmuzsikáltunk, ráadásul hivatalos, napi bejelentéssel és rendes fizetésért. Ott, a mindennapos éles menetben tanultam meg igazán fül után, azonnal felismerni a harmóniákat. Ez a rutin a mai napig óriási segítség nekem, ha vendégként hívnak játszani egy másik zenekarba.
Honnét jött végül a Mobil elnevezés, és kikből állt pontosan ez a korai formáció?
A Rippl-Rónai József utcai Technikum pincéjében léptünk fel rendszeresen, és azt a pinceklubot a törzsközönség egyszerűen csak Mobil klubnak hívta. Innen jött az ötlet.
A zenekarban Gyenes László játszott billentyűs hangszereken, Gyenes Péter énekelt, Körmendi Róbert dobolt, Ács Zoltán basszusgitározott, én pedig a szólógitáros posztot töltöttem be.
Mikor alakult meg pontosan a Mobil együttes, és hány éves voltál ekkor?
1968 körül járhattunk. Mivel 1952-es születésű vagyok, alig tizenhat évesen, még autószerelő inasként vágtam bele a rock and rollba. Kezdetben persze elég gyengék voltunk, de a billentyűsünk, Gyenes Laci már tanult zenész volt, és rengeteget segített nekem az akkordok pontosításában. Tulajdonképpen ő intézte el azt az első, korábban már említett komolyabb munkánkat is Alsógödön, a Széchenyi Strand Vendéglőben.
Az a gödi strandszezon már teljesen hivatalos, bejegyzett munkának számított?
Abszolút! Három hónapig játszottunk ott a nyári szezonban, rendes fizetésért. Akkoriban még csak egy egyszerű regisztervizsgám volt, de a hivatalos szerződés miatt így is bekerült a személyi igazolványomba az a bűvös szó: zenész. Hatalmas dolog volt ez tizenhat évesen! Mint az előbb is mondtam, ott tanultam meg igazán hallás után játszani. A mai napig ebből élek: ha egy számomra idegen zenekar meghív helyettesíteni, próba nélkül, azonnal bele tudok dolgozni a produkciójukba.
Hogyan kerültél végül a Columbus együttesbe?
Úgy, hogy a Mobilból Gyenes Lacit elhívták tőlünk a Columbusba billentyűzni. Elmentem az egyik újpesti bulijukra a Dallos Ida Művelődési Házba, és egyszerűen elájultam tőlük. Végre láttam egy olyan hazai zenekart, ami pontosan úgy szólt, ahogy annak szólnia kell! Külön roadok pakolták a cuccot, saját vizuális világításuk volt, és folyamatosan, rendszeresen koncerteztek. A Gyimesi testvérek – Gyula a dobon és Attila a basszusgitáron – elképesztően profi felszereléssel és tudással rendelkeztek. Marshall láda, Elka fej, Rickenbacker-utánzat gitár… teljesen lehengerlő volt az összkép. Amikor a gitárosuk, Hajszman „Maci” László családi okok miatt végleg abbahagyta a zenélést, én léptem a helyére. Sőt, a sors fintora, hogy valójában az ő korábban már befizetett vizsgadíjával csináltam meg a hivatalos ORI-vizsgámat is.
Ez már a hetvenes évek eleje, ugye?
Igen, 1973–1974 körül jártunk. Amikor Takács Józsi énekes is csatlakozott hozzánk, akkor állt össze véglegesen a kép.
Ez volt az a legelső formáció az életemben, amit már teljes meggyőződéssel, bátran mertem igazi zenekarnak nevezni. Akkoriban kötöttünk ki például Balatonfüreden, a kultikus koktélhajón is. Kimondottan jó pénznek számított az a munka: fizették a teljes szállásunkat, és mindössze napi másfél órát kellett játszanunk a fedélzeten.
Milyen élmény volt egy mozgó hajón, a nyár közepén zenélni?
Egyszerre volt furcsa és roppant mulatságos. Mindössze egyetlen vékony kötél választott el minket a táncoló közönségtől, és akkora volt a tömeg a fedélzeten, hogy az emberek szó szerint harminc centiről bámultak egyenesen az arcunkba zenélés közben. De ott egy életre megtanultuk a legfontosabbat: a színpadon nincs megállás, bármi történik, menni kell előre. Ez a nagyon intenzív korszak végül nagyjából egy évig tartott, aztán 1974-ben eljött a következő nagy fejezet: megalakult a Q-gli.
Mit kellett pontosan játszania egy ilyen vendéglátós, klubozós zenekarnak a hetvenes évek legelején?
Mindent, de tényleg mindent! Nagyon vegyes volt a műsorunk: a könnyen táncolható slágerektől kezdve egészen a legkeményebb rockig terjedt a skála. Játszottunk Uriah Heepet, Three Dog Nightot, Deep Purple-t – például a Never Before-t –, de a repertoáron volt Daniel Boone-tól a Beautiful Sunday, sőt, még a híres Popcorn is. Utóbbival vizsgáztunk le az ORI előtt; az a dal akkoriban a szintetizátoros hangzása miatt elképesztően modernnek számított. De emlékszem Jimmy Smith The Cat című jazzes darabjára is, ami azért volt nagyon hálás számunkra, mert egyáltalán nem kellett énekelni hozzá, mégis zseniálisan szólt a színpadról. Saját számunk ekkor még egyáltalán nem volt, abszolút ezt a másolós, feldolgozásos vonalat vittük, mert a közönség erre tudott igazán mulatni és táncolni.
Meddig maradt végül együtt ebben a formában a Columbus?
Körülbelül másfél évig tartott ez az időszak. Miután szétugrott a tagság, Takács Józsi énekessel közösen alapítottunk egy teljesen új csapatot. Józsi elképesztő fejszével vágott bele: mindössze három hét alatt tanult meg annyira basszusgitározni, hogy már simán felléphettünk vele. Nagyon jól mutatott a színpadon, és kiválóan énekelt a hangszeres játék mellett. A korábbi basszusgitárosunk, Gyimesi Attila el is jött az egyik első koncertünkre, hogy megnézzen minket. Teljesen biztos volt benne, hogy Józsi idővel ki fog esni a ritmusból, de nem így történt: hiba nélkül lehozta a bulit. Nem zeneelméletből, hanem tiszta hallás után, dalról dalra tanult meg mindent.
Ki lett a csapat frontembere?
Csatlakozott hozzánk egy nálunk jóval idősebb, olyan huszonnyolc éves forma srác, Kondella Ferenc. Nekünk, húszéveseknek döbbenetesnek tűnt akkor az a nyolc év korkülönbség! Feri igazi színpadra termett fazon volt: hosszú haj, remek megjelenés, és egy hatalmas „rókakoma”, aki állandóan üzletelt vagy intézkedett valamivel. Dobosunk viszont még mindig nem volt, egészen addig, amíg be nem mutatták nekünk a gödöllői Rosenberg Tamást.
Itt jött a képbe a legendás Kugli név?
Igen, de ez ekkor még Q-gli volt, szigorúan „Q”-val az elején. Őszintén szólva, mi egyáltalán nem kértünk hivatalos engedélyt a névhasználatra, bár pontosan tudtuk, hogy létezik már egy ismert, „u”-val írt Qugli formáció a Bem rakparton. Miután Kondella Feri viszonylag hamar kilépett tőlünk, klasszikus trió felállásban toltuk tovább a szekeret. Gitárosként ekkoriban próbáltam minél tömörebben és vaskosabban játszani: igyekeztem az akkordok közé ügyesen belefűzni a szólóhangokat is, hogy a basszus és a dob mellett még véletlenül se legyen üres a zenekar hangzása.
Meddig tartott ez a kísérletezés?
Egészen 1974 végéig, amikor is kézhez kaptam a katonai behívómat. 1975-ben bevonultam, és 1976 végéig katona voltam. Amíg távol voltam, a helyemre egy Papp Tibi nevű gitáros került. Meglepően jól játszott a srác, így a zenekar szerencsére nélkülem is sikeresen ment tovább egy ideig.
Mennyire tudtad a katonaság alatt szinten tartani a gitártudásodat, egyáltalán hangszerhez jutottál a laktanyában?
Sajnos semennyire. Érdekes módon az én századomnál egyáltalán nem működött laktanyai zenekar, sőt, még mutatóba sem akadtak hangszerek. Ez egy kemény, munkás alakulat volt: bár jól fizettek, cserébe nagyon komolyan megdolgoztattak minket. Az első évben Százhalombattán voltunk kubikusok, ott hatalmas védőgátakat építettünk a nagy olajtartályok köré. Később elküldtek ugyan tisztesiskolára, de végül valamiért lefokoztak, és így kerültem Dunaújvárosba. Ott már a tanult szakmámban, autószerelőként dolgoztam a seregben, és a pótlékokkal együtt tulajdonképpen több pénzt kerestem havonta, mint korábban civilként.
A leszerelés után rögtön visszatértél a színpadra és a zenéléshez?
Dehogy, szó sem volt róla!
1976 legvégén szereltem le, és egy jó darabig hozzá sem nyúltam a gitárhoz, sőt, még saját hangszerem sem volt otthon.
Aztán 1977-ben Takács Józsi egyszer csak felkeresett a rákospalotai lakásomon, a Páskomliget úton. Ő akkoriban az Olympia együttesben játszott, és éppen gitárost kerestek Vörös István helyére. Pisti ekkor ugyan még nem volt országosan ismert sztár, de már abban az időben is fantasztikus, egyedi technikájú gitárosnak számított – mit ne mondjak, majd’ belepusztultam, mire pontosan megtanultam az összes szólamát, hogy a játékom legalább hasonlítson az eredeti hangzásra.
Kik alkották akkoriban ezt az Olympia-féle formációt?
Egy igazán komoly és tehetséges csapat állt össze abban az időben: Horváth Csaba, azaz a „kis Charlie”, Takács Józsi, később pedig beszállt hozzánk billentyűsnek Pálvölgyi Géza is. Géza akkor még a Bartók Konzervatóriumba – vagy, ahogy mi hívtuk, a Benczúrba – járt, pontosabban Gonda János legendás jazz tanszakára. Dobosnak pedig Józsi hozott egy fiatal srácot, akit szintén Gönczynek hívtak.
Akkor történt meg a híres névrokonok nagy találkozása?
Pontosan! Akkor és ott találkoztam legelőször életemben Gönczy Gáborral. A Keleti pályaudvarnál futottunk össze, és szinte azonnal, az első perctől kezdve mély barátságot kötöttünk. Roppant furcsa helyzet volt, mert addig a napig abban a hitben éltem, hogy a Gönczy egy kifejezetten ritka vezetéknév, erre hirtelen két Gönczy is lett egyazon zenekarban. Később a koncerteken sokan azt hitték, hogy testvérek vagyunk – ami nem csoda, hiszen még a nevünk írásmódja is teljesen megegyezett, és valahogy adta magát a dolog. Ezzel a felállással indultak el újra a komolyabb bulik.
Mi történt végül ezzel az ígéretes felállású Olympiával? Úgy tudom, a névhasználat körül akadt komolyabb bonyodalom.
Igen, sajnos a név miatt történt egy elég kellemetlen törés. A „nagy Charlie”, vagyis Horváth Károly akkoriban a Generál együttesben énekelt – tisztán emlékszem, elmentünk az egyik koncertjükre, ahol Tátrai Tibusz gitározott, és olyan elképesztő hangerővel szóltak, hogy majdnem leszakadt a fülünk. Akkoriban Charlie-ék a társaival külföldre készültek vendéglátózni, de az akkori merev állami szabályok szerint kizárólag olyan zenekar kaphatott kinti munkavállalási engedélyt, amelyik papíron már legalább egy éve bizonyítottan együtt dolgozott, és minden egyes tagja rendelkezett érvényes ORI-vizsgával.
Mivel nekik a külföldi szerződések megkötéséhez égető szükségük volt egy hivatalosan már bejáratott, tiszta múltú formációra, egyszerűen visszavették tőlünk az Olympia nevet. Ez a húzás akkor lelkileg teljesen padlóra küldött minket, és egy időre elvette a kedvünket az egésztől.
Hogyan folytattátok a munkát az Olympia név elvétele után?
Nem adtuk fel: Takács Józsival szinte azonnal megalakítottuk a Hurrikán nevű formációt. Eredetileg Pálvölgyi Gézát is szerettük volna magunk mellett tudni billentyűsként, de őt pontosan akkor hívta meg a soraiba az East együttes. Ez egy akkora, hatalmas szakmai lehetőség volt számára, hogy természetesen nem akartunk az útjába állni. Dobost is rendkívül nehezen találtunk abban az időben, előfordult olyan is, aki a megbeszélt koncertre egyszerűen el sem jött. Így végül ismét Gönczy Gabót hívtuk segítségül, és a tagcserék után maradtunk a klasszikus trió felállásnál: Gabó dobolt, Józsi basszusgitározott és énekelt, én pedig szólógitároztam.
Ez a stabil trió felállás hozta meg végül a saját dalok igazi korszakát az életetekben?
Igen, pontosan ebben a fúzióban kezdtünk el először komolyan a saját szerzeményekkel foglalkozni. Addig a napig tulajdonképpen csak másoltuk a külföldi slágereket, de a Hurrikán próbahelyén már megszülettek a legelső, saját nevelésű rockdalaink. Például a későbbi Kugli-lemez egyik legnagyobb húzódala, a Megfizettek is ebben az időszakban íródott – bár abban az időben még egy teljesen más szöveggel futott a koncerteken.
Mire emlékszel az eredeti szövegekből?
A Megfizettek eredetileg arról szólt, hogy az ember mindenért fizet az életben, és néha becsapja magát a csillogó holmikkal. A refrén már akkor is megvolt: „Megfizettek egyszer mindenért…”. A másik fontos dal az Apáink mind elmennek volt, ami akkor még Fények városa címen futott. Ehhez később Csiga Sanyi írt egy második versszakot, bár az valahogy kikopott a végleges verzióból.
Ezek a számok alapozták meg azt a zenei világot, amit később a Kuglival vittünk tovább.
Hogy került képbe Csiga Sanyi?
Lejárt a bulijainkra, ott haverkodtunk össze. Kértük, hogy írjon szöveget a dalainkra, és ő nagyon ráérzett a stílusomra. A Fények városa első versszakát még én írtam, ő pedig tökéletesen folytatta azt. A legnagyobb nehézségünk akkoriban az volt, hogy én a szövegeimmel állandóan a fellegekben jártam.
Akkoriban már a lázadóbb stílus ment…
Igen, a P. Mobil, a Piramis és az Edda korszakában jártunk. Ők a térdig érő kockás inges srácokról énekeltek egyszerű, őszinte szövegekkel, amelyek a fiatalság szívéhez szóltak. Én nehezebben találtam meg ezt a hangot, de a Hurrikánnal mégis sikerült egy bázist építenünk. Fóton, a Gyermekváros melletti művelődési házban volt egy klubunk, ott játszottunk az emeleten.
Sikeres volt a fóti helyszín?
Kezdett nagyon felfutni, a fiatalok már velünk énekelték a saját dalainkat. Végül mégis leállítottak minket. Az igazgató azzal az ürüggyel tiltotta ki a zenekart, hogy „leszakad az emelet” a tömegtől, de „tíz perccel” később már le is kötött egy diszkóst – valószínűleg a pénz beszélt. Ezzel a Hurrikánnak is vége lett 1978 körül. Megint abbahagytam a zenélést egy időre, de a gitáromat szerencsére nem adtam el.
És mikor jött az igazi áttörés, a „K-betűs” Kugli?
1979 őszén. De az már egy teljesen új fejezet…
Folytatjuk!
Fotók: Gönczy Laci archívuma, Gönczy Andor archívuma, Gönczy Gabó archívuma, Kutasi Erika, Jozé, TTT Nemzeti Rockarchívum, Kugli könyv projekt
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
