Hajnal Gábor szervező a magyar rockélet élő legendája, aki mindenkivel dolgozott, aki csak élt és mozgott. Igen sokat köszönhet neki a Kugli együttes is, így egyértelmű volt, hogy a készülő könyv kapcsán őt is megszólaltassuk.
Mutatkozz be, kérlek!
Hajnal Gábor vagyok, 1946-ban születtem Budapesten és idén van kereken 60 éve, hogy a szakmában dolgozom.
Miként kerültél kapcsolatba a zenével?
Édesapám hangszerkészítő volt, később hangszerboltot vezetett, így már a születésem pillanatában belecsöppentem ebbe a világba. A nagyapámnak Rákospalotán volt kocsmája, nyaranta pedig a Római-parton bérelt egy éttermet – ott zenélt a családi zenekarunk. Apám harmonikázott, nagyapám dobolt, az egyik nagybátyám hegedült, apám öccse pedig szaxofonozott. Folyamatosan zene vett körül. Ráadásul apámnak közeli barátja volt Tabányi Mihály, aki az ’50-es, ’60-as évek legnagyobb sztárja volt harmonikaművészként. A Tabányi Mihály és szólistái akkoriban fogalom volt.
Aztán kamaszkoromban beütött a beatkorszak a ’60-as évek elején. Előtte persze megjött a rock and roll is. Disszidens magyarok kintről küldözgették a lemezeket, Elvis-t meg minden mást. Hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, Cseke Lászlót és a Teenager Party-t – így indult az egész történet.
Hogyan lett a szerelemből hivatás?
1966-ig az Állami Könyvterjesztőnél dolgoztam, nekik volt egy klubjuk a Liszt Ferenc téren, a Könyvklub. Én lettem a vezetője, és oda vittem játszani az újjáalakult Scampolót. Onnan indult, hogy végleg belekeveredtem a beat, a rock és a popzene világába.
Mondanál még néhány nevet, az olvasók kedvéért, akikkel az elmúlt hatvan évben dolgoztál?
Gyakorlatilag mindenkivel dolgoztam ez alatt a hatvan év alatt. A Könyvklub után az Egyetemi Színpad zenei szervezője lettem, ami akkoriban Budapest legfontosabb koncerthelyszíne volt. Teljesen véletlenül hívtak oda, de hamar én lettem a „tótumfaktum”. Dolgoztam a Dogs, a Syrius, a Mini, a Kex, a P. Mobil és a Skorpió zenekarokkal – mindenki nálunk játszott, aki élt és mozgott.
Aztán jött a Taurus: Som Lajos nagy barátom volt, ahol Lajos ott volt, ott voltam én is. 1972-től a Taurusnál, 1975-től pedig a Piramisnál dolgoztam. Én voltam a menedzserük, bár akkoriban ez tiltott szó volt, a foglalkozás pedig nem létezett, mert „kapitalista csökevénynek” számított. Úgyhogy csináltam, csak nem hívhattuk így.
1980-tól az Ifjúsági Rendező Iroda könnyűzenei vezetője lettem. Műsorvezetőként is folyamatosan dolgoztam, olyan világsztárokat konferáltam fel itthon, mint az Iron Maiden, a Motörhead, a Uriah Heep, a Rolling Stones, a Led Zeppelin, a Helloween vagy a Smokie. Én voltam a műsorvezetője 1984-ben a Budai Ifjúsági Park záróbulijának is. 1982-től 1992-ig a Petőfi Csarnokban csináltuk a Csillagfény diszkót, de előtte 1975-től a Közgáz Klubot vezettem, amiből Budapest legnagyobb rockklubját faragtam: 2500 ember fért be. Ott csináltam az első tehetségkutatókat, ott futott be az Edda, a Bikini és a Rolls Frakció is. 1994-ben Schuster Lórival megcsináltuk a P. Mobil Fradi-pálya koncertjét, előkészítettük a szimfonikus Honfoglalás-t és a Magyar Rockzene Évkönyvének kiadását. Öt évig voltam a Beatrice stábjának menedzsere, valamint voltam a Penthouse Magazin promóciós igazgatója, továbbá műsort vezettem a Budapest Rádióban, a Pont FM-ben és a Rock Rádióban is. Az idő telt, én meg 60 felett egyre lazább lettem. Öt-hat évig vezettem a PeCsa Café-t, ami egy kisebb, havi 12 bulit pörgető klub volt, és én szerveztem a nagy PeCsa záróbulijait is. Később dolgoztam Alapi Istvánnal és Oláh Ibolyával, 2018-ban pedig összehoztam Sasvári Sándor nagykoncertjét a MOM-ban. Ugyanebben az évben jelent meg rólam egy életműkötet is. 2021-ben megkaptam a Fonogram Életműdíjat, 2025. márciusban pedig Berényi Laci barátommal közösen tető alá hoztunk egy Tolcsvay László koncertet. Ez a nagy vonalakban vett történetem, de közben persze volt még millió más dolog is.
Most, hogy nagy vonalakban átrohantunk ezen a szédületes pályafutáson, kérlek, evezzünk át a Kuglival kapcsolatos emlékeidre! Ugye, te már a hőskorszakban is ott voltál mellettük?
Hogyne, a Kugli abban az időszakban volt igazán elemében, amikor a rockzene a csúcson járt. Emlékszem, a Budai Ifjúsági Parkban többször is találkoztunk, aztán felléptek nálam a Közgáz Klubban is. Ott szerveztem a Rock Reflektor esteket, amik nem tehetségkutatók, hanem tehetség-bemutatók voltak. Én hívtam meg azt a hat-hét zenekart, akiket érdemesnek és tehetségesnek tartottam. Nem volt zsűri, nem volt duma, csak a zene – és a Kugli 1979-ben, ’80-ban és ’81-ben is ott volt a színpadon kétezerötszáz ember előtt. Mindig meghívtam az eseményre a Hungaroton és az Ifjúsági Park akkori vezetőit is, hogy lássák, mi történik a terepen.
Mi volt a benyomásod a Kugliról akkoriban?
Bíró Gyuri volt az énekes – sajnálattal hallottam a hírt, hogy már nincs köztünk. A lényeg viszont megmaradt: a Kugli egyike volt azoknak a zenekaroknak, amik nagyon közel álltak a nagy áttöréshez. Akkoriban komoly népszerűségük volt, és az, hogy egy ideig Vikidál Gyuszi is énekelt velük, már önmagában rangot adott nekik. Amit csináltak, az különleges volt: a színpadi látvány, a stílus, és persze az, ahogy finoman odamondogattak az akkori rendszernek. Egyszerűen jók voltak.
Szerinted miért nem jutottak el a hivatalos nagylemezig az átkosban?
Tudod, akkoriban csak egyetlen hanglemezgyár létezett és az mindent meghatározott. Nem adhattak ki annyi lemezt, amennyit a tehetségek alapján kellett volna. A gyár vezetésében pedig olyan pártállami figurák ültek, akik árgus szemmel figyelték, ki hogyan áll a rendszerhez, ki nyitja ki a száját. Egy-két ember döntötte el, kinek lehet lemeze és kinek nem. 1990-ig nem igazán voltak magánkiadók, így aki ott elvérzett, annak nem volt más útja. Gondolj bele, még a P. Mobilnak sem volt nagylemeze hosszú ideig, pedig ők az abszolút élvonalhoz tartoztak! Ha a hanglemezgyár azt mondta, hogy nem, akkor az nem volt.
Sok-sok évvel később, az új érában a PeCsa Caféban szerveztél nekik koncerteket. Mennyire hozta vissza az újjáalakult Kugli és a Petőfi Csarnok kávézója a régi hangulatot?
Pontosan azt hozta vissza! Nagyon örültem, hogy ott voltak nálunk, mert az nemcsak nosztalgia volt, hanem fontos szakmai visszatérés is. Megérdemelték, hogy újból pályára kerüljenek, és azt csinálják, amit régen. A PeCsa Caféban 2009 környékétől rendszeresen felléptek, ha jól emlékszem, minden második szerdán nálunk játszottak. Ilyen állandó státusza rajtuk kívül csak a Beatricének, a P. Mobilnak és a Blues Companynak volt. A Kugli nem keveset hozott vissza a régi rock-életérzésből és a közönség is imádta őket. Egy kifejezetten jó időszak volt.
Fotók: kiadói archívum, Hajnal Gábor archívuma
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
