– Jozé visszaemlékezése…
Mint tegnap már beszámoltunk róla, 2026. szeptember 17-én, csütörtök délelőtt érkezett a szomorú hír, hogy életének 77. évében elhalálozott Deák Bill Gyula. A magyar blueskirály a Sztár, a Napsugár, a Wanderers, a Loyd, a Hobo Blues Band, a Bill és a Box Company, valamint a Deák Bill Blues Band énekeseként emelkedett évről évre egyre magasabbra. Minőségi dalaival, csodálatos előadásaival, emlékezetes zenekari és szólólemezeivel évtizedeken át öregbítette a hazai rock és blues hírnevét. Mindezek mellett a Syrius és a P. Mobil állandó vendégeként, továbbá a Kopaszkutya, a Könnyű testi sértés és A téli csillag meséje című filmek, valamint az István, a király, a János, a vitéz, a Jézus Krisztus Szupersztár, A költő visszatér, az Atilla – Isten kardja, a Zúgjatok harangok, és A megfeszített rockoperák szereplőjeként is csodálhattuk páratlan tehetségét és művészetét. Kőbánya díszpolgára pótolhatatlan űrt hagy maga után.
„A blues egy életforma, egy életérzés” – vallotta Deák „Bill” Gyula, a hazai blues királya, és tökéletesen igaza volt. Mi több, míg szinte az összes befutott sztár menekült a szülőföldjéről – fel a hegyoldalba, a menők, a győztesek és a gazdagok közé –, ő mindvégig Kőbányán, a szűkebb pátriájában, az övéi között maradt, otthon.
Mert Bill valóban a blues királya volt, a nép gyermeke. Az előadó, aki az általa megélt, valós nehézségeket énekelte bele a dalokba, még akkor is, ha az adott szerzeményben mások sorait kellett tolmácsolnia. Hiszen bluest, sőt rockot is csak az tud igazán jól énekelni, akit ért már kirekesztés, aki tudja, milyen a pálya széléről nézni a játékot, aki járt már az élet árnyékos oldalán, s aki képes, valamint hajlandó cipelni a maga keresztjét.
Mert Bill hiteles volt. Nem szent, nem szeplőtlen, nem hibátlan, de tetőtől talpig önazonos – egy olyan ember, akitől azért volt magától értetődő a Kőbánya blues és a többi alapmű, mert sohasem játszotta meg magát. Ismerte azokat a nehéz élethelyzeteket, amelyeket a dalaiban megjelenített, és jól ismerte azokat is, akikről, illetve akiknek énekelt. Akkor sem bújt playback vagy egyéb technikai ördöngösségek mögé, amikor éppen nem volt a legjobb passzban. Megfázott, gyászolt, kimerült, vagy egyszerűen rossz napja volt? Ő úgy is, akkor is kiállt az emberek elé, és a saját hangján énekelt. Az együttlét, az együttérzés, a valódi emberi közösség mindennél fontosabb volt számára. Olyan gyógyító közeg, amelyben a színpadon lévők és a színpad előtt állók közösen gyógyítgatták egymás sebeit.
1948-ban született, a hírhedt kékcédulás választások utáni évben, amikor a kiépülő diktatúra címeres gazemberei már a nép nyakára telepedtek. De nem volt elég az országos szegénység, a kifosztottság és a nyomor, egy orvosi műhiba a kis Gyuszi focista álmait is végérvényesen kettétörte. Nem volt könnyű útja, rendkívül sok veszteséget kellett elszenvednie, mégsem adta fel, és mindig talpon maradt – már csak ezért is megérdemelte a maximális tiszteletet.
Óriási hangja volt, amellyel tanárai szerint akár operákat is énekelhetett volna, de ő a Syriust és Jimi Hendrixet szerette. Nem kötött kompromisszumot, maradt önmaga, s tudatosan vállalta a nehezebb utat.
A vörös időkben ráadásul még azért is piszkálták odafenn, a „toronyban”, mert mankóval járt. „Nem színpadképes!” – hangzott a kíméletlen hivatalnoki ítélet, amelyet aztán a többi, magát esztétának gondoló csinovnyik is átvett. Ne tévedjünk: ők később is ott maradtak az íróasztalaik mögött, amikor az István, a király és a Vadászat sikerei után már kénytelenek voltak jó képet vágni Bill egyre gyakoribb tévészerepléseihez, koncertközvetítéseihez és interjúihoz. Miután pedig az első szólólemeze, a Rossz vér berobbant, végképp okafogyottá vált a rajta való élcelődés. Pedig még a Bill becenevet is nehezen vette be az elvtársak gyomra, lévén nyugatimádatnak, a kapitalizmus majmolásának tartották. „Mit játssza itt az agyát ez a Deák Gyula?” – kérdezte állítólag az egyikük, akit aztán egy pályatárs intett le csendesen: „Neked is van beceneved, Kucu!” Vagy valami más, vagy valami hasonló… Ki emlékszik már pontosan minden zsebdiktátorra, meg percemberkére.
Talán még ennél is kevesebben tudják, hogy Billnek milyen remek humora volt, pedig a környezetét rendszeresen szórakoztatta sziporkázó történeteivel és csípős beszólásaival. Sok sérelem érte élete során, mégsem vált keserűvé: inkább poénokkal oldotta a feszültséget, oszlatta el a múlt rossz emlékeit, valamint az egész hazai rockszakmára oly jellemző jellemtelenségeket. Mindezt különösen azért tehette meg, mert pontosan tudta, hogy ő maga sem volt mindig makulátlan, így a többségnél sokkal könnyebben értette meg és engedte el mások emberi gyengeségeit.
Egy időben – a kétezres évek első tíz-tizenkét évében – kevés kivétellel a komplett hazai rockszakmának a Rock Diszkont főnök, Gyémánt Ervin készítette és kezelte a honlapjait. Ezek az oldalak még a hőskorszakból származó kódokkal, statikus aloldalakkal működtek, ami sokáig azzal járt, hogy minden egyes módosításnál manuálisan bele kellett nyúlni a forráskódba; például kézzel kellett hozzáírni a friss híreket vagy az új fellépéseket a koncertmenühöz. Néhány év elteltével ezt a feladatkört, mondjuk úgy, megörököltem, viszont néhány művésszel, így például Gyulával is, már jóval korábban kapcsolatba kerültem ez ügyben. Sokakhoz hasonlóan ugyanis Bill sem e-mailezett: egyszerűen megcsörrent a telefon, ő pedig szép sorban bemondta a soron következő koncertdátumokat. Ezek a hívások a legtöbbször sírva, fetrengve röhögős jelenetekbe torkolltak. Miután ugyanis leírtam a konkrét adatokat, mindig jött egy-két olyan sztori, vagy az adott nap aktualitására vonatkozó zseniális egysoros, hogy napokig, sőt hetekig emlegettük, már megint mit mondott az öreg…
Ezért aztán úgy alakult, hogy Bill jóval előbb ismerte a hangomat, mint az arcomat. Én nyilván tudtam, ki ő, hiszen a megjelenésétől fogva hallgattam az István, a királyt, már az iskolában is betéve tudtam a Hobo Blues Band lemezeit, és persze a Rossz vér dalait. Gyulának viszont még jó sokáig csak egy hang voltam a telefonból, aki önzetlenül segít neki a promócióban. Számtalanszor előfordult, hogy odamentem hozzá köszönni egy fesztiválon, ahová valamelyik másik banda stábtagjaként érkeztem. Miután kivártam a soromat és üdvözöltem, a hangom alapján hirtelen felragyogott az arca, egyből megkínált valamivel, és leültetett maga mellé. Mert arcról ugyan még sokáig nem tudott hova tenni, de nagyon is értékelte az önzetlenséget. Ezután hamar rátért az aktuális pletykákra, de nem afféle jól értesült pletykafészek formában, hanem azonnal poénba csomagolva a friss fejleményeket.
Ha rá gondolok, még mindig automatikusan mosolyra nyílik a szám, mert ez a legjellemzőbb emlékem róla: hogy mond valami roppant találó és vicces dolgot a szakmában garázdálkodó valamelyik ganajtúróról.
Idővel persze már nem kellett újra és újra bemutatkoznom, sőt sokszor már oda se kellett mennem hozzá: csak odaintettünk egymásnak, láttam a mosolyt az arcán, aztán mentem tovább az éppen aktuális aznapi dolgomra. Amikor 2011-ben a Papp László Budapest Sportarénában volt a Hobo Blues Band dupla búcsúkoncertje, szintén együtt dolgoztunk Billel – sőt, már a révkomáromi bejátszó bulin is. Talán ő volt az egyedüli, aki rákérdezett, hogy ki az a csaj, aki segít nekünk a Deák Bill Gyula trikókat tartalmazó masszív kartondobozokat berámolni. Miután elmondtam neki, hogy a feleségem, onnantól kezdve később is mindig megkérdezte: „Hogy van az asszony?” Mert Bill ilyen volt. Akit egyszer beengedett a köreibe, akit megismert és frankónak talált, azzal végtelenül kedves és figyelmes tudott lenni. Azért, mert az akart lenni, mert tisztelte a családot, és mert tudott a jóra jóval felelni. Így aztán Gyula azon kevesek közé tartozott, aki pontosan tudta, ki az a csaj, akivel az amúgy bűnrossz Kopaszkutya Kettő film kezdődik. Mert őt valóban érdekelte.
A későbbiekben sem múlt el úgy találkozás vagy telefonhívás, hogy rá ne kérdezett volna, hogy van a család, majd a lányunk érkezése után, hogy s mint van a kicsi. Bill 2025-ös önálló, jubileumi arénás koncertje előtt felhívott Székely Szabolcs, a Rockinform kiadója, hogy menjek én is a nagykoncertet beharangozó podcastfelvételre. Jön Bill? Naná, hogy megyek! Aztán, ahogy lenni szokott, az igazán vicces sztorik most is műsoron kívül, még a felvétel előtt hangzottak el. Nyilván senkit sem akartunk megbántani, de ismét annyi groteszk, kisstílű és furcsa történés gyűlt fel a legutóbbi találkozásunk óta, hogy muszáj volt kibeszélni, majd egy jót röhögve gyorsan el is engedni az egészet. Sajnos nem volt időnk utána hosszabban dumálgatni, mert hozzám már érkezett a következő vendég, a Panta Rhei kiválósága, a szintén nagyszerű Szalay András, Gyulát pedig vitte Szabi tovább. Így az időközben felgyűlt, újabb kiadványok dedikálása is elmaradt. „Majd legközelebb!” – mondtuk egymásnak vigyorogva… Épp a napokban gondoltam rá, hogy most már tényleg felnyalábolom az időközben ismét szaporodott hanghordozókat, és valamelyik nyugisabb napomon rácsörgök, hogy felszaladnék hozzá…
Most már ő is ott van Balázs Fecó, Bencsik Samu, Benkő Laci, Cserháti Pityi, Illés Lajos, Kóbor Mecky, Major Laci, Máté Péter, Radics Béla, Som Lajos, Török Ádi, Tunyogi Péter és a többi felejthetetlen nagyság mellett.
Egy újabb óriás ment előre, aki olyan sokat adott a magyarságnak – különösen az országot építő és működtető kisembereknek –, amit lehetetlen szavakba önteni.
Deák Bill Gyula és a dalai nélkül például egészen biztosan sokkal több öngyilkos, elvándorló, önmagát elhagyó függő és egyéb menekülő lett volna idehaza. Bill orvosok, pszichológusok, lelkészek és lelkigondozók ezreinek munkáját segítette a dalaival, a fellépéseivel – már pusztán a létezésével, a kiállásával, az életigenlésével és a kitartásával is hatalmas erőt adott az elnyomottaknak, a hátrányos helyzetűeknek, az elesetteknek. Mert amellett, hogy a kisember szerette, tisztelte is őt – a hitelességével vált tömegesen olyanok példaképévé, akik lesajnálják és kiröhögik a megjátszós nyalókagyerekeket.
Még most sem tudom felfogni, hogy elment. Képtelen vagyok múlt időben gondolkodni róla. Visszaolvasva az eddig könnyek között bepötyögött, keresetlen mondataimat, azokat is utólag kellett múlt időbe tennem. Itt pedig egy hosszabb fütyülés következne, mint a Kopaszkutya filmben, mert amit ekkor és itt mondtam és gondoltam, az semmiféle nyomdafestéket nem tűrne… Jaj!
Zárás helyett inkább még megosztom a kedvenc Deák Bill koncertélményemet. Annyira sokkol a váratlan gyászhír, hogy jelenleg képtelen volnék egy szabatos nekrológra. Talán nem is illene teljesen hozzá. Bill kapitány szerette a fésületlenséget.
1991. március 15. Felvonulási tér. Rocktüntetés – azzal a céllal, hogy a magyar zene, és azon belül is a hazai rock, metal, punk és blues végre a maga tömegbázisának megfelelő arányban szerepeljen a médiában, különösen a közpénzen fenntartott „királyi” csatornákon. Gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy a helyzet az elmúlt harmincöt évben, finoman szólva sem javult különösebben. Mi alapvetően a Beatrice miatt mentünk ki a barátaimmal. Ráadásul kellően feldobott hangulatban, mert sikerült néhány egykori osztálytársnőt és iskolai évfolyamtárs csajt is magunkkal csábítani – olyan széplányokat, akiket alapesetben benyelt a diszkó, a divat, meg az egyéb felszínes, csillogó mulandóságok világa, de ezen a szabadnapon valamiért mégis velünk tartottak.
A buli jó volt: jó dalokkal, remek előadókkal, kiváló hangulatban. Akkor maximum még csak sejtettük, hogy a rendszerváltásnak hívott akármi miféle csalódásba, majd egzisztenciális katasztrófába és családi drámák sorozatába torkollik majd négy-öt év múlva. Hát örültünk és reménykedtünk, hátha végre valóban eljön a mi időnk. A válogatott művészseregből viszont mégsem Feróék vagy Kalapács Józsiék maradtak meg bennem leginkább; hazafelé baktatva a többiek is úgy nyilatkoztak, hogy abszolút Bill és Hobo párosa volt a legjobb és legemlékezetesebb.
Aránylag közel álltunk a színpadhoz, a rendezői jobb oldalon, nagyjából a tizedik-tizenkettedik sorban, a haveri kör alkotta nagyobb boly közepén. A tribünön pedig végre nem a végtelenül hazug és cinikus vén komcsik álltak, hanem a hőseink zenéltek. Persze ők sem voltak szentek, bűntelenek vagy vétek nélküliek, de őket legalább mi választottuk magunknak – mert olyasmiket képviseltek, amit mindannyian a magunkénak éreztünk.
Világos nappal volt még, tisztán emlékszem a képre, amikor Bill megjelent. Úgy állt elöl – ahol nem sokkal korábban még a valódi diktatúra gyűlölt képmutatói mutogatták magukat –, mint egy hős, egy valódi hős. Abban az egyszerű fekete motoros-rocker ruhában egyszerre volt egy közülünk, egyben a mindenkori öltönyösök elleni lázadás megtestesítője.
Egy szót se kellett szólnia, csak szemben a Nappal kiállnia, és ott volt Koppány táltosa, Radics Béla művészi hagyatékának érdek nélküli, igaz őrzője, a Fradival kelő és fekvő, megkérdőjelezhetetlen hazafi, a motorosok dalnoka, a rockerek kedvence, az elesettek képviselője, a nemzet egyik legjobb énekese, a Tiborc-panaszok rendíthetetlen tolmácsolója, a magyar blues koronázatlan királya.
Majd belekezdtek Hobóval, a másik ikonnal az Enyém, tiéd, miénk veretes soraiba, hogy aztán egész este azon gondolkodjak: nem akarok, és nem is kell választanom a Syrius és a Kex között. Mert Jackie is a miénk, Zsolt is a miénk, Misi is a miénk, Laci is a miénk, András is a miénk, Miklós is a miénk, Iván is a miénk, Attila is a miénk, János is a miénk, Levente is a miénk, István is a miénk, Gyula is a miénk, Feró is a miénk, Lóri is a miénk, Zoltán is a miénk, Sándor is a miénk, József is a miénk, Péter is a miénk, Pál is a miénk, Tamás is a miénk, Gábor is a miénk, Vilmos is a miénk, Béla is a miénk, Tibusz is a miénk, Dezső is a miénk, Egon is a miénk, Hobo is a miénk, Bill is a miénk… És ez már így is marad, míg világ a világ.
Nagyon fogsz hiányozni, Bill kapitány! Mindig hűen megemlékeztél Béláról, Samukáról és a többiekről. Mi is megőrizzük emléked!
