LP / CD – NPG / Prince Estate / Sony / Legacy 2026
2026. augusztus 28-án látott napvilágot a funk, a soul, a jazz, a latin, a pop és a rockzene valaha élt egyik legnagyobb zsenijének negyedik posztumusz válogatása. A korongon tíz, korábban kiadatlan, 1977 és 2016 között rögzített felvétel hallható, szigorúan kronológiai sorrendben. A kiadvány nyilvánvalóan újra megosztja majd a közönséget, bár a viták tárgyát ezúttal nem maguk a dalok, hanem az elsőre csapongónak tűnő szerkesztés, a helyenként talán túlzottan is modernizált hangkép, valamint a bántóan jellegtelen borító képezi majd.
Egy ilyen kaliberű, sugárzó tehetségű, ihletett alkotó esetében mindig nehéz dió egy érdemi recenzió. Sokan eleve azért nem értik – vagy nem akarják érteni – a legnagyobbak művészetét, mert a zsenik rendszerint megelőzik a korukat. Mások azért fanyalognak, ha valami kirívóan kitűnő vagy túlságosan kimagasló zavar bele a belterjes kis köreikbe, mert elvárják, sőt hagyják is, hogy a vaskos ideológiai szemellenzőjük – vagy a fiatalkorukban elszenvedett ízlésdiktatúra – határozza meg a horizontjukat. Meg talán még a művészi üzeneten való gondolkodás fáradalmait is szeretik megspórolni. Megint mások túlzónak találják a nagy alkotók termékenységét, így már az is elrettenti őket, ha valakinek közel hatvan hivatalos albuma érhető el, és a katalógus a halálával sem zárul le, hiszen a jogtulajdonosok még sok száz órányi kiadatlan felvételből válogathatnak.
Épp ezért most nem mennék bele az erre a projektre összeállított anyag mélyebb elemzésébe. Van, aki csak pár tucat slágert ismer tőle egyetlen változatban, miközben akadnak olyanok is, akik nálam sokkal avatottabb szakértői Prince munkásságának – leginkább az ő hangjuknak kéne most felerősödnie. Bár vélhetőleg kevesen fognak megszólalni, hiszen a tömegmédiában megjelenő blődségek és az önjelölt zenei kritikusok kártékony okoskodásai sokak kedvét elvették a nyilvános szerepléstől. Ráadásul a közvélemény hajlamos egymás ellen kijátszani a korai éra szexuálisan túlfűtött lemezeit az életmű későbbi, Prince megtérése utáni, érettebb, spirituálisabb albumaival – ami a beszűkültségen és a rosszindulaton túl azért is óriási zsákutca, mert a talentum nem múlt el, csupán a belső fejlődéssel párhuzamosan az alkotó aktuális vízióit szolgálta.
A lényeg a lényeg: ezúttal nem lesz egyszerű az öncélú kötözködés, hiszen ez a Prince fejlődését bemutató, időrendben haladó ritkasággyűjtemény tartalmilag egyszerűen ledobja magáról a felszínes kritikákat. Köztudott, hogy több száz órányi professzionális felvétel pihen Prince legendás, mitikus hírű magánarchívumában, a The Vault-ban, amely a minneapolisi Paisley Park stúdiókomplexum mélyén található. A több ezer kiadatlan dalt, dobozban hagyott albumot, koncertfelvételt és demót rejtő trezor nemcsak azért kincsesbánya, mert Prince nevével szinte bármit el lehet adni, hanem főleg azért, mert egy közmondásosan fegyelmezett, precíz zseni hagyatékáról van szó. Neki jellemzően egyetlen félrerakott, nyers vázlata is értékesebb, jobban hangszerelt és jobban is szól, mint napjaink agyonhájpolt sztárocskáinak tömegmédiás rotációba kerülő fércművei.
A Timeless így aztán csodásan megszólaló, profi felvételekkel vezet végig Prince teljes karrierjén. Az elsőként felhangzó I Am You a kiadvány legkorábbi ritkasága, amelyet az alkotó 1977-ben, mindössze tizenkilenc évesen, a debütáló stúdióalbumának előkészületei során rögzített. Már ebben a nyers formában is egyértelműen megmutatkozik Prince zsenialitása, és tisztán hallható az a jellegzetes falzett énekhang, amely később a védjegyévé vált.
A másodikként érkező Tick, Tick, Bang igazi csemege. Bár a nagyközönség egy áthangszerelt, poposabb verziót ismerhetett meg az 1990-es Graffiti Bridge albumról, most az eredeti, 1981-es demót is hallhatjuk végre: egy koszos, agresszív, újhullámos punk verziót, korabeli dobgépekkel és minimalista szintetizátorokkal.
Az 1985-ös Heaven viszont már a Purple Rain utáni időszakban készült. Egy igazi pszichedelikus popgyöngyszem, dús hangszereléssel, rézfúvósokkal és többrétegű vokálokkal, amely hűen tükrözi Prince akkori grandiózus, kísérletező zenei korszakát.
Az 1988-as I Wonder a Lovesexy korszakában rögzített, erősen soul- és gospel-hatású felvétel; egy igazán fontos szerzemény a művész spirituális útkeresésének időszakából.
A With This Tear-t Prince eredetileg Céline Dionnak írta, aki fel is énekelte az 1992-es, magáról elnevezett albumára. A Timeless-en most először hallható a zseni saját, eredeti stúdióverziója. Libabőr!
Az 1995-ös Stone a „The Artist Formerly Known as Prince”-korszakból származó darab, dühös, társadalomkritikus szöveggel. Akkoriban az alkotó épp nyílt hadban állt az akkori kiadójával – pontosan azzal, amelynek az udvarán a Wish You Were Here ikonikus borítója készült, kísértetiesen hasonló indíttatásból. Ez a kemény funk-rock szám leginkább a The Gold Experience album világát idézi.
A 2001-es Calabama a The Rainbow Children és az One Nite Alone… korszakából származó dal. Egy rendkívül laza, jazz-fúziós tétel, amelyben a hangsúly a finom gitárjátékon van, amit a dögös basszus, az improvizatív billentyűsök és a csodás fúvósok szépen körbezenélnek.
A nyolcadik track, a The Guilty Ones 2007-ből a kedvenc Prince-albumaim, a 3121 és a Planet Earth idejét, a kétezres évek közepének energikus pop-funk korszakát idézi. A szerzemény egy rendkívül groove-központú, rádióbarát funk felvétel, amely akár a Red Hot Chili Peppers repertoárjába is simán beillett volna.
Az utolsó stúdióanyag a 2012-es Bestest Friend. Ez a késői Paisley Park-i felvétel a művész 3rdEyeGirl nevű csajbandájával közös korszakának az előfutára. A kompozíció egy feszes lüktetésű, popos R&B szám, amely tökéletesen megmutatja, hogy Prince az élete utolsó éveiben is tűpontosan érezte a kortárs zenei trendeket, miközben hű maradt a saját stílusához. Ez az a pont, amibe a legtöbb idősödő zenésznek beletörik a bicskája: úgy haladni az idővel, hogy közben maximálisan önazonos maradj.
A lemezt záró How Come U Don’t Call Me Anymore egy kvázi bónusz koncertrészlet. A szerzemény eredetileg 1982-ben jelent meg, az 1999 kislemez B-oldalán. A korongon hallható verzió azonban egy élő felvétel a Piano & a Microphone turnéról, ami Prince legutolsó koncertsorozata volt, kevéssel a halála előtt. Az egyetlen szál zongorával és az alkotó érzelmektől fűtött hangjával előadott katartikus darab méltó módon búcsúztatja a nagybetűs művészt, és zárja le az itt szemelvényesen bemutatott életművet. Nettó zsenialitás, ismételt libabőr.
Hát, eddig a hozsánna – természetesen azzal együtt, hogy Soli Deo Gloria –, most pedig néhány mondat erejéig következzen az, amitől már most felrobbantak a külföldi rajongói fórumok.
Az első nyilván a vérciki borító. Volt egy igazán nagyformátumú, maximalista művészünk, aki ráadásul a körítésre és a vizualitásra szintén maximálisan adó, vérprofi, ízig-vérig amerikai szemléletet képviselt. Olyan alkotó, aki hónapokig képes volt csiszolgatni, finomítgatni a tipográfiát, a grafikai elemeket, a dizájnt és úgy általában a teljes csomagolást – erre most tessék… Ezt a szomszéd Pistike is összerakta volna három perc alatt Photoshoppal egy fél pizzáért. Már ha a szomszéd garázsban székelő hálószobakiadó vezetői székében pöffeszkedő főkontár nem sajnált volna rá még ennyi ráfordítást is, mielőtt bemondta az AI-nak, hogy milyen képet generáljon neki, de ízibe’…
A második kritikus pont a megszólalás. Chris James nyilván kiváló munkát végzett a keveréssel és a masteringgel, de a kemény mag szerint a végeredmény már túlontúl is modern és steril lett. Értem persze, hogy közel negyven év különböző forrásból származó szalagjainak hangképét valamilyen módon egységesíteni kellett – ha másért nem, hát a digitalizálás és a masterelés során –, de a korai felvételek egészen biztosan másként szóltak volna, ha a maguk idejében jelennek meg. Ezzel együtt nekem nincs bajom a végeredménnyel; kicsit úgy vagyok vele, mint a Musicology albummal: nem feltétlenül az én világom ez a fajta megszólalás, de maguk a dalok parádésak.
Végül pedig a CD-kiadás mélyigénytelensége is igazi kortünet. Hivatalosan „gatefold digifile” a csomagolás, de ez ugyanolyan játék a betűkkel, mint a softpak vagy a digisleeve – egy mélyigénytelen, olcsó kartontok, amelyben nincs CD-tálca, viszont legalább a gerincén sem tudod elolvasni a tartalmát. Ha bekerül a polcra a többi CD közé, keresheted… Lefogadom, hogy ezt is egy olyan kiadói mókamiki találta ki, aki életében nem hallgatott kompaktlemezt. A kétlapos, négyoldalas inzert elvileg kissé javíthatna a helyzeten, de az elején csak egy Prince-szimbólum látható, a hátulján pedig konkrétan semmi(!); amolyan kiadói grund zero. Eközben a belsejében olvasható rövid trackinfók simán elfértek volna a borítón kívül is. „Hát így élünk mink…”
Összességében mégis az a lényeg, hogy egy újabb fontos és hiánypótló album készült az archívum anyagából, amelyet remélhetőleg még jó sok hasonló követ majd. Az LP-t és a CD-t pedig – az utóbbi olcsójános csomagolása ellenére is – érdemes megvenni, mert úgy garantáltan sokkal jobban szól Prince időtlen zenéje, mint az idétlen online forrásokból. Kipróbáltam. Aki nem hiszi, járjon utána!
Prince – Timeless
LP / CD 2026: 1. I Am You (1977)
2. Tick, Tick, Bang (1981)
3. Heaven (1985)
4. I Wonder (1988)
5. With This Tear (1992)
6. Stone (1995)
7. Calabama (2001)
8. The Guilty Ones (2007)
9. Bestest Friend (2012)
10. How Come U Don’t Call Me Anymore (live 2016)
