Akad, aki inni kezd, mások világkörüli útra indulnak; van, aki megtér, vagy bakancslistát szerkeszt, tele életveszélyes feladványokkal. A gyász feldolgozásának számos ismert és még több ismeretlen módja közül a Mastodon-nak a bánat zenébe fojtása jutott.
Sajnos a zenekarnak bőven volt alkalma jártasságot szerezni ebben a versenyszámban; ha jól számolom, ez már a negyedik gyász-ihlette albumuk A Crack the Skye, az Emperor of Sand és a Hushed and Grim után. Morbid irónia, hogy a rajongótábor eme szomorú mementók révén fantasztikus alkotásokkal lett gazdagabb, így nehéz őszintén rávágni: sajnáljuk, hogy így történt. Valami beteges, kettős érzés munkál ott a felszín alatt, ami egyfelől empatikusan sajnálkozó, ugyanakkor önző módon elégedett az eredménnyel.
Ki tudja, a Marrow Deep milyen lenne, ha nem következnek be a sajnálatos események? A sors torz fintora: a zenekarból zűrös körülmények közt távozó, majd némileg méltatlan nyilatkozatháborúba bonyolódó zabolátlan, öntörvényű figura hamarosan halálos motorbalesetet szenved – az a szenvedélye lesz a végzete, ami miatt a másikat faképnél hagyta. És ahogy az várható volt, azonnal kiderült, hogy a nyilatkozgatások ellenére a zenekar maradéka ezer szállal kötődik a renegát néhai gitároshoz, akinek hiánya tetten érhető ugyan az albumon, de eme hiány muzsikára gyakorolt hatása egyértelműen jelentősebb ennél.
Mert ez itt hamisítatlan Mastodon. Mivel a riffek felelőse, Kelliher nem ment sehová, a gitártémák első hallásra definiálják, kiket is hallunk; azok a mélyre hangolt, szinte fuzz-os torzítású málházások, disszonáns, avagy épp dallamokon tekergő gitártémák eltéveszthetetlenek. Hinds szerepe már az előző anyagon is halványabb volt – elsősorban ének terén -, így a Sanders-Dailor duó vokális dominanciája tulajdonképpen papírformának tűnik. A Hushed and Grim-nél tömörebb, egységesebb ez a lemez, hangzásában talán szándékosan kicsit nyersebb, zsigeribb megközelítésű, ám minden hangszer pontosan úgy szól, ahogy kell. Ennek ellenére nem adja könnyen magát; első hallgatásra kicsit meg is szeppentem, mert nem hallottam semmi emlékezeteset, ám némi kitartással megmutatják magukat a profi témamegoldások, dallamok, ritmusok. Minden itt van, amit eddig szerettünk a Mastodonban – eltekintve a Hinds-féle punkos/countrys káoszrocktól -, de mit hoz a zenébe az új felállás?
João Nogueira billenytűs egyértelműen pozitív irányba lendíti a mérleget, hol atmoszferikus, hol pedig baljós vagy épp nem evilági témáival – ahol megszólal, ott egyértelműen új ízekkel gazdagítja a muzsikát. Ennek egyik meghökkentő íz-összetevője a kései Opeth világa, amit nem feltétlenül vártam egy Mastodon-lemezen, de mégis itt van, különösen az epikus zárónótában. Nick Johnston gitáros jó néhány szólóval véteti észre magát, amikből hamar besétál, hogy személyében egy sokkal képzettebb és fegyelmezettebb, viszont kevésbé karizmatikus játékos vette át a szólógitáros posztot, mint néhai elődje volt. A csapat, bár ettől kissé kevésbé kiszámíthatatlan, ám imponálóan gazdag dallamiságot sikerült a zenébe integrálniuk.
Számos vendégmuzsikus szerepel a korongon, ami számomra tanulságos lecke volt, mert amikor először-másodszor hallgattam a lemezt, még nem realizáltam ezt a tényt. Josh Homme (Queens of the Stone Age) vokálozása a Snakes for Dinner-ben sokadjára is elment mellettem, teljesen Troy-Brenn duónak hallatszik az ének. Randy Blythe (Lamb of God) ellenben majdnem tönkreteszi az A Vampire’s Demeanor-t artikulálatlan ordibálásával – valahol Joe Duplantier is itt bujkál a Gojirá-ból, de hát tőle amúgy sem várható megváltás e téren -, Troy dallamos témája viszont szerencsére jól ellenpontoz.
Ami viszont már az első, tudatlan hallgatásnál is orbitális Sabbath-nyúlásnak tűnt, az a The Vanishing. Mintha egy modern, haladósabb Planet Caravan vagy Zeitgeist lenne, ráadásul ott az a torzított basszusszóló az elején… amit, mint kiderült, maga Geezer Butler játszik. Jó reggelt kívánok, mondtam magamnak maró gúnnyal, így már azért összeáll a kép. A korong leghangulatosabb dala lett ebből, ami utolsó előttiként tökéletes pozícióban helyezkedik el a nagyobb ívű lezárás előtt. A lehető legkomolyabban mondom, hogy igyekszem nem kívánni a Mastodonnak több traumatikus élményt. Bízom benne, hogy e nélkül is tudnak legalább ennyire hatásos és minőségi muzsikát alkotni – amit, remélem, a következő albummal alkalmuk lesz bizonyítani.
