Olyan volt ez akkoriban, mint a vadnyugat – Cindrić Tibor interjú

A délvidéki Cindrić Tibor már 36 éve áll a Faust, a Vajdaság legmeghatározóbb rockzenekarának élén. A rendkívül tanulságos életútról Jozé kérdezte a mindig mosolygó, a rockzene iránt mélységesen elkötelezett frontembert.

A rendhagyó beszélgetés első részéből többek között azt is megtudhatjuk, hogy miért lett eltérő a Bolid nagylemez két oldala; vagy, hogy mit rejt egy fehér borítós, név nélküli kazetta és hogyan válhat egy szabadkai rockzenekar anyaga a tudta nélkül a magyarországi kalózpiac egyik legnagyobb underground kincsévé…

Mutatkozz be, kérlek!

Cindrić Tibor vagyok, szabadkai illetőséggel. Aki nem tudná, Szabadka a Vajdaságban található, Szerbiában – vagy, ahogy régen hívták, Jugoszláviában. Sajnos az országunk az idők során egyre kisebb lett. Hogy a zenélést mikor kezdtem? Hú, nagyon régen! Gondold el, hogy a Faust együttest is már 36 évvel ezelőtt, 1990-ben alapítottuk meg a barátaimmal. Előtte pedig még rengeteg minden történt.

Voltak zenei előzmények a rokonságban, a családban?

Édesanyám mindig mondta, hogy anyai ágon akadtak művészemberek, de a közvetlen családomban nem volt zenész. Nem kántor- vagy papcsaládból származom, ahol természetes lett volna a hangszeres tudás. Bácskossuthfalván – helyi nevén Ómorovicán – születtem, Szabadka mellett. Bár egyéves koromban Szabadkára költöztünk, a gyerekkorom nyarait és teleit Ómorovicán töltöttem a nagyszüleimnél. Volt ott egy nagybátyám, aki a hatvanas években alapított egy rockegyüttest, de sajnos húszévesen, egy motorbalesetben életét vesztette. Én akkor még kicsi voltam, alig emlékszem rá, de a családi történetekből később sokat hallottam róla.

Köztudott rólad, hogy fiatal korodban aktívan sportoltál. Miért váltottál mégis a zenére?

Eredetileg fociztam Szabadkán, aztán tizenegy évesen atletizálni kezdtem, rövidtávfutó lettem. A zene a középiskolás éveim alatt jött be az életembe, ekkor vettem meg az első gitáromat is. Először olyan táncdalokat énekeltem, amiket édesanyám is szeretett, de a barátaimmal már a rockzene felé kacsintgattunk. Jugoszláviában abban az időben fantasztikus rockélet zajlott: hallgattuk a Bijelo Dugme, a Riblja Čorba vagy a Kerber dalait, de közben a magyarországi nagyokat is, mint az Omega, az LGT vagy a Bergendy.

Mikor jött az első komolyabb zenekar az életedbe?

Egyszerre két különböző csapathoz is hívtak énekelni, mert abban az időben ritkaságnak számított a jó frontember. Az egyik formáció kizárólag angolul akart játszani, a másik pedig vegyesen: angolul, magyarul és szerbül. Végül az utóbbival indult el minden. Elkezdtünk táncos estekre járni fellépni – ahogy akkoriban a koncerteket, bulikat hívták.

Hogyan lett abból az akusztikus gitározásból és hobbiéneklésből komoly zenekar?

Még a katonaság előtt kezdődött minden. Volt egy akusztikus gitárom, azon játszottam mindenfélét: angol dalokat, jugoszláv slágereket és persze a magyar kedvenceimet: az Omegát, az LGT-t és a Bergendyt. Aztán bevonultam, és mire leszereltem, a srácok épp énekest kerestek. Így indult az első komolyabb zenekarom, a Bolid együttes 1980-ban. A Bolid-dal eleinte táncos esteken játszottunk, de hamarosan elkezdtünk saját dalokat is írni. Abban az időben olyan nagyágyúkat hallgattunk, mint a Deep Purple, a Uriah Heep vagy a Led Zeppelin. Ezek a hatások keveredtek a magyar rockzene világával. Először szerbül kezdtünk írni, de egy-két év után már magyar szövegeket is szereztem. Akkor tájt még gyerekcipőben járt nálunk a stúdiótechnika, így az első lemezünk csak 1985 körül készült el. Emlékszem, mekkora szám volt akkor a show-rock, amit a P. Mobil és Vikidál Gyula képviselt – mi is hasonlót akartunk.

Mikor és milyen tartalommal jelent meg a Bolid nagylemez? Úgy hírlik, nem volt egyszerű meccs a kiadói munkatársakkal…

Igen, a Bolid volt az első komolyabb zenekarom, ami 1980-ban alakult. Pont akkor adtuk ki az első és egyetlen lemezünket, amikor beindult a 3+2 őrület. Itt a Vajdaságban hirtelen mindenki népdalokat akart feldolgozni, a kiadók is kizárólag ezt kérték tőlünk. Miután a 3+2 és a Sógor együttes kiadta az első albumát, minket is több kiadó megkeresett. Ennyi év távlatából már nem tudom, mi lett volna a jó választás, de egy dologban biztosak voltunk: mi nem akartunk mulatóst rockosan játszani. Végül az a megegyezés született, hogy az album A-oldalára saját szerzemények kerültek szerb nyelven, a B-oldalra pedig saját dalok magyarul.

Először csak kazettán adták ki, és miután jól fogyott – bár pénzt mi alig láttunk belőle, rá egy fél-egy évre a Panonija Koncert megjelentette LP-n is. Az is jól fogyott. Szerintem azért, mert az akkori kiadványok mind egy kaptafára készültek: valaki jobban, valaki rosszabban, de mindenki a jól vagy kevésbé ismert népdalokat dolgozta fel.

Kik voltak akkor a Bolid együttes tagjai?

A felállás a következő volt: jómagam, azaz Cindrić Tibor voltam az énekes és a szövegíró, Szekeres József gitározott és a zenéket szerezte, Priboj Gábor basszusgitárosként, Varga Róbert billentyűsként, Šuplat Dénes pedig dobosként erősítette a csapatot.

Majd következett a Faust.

A Faust 1990 tavaszán alakult. Szabadkán abban az időben mindenki ismert mindenkit a szakmában, így a csapat gyorsan összeállt: a dobosunk és a gitárosunk játszott már velem korábban, a basszusgitárosunk pedig zombori volt. Az első felállásban Dragan Mijatović volt a gitárosunk és a szerb dalszövegírónk, én pedig a magyar változatokért feleltem. Rendkívül érdekesen dolgoztunk: Dragan megírta a dalt szerbül, felvettük, én pedig nem lefordítottam a sorait, hanem egyszerűen megálmodtam hozzá egy teljesen új magyar szöveget, ami passzolt a zenére. Két nyelven éltünk, két nyelven alkottunk. Az első lemezünk, az Olujni jahač (magyarul Viharos lovas – a szerkesztő) végül 1991-ben jelent meg.

Közben volt egy különös történetetek is a magyarországi lemezkiadással…

Igen, az a délszláv háború idején történt, amikor szinte lehetetlen volt hivatalosan átjönni Magyarországra. Volt egy jó barátunk, akinek stúdiója volt Budapesten – a felesége ráadásul szabadkai volt, így rajta keresztül, kalandos úton tudtuk kijuttatni a nagy, orsós mesterszalagokat. Csak jóval később tudtam meg, hogy Magyarországon a dalaink három különböző verzióban is megjelentek, de mi erről az egészről odahaza alig tudtunk! Az első kiadás az Acélszív kazetta volt, amely kétféle borítóval is futott. Aztán ugyanezt az anyagot kiadták Rockernek születtem címmel is, amihez ismét egy teljesen új borítót készítettek.

Bocsánat, hogy közbevágok, de mennyire ismertétek az akkori magyarországi metal színteret?

Szinte semennyire. Még ha át is került pár magyarországi lemez a határon, engem inkább a hetvenes évek klasszikusai érdekeltek: az Omega, az LGT és a Bergendy vonal. Aztán persze később már mondogatták a rajongók, hogy vannak odaát azonos című dalok, például az Ossian vagy az Akela repertoárjában, de ezzel én is csak utólag szembesültem. Amikor írtam – pontosabban megálmodtam – a szövegeket, még semmit sem tudtam azokról a felvételekről.

Szóval már több verzióban is megjelent a magyar nyelvű bemutatkozó anyagotok, amikor egy újabb kiadás képében jött a meglepetés…

Igen. Egyszer csak szólt egy barátom, hogy Szegeden látta az új lemezünket a boltban. Nagyot néztem: „Milyen lemezt?” – kérdeztem tőle. Kicsivel később derült ki, hogy az Aréna Records újra kiadta a felvételeinket, de egy olyan egyszerű fehér borítóval, amin még a nevünk sem szerepelt rendesen, ráadásul önhatalmúan azt a címet adták neki, hogy: A rockzene születése.

Később ugyanez az anyag megjelent még a Saxon Records gondozásában is 1993-ban, ők viszont megtartották az eredeti Acélszív címet. Olyan volt ez akkoriban, mint a vadnyugat. A dalaink már forogtak, a kazettáink fogytak Magyarországon, miközben mi a határ túloldalán teljesen el voltunk zárva a külvilágtól a háborús helyzet miatt.

Ha már a lemaradt zenekarnévről beszéltél: honnan jött a Faust név?

Több nevet is bedobtunk egy kalapba. Ott volt a Fist – azaz az Ököl – és a Faust is. Végül egy egyszerű sorsolással döntöttünk: a kalapból a Faustot húztuk ki. Van valami misztikus ereje ennek a névnek, és úgy éreztük, ez passzol leginkább ahhoz a sötétebb, erőteljesebb rockzenéhez, amit képviseltünk. Így lettünk Faust.

Mikor sikerült végre személyesen is bemutatkoznotok a magyarországi közönségnek?

Amikor a háborús helyzet egy kicsit enyhült, kijutottunk a Hungaroring mellé egy hatalmas rockfesztiválra. Odakint még senki sem ismert minket személyesen, és mivel a kalózkiadású lemezeinken nem szerepelt a fotónk, sokan azt hitték, valami külföldi sztárcsapat vagyunk. Csak a gitárjainkat és a legszükségesebb cuccainkat hoztuk magunkkal. Emlékszem, a többi zenekar tagjai és az énekesek ott álltak az első sorban, és feszülten figyeltek minket. Amikor a konferanszié bemondta, hogy: „Faust, Szabadka!”, és elkezdtünk játszani, láttam a döbbenetet az arcokon. Egyszerűen nem tudták hova tenni, hogy kik ezek a határon túli srácok, akik ilyen elemi erővel tolják a rockot. Ott éreztem először, hogy tényleg megérkeztünk a magyarországi rockéletbe.

Hogyan kerültetek kapcsolatba a korszak meghatározó magyarországi zenekaraival?

Minden 1993–1994 környékén kezdődött Szegeden. Akkoriban ismertem meg Katona Lacit, az Akela frontemberét. Mi a Szegedi Ifjúsági Napokon játszottunk, és éppen a beállásnál tartottunk a vízpart melletti színpadon – emlékszem, a Halászcsárda állt ott a sarkon. Énekeltem valamit a mikrofonba, amikor megjelent Szekeres Tomi és a többiek. Ők akkor tájt instrumentális rockzenét játszottak a Szekeres Tamás Projecttel. Mi pedig később többször is felléptünk az Omega előtt Szabadkán, ahová Tamás időközben bekerült állandó szólógitárosként. A szegedi találkozás után Katona Laciékkal is szoros barátságot kötöttünk. Később, amikor Szerbiában egy nagy fesztivált szerveztek, engem kértek meg, hogy hozzak el egy neves magyarországi bandát. Akkor még nem létezett mobiltelefon, így csak vezetékesen tudtuk tartani a kapcsolatot. Felhívtam Lacit, és megbeszéltük, hogy találkozunk Budapesten, valahol a Hungaroton irodája közelében. Vittem magammal VHS-videókat a Faustról, megmutattam nekik, és végül abban maradtunk: az Akela jön Szabadkára!

Hogy sikerült a közös fellépés?

Kalandosan! Az Akela egy nyolcszemélyes kisbusszal jött, hozták a felszerelésüket, mi pedig a sofőrrel és a menedzserrel már vártuk őket. De akadt egy kis bökkenő: a basszusgitárosuk nem tudott velük jönni, így ott álltunk Szabadkán basszusgitáros nélkül! Laci adott valami pénzt a srácnak, hogy menjen vissza busszal vagy vonattal – már nem is emlékszem pontosan, mi volt a gond a határon. Maga a fesztivál különben csütörtöktől szombatig tartott. Csütörtökön a feltörekvő bandák mérették meg magukat, a győztesek pedig a zárónapon játszhattak a nagyokkal. Szombat este a belgrádi legenda, a Riblja Čorba volt a főzenekar, előttük pedig az Akela és mi léptünk fel. Mivel Laciéknak nem volt basszusgitárosa, felmerült, hogy a mi emberünk ugrik be kisegíteni, de az Akela-dalok olyan bonyolultak voltak, hogy pár óra alatt képtelenség lett volna megtanulni őket. Végül úgy tolták le a bulit, hogy csak két gitár, dob és az ének szólt. De képzeld el, még így is elképesztően hatalmasat szólt!

Hogyan fogadta a vajdasági és a szerbiai közönség a magyar nyelvű rockzenét?

Döbbenten és imádattal. Sokan kezdetben azt hitték nálunk, hogy mi csak külföldi feldolgozásokat játszunk, mert egyszerűen nem tudták elhinni, hogy egy szabadkai banda képes ilyen minőségű saját dalokat írni magyarul. Aztán amikor kijött a lemezünk, és látták, hogy ezek egytől egyig saját szerzemények, mindenki elámult. Később a belgrádi állami rádió is elkezdte játszani a számainkat. Dolgozott ott egy barátunk, aki jól tudta, hogy hazai zenekar vagyunk, csak épp magyarul énekelünk. Egyszer elintézte, hogy egy egész délutánon át csak a mi magyar nyelvű dalainkat adják le. Az emberek megállás nélkül hívogatták a stúdiót: „Milyen zene ez? Ki ez a nagy külföldi, talán orosz vagy magyar banda?” Fogalmuk sem volt róla, hogy tőlük alig pár száz kilométerre élünk. Később bejártuk egész Szerbiát: felléptünk Nišben, Kragujevacon, Leskovacon is. Sehol nem akarták elhinni, hogy létezik ilyen: valaki az országon belül, de magyarul tolja a kőkemény rockot.

Folytatjuk!