Vörös István – Kavargó

Dupla CD, 2025, Vörös István Produkció, szerzői kiadás  

Hogy mindjárt egy közhellyel indítsunk: „a zsűri nehéz helyzetben van”. Hogy miért? Csupán azért, mert Vörös István zenéjét nem egyszerű megfejteni. Szóba sem jöhet holmi skatulyázás, miképp hagyományos stílus meghatározás sem. Aztán a lemezborítón olvasható talányos felirattal jön a megvilágosodás: kultrock. Eddig megvolnánk.

Ha az online lexikonnak hinni lehet, a Kavargó című dupla lemezkiadvánnyal az énekes-szerző huszonnyolcadik albumát tartja kezében a zenehallgató. Ezen belül az idén negyvenöt esztendős Prognózissal összesennyolc, az azt követő Piknik Clubbal egy nagylemez készült, a többi már a huszonhat éve tartó szólópálya ezüstös korongba égetett lenyomata. A trendektől függetlenül egyéni útját taposó, közönség kedvenc Vörös Istvánnak van tehát mondanivalója bőven, és úgy tudni, a közeljövőben nem tervezi visszavonulását.  Nem véletlen tehát, hogy a szorosabban értelmezett csapatmunkával felhagyva (ezt azért érdemes megjegyezni, mert saját kísérő zenekarral dolgozik), 2000-ben a szólópályát választotta. Úgy gondolta, elképzeléseit ilyen formán kompromisszummentesen, az utóbbi időkben létrehozott saját stúdiójában rögzítve képes megvalósítani. Nincs is ebben semmi meglepő, hiszen Vörös István nem csupán énekes, gitáros előadó, de dalszerző, szövegíró és hangszerelő is egyben. Mindemellett lemezeinek társ producere, zenei rendezője, egyik dizájnere; amennyiben mindez kevésnek bizonyulna, a borítót nézegetve kiderül, hogy az összes gitár – beleértve a basszust is – és többféle húros hangszer megszólaltatásáért is felelős. Ha nem volna Tót Attila kiváló billentyűs és stúdiós effektvarázsló, Horváth Róbert dobos (a percussion finom csépelése viszont megint csak Vörös István feladata), valamint a tuba, hegedű, szaxofon és a kisegítő vokál, arányaiban akár „one man band”-ről is beszélhetnénk…

A Kavargó, mintha folytatná az Anyu levelei (2020), illetve a Mindenkinek jó lesz (2021) albumok által megkezdett zenei kísérletet: a kezdetektől egyedi, dallamcentrikus muzsikát ötvözi az egyre inkább fajsúlyos szövegi mondanivalóval, elgondolkodtató társadalmi üzenetekkel, gazdag, formabontó, néhol extrém hangszereléssel. Mindehhez társul az örökifjú előadó elbeszélő jellegű, néhol már-már valamiféle rapbe átcsapó énekstílusa, frazírjai. Erről szól a kultrock gyűjtőfogalma. Ám, ha nem nyugszunk és mélyebbre ásva Vörös István alkotását mégis csak megpróbálnánk valamely hagyományos zenei műfajra húzni, elmondhatjuk: a Kavargó album zenéje amolyan soft rockba oltott 21. századi modern sanzon, elektronikus effektekkel tűzdelve, valamint a fentebb felsorolt instrumentumokkal dúsítva. És persze ott az elmaradhatatlan gitár: a főhős legfontosabb hangszere számos változatban megszólal, a tizenkét húrostól kezdve a clean-, a torzított-, normál akusztikus-, illetve slide- hangzásig, de különlegességként kézbe veszi a mandolint is.

A dupla album zenei anyagát, azaz tizennégy plusz tizenhárom veretes opust hallgatva a kritikusnak (lehet, hogy az átlag fogyasztónak is) mégis az a képzete támad, hogy a főszerep inkább a dalszövegeké, a zene mintha csupán kisegítő eszköz lenne a mondanivaló mélyebb értelmezéséhez. Amely fehéren-feketén mutatja, hogy a lemez előadója nyitott szemmel és nyitott füllel jár a nagyvilágban. Szűkebb értelemben, kis hazánkban. Ugyanakkor szó sincs politikai állásfoglalásról (ezt nyilván meghagyja az illetékeseknek, illetve az arra érdemeseknek), a társadalmi problémák egyes szegmenseiről azonban nagyon is van véleménye a szerzőnek. Itt van mindjárt a kezdődal, a Kifordított világ – jobb felütést keresve sem találhattak volna: „A csúf legyen a szép / az okos meg a buta / Éljen hát mindennek a fordítottja? – teszi fel a végére hagyott költői kérdést a szerző.

De említhetnénk akár a Légvonal című darabot is, amely az ember és a technika kapcsolatát boncolgatja, vagy a társadalmi kérdések témájához kapcsolódó lemez-címadó szerzeményt, ahol a sorok önmagukért beszélnek: „zenélek, csavargok, akárhogy megvagyok”.  

Az egyik legérdekesebb és talán leghúsbavágóbb a Közösségi? (így, kérdőjellel) címmel felruházott tétel, amely némileg szarkasztikus módon állítja pellengérre korunk egyik rákfenéjét, az online platformokat. Kimondatlanul is ott lebeg a kérdés, vajon jól van-e ez így, hogy gyermekeinknek, vagy általánosságban a fiataloknak a virtuális tér jelenti a világot, miközben a létező valóságtól, a mindennapoktól, az emberi kapcsolatoktól óhatatlanul elszakadnak. Elgondolkodtató a Hullámvasúton igazsága, amely egy lehetséges társadalmi helyzetet („Körbe-körbe járunk / a borotva élén táncikálunk) bensőséges szerelmi párhuzamba állítva („Gyerünk a csúcsra, vigyázz, ha zuhanunk”) tár a zenehallgató elé. És, ha már szerelem (amely sosem állt távol Vörös Istvántól): akad itt humoros köntösbe bújtatott figyelmeztetés, miszerint Házinyúl-ra nem lövünk, előkerül egy csupa e-betűs magánhangzóval, igazi nyelvi bravúrral elbeszélt, illetve elénekelt Emese-mese;

továbbá egy ígéret, hogy Talizunk, de azt is megtudjuk, létezik valahol egy Nomád szerelem is. Az idő múlására a helyén kezelt nosztalgikus atmoszféra hívja fel a figyelmet az előadó, miszerint előkerül a megboldogult Ifipark, benne a P. Mobillal, Piramissal, Omegával és persze a Prognózissal (Helyek varázsa) – a dallamvezetés a nyolcvanas éves Prognózisának hangulatát idézi. (Nem véletlenül Jankai Béla is képviselteti magát két szerzeménnyel az albumon). Folytatva a sort, felidéződik a régi, matracos Syrius-klubok emléke egy titokzatos Hajnival (Hajni és Pisti), vagy egy másik (?) szerelem a talányos, régi, hatjegyű, még vezetékes telefonszámmal (139-8-7-5). Ide illeszthető a finoman humorosra vett, bosszankodós, szintén életszerű Inkább jó igazsága, amelyet remekül ellenpontoz a kettes lemez zárótétele, a beszédes Közös sátor a maga komoly, tépelődős filozofikus hangulatával.

Külön figyelmet és méltatást érdemel az összehajtós borító tasak, amely szimbolikusan tükrözi a benne rejlő digitális korongok zenei és szövegi mondanivalójának beszédes tartalmát. Az úgynevezett A oldal (vagyis az első korong) külső borítójának Predesztináció című festménye a 2022-ben elhunyt Mester István műremekét dicséri, a belső borítót a festőművész Gödör című alkotása díszíti.  A fotókat Csata Judit és Andrási Beáta késztette, utóbbi a dupla album társ producere is egyben.

Vörös István több mint ötven éve alkot a zene világában. Normál halandónak ennyi idő bőven elegendő ahhoz, hogy elfáradjon, szögre akassza hangszerét és a továbbiakban „civilként” morzsolgassa napjait. Ám – ahogy már említettük – örökifjú előadónkat másféle fából faragták. A fiatalos külső nem hazudtolja meg magát, aktív, alkotó zenészt takar. Zenét, szöveget ír, énekel, gitározik, koncertezik. Fáradhatatlanul.