CD / BSCD2 / 2LP / MC – Sony / Columbia / Epic 2024
Második körben pedig következzék a tizenkilencedik stúdióalbum részteles ismertetése.
A lemezt indító Panic Attack tökéletes esszenciája ennek a megújult, komplex megközelítésnek. A dal egy meglepően hosszú, több mint egyperces, epikus instrumentális felvezetéssel indul, amely a gitárok és a lüktető szintetizátorok csatájával azonnal az 1986-os Turbo album hangulatát idézi meg. Amikor azonban a fő riff végre berobban, mindezt könyörtelenül söpri el a Painkiller-korszakot idéző, thrashesen zakatoló, elsöprő tempójú modern metal. Rob Halford szövegileg a jelenkor égető problémájára reflektál: a közösségi média és az internet világában tapasztalható polarizációt, az egyéniség elvesztését, a dezinformációt és a tömeghisztériát állítja a középpontba.
A második refrén után hallható utórefrén és bridge zeneisége jól ábrázolja a címben szereplő pánikroham kíméletlen természetét. Azt a pillanatot, amikor hirtelen minden rád szakad, megszáll az indokolt vagy indokolatlan halálfélelem és tényleg úgy érzed, nincs menekvés. Amire viszont nem az agyatlan futás, vagy épp a lemerevedett agyalás a megoldás, hanem az önsajnálat végleges, azonnali és tudatos száműzése. Esetleg némi testmozgással és zeneterápiával, mondjuk Bach-művekkel megtámogatva a gyógyulást.
A lemez abszolút csúcspontja és legkíméletlenebb tétele azonban egyértelműen a The Serpent And The King. Ez a dal maga a megelevenedett ’90-es metalorkán, amely a Freewheel Burning eszeveszett tempójával és agressziójával gázol át a hallgatón, miközben hozza a Painkiller gyilkos megszólalásának intenzitását is. Rob Halford itt olyan emberfeletti, magasan szárnyaló falzett sikolyokat és vicsorgó rekedtséget enged szabadjára, ami hetvenen túl szinte fizikai képtelenségnek tűnik.
Szövegileg a jó és a rossz, Isten és az Ördög ősidők óta tartó, kozmikus háborúját állítja a dal párhuzamba a jelenkor politikai és társadalmi megosztottságával. Zeneiségében pedig újra felsejlik a klasszikus Judas Priest-tradíció: a jobb és bal csatornában egymásnak felelgető, ikergitáros szólócsaták és sűrű riffvariációk a thrash és a prog-metal rajongók igényeit egyaránt kiszolgálják.
A lemez gerincét és igazi himnuszát maga a címadó tétel, az Invincible Shield adja, amely több mint hatperces játékidejével az album egyik leghosszabb és legkomplexebb szerzeménye. Zeneileg ez a dal egy zseniális hidat képez a zenekar különböző korszakai között: a zakatoló gitáralapok és Scott Travis dörgedelmes dobjátékának feszessége a British Steel olyan gyöngyszemeit idézi, mint a Rapid Fire vagy a Steeler, míg a középrész technikás, ikergitáros szólóorgiája már a modern, neoklasszikus metal előtt tiszteleg. Rob Halford itt nemcsak a védjegyévé vált felső regiszterekben sikít, hanem a refrénben egy hihetetlenül fülbemászó, epikus és monumentális csatakiáltást vezet elő, amit az ember már az első hallgatás után önkéntelenül is együtt skandál a csapattal. Szövegileg a dal hű marad az album harcias koncepciójához, és a klasszikus fantasy, illetve keresztes háborús csaták szimbolikáján keresztül – pajzs, kard, dicsőség – a heavy metal közösség elnyűhetetlen egységét, a műfaj iránti hűséget és a zenekar elpusztíthatatlanságát hirdeti a romlott külvilággal szemben.
A lemez első három tételének elsöprő, száguldó metalorkánja után a Devil In Disguise tökéletes ütemben hozza el a szükséges tempóváltást. Ez a dal visszavesz a sebességből, és egy olyan dögös, középtempós, málházós riffelésre épít, amely Scott Travis húzós ütemeivel karöltve a British Steel korszakának olyan meneteléseit idézi meg, mint a Metal Gods.
Zeneiségében a Black Sabbath Tony Iommi-féle súlyos, bluesos riffelése és a klasszikus Dio-éra világa is felsejlik, miközben Richie Faulknerék gitárszólói tűpontosan szabdalják szét a teret. Halford itt egy egészen más, karizmatikus és rekedtes, vicsorgóbb hangszínt használ. A dal igazi különlegességét a zseniális, dallamos előrefrén adja, amely tökéletesen készíti elő a végtelenül egyszerű, de azonnal tapadó, kántálós refrént.
Szövegileg ráadásul a Priesttől szokatlan módon egy kifejezetten politikai és társadalomkritikus protest-dalról van szó: Halford elmondása szerint a gátlástalan, manipulatív szélhámosokról, a sarlatán tévéevangélistákról és a karizmatikus, hazug politikusokról szól, akik hamis mosollyal hálózzák be és tévesztik meg a tömegeket. Hát igen, ha van, amire 100% igaz az ördög álruhában definíció, ez éppen az.
A súlyosabb társadalomkritika után a Gates Of Hell visszakanyarodik a hamisítatlan, klasszikus Judas Priest-örökséghez. Zeneileg ez a dal a lemez leginkább slágeres, ’80-as éveket idéző tétele: a fülbemászó gitárharmóniák és a dallamos, mégis dinamikus riffelés egyenes ágon a Screaming For Vengeance, valamint a Defenders Of The Faith korszakának olyan himnuszait juttatják az ember eszébe, mint a Riding On The Wind vagy a Freewheel Burning dallamosabb oldala. Scott Travis itt egy végtelenül stabil, magabiztos hard rock lüktetést biztosít, amire Richie Faulkner és Glenn Tipton egy elképesztően elegáns, neoklasszikus ízű gitárszólót épít fel. Rob énekteljesítménye ebben a dalban a tiszta, dallamos rockéneklés iskolapéldája: a refrén annyira fülbemászó és arénákba termett, hogy szinte azonnal rögzül a hallgatóban. Szövegileg a dal a régisulis heavy metal színház legjavát nyújtja: a sötétség kapuival való dacolás, a túlélés és a megalkuvást nem tűrő harcos attitűdje jelenik meg benne, az ilyenkor szokásos dogmatikai katyvasszal egyetemben.
„Vannak mély, sötét pillanatok ezen a lemezen, és ez a mostani a purgatóriumba visz. Oda is eljutsz, ha velem tartasz. Ez a gyönyörű metal közösségünk egységének az aspektusa. Jelentkezz a vonalon, hagyd, hogy a Priest eladja a lelked! A PMRC-re gondoltam, az ördögi zenére, és azokra az emberekre, akik régen transzparensekkel tüntettek a koncertjeink előtt, hogy „a Judas Priest az ördög”, meg az összes ilyen vicces dologra. Ez a dal valahogy visszavágja a vádat az arcukba.” – Rob Halford
Mondjuk, a szám ilyesfajta mondanivalójának némileg ellentmond a bridge-ben hallható teológiai képzavar: „This monument is cast in chrome / The Holy Ghost burns on his throne”. János Apokalipszise szerint ugyanis „a pokol pedig és a halál vettetének a tűznek tavába”, ráadásul a Szentlélek vagy Szent Szellem toronymagasan az egész felett áll. Mindenesetre az tisztán kiérződik, hogy a PMRC /A PMRC egy amerikai testület volt, melyet 1985-ben alapítottak azzal a kifejezett céllal, hogy a gyermekek zenehallgatási szokásai felett a szülők kontrollját erősítsék./ fanatikusai egykor mély sebeket ejtettek a zenészek lelkén.
A cenzúráért kiáltó szenátorfeleségek nem kicsit lőttek túl a célon. Frank Zappa találó példájával élve a felheccelt asszonykák olyan javaslatokkal álltak elő, mintha a korpásodást lefejezéssel kívánták volna gyógyítani.
A The Best Of Judas Priest CD-n is szereplő Crown Of Horns egy dallamosabb, himnikusabb hangvételű power metal szerzemény, amely hűen ötvözi a klasszikus Priest-hangzást a modernebb elemekkel. Nem véletlen került a legjobbak közé, hiszen nagyon komoly slágerpotenciál van benne. Egy fokkal normálisabb világban ki sem került volna a komolyabb rádiók rotációjából. A dalszöveg első olvasatban a nehézségek és a belső fájdalom leküzdéséről, a megváltásról, valamint a heavy metal közösség összetartásáról szól. A refrén és a bridge közvetlenül megszólítja a rajongókat, hogy „emeljék magasba a szarvakat”, utalva a jellegzetes metal villára, mint kézjelre. Második olvasatban azonban egyértelmű a szépen becsomagolt evangéliumi üzenet is. A töviskorona és Jézus áldozata, a szent vér, melyet a Megváltó értünk hullajtott. Majd az a fajta hála, mikor az ember, ez esetben az énekes végre megérti, mit is jelent mindez valójában számára és a világnak.
Give thanks for we are saved
I’m calling to the world tonight
To never be afraid
„A szeretet megtalálásáról szól. Azt hiszem, ha megtalálod a szeretetet, az teljessé tesz. Ez egy nagyon mély dal számomra spirituálisan. Valójában Krisztus megtalálásáról szól, de én a szeretet gyönyörű szférájába csomagolom. A szeretet az, ami számít. A szeretet világszerte legyőzi a gyűlöletet, függetlenül attól, hogy honnan jöttél. Ez tart össze minket.” – Rob Halford
Míg az album előzetes dalai, a Panic Attack és a Trial By Fire a zenekar agresszívabb, speed metalosabb oldalát mutatták be, a Crown Of Horns egy egészen más dimenziót nyit meg. Egy lírai, tiszta gitárfelvezetéssel indul, amely fokozatosan alakul át egy középtempós, monumentális heavy metal himnusszá.
Ráadásul a frontember ebben a dalban a dallamosabb, érzelmesebb regisztereit használja. Éneke tiszta, mély és rendkívül magabiztos, ami tökéletesen passzol a szám hangulatához. A szerzemény gerincét alkotó riffek egyszerre súlyosak és fülbemászóak. Majd a kompozíció csúcspontja Faulkner technikás, mégis dallamos és érzelmes szólója, amely a klasszikus aréna-rock hangzást idézi modern köntösben. Andy Sneap produceri munkájának köszönhetően a felvétel rendkívül tisztán, arányosan és dinamikusan szól, modern megszólalást biztosítva a klasszikus elemeknek. Míves mestermű. Még mindig nehéz elhinni, hogy mindez egy 2024-es albumon van, nem pedig egy 1984-esen.
A hetediként érkező As God Is My Witness a lemez egyik legelszántabb, leggyorsabb és legkeményebb dala, amely azonnal visszarepíti a hallgatót az együttes legintenzívebb korszakába. A Leather Rebel és a Hellrider utódjaként is értelmezhető szerzemény leginkább a kíméletlen tempó jellemzi. Scott Travis dobos az első másodperctől kezdve egy golyózápor erejű, pörgős ritmust diktál. Arra épül rá Richie és Glenn agresszív, szélsebes ikergitáros riffelése, amely nem hagy időt a pihenésre. Rob ebben a dalban végig feszült, harcias és magabiztos regiszterekben énekel. A refrénnél a hangja szinte parancsolóan cseng, tökéletesen átadva a dalban rejlő dacot.
Zadkiel, aki a popkultúrában, például a Marvel képregényekben egy gonosszá vált arkangyal, háborút indít a Mennyország ellen. A lázadók a Jákob lajtorjához kúsznak, de nincs bocsánat a bűneikre. Ez persze ideig-óráig lehet egy romantikus kép, mondjuk egy popcorn mozizás röpke másfél órája erejéig, de ahogy az idő fogy és a halandóság minél inkább felfedi fenyegető természetét, annál kevésbé vonzó az ilyesfajta sötét végzet.
A Trial By Fire ismét egy jóval kimértebb, középtempós, súlyos és vészjósló atmoszférájú szerzemény. Richie egy interjúban kiemelte, hogy a dal némileg a hetvenes évekbeli, kísérletezőbb Priest-korszakot idézi abban a tekintetben, hogy nem a klasszikus „verze-refrén-verze-szóló” sémára épül. Sokkal inkább egy progresszívebb felépítésű, zenei betétekkel gazdagított utazás.
A felvétel egy epikus, gitáros intróval indul, ahol Tipton és Faulkner játéka szinte menetelős, himnikus feszültséget teremt. Halford egy fenyegető, tiszta, de dühödt középtartományban énekel, ami tökéletesen aláhúzza a dalszöveg komorságát. Már maga a cím is súlyos. A középkori tűzpróba intézményére utal, amikor a vádlott bűnösségét vagy ártatlanságát úgy próbálták eldönteni, hogy tűzön vagy parázson kellett elidőznie – ha túlélte, Isten tisztázta a vádak alól.
A gyakorlatban mindez a boszorkánypereket idézi fel, illetve azoknak a hajadonoknak és asszonyoknak a szörnyű végzetét, akiket az inkvizíció bíróság elé rángatott. A szöveg másodlagos üzenete azonban vélhetően ismét a PMRC-féle meghurcoltatás és per felidézése lehet. Mikor ráadásul nem is egy saját daluk okán találták meg Halfordékat, hanem egy Spooky Tooth-feldolgozás miatt. Az akkori csapdahelyzet, a képletes boszorkányüldözés és kiszolgáltatottságérzet mindenesetre szépen ráhúzható a versre. A bűnös emberi természet nem változik: a bűn súlyával, a kisebbségi érzésekkel és az ilyen-olyan egyéb frusztrációkkal küzdő vétkes mindig, minden korszakban megtalálja a módját, hogy másokat egzecírozzon azért, amit saját magában nem képes elfojtani, megfegyelmezni.
Az Escape From Reality az Invincible Shield egyik legkülönlegesebb és legsötétebb tónusú dala. Ez a felvétel némileg megtöri a korábbi dalok tempóját, hogy egy sokkal nyomasztóbb, pszichedelikusabb és hipnotikusabb zenei világba kalauzolja a hallgatót.
„Az album néhány üzenete meglehetősen személyes, és az Escape From Reality is ezek közé tartozik. Arról szól, hogy azt kívánod, bárcsak visszamehetnél az időben, hogy bizonyos dolgokat helyrehozz, bármik is legyenek azok. Lehet az olyan egyszerű dolog is, mint egy vita egy párkapcsolatban, vagy valami nagy és traumatikus dolog.” – Rob Halford
A klasszikus Black Sabbath világát idéző szerzemény kellően súlyosan adagolja a belső utazás során felgyülemlő mocskot és frusztrációt. Ian Hill basszusgitáros vastag, pulzáló alapjai és Travis kimért, súlyos dobolása adják az atmoszférikus dal gerincét, ami tökéletes kontrasztot alkot Faulkner elnyújtott, pszichedelikus gitárszólójával. Ismét döbbenet, hogy egy 2023-as Glenn Tipton szerzeményről van szó, nem pedig egy 1978-asról.
A Sons Of Thunder a lemez egyik legrövidebb, legpörgősebb szerzeménye, amely kevesebb, mint három percben sűríti magába a klasszikus, nyolcvanas évekbeli true heavy metal tiszta energiáját. A dal a Judas Priest klasszikus, motoros-bőrdzsekis himnuszainak, mint a Freewheel Burning vagy a Heading Out To The Highway modern változata, melynek lényegre törő ritmusvilága és lüktetése azonnal magával ragadja a hallgatót.
A szövegben sem bonyolítják túl a dolgot: egy bőrdzsekis himnusz, mely a szabadságvágyról, a motorozásról és a világ értelmetlen szabályai elleni lázadásról szól.
A Giants In The Sky a sztenderd kiadás záródala. Ez a felvétel a lemez egyik legkülönlegesebb, leginkább érzelmes és monumentális szerzeménye, amely egyszerre dicsőíti a heavy metal műfaj történetét és hajt fejet a már eltávozott zenei legendák, Lemmy és Dio előtt.
„Ennek a dalnak kiindulópontjai Ronnie és Lemmy voltak, két kedves barátom. Eredetileg a The Mighty Have Fallen címet kapott volna, de úgy gondoltam, túl sötéten hangzik. Adjunk neki egy kis lendületet! Adjunk neki egy kis transzcendenciát! A rock and roll rádión is gondolkodtam. Amikor Angliában nőttem fel, egyetlen rádióállomásunk volt. Amikor először jöttem Amerikába, el sem hittem, mennyi rádióállomás van. És most, miközben te és én beszélgetünk, valaki a világon Ronniet vagy Lemmyt játssza a rádióban. Ők az óriások az égen.” – Rob Halford
A szám egy klasszikus, középtempós, húzós gitárriffel indul, amely Richie és Glenn zsenialitását dicséri. A refrén rendkívül dallamos, epikus és könnyen megjegyezhető, igazi aréna-himnusz. Majd a dal legváratlanabb és leginkább megkapó pontja a középrész, ahol a torzított gitárok és a dübörgő dobok hirtelen elnémulnak. Helyüket egy finom, spanyolgitár jellegű akusztikus játék veszi át. Ezen a ponton Rob éneke szinte suttogóvá, végtelenül sebezhetővé és melankolikussá válik, majd ebből a csendből építkezik vissza a dal a végső, monumentális gitárszólóig.
Míg az Invincible Shield gerincét a szélsebes speed metal és a monumentális aréna-himnuszok alkotják, a Fight Of Your Life egy igazi blues-alapú hard rock, heavy metal csemege. Leginkább a korai időkben játszottak hasonló dögös dolgokat. A felvétel egyik legnagyobb erénye Hill vastag, zakatoló és hihetetlenül ritmikus basszusjátéka, amely végig uralja a hátteret, és olyan húzást ad a számnak, ami szinte ritkaság a modernebb metallemezeken. Halford a versszakok nagy részét a legfelső énektartományában, szinte végig sikoltozva-kántálva énekli végig. Ezt a teljesítményt a legtöbb énekes harmincévesen sem merte volna bevállalni, nemhogy túl a hetvenen. Mindez remekül rezonál a küzdősportokról szóló dalszöveg a belső erő mozgósításáról, a talpra állásról és a végső győzelemről szóló üzenetével.
A deluxe változaton szereplő második bónuszdal szakít az előtte lévő bluesos lazaságával, és visszatér a hagyományos, tempós brit heavy metalhoz.
A Vicious Circle ugyanis a banda legfőbb erősségének számító pörgős, lendületes és egyenes vonalú fémzene, mely leginkább a Defenders Of The Faith tempósabb tételeit idézi. Úgy gondolom, ha esetleg lesz még egy huszadik Judas Priest stúdióalbum, ez lesz a fő csapásirány.
Ugyanis nincs már értelme az Invincible Shield anyagánál is komplexebb, progresszívebb albumot készíteni. Amit ki lehetett hozni ebből az irányból, maximálisan megvalósították. Főleg, hogy korábban még egy olyan nagyívű csodás konceptlabum is rajongói hümmögést váltott ki, mint a diszkográfia egyik ékkövének számító Nostradamus. Sőt, szerintem a mostani turné Faithkeepers címe is jelzésértékű, hiszen nemcsak zeneileg, de üzenetében is összecseng ezzel a fontos szerzeménnyel.
A dalszövegben nem teketóriáznak, a zenéhez hasonlóan azonnal odacsapnak ebben is. Itt Rob egyszerre beszél a mérgező személyes kapcsolatokról és a nagypolitika mocskáról. Miközben a szöveg legfőbb motívumai az árulás és képmutatás, melyek egyaránt képesek egy nép és egy nemzet életét megmérgezni, akárcsak egy zenekar, egy munkahelyi vagy családi közösség együttélését. Ezzel a fajta emberi hitványsággal szemben pedig tényleg csak hit pajzsa nyújt védelmet: hit az igazságban, hit a szeretetben, melyből remény és béke származik.
Az életünket mérgező és behálózó ördögi körök megtörése mindannyiunk közös érdeke. Mert a megtévesztés előbb-utóbb biztos, hogy minden emberi lény életében megjelenik. Első körben nyilván kiváló szűrő lehet, hogy egy ember szava sem emelkedhet Jézus szavai fölé. De legalább ennyire árulkodó jel, mikor bárkik, bármikor, bármivel, bármilyen módon megpróbálják elválasztani a szeretetet az igazságtól és viszont. Ha bizonytalan vagy abban, hogy valaki az életedben az ördögi kör része-e, figyeld csak meg, hogyan bánik a gyengébbekkel, a gyermekeivel, a beosztottjaival! Mit tükröz vissza a családja, legfőképpen a legidősebb gyermekének az állapota? Meg úgy egyáltalán, számon lehet-e kérni? Tűri-e a kritikát? Van-e benne alázat? Ha bármelyik kérdésre csak egy kicsit is bizonytalan a válasz, a dalban megénekelt képmutatás és árulás leselkedik ránk. Mert nagyon nem mindegy, hogy a kisstílű, irigy, bosszúszomjas homo infamis /becstelen ember/ van hatással az életünkre, érzelmeinkre, vagy a Jézus stílus.
A parody of truth
Is mirrored in the mask you chose to wear
With empathy so numb
You never felt the lives that you despair
A luxuskiadást záró The Lodger egy sötét, lassú tempójú, gótikus hangulatú, szimfonikus rock eposz. Nemcsak az utolsó lemez, de a zenekar újkori történetének egyik legkülönlegesebb, egyben leginkább teátrális darabja. A dal különlegessége, hogy kivételesen nem a Halford-Tipton-Faulkner trió írta, hanem az a Bob Halligan, aki korábban olyan klasszikus Priest-slágereket szerzett a zenekarnak, mint a (Take These) Chains vagy a Some Heads Are Gonna Roll.
Halligan ezúttal egy sokkal sötétebb, kísértetiesebb stílust hozott el a csapatnak, melynek témája és hangszerelése akár még egy Meat Loaf album csúcspontjaként is működne. A felvétel tele van monumentális, szinte horrorfilmekbe illő szintetizátor-függönyökkel, drámai gitáreffektekkel és egy olyan menetelős, fenyegető ritmussal, amely a már említett énekes mellett King Diamond, Alice Cooper vagy a Savatage színházi jellegű metal produkcióit is idézi. Főleg, mert Rob Halford ebben a dalban nem szimpla metalénekesként, hanem egy gótikus színdarab narrátoraként funkcionál. Hangja tele van gúnnyal, drámával és sötétséggel, ami tökéletesen passzol a történetmesélős szerkezethez. Ennek a színpadias előadásnak a legközelebbi rokona talán Hasfelmetsző Jack története ihlette The Ripper, illetve nyilván a Nostradamus egyes tételei is adják magukat referenciaként.
Az Alfred Hitchcock történeteire emlékeztető sztori egy férfiről szól, aki elégtételt követel a húga meggyilkolásáért. A dalszöveg a címszereplő érzelmeire összpontosít: a gyilkos levadászására és a sajátkezű igazságszolgáltatásra irányuló elszántságát ábrázolja. Annak ellenére, hogy az albérlő nem gyilkos, mégis, szinte kényszert érez arra, hogy cselekedjen és megbosszulja húga halálát.
Ez a kompozíció önmagában is mestermű, de az album második lezárásaként még inkább elgondolkodtató. Vajon mennyit értettünk meg Halford addigi üzeneteiből, hogy végül miként reagál a belsőnk az utolsó dalban megjelenített drámai helyzetre? Tanultunk-e bármit az eddigi bukásainkból, vagy továbbra is a negatív érzelmeink vezérelnek, sőt kényszerítenek tévutakra?
Elképesztő ez a zenei, szövegi, tartalmi, erkölcsi, érzelmi összhang, amit a Bob Dylan klasszikus daláról elnevezett együttes 55 évnyi alkotás után még mindig magabiztosan szállít albumról, albumra. Minden elismerésem Ian Hillnek és társainak, hogy még mindig nem veszik haknira a dolgot, hanem ugyanolyan komolyan veszik a metalt, mint a hőskorszakban, az első öt-tíz albumon.
Ezért nincs mese, ezt élőben is látni-hallani kell. 2026. szeptember elsején, kedd este találkozunk a Papp László Budapest Sportarénában, a Faithkeepers Tour magyar állomásán, aztán remélhetőleg jövőre megérkezik a huszadik stúdióalbum is. Keep the Faith!
Judas Priest – Invincible Shield
Deluxe Edition CD 2024:
Rob Halford – ének
Glenn Tipton – gitár
Richie Faulkner – gitár
Ian Hill – basszusgitár
Scott Travis – dob
Andy Sneap – producer, hangmérnök, keverés, gitár
1. Panic Attack
2. The Serpent And The King
3. Invincible Shield
4. Devil In Disguise
5. Gates Of Hell
6. Crown Of Horns
7. As God Is My Witness
8. Trial By Fire
9. Escape From Reality
10. Sons Of Thunder
11. Giants In The Sky
extra:
12. Fight Of Your Life
13. Vicious Circle
14. The Lodger
