Miközben haladtuk az interjúkkal, majd az azokat követő hosszadalmas szerkesztési munkálatokkal, Gyugyó egyre gyakrabban emlegette, hogy a könyv és a brossúra mellett szeretne még CD-ket is kinyomtatni közelgő két nagykoncertjére. Tehát a jubileumhoz, jubileumokhoz nemcsak szöveges, de hangzó kiadványokat is kíván időzíteni. Mely elsősorban egy új, teljes Bartók albumot jelentett, továbbá pedig olyan kiadványokat, melyek már „ezer éve” elfogytak, amiket már fájóan régóta nem lehet kapni.
Mindenekelőtt és fölött azonban az a bizonyos új Bartók lemez volt az állandó téma. Az összes telefonbeszélgetés visszatérő eleme, minden kajálás és értekezlet gyakori refrénje. Mikor belekérdeztem, hogy mégis, miért ilyen fontos neki, hogy újra nekifussanak, csípőből nyomta az érveit. Látszott, hogy már régóta forgatta magában a témát és alaposan kiérlelte, mi az, mik azok a dolgok, amik még ötven év elteltével sem hagyták nyugodni a Mini együttes Bartók-feldolgozásainak archiválása kapcsán.
Mert Gyugyó még az ős-Mini, illetve a Mini Acoustic World munkái után is erős hiányérzetről beszélt. Örült nekik, de mellette sok tekintetben elégedetlen is volt a korábban elkészült anyagokkal.
One Step Ahead
Utólag visszatekintve Török Ádám a Bartók on Rock lemezt már csak egy fél lépésnek értékelte. Persze nagyon örült neki és mindenhol büszkélkedett vele, mert tényleg zseniális dolgot tettek le az asztalra, szinte azonnal, miután lejártak a jogok. De kis idő elteltével már lanyhult a lelkesedése és már inkább úgy értékelte, hogy bánja, hogy nem voltak bátrabbak. Tehát, Gőzös ide, Tequila oda, most már muszáj lesz színt vallani. Azt mondogatta, hogy utoljára még be kell vállalni egy teljes vagy majdnem teljes Bartók albumot.
Másrészt az első Bartók lemez kapcsán megfogalmazott kritikái, önkritikái esetében Gyugyó állandóan kitért arra, hogy a Bartók on Rock esetében alkalmazott rock kvartett plusz vonósnégyes felállás alkotta hangkép sem nem szimfonikus rock, sem nem autentikus Bartók. De még csak nem is a hőskorszakbeli Mini prog rock megszólalása, mert nagyon hiányzott neki, amit Nemecsek (Németh Tamás dobos – a szerkesztő) még akkor, tehát a hetvenes évek elején ütött.
A még korábbi kiadásra került Bartók munkák esetén Ádi szintén hasonló hiányosságokat fogalmazott meg. Tehát, hogy például az Elrohant idő CD-re felvett stúdiófelvételek, vagy a 25 év rock albumon szereplő koncertanyag javarészt más jellegű zene. Sehol sincs kellő hosszúságban, tisztán, teljesen csak Bartók anyag, így a szűk műsoridőben messze nem tud úgy érvényesülni az ősi népdalkincsből átemelt dallamvilág, ahogy azt ő óhajtaná.
Ezért Török bácsi nem csak, hogy vágyott rá, hanem egyenesen sóvárgott egy új, és ezúttal teljes Bartók lemez után. Egy autentikus Bartók lemez után. Ami már egy teljes lépés lesz előre, hogy az ötvenéves álmaik végre beteljesüljenek.
Kárpátia felett
Török Ádám másik nagy fájdalma volt, hogy a felszínes, felkészületlen bulvár- és zenei újságírók nem vették észre, hogy nem csak ezekbe, hanem egy rakat másik dalába is csempészett népzenei dallamokat, kárpát-medencei dallamokat, autentikus népzene idézeteket, akár közvetlen a bartóki gyűjtésben szereplő alapvetéseket is. Pedig direkt így alkotott. Szándékosan és módszeresen hintette a blues-, jazz- és rock-rajongókból álló népes közönsége közé a tágabban vett hazánk különféle népzenéinek különleges kincseit.
Mindezen törekvése A szél nomádja albumán érződik leginkább, de a figyelmes fül egyéb Török-darabokban és közreműködésekben is felfedezhet hasonló folk rock elemeket. Mikor egy régebbi beszélgetés közben rákérdeztem, hogy ez miért olyan fontos neki, a következőt felelte: „A Mini azért jár Bartók nyomdokában, hogy képviseljük a magyarságtudatot és a magyar zenét.”
Néhány évvel később, mikor már a Lemezleltár Török Ádámmal könyvhöz készítettük az interjúkat, majdnem ugyanezt nyilatkozta: „Ez olyan bartókos akart lenni, hogy mi körbemegyünk a Kárpát-medencében és képviseljük a magyarságtudatot vagy a magyar zenét.”
Mélyen megérintett, hogy szinte szó szerint ugyanazt hallottam tőle, mert már az első alkalommal is nagyon megütött az egyértelmű mondanivalója, a nyílt és bátor kiállása. Mert bizony sokan értették őt félre. Sokan értették őt, a magyarságtudat hirdetése miatt is félre. Meg sokan azért is, mert Török Ádám nem tartozott egyik brancsba, popmaffiába, politikai szektába vagy szekértáborba se. Véleménye persze volt. Olykor sarkos, máskor megengedőbb, de mindig viccesen, szellemesen tálalta. És egy rövid, RABB-os periódust leszámítva, amivel kapcsolatban utólag erős önkritikát gyakorolt, csak nagyon szűk körben hozakodott vele elő. Mert Gyugyó alapvetően a színpadot szent dolognak tartotta, ahol tilos a közönséget megosztani.
Mert, amiképp nem kért a sámánisztikus kiválasztottság hamis illúziójából, ugyanúgy nem állt be a magyar- és úgy általában a kelet-európai dolgokat mélyen lenéző szélsőséges nyugatimádók közé sem. Ahogy az úgymond „szíriuszi őrülettől” is távol tartotta magát. Török bá’, a budai kereszteslovag a magukat az ősmagyar hagyomány követőinek beállító futóbolondok közé sem áhítozott tartozni. Ádi egyszerűen csak szerette a Kárpát-medence népzenéit, így többes számban és ezt az életfogytig tartó vonzalmát rendre be is építette a művészi eszköztárába és mondanivalójába. Megelégedett ennyivel, nem terhelte meg az előadásait politikus dumák szajkózásával, főleg nem az aznapi politikai csatározásokra reagálva.
És ezzel bizony jóval többet tett az őáltala oly fontosnak tartott magyarságtudat fenntartásáért és felerősödéséért, mint oly sok, önmagát olyan nagy magyarnak hirdető előadó. Mert míg sok másik színpadi ember tevékenysége kimerül abban, hogy jó nagyokat mondjon a középszerű vagy egyenesen gyenge produkciója mellé, addig Török Ádám csendesen, de módszeresen vitte a világ magyarsága közé a népzenei örökséget. Az általa közösnek tartott össz kárpát-medencei kultúrát.
Miközben mások, oda és vissza egyaránt, erősen véleményes kijelentésekkel próbálták magukra vonni a figyelmet, néhol szinte már céltalanná váló hangos hőbörgéssel megosztva a közönségüket, addig Ádám vidáman és szelíden hintette azok elé a kincseit, akik meglátogatták az előadásait. Gyugyó persze a poénokkal sem fukarkodott, mert vérében volt a mókázás, de közben a magvas tartalomra és az érdemi mondanivalóra is adott. Többrétű műsorába minden belefért: viccek, kín-rímek, vaskosabb poénok, kacagás, vidámság, merengősebb, elgondolkodtatóbb témák, megemlékezés és szomorúság is, miként a prog rock, jazz rock és blues rock alapvetések, valamint a kárpát-medencei népek kultúráját tömörítve tartalmazó közép-európai folk rock törekvések is. Egyedi színekkel, szívből, lélekből, vegyesen. A fuvolalovag által hitelesítve. Egymásba oltva, szinte egymásba olvadva, egymásba olvasztva, mindazt, ami Ádinak fontos volt.
Tehát, miközben mások rendszeresen, néhol már visszatetszően hangoskodtak, addig a Mini és a RABB szelíden adott néhányszáz koncertet a határon túli magyar településeken élő, vegyes etnikumú közönségnek. Nemritkán helyi művészekkel kooperálva. Kimondatlanul is a békét, a békés együttélést és a közös kulturális örökséget, az évszázadok, évezredek során egymásba ágyazódott kárpát-medencei népdalok világát és a sajátosan közép-európai harmónia- és ritmusvilágot propagálva. Ádám evangéliumát. Miközben Gyugyó a világ más területein szórványban élő magyarságot is rendszeresen látogatta, a nemzetközi rendezvények mellett a magyar fesztiválokon és magyar házakban is fellépve. Akár a kinti magyarajkú művészekkel közös koncertek és formációk keretében. Nem azt nézve, hogy kit mi választ el, hanem azt keresve, hogy mi az, ami összeköt. Például a közös nyelv, a közös kultúra és a közös haza.
Miután 2016-ban Gyugyó is fellépett a P. Mobil Honfoglalás határok nélkül című kiemelt nagykoncertjén, többen is kérdezgették, hogy mégis, mit keresett ott Ádám? Az ilyen-olyan-amolyan trappista (vagy valami hasonló) Lóri mellett… Én meg értetlenül néztem. Kik ezek? Hogy kerülnek ide, erre vagy arra, vagy amarra, az utána következő koncertre, ha még sosem hallottak a Mobil-Mini keddekről és Török bácsi egyéb mobilos vendégszerepléseiről… Ádi népzenei elköteleződéséről már nem is beszélve.
Sokkal inkább azt kellett volna kérdezni, hogy miért nem gyakrabban történik ilyesmi? Megsúgom, nem rajta múlt… De ez már szinte mindegy is, elmúlt. A lényeg, hogy ott volt és máskor, máshol is, ha hasonló felkérést kapott. Ezer örömmel fújt autentikus kárpát-medencei dallamokat. Akár még úgy is, hogy az adott alapzenekar tagjai sem ismerték Bartók és Kodály gyűjtésének minden részét…
Hiszen, ha valaki, hát Török Ádám valóban érdemben hozzá tudott tenni bármilyen népi, nemzeti, hazafias, a magyar és közép-európai identitást felmutató, azokat erősítő zeneműhöz. Amit gyakran meg is valósított, mert tényleg mindig örömmel ment, ha hívták. Más kérdés, hogy a mindkét oldalról elfogult média soha nem akart és nem is tudott mit kezdeni Török Ádám brancsokon kívül állásával, szuverén világképével és minden irányba nyitott szabad, valóban szabad, szó szerinte szabad, ténylegesen szabad vegyértékeivel… Miközben mások idegen ideológiák rabszolgáiként csak papolnak a szabadságról, addig Gyugyó maga volt a két lábon járó szabadság. Akinek még arra is megvolt a maga szuverén döntési szabadsága, hogy elkötelezze magát.
De míg az idegenszívűek váltig idegenkedtek Ádi ilyen jellegű értékelésétől és mereven elzárkóztak a munkásságának effajta vetületeitől, addig a „nemzethyeskedést” harsányan túltoló megélhetési turbómagyarok meg nem tudtak mit kezdeni Ádám szerénységével, szelídségével és mindenkit, szó szerint mindenkit átölelni kívánó hippi szellemiségével.
Mert Török bácsi mindenki felé nyitott szívével, őszinte érdeklődő szeretetével végkép nem tudtak azonosulni a különféle szekértáboraik foglyai. Így hát aztán Ádi, a fuvolalovag, az utolsó hippi sokszor, túl sokszor maradt az események kívülálló, szomorú szemlélődője, miközben a véresszájú zsoldosok egymást szapulták az öltőzőkben. Mert persze azokat is hajtotta az ideológia, a hamis ideológia. Hát részint meggyőződésből, részint személyiségzavarukat leplezendő fröcsögő gyűlölködésből, részint pedig a gazdáiknak való megfelelési kényszerből ugattak veszettül… Mert azért ne legyenek illúzióink, mindig voltak, akik gyorsan vitték a híreket. Mint évtizedekkel korábban is éppen ugyanúgy. Mintha nem is történt volna rendszerváltozás.
Krumplinyomda
Kicsi a Bors, de Erdős… szólt a régi poén, mely sajnos a 2010-es évekre ismét egyre aktuálisabbá vált. Persze a régi gazemberek helyét újak vették át, de a szélhámoskodás stabilan maradt, így hát Gyugyó is retteneteseket csalódott. 2018 kora tavaszán Ádi úgy döntött, hogy a továbbiakban inkább csak maga ad ki CD-ket és lemezeket. Nem bízza többé azokat senkire, mivel nagyon elege lett. Így hát a szerencsevadászok helyett inkább saját kezébe vette a dolgokat és rokoni, családi, baráti vonalon készített, készíttetett szinte házilag CD-ket. Amiket ő maga árusított a koncerteken, illetve a Rock Diszkontnak adott még. Utóbbit is elsősorban azért, hogy ne őt zaklassák a vidéki és külföldi rajongók a csomagküldéssel és postázással, ha már úgyis Gyémánt Ervinhez – boltjához- szoktak fordulni a magyar rockot gyűjtő, a hazai előadókat favorizáló rajongók.
Fontos tudnivaló, megjegyzendő tény, hogy az új és végső Bartók album tervezési fázisának elején Ádám még csak hallani sem akart kiadóról, kiadókról. Úgy vélte, hogy óriási hiba volt, hogy nem tanult az Ötös Csatorna bedőlése utáni eseményekből, illetve, hogy az EMI-béli hatalmas balhé csalódása után is megmajmolták, mikor mégis hagyta magát rábeszélni kiadói együttműködésekre. Amiben persze könnyen lehet, hogy igaza volt.
Azt mondta, hogy az archív cuccok, újrakiadások, válogatások még hagyján, ott már mindenki ki van fizetve, le van rendezve, de az új CD-kkel csak a baj van. Mely baj ráadásul konkrétan az ő baja. Amire a legkevésbé sincs szüksége.
Mert nem elég, hogy a simlis kiadói arcok nem fizetnek a felvételért, a maszterért, a borítóért és így tovább, de az utóbbi húsz évben már tiszteletpéldányt is alig kapott. Folyamatosan égett a bőr a pofájáról, mert nem tudott CD-t adni a zenésztársainak, a stúdiós arcoknak, a koncertszervezőknek vagy a helyszínek tulajdonosainak. Így nem csak, hogy neki kellett bajlódni a kevéske promó példány kiosztásával, még rendszeresen a zsebébe is kellett nyúlnia, hogy kiegészítse a szűkös kereteket. Szintén nagyon tele volt a töke –innentől népiesebb fordulatokra váltott, de nem a bartóki gyűjtésből-, hogy minden egyes új kiadvány után őt b.szogatják a zenésztársai az elmaradt royaltikkal és jogdíjakkal. Melyek kapcsán persze tudta, hogy nemritkán a zenészek is hibásak, mert vagy egyáltalán nem, vagy pedig nem jól jelentették le a szerzeményeiket, feldolgozásaikat. De azért a kiadóktól sem áll távol az úgymond „kreatív könyvelés” – itt Gyugyó ismét a bérkocsis utcai folklórt idézte, ezúttal már hosszabban, alaposabban…
Amitől meg aztán végképp agyf.szt kapott (gondolom könnyen elképzelhető, hogy mik hangzottak el, ha ez itten kérem, már a szépirodalmi szolid eufemizmus), hogy bár a digitális terjesztések után járó lóvéról meg aztán végképp nem tudott senki semmi konkrétumot, de mégis őt zsibbasztották a különféle agymenésekkel. Vagy azért, mert az adott művésztársa a múlt század hetvenes éveiben ragadt agyilag, és még annyi életösztön sem ébredt benne, hogy végső soron a saját kenyérkéjéről és borocskájáról van szó. Vagy azért, mert a kiadók is arra játszottak, játszanak, hogy az öregek többsége úgysem sétál be a digitális disztribúciók bevételei után érdeklődni vagy esetleg az idős művészek időközben „meghalódnak”, hát lesz miből „zsebből építkezni”… Ezúttal Gyugyó már a hős utcai gyűjtés színes szóvirágaival fűszerezte szomorú-keserű mondandóját. Mert, hát végül ki hallgatta napi szinten az agyzsibbasztó zsörtölődést? Hát persze, hogy ő, a zenekarvezető. Aki nem csoda, hogy mérhetetlenül unta már az ezerféle hülyeséget és szélhámosságot, illetve az azokkal való nyűgöt és törődést. A mások után felgyűlt gané kényszerű ellapátolását…
Szóval Ádám a végsőkig ragaszkodott ahhoz, amit egymás közt csak krumplinyomdának hívtunk. Tehát egy írott, szitázott CD-hez, kiadót, terjesztőt, jogdíjkezelőt és disztribútort nem látott, önkalóz kiadványhoz. Amivel viszont nincs gond – vélekedett. Senki sem lopja meg, senki sem számol el vele szemét, simlis módra, ráadásul senki sem pofázik bele, kinek és mennyi tisztelet- és promóciós példányt adhat. Nem akart többé felesleges kellemetlenséget.
Ezért aztán a krumplinyomda ebből a szempontból igen jól bevált az általa nagyon kedvelt Álomkoncert album vagy a Hármasfogat Blues CD-je kapcsán. Gyugyó sokáig azt mondogatta, hogy ha még adatik neki egy kis idő, akkor az új és végső Bartók CD-t, valamint a még régóta halasztgatott Török-Fehér Duó albumot és a Völgyi Bécóval elvben már tervezett, de még messze nem kikristályosodott instrumentális anyagot, Török Ádám és a Mini Art-űr lemezt is e módon fogják kiadni. No problémo…
Aztán egyszer, mikor a végére értünk a kreatív tervezésnek, krumplinyomda ügyben bizony egy jó másfél órányi csetepaté következett. Barátsággal, de alaposan összekülönböztünk. Szeretetteljesen, de keményen gyepáltuk egymást a keserű tapasztalatokból táplálkozó érveinkkel. Időnként egy-egy rendelés erejéig felfüggesztve a vitát.
Röviden összefoglalva: Ádám abból indult ki, hogy egy kiadónak sincs annyi haszna, mint amennyit elvisz. Amiben persze könnyen lehet, hogy igaza volt. Mert eleve azzal kezdte az érvelést, hogy a felvételt, a keverést, a masztert és a zenésztársait úgyis neki kell kifizetnie. A borítókat pedig régóta a sógora csinálja és persze sem őt, sem a zenészeket nem szeretné ingyé’, puszira foglalkoztatni. A pályázati támogatást pedig ő maga is kérheti, közvetlenül. Manapság már nem feltétlen kell hozzá kiadó. Maximum egy-két ellenszámla kell majd a gyártásról.
Továbbá a fiatalok úgysem vesznek cédét – folytatta keserűen-, az öregek meg biztos, hogy nem fognak Spotify előfizetésre költeni. „Ráadásul – legyintett lemondóan a levegőbe- a korombeli emberek egész nap a Facebook-on lógnak. Megcsináljuk a cédét, másnap felkerül az internetre, este meg már a Facebookon jönnek-mennek dalok.” Itt szintén kőkeményen fogalmazott, ezúttal azonban már inkább az egykori Illatos út szaftos szóképeivel ízesítette indulatos mondatait. Tehát elege van és soha többé kiadó – szögezte le még mindig dühösen, a szokottnál jóval feszültebben.
A másik oldalról azzal érveltem, hogy igen, igaza van, de ez önmagában sajnos még kevés ebben a világban. Sőt, bizonyos kiadókkal magam is azért szakítottam meg minden kapcsolatot, beleértve a konkrétan általam kitalált és beindított, majd mások által tévútra lökött kiadót is, mert rohadtul elegem lett a megúszós, belesz.arós, hozzá nem értésről tanúskodó, hibáktól hemzsegő kiadványokból. Valamint a gyermekkori idoljaimat módszeresen átejtő, svindler módszereikből. Viszont…
Viszont, ha ez az életed főműve, nem hagyhatod rissz-rossz írott lemezekre, amik már öt év múlva sem biztos, hogy még lejátszhatók lesznek – folytattam az érvelést. Miként a netes kalózoldalakra és az ilyen-olyan „szocialista médiákra” sem (röhögés). Emlékezz csak, mi lett az iWiW-ből, hogy hova is lettek az oda feltöltött Mini tartalmak? Aztán utaltam az elhunyt barátaink YouTube csatornáira, melyek pont akkoriban kezdtek tömegesen eltünedezni, az összes oda „mentett” pótolhatatlan videójukkal együtt. Valójában akkor enyhült csak meg, mikor konkrétan azt kérdeztem tőle, mélyen a szemébe nézve, hogy: „És mi lesz, ha lekapcsolják az internetet?” Ez hatott.
Hát gyorsan áttértünk a préselt, jogdíjas lemezek világára. Ahhoz képest, hogy akkor már elmúlt hetven, Török Ádám még mindig egy meglehetősen pragmatikus gondolkodású, rugalmas pasas maradt. Mások már feleannyi idősen sem képesek észérvek befogadására, majd a gondolkodásuk irányának és az aktuális projektjük jellegének megváltoztatására. Hát, még ilyen gyorsan. Bár a teste vacakolt, lelkileg valóban örökifjú volt. Pedig lehetséges, hogy mindvégig neki volt igaza. De adott esélyt azon érveimnek, hogy mi a legnagyobb esélye a művei túlélésének.
Mikor a következő alkalommal végigvettük a technológiai és jogi tudnivalókat, Ádám már össze is kötötte a könyv projektet egy préselt, hivatalos, tehát maradandó CD-vel. Méghozzá valószínűleg már tovább gondolkodva, arra a logikus végeredményre jutva, hogy ha máshogy nem, de a könyv miatt kénytelenek lesznek könyvtári köteles példányokat adni és befogadni azok, akiknek ez eleve a kötelességük volna, de kakikálnak rá… (Lesznek kénytelenek a lóf.szt – gondoltam magamban, de inkább nem mondtam ki…)
Tehát Gyugyó végül megbékélt azzal, hogy élete lemeze mégiscsak kiadóhoz kerül. De csakis akkor, emelte fel az ujját, ha én intézem a zenekari- és tiszteletpéldányok elhozását és kiosztását, továbbá a dedikálást és az azt követő elszámolást, mert neki már se kedve, se ereje, se ideje nincs ilyesmire. Vesződjek én velük, ha annyira akarom. Rendben, megegyeztünk. Vesződtem is…
Páfrány mögül karmok sújtanak le rám
Kicsit előreszaladva, Török Ádám az utolsó nagyobb szabású önálló nyilvános rendezvényén, a Liquid Rockban tartott dupla sajtótájékoztatón is kiemelten foglalkozott azzal, hogy a békét megőrizze. Sőt, hogy a meglévő feszültségeket enyhítve, konkrétan békét teremtsen. Ez volt a vesződség egyik gyakorlati aspektusa. Mert persze nekem is jutott benne feladat.
Ugyanis már alapjáraton, a kényszerűen májusra halasztott Török Ádám 75 szuperkoncert kapcsán is voltak itt-ott feszültségek, a négyrészesre tervezett műsor színpadra lépő művészei között. Gyugyó ezeket is igyekezett tompítani. De ami már konkrétan rám tartozott, hogy a Nyitott kapu Bartók költői világára sajtótájékoztatót, közönségtalálkozót és dedikálást a jelenlétükkel megtisztelők még csak véletlenül se sértődhessenek meg. Se ránk, sem egymásra. Így aztán Ádi többek között azt is a lelkemre kötötte, hogy kik azok, akiknek feltétlen kell adni az új CD-ből. Még azon az áron is, hogy a listát kibővítve, bizony hamar átmentünk mínuszba. Tíz darab a sajtónak, nem egy nagy trúváj… De ezt is benyeltük, mert Ádám békét akart.
A rá jellemző megbocsátó nagylelkűségével ki is mondta, név szerint, hogy nem számít, ha Fix Ipszilon nem adott nekünk a saját kiadványából, kiadványaiból. Mi semmiképp sem süllyedhetünk arra a fostos szintre. Akinek jár, annak jár. Akkor is, ha épp g.ci korszakát éli. Majd kinövi. Mert Ádám tényleg hitt az emberekben. Szinte mindenkinek, a legszemetebbeknek is adott újabb esélyt, esélyeket.
Teszem hozzá, ebben aztán maximálisan egyetértettünk. Ha már úgy hozta az élet, hogy ugyanazon a színtéren mozgunk, ugyanazokról írunk, ugyanazoknak szervezünk eseményeket, tervezünk, szerkesztünk, majd készítünk kiadványokat, teljesen felesleges ez a dedós haragosdi. Nemcsak, hogy kicsinyes, de értelmetlen is a durcás bojkott. Sosem értettem ezt a gondolkodásmódot. Miért volna áldásos vadidegeneknek osztogatni, közben a kollégákat meg újra és újra vérig sérteni? Pedig mennyit mondogatta Csiga, hogy a g.cik úgyis itt fognak maradni, hogy élni csak velük lehet, hogy repülő nem marad fenn… Olyan kicsi ez a hazai pálya, hogy úgyis mindenki tud mindet, úgyis mindenki hozzájut mindenhez… Főleg a nagyfivér figyelő tekintetének hideg fényében. Mikor olyan betyár világot élünk, hogy ha kimegyünk a budira, már akkor tudjuk, ki mit pofázik a hátunk mögött, akár élő egyenesben is, hogy még elő sem vettük a cerkát…
Ádám azzal folytatta, hogy az sem számít, hogy Gipsz Ipszilon és társa milyen ártatlan képpel jön majd jópofizni -mert Gyugyó nagylelkű volt, de nem hülye-, miközben az Emléktársaság nélkül, tehát konkrétan nélküle készítenek filmet Béláról. Ez ügyben is tilos beszólni! Most a Bartókról van szó, meg a vélhetően utolsó jubileumi koncertről. Mi nem ássuk, hanem temetjük az árkokat. Végtelenül lovagias, nemeslelkű úriember volt. Nem sokan lettek volna képesek ilyesmire.
Végezetül azzal kapcsolatban is figyelmeztetett, hogy minden bizonnyal jönnek majd olyanok is, akik lenyúlták a projektjeinket, de fogjam be a szám. Még csak véletlen se kerüljön szóba a dolog. Főleg, mert mint kiderült, konkrétan azt a gazfickót is várta, aki egy az egyben plagizálta a magyar rockzene támogatásával foglalkozó dolgozata egy részét. Valamint az Értékmegőrző című rádióműsorom archív anyagára épülő Magyar Rockkulturális adattár, illetve a közösen építgetett TTT Nemzeti Rockarchívum anyagát lenyúló és a helyükre nyomuló állítólagos rockszakértőket és rockszakírókat, az úgynevezett szalon tagjait is várta. Sőt, elvárta.
Tette mindezt azért, mert, ha már írnak róla, ráadásul pénzért, közpénzért írnak róla, még ha néhol sekélyeset és hülyeségeket is, akkor tiszteljék meg, ott és úgy, ami viszont számára fontos. Mert Ádám tényleg nagyon jó ember volt. Nemcsak, hogy szóba állt mindenkivel. Nemcsak, hogy nem tartott haragot. Nemcsak, hogy nem mószerolta be az őt lenyúlókat, ha épp valamelyik öltönyössel beszélt, odafenn, a toronyban, de rendszeresen látogatta is a tőle eltérően játszó, „másként focizók” rendezvényeit.
Magyarán, bár a lenyúlás és a helyükre furakodás fájdalmain túl, tartalmilag is súlyos kritikával illette a főkolomposok írásait, kiállításait, megemlékező beszédeit. De nemcsak, hogy sosem tette szóvá nyilvánosan a pontos és szellemes kritikáit, különösen Radics Bála kapcsán, hanem továbbra is elment minden olyan rendezvényre, koncertre, kiállítása, nyilvános interjúra, ahová csak hívták. Félretette a sérelmeit, az illető koma korábbi megnyilvánulásaiból származó fenntartásait, néha még a konkrét ellenszenvét is. Így bár komoly kritikával bírt az ilyen-olyan gitt-egyletek tevékenységével kapcsolatban, sosem hőbörgött. Úgy, hogy odaátról viszont súlyosan dehonesztáló kifejezések illették a mi kis asztaltársaságunkat és a Benkő Laci vezetésével összerakott terveinket, közte Ádám szinopszisait is. Pedig minden ötletünket ellopták, amit csak lehetett, hogy aztán nélkülünk gittegyletezhessenek, meg konferenciázgathassanak, jóféle közpénzen.
Ádámnak mindvégig az volt az elve, hogy mindenben azt keressük, ami jó. Aztán majd idővel tanulnak hozzá, javítanak rajta, vagy ha nagyon nem megy, majd lecserélik a vezetőket. De ez nem a mi dolgunk. Inkább működjünk együtt, amiben csak lehet. Mert nem, nem és nem a mi dolgunk az inkompetens személyek leváltása, eltávolítása. Egy újabb szemlélet, ami akár Jézus valamelyik korabeli apostolának tanításába is könnyen beleférne. Persze Gyugyó mindezt messze nem jézusi nyelvezettel kötötte a lelkemre. De azért talán így is érzékelhető, hogy mekkora fazon volt. A magyar rock egy korszakos alakja, akinek olyan megbocsátásra kész, szerető, szelíd lelke és akkora szíve volt, aminek megfogalmazásához költői képek sokasága is kevés volna.
A 2022. december 14-i este programja szépen zavartalanul le is ment. Szerencsére senki sem provokált senkit, így békében, az Ádám által oly annyira óhajtott békében voltunk együtt, mint a Nyitott kapu Bartók költői világára CD alkotói, a Török Ádám 75 jubileumi koncert, turné és kiadványok tervezői, szervezői és fellépői, valamint a magyar rockélet krémje. Simlisek és szendék, egerek és kígyók. Ráadásul, amit akkor még egyikünk sem sejtett, hogy utoljára…
Érdekes adat, egyben furcsa és szomorú fejlemény, hogy azért a démoni személyiséggel együtt járó sunyi alattomosság még így, abban a békés légkörben, megbocsátó közegben sem bírta visszafogni magát. Ugyanis míg a program végeztével kikísértük a legkorábban távozó vendégeinket, barátainkat, addig a galérián őrizetlenül hagyott CD-k közül eltűnt néhány. Pedig mindnek volt gazdája, azért is dedikálták Lucáék végig az összeset. A jólelkű Papp Gyula mondta is utána nekünk, hármunknak, egymás közt, hogy milyen egy világot élünk, hogy az elszegényedett emberek már a kedvenceiket is kénytelenek meglopni. Nem akartam elkeseríteni, így nem mondtam ki, csak magamban gondoltam tovább a választ, nehogy szegény még jobban elkeseredjen: „Julio, Julio, nehogy azt hidd, hogy aki most itt volt és a szemedbe mosolygott, az mindenki a barátunk…”
Tigris és a kígyó lett a cimborám
A másik oldalról viszont többen is voltak, akiket hiába invitált, mégsem jöttek el Ádámhoz a Bartók CD bemutatójára és a 75/55 bulival közös sajtótájékoztatójára. Bántotta, de persze nem szólt. Pontosabban nem nekik szólt. Mondjuk egyébként sem beszéltük túl, hiszen megvoltak a meghívók, a sajtó-, vendég- és tiszteletpéldány-listák. Mindketten tudtuk kikről van szó, többségében azt is, hogy miért. Lám-lám, mennyire nincs új a Nap alatt. A Júdások ezredévek után is csókkal árulnak el, a Péterek félelmükben tagadnak meg, a Tamások meg hitetlenkednek. Bizony, bizony, az utolsó lehetőséget hagyták ki, hogy viszonozzanak valamit Ádám sokféle nagylelkű gesztusából, önzetlen jótéteményéből, baráti hozzáállásából.
Avagy a nagyemberek nagy aljasságai, kisemberek kis gyarlóságai. De Ádi továbbra is mindenkihez szelíden fordult, megbocsátásra éhes szeretettel a szívében. Mert szerette az embereket és hitt abban, hogy idővel mindenkinek benő a feje lágya, hogy előbb vagy utóbb felnőnek az általuk betöltött posztokhoz, vagy új emberek kerülnek pozíciókba.
Ennek jegyében teltek a hétköznapok éttermezései is. Persze Ádámnak több törzshelye és asztaltársasága is volt, kiterjedt haveri körrel rendelkezett. Viszont a sztrókja után szinte kizárólag a Pata Negra lett a hétköznapokban használatos irodája. Praktikus és jó döntés volt, hiszen a lakásukhoz közel működő intézményről van szó, melynek ráadásul kifejezetten jó konyhája és kávéja van. Ezért aztán az utolsó éveiben egyre inkább a Pata vált Ádám központi bázisává. Ahol nemritkán váltásban fogadta az embereket. Barátokat és hamis barátokat. Zenészeket és egyéb szakmabelieket. Az érdemi sajtót és a blogírókat. Szélhámosokat és komoly ügyfeleket. Az őt segítgető apródokat és az őt lehúzni kívánó simliseket. Gyugyó pedig mindenkivel leült, mindenkit meghallgatott, ha kellett el is szenvedett. Végig barátságos hangnemben és lelkülettel kommunikálva.
A határt inkább az jelentette, hogy kinek hagyta, hogy őt meghívja, visszahívja. Aki gyakran járt oda, tudja, miről beszélek. Mert Ádám senkinek sem akart az adósa maradni, így inkább fizetett, mint a katonatiszt. Sőt, még annál is jobban. Brutális borravalókkal megspékelve az aznapi, akár többszöri járandóságot. De Gyugyó senkinek sem engedett, még csak egy kávét sem kifizetni, aki miatt a szakmai vagy üzleti dolgaival kapcsolatban a hátát kellett figyelnie. De az olyan íróknak, újságíróknak sem adott esélyt arra, hogy egy-két piát vagy kaját a fejére olvassanak, akiknél benne volt a pakliban, hogy a sértődésre hajlamos személyiségük vagy valamelyik konkurens bandánál betöltött bértollnok szolgaságuk okán valamikor ellene fordulhatnak. Hát, Ádi csak fizetett, fizetett, fizetett.
Többet adott, mint ami járt. De legalább senkinek sem maradt adósa, senki sem kiabálhatott rá még egy pohár vizet sem. Inkább a kígyókkal is együtt ebédelt, jól tartotta őket, hogy megmaradjon a jó viszony, hogy áldozattá se váljon, harcolnia se kelljen. Mit több, egyik-másik tökéletlent még kifejezetten kedvelte is. Így hát szívesen tanítgatta a következő nemzedék agilis tagjait, hátha idővel meglátszik majd a haszna. Ilyen volt a hétköznapi Ádám, az örök idealista.
Mert elég durva dolgok is voltak, amikért joggal sértődhetett volna vérig, kérgesedhetett volna meg a lelke, keményedhetett volna meg a szíve, még az eddig említett példákon túl is. Olyasmik, amik még név nélkül körülírva is méltatlanok volnának a Mini, a RABB és a Mini RC művészetéhez, Ádám életművéhez. Ő is tudta, ő is látta mindezt. De nem ütött vissza. Inkább odatartotta az másik orcáját is. Persze Gyugyó sem volt szent. Kaja, pia és a csajok tekintetében sokáig nem ismert mértéket. Viszont nem veszett össze senkivel és nem is köpködött visszafele. Ádámot ugyanis egészen más fából faragták. Nála nem csak üres szlogen volt a szeretkezz, ne háborúzz, hanem egy életre szóló elv, mint konfliktuskerülő életszemlélet és gyakorlati életmód.
Mindez a mentalitás a Lemezleltár Török Ádámmal könyv javarészt 2021-es beszélgetéseiből is tisztán kivehető. Ugyanis, akiket Gyugyó a zenei-szakmai múltjából név szerint is megemlített, illetve beszerkesztette a képanyagba, azokat akkor is komálta, ha esetleg régebben hülyeségeket is csináltak vagy bizonyos dolgokkal konkrétan ártottak neki. Biztosan tudom, mert „interjún” kívül sok mindent hozzátett még a történésekhez, amiket viszont már nem kívánt utólag felhánytorgatni vagy írásban közölni. Ugyanez a megbocsátó hozzáállás volt érvényes részéről azokra is, akiket bár jól behatároltan körülírt, a kapcsolódó konkrét sztorikkal együtt, de nem nevezett meg. Bennük általában nagyot csalódott, de mivel korábban komálta őket és hitt bennük vagy az általuk felkínált projektjeikben, érzelmileg még nem zárta ki teljesen magából az egykori jó kapcsolatokat.
Leginkább azok bántották meg, akik, bár megszavazták a Syrius Az ördög álarcosbálja és a Mini Fruit Pebbles albumait a Minden idők legjobb magyar rocklemezei lista első két helyezettjének, majd utólag mégis kihátráltak mögüle. De még velük sem szakította meg a kapcsolatot. Sőt, Ádi minket is arra bátorított, hogy mindenkivel tartsuk fenn a jó viszonyt, ne menjünk bele haragosdiba. Mint egy apostol, de tényleg! Aktív gyülekezetek karizmatikus vezetői előbb sértődtek meg és vágták be a durcát, mint Török bácsi, az örök hippi, a budai hegyekből.
Pedig neki is bőven lett volna oka, hogy bizonyos arcokkal soha többé ne álljon szóba. De Ádám nem ezt az utat választotta. Mert bizony, még a harag és sértődés is választás kérdése. Ami persze nyilván függ az adott egyén lelki beállítottságától és kulturális hátterétől is, de végül mindenki maga, egyénileg hozza meg azokat a döntéseket, hogy milyen emberré válik. Gyugyó pedig nem csak, hogy nem volt haragtartó, de kifejezetten hitt az emberekben. Abban, hogy idővel jó irányba változnak, felnőnek a szakmához, legalább annyira megkomolyodnak, amennyit az általuk betöltött pozíció megkíván. Bárhogy is kerültek oda, ahova.
Rádióta vagyok
Mikor 2017-ben sokadmagunkkal összeálltunk, hogy a magas rangú felkérésnek eleget téve összeállítsuk a leendő Rocktörténeti Intézet és társintézményei előkészítő dokumentációját, a többiekhez hasonlóan Török bácsi is egy rakat téma kapcsán már kész tervekkel rendelkezett. Ezért is haladtunk a munkával rendkívül gyorsan. Hiszen az archívumban már meglévő anyagok és munkaanyagok felhasználásával elég könnyű volt összedolgozni Ádám, Bekő Laci, Csiga, Fecó, Gidó és a többiek javaslatait.
A Bartók Rádió mintájára megvalósítandó, klasszikus magyar rockot, valamint prog rockot, blues rockot és jazz rockot játszó állami csatorna Gyugyóval került így, nevesítve, gyakorlatilag egy az egyben átemelve a korábbi önálló javaslatából a közös minisztériumi munkaanyagba. Ezt persze utólag már sokan lenyúlták, ezért aztán megint mások meg vitatták, elvitatták volna Ádámtól. Akárcsak a hasonló projektet, a Dankó Rádió mintájára kidolgozott országos állami rocker rádióadót és műsorstruktúrát, mely szintén abból indult ki, hogy a rock a XX. század második felének a népzenéje, tehát akként is kell kezelni. Ráadásul még van élő szem- és fültanúja, mikor és hogyan jött az ötlet. Mikor is egy határon túli koncertről hazafelé menet egy jó darabig csak a Dankót tudta befogni az autórádió, a sajátos domborzati viszonyok miatt. Mivel arra is emlékszem, melyik városból tartottunk hazafelé, akár órára pontosan is vissza lehetne keresni az időpontot. Sebaj, az idétlenek azért cikkben, könyvben, interjúban is megpróbálták kisajátítani az ötletet. Miközben Gyugyóékkal már hónapokkal, sőt évekkel korábban beküldtük a megfelelő minisztériumba a projekt tervezetét… Persze ott is voltak vakondokok, akik sikerrel szabotálták el, de ez már legyen a közigazgatás gondja…
Mindenesetre nemcsak az elkészült és beküldött munkaanyagok igazolták és igazolják ma is Ádám igazát, de maga a józan paraszti ész sem juthat nagyon másra. Mert hát ki más hallgatott még rajta kívül rendszeresen Bartókot és Bartók Rádiót, a rockzenei ügyekben érintett nagy öregek közül? Persze, tudjuk még néhányukról, például a Mini Bartók-átdolgozásait hangszerelő Papp Gyuláról vagy a szintén hasonló szintézisben gondolkodó Gerots Zoliról, a rockoperai léptékekben gondolkodó zeneszerzők és a többi és a többi. De az ötlet biztosan nem olyan feltűnési viszketegségben szenvedő törtető félművelt alakoktól származik, akik még a klasszikus magyar LP-ket sem ismerik a maguk teljességében, nemhogy a klasszikus zene alapműveit, úgy általánosságban…
Emberek Emberekért
Török Ádám sosem habozott, ha segítségnyújtásról volt szó. Például 2006-ban első szóra csatlakozott a Szent László Kórház Hematológiai Osztályát támogatandó jótékonysági fesztiválsorozathoz illetve válogatás-sorozathoz. Mikor felhívtam, hogy kéne egy dal az Emberek Emberekért harmadik részéhez, simán bemondta, hogy oké. Nem okvetetlenkedett, mert tudta, hogy kik vannak benne, egyúttal azt is, hogy kik nem… (Meg ugye azt is tudta, hogy én már akkor is ilyesmivel foglalkoztam, mikor a jelenkor kiadóinak zsebcézárjai még a csattogós lepkét tologatták a tinidiszkók melletti homokozókban…)
Így hát, mivel nem volt oka gyanakvásra, nem fárasztotta magát feleslegesen. Előtte Lajos bátyám (Som Lajos – a szerkesztő) már odaszólt neki, sőt nekem is ő ajánlotta, hogy nyugodtan csörögjek Ádira, mert nemcsak a színpadon jó arc, hanem az ilyenfajta szociális érzékenység is rendesen dolgozik benne, lehet rá számítani. Szóval Gyugyót Lui ajánlotta, Lajost pedig Nyiba Sanyi, aki viszont úgy került a képbe, hogy meghallotta az Illés Klubban, miről beszéltem Tini menedzserasszonyával. Nagyjából ilyen könnyedén állt össze az első tíz jótékonysági fesztivál programja és ahhoz kapcsolódó válogatások műsora. Jó arcokkal könnyű jól haladni.
https://dalok.hu/zenekarok/leukemia-valogatas
Szóval rácsörögtem Gyugyóra, aki azonnal azt mondta, hogy mehet. Pedig akkor még mindig csak távoli ismerősöknek számítottunk. Nem álltunk napi kapcsolatban, nem haverkodtunk állandóan a koncerteken. Sőt, amíg nem kezdtünk komolyabban együtt dolgozni, még az öltözőjükbe se mentem be. Ha nagyon akartam egy dedikálást, megvártam kinn, a többi rajongóval. Viszont Török bácsi már tudta, hogy mit csinálunk és nagyon pártolta, hogy a rockerek ilyen formán is támogassák a betegellátást. Sőt, kifejezetten értékelte, hogy a leukémiás betegek közérzetén kívánunk segíteni. Hiszen a fesztivál, a válogatás-sorozat és az azok hírére befolyt bevételeiből A Leukémiás Betegekért alapítvány olyan csontvelő-mintavételező tűket vásárolt, amikkel kevésbé fájdalmas a betegek számára a beavatkozás.
Csak évekkel később esett le, hogy Ádám akkoriban is ezerrel bújta a Bartók életrajzokat. Így talán még inkább érthető, miért érezte Gyugyó maga is úgy, hogy nagyon fontos a leukémia elleni küzdelem, illetve a betegek komfort-érzetének javítása.
A telefonban Török bácsi csak egyet kért, hogy hadd hívjon vissza kicsit később, mert át akarja gondolni, hogy melyik dallal szerepeljen a Mini együttes az Emberek Emberekért című válogatáson. Ami elnevezést, mint „gyakorlati szlogent” egyébként a zseniális Bernáth Y Sanyi talált ki, mikor az akadémián beszélgettünk, hogy mivel lehetne a legjobban megtámogatni a jótékonysági fesztivál promócióját. Isten nyugosztalja, azóta sajnos már ő is előrement…
Gyugyó nem sokkal később csörgött, hogy megvan: a Figyel a Nagy Fivér lesz. Ó, gondoltam magamban, tökéletes. De azért rákérdeztem, hogy miért. Nem kellett csalódjak. „Azért, mert annyi marhaság megy a tévében.” – felelte. Ezek szerint tényleg jól értettem. Aztán úgy folytatta -persze a maga galcsis, félig trágár, félig korabeli szlenges, sajátos nyelvezetén-, hogy, ha már ennyit ártottak, gondolván például a dáridózásra, néha igazán beszámolhatnának arról is, ha Tibuszékkal valami jót és hasznosat csinálnak. Majd körülbelül negyedpercnyi hallgatás után egyszerre szóltunk a kagylóba, hogy „…persze most sem fognak.” Majd elröhögtük magunkat.
Török Ádám ilyen arc volt, közvetlen és segítőkész, aki a nehézségeket jókedvvel, humorral és életszeretettel közömbösítette. Ezzel párhuzamosan pedig nyomta tovább a saját jótékonysági projektjeit is. Meg mellette még a másokéit is. Mert Gyugyónak nemcsak a szíve volt nagy, hanem a munkakedve és munkabírása is.
Mindhalálig Rockinform!
Rockinform íróként, olvasóként ne felejtsük el azt sem, hogy a Hegedűs István kollégánk ötletéből született 2006-os Rockinform fesztivál – ami az újság támogatására-túlélésére szerveződött- Török Ádám hathatós támogatásával jött létre! Ő volt az első zenész, aki az ügy mellé állt és vállalta az est műsorvezetői szerepét, valamint a Team Rock Band kíséretében játszott egy Radics blokkot is. Természetesen gázsi nélkül… Mert Gyugyó tényleg mindig örömmel és szívesen segített. Csak és kizárólag akkor ragaszkodott fellépti díjhoz, ha úgy érezte, hogy le akarják húzni.
Ráadásul örökös békeszerzőként Ádámnak abban is volt némi része, hogy lecsituljanak az indulatok, mikor egy bizonyos fellépő kapcsán okkal és joggal kezdtek berzenkedni és méltatlankodni néhányan, akik valóban ingyen játszottak. Történt ugyanis, hogy az egyik fellépő korábban címlapot rendelt a Rockinformtól, amit elfelejtett teljes egészében kifizetni. Csurrant-cseppent valami lé, érkeztek néha részletek. Előlegnek csúfolt utólagok, utólag. Aztán, mikor a Rockinform egy olyan periódusát élte, hogy Payának szinte már napi szinten is komoly kihívásokkal kellett szembenéznie, hogy életben tartsa a lapot, jött a megkeresés az adóstól. Hogy a támogatói bulin fellépnének, ha a fennálló tartozást is semmisnek lehetne ezáltal tekinteni.
Ez persze sokaknak nem tetszett. Nekem sem, mert úgy éreztem és ma is úgy gondolom, hogy okkal, joggal háborodtak fel sokan. Ádám és Csiga viszont elvégezték a szokásos békemissziójukat, elsősorban a zenészek felé, hogy igen, igazatok van, de jelen helyzetben az is segítség, ha egy tartozással kevesebb és pártucat fizető nézővel több. Paya, aki hozzájuk hasonlóan szintén gyakorlott árokbetemető, szintén a béke pártján állt. Hát végül általános kibékülésbe torkollt, ami egy ideig úgy tűnt, hogy közbotrány lesz. Kár, hogy vannak, akik soha semmiből se tanulnak. Főleg, hogy Ádámtól nem csak Bartókról, a zenéről vagy az előadó-művészet fortélyairól lehetett tanulni, hanem emberségből is csillagos ötösre vizsgázott. Sokadszorra.
Nyitott kapu, zárt kapuk
Gyugyó megbocsátó lelkülete tényleg nem ismert határokat. Mikor a kitartó nyomasztásom hatására Kristóf (Harmann Kristóf, a H-Music igazgatója – a szerkesztő) végre beadta a derekát, hogy a cége gondozza a Mini végső Bartók lemezét, Ádám nagyon fellelkesült. Korábban már sokan átverték, még többen kidobták, hogy nincs fantázia még egy Bartók CD-ben. Megint másokkal viszont meg már ő nem akart újra dolgozni, mert sokakkal megégette a kezét. A tiszteletpéldányokkal való cigánykodás okán és elszámolásilag is, hát sokáig lógott a levegőben a projekt.
Aránylag hosszabb idő után tudtam csak őket egy asztalhoz ültetni, amit végül is meg lehetett érteni. Hiszen az egykori Hammer Records utódjaként dolgozó H-Music nem igazán a fúziós jazz rockos logikájú formációk anyagaira van ráállva, mint inkább a metalra, így a Mini ezerféle variációja és Török bácsi egyéb formációjának kiadványai elég távol esnek a metal zenekarok albumainak és promóciójának logikájától. Ádám is idegenkedett, hogy mégis kik vannak ott? Mikor felsoroltam, hogy Füxiék, Gidóék, Feróék, valamint anno Pityiék, de Németh Gáborék is dolgoztak már velük, Rudán is ott van, sőt még Szörényi-Bródy produkciót is gondoznak, Gyugyó megnyugodott, majd gyorsan fel is derült az arca. Rájuk még nem gondolt, tehát van még lehetősége újra váltani.
A H-Music-kal való megegyezést jelentő hármas ebédünket követő következő patás kajálás alkalmával viszont már ott helyben, az asztal mellől kezdett telefonálgatni. Szép sorban, ahogy haladtunk a tervezési munkálatokkal, lépésről-lépésre, azonnal vette a maroktelefont és már kérdezte az adott ügyben illetékes személyeket, hogy merre hány óra… Nem kellett hozzá még öt perc se, hogy a közös kedvencünké vált sültpaprika-krémleves mellé megérkezzen az első néhány adag feketeleves is…
Kiderült, hogy amint megkeresi valamelyik régi ismerősét, vagy még aktív kollégáját, egyből mindenki Rothschild bárónak, vagy csak simán hülyének nézi – őszinte és mély tisztelet a kevéske kivételnek-, azt gondolván, hogy majd most a Török Ádám 75 kapcsán fogják szupergyorsan okosba’ bepótolni, amit a szánalmas kis életük addigi évtizedeiben nem tudtak maguknak felhalmozni…
A gyakorlatban ez úgy zajlott – mert az összes beszélgetést hallottam, Ádám vonatkozó arckifejezéseinek látványával együtt-, hogy Gyugyó szépen, szelíden kért volna néhány fotót könyvhöz, az új Bartókhoz és a Török Ádám 75 CD-sorozathoz, de még be sem tudta fejezni a mondókáját, már menetrendszerűen meg is jött az agresszív követelőzés. Sok esetben olyasmiért, ami már egyszer vagy többször is ki lett fizetve… Igen, kedves urak és elvtársak! Gyugyót idézve, k.rva ciki, de mindent hallottam. Majd később azt is láttam, hogyan jöttök Ádihoz hízelegni… Tanulságos volt. De leginkább megint Ádám nagyságán ámultam, hogy mennyire nem hánytorgatja fel a dolgokat, hogy mennyire keresi bennetek a jót, hogy mennyire szeretne túllépni a dolgokon. Mert többségében már meg is bocsátott. Mire legközelebb odaevett titeket a fene smúzolni, a jó öreg már rég elengedte a dolgot.
Méghozzá úgy, hogy ettől függetlenül persze a kapzsiság és a rosszindulat hatásait el kellett szenvednie. Például a Bartók CD bookletjében és a könyv korai változatában jóval több fénykép szerepelt volna. Részint a Bartók projekt fejlődését bemutatandó, korábbi Mini felállások, részint Török Ádám zenei múltjának bizonyos egyéb, nem zenész szereplői. Ehhez képest ez horror pénzt kért, az nem járult hozzá (…és miért nem? Az vajon miért fájt, hogy Ádám magához emelt volna…), amaz nem akart a másikkal közösködni, magyarán ezzel vagy azzal egy platformon szerepelni. WTF?
(Aminek például olyan folyamodványa is lett, hogy a sok kiesett, kihúzott fénykép okán, mire a nyers tördelésig került a könyv olyan arányok alakultak ki, hogy míg róla másféltucat kép szerepel, addig rólam körülbelül egy tucatnyi. Ami persze nem túl szerencsés, de többet már nem akartunk selejtezni. Ráadásul a maradék képek javarészt a sztrókja utáni időszakban, 2021-ben és 2022-ben készültek. Igen, sz.rul néz ki rajta, de ezeket választottuk, ezeket választotta. Mert elsősorban azt az időszakot, a végső Bartók albumot és a Török Ádám 75 bulit és kiadványokat akarta illusztrálni.
Jellemző sztori, hogy azért nem készült rólunk közös kép a Nyitott kapu Bartók költői világára CD első példányával, mert Gyugyó nem sokkal korábban jött a fogorvostól és abban az állapotban Dóri értelemszerűen nem engedte fényképezőgép elé. Hát kettőnkről két külön fotó készült a CD-vel, két külön alkalommal, mert Ádámmal párhuzamosan magam is fogorvoshoz jártam. Még egy közös téma a telefonban, a kiadványtervezés és az őszi dedikáló-körút szervezése mellé… Mikor végeztem a fogsebésznél, annyira boldog voltam, hogy egy darabig nem kell ilyesmivel vesződnöm, hogy a dokinak adtam a nálam lévő Mini Akusztik Trió CD-t, majd felhívtam Ádit a jó hírrel, hogy hamarosan ismét ehetek…
Borítékolható, hogy az irigyek és rosszmájúak ezúttal is kapva kapnak majd az alkalmon, hogy a könyv képanyagával kapcsolatban kifejtsék vitriolos kritikáikat, főleg, hogy időközben Ádám is előrement. Ez van. A mi munkánk már csak a jellegéből adódóan is mindig ezzel jár. A kritikát tudni kell viselni. A jogost és a jogtalant is. Nem fogok minden jóképességű alá egyesével odakommentelni, hogy b@zdmeg, pont te vagy az egyik oka, hogy így alakult a koncert műsora, a könyv és a CD sorozat tartalma… Ha egyáltalán addig minden rendben megjelenik. Mert ugye, ha nincs macska, hamar elkezdenek cincogni az egerek…)
A másik oldalról viszont előkerült pár minden lében kanál kavarógép, hogy ők aztán a Török Ádám 75 kapcsán mindent is meg akarnak és meg is tudnak oldani. Egy cseppet sem zavartatva magukat az olyan apróságokkal, hogy éppen hogy ők plagizálták Gyugyó szinopszisait és minisztériumi anyagait, majd a pozíciókat és az azzal járó lóvékat lenyúlva éppen ők akadályozták meg, hogy Ádi azzal a szolgálattal tölthesse utolsó éveit és hónapjait, amivel még nagyon is szeretett volna hozzájárulni a minőségi magyar rockzene gondozásának ügyéhez.
A legkirívóbb eset egy olyan alak pofátlansága volt, aki nem elég, hogy a részben Benkő Laci, részben Gidó, részben Ádám által megfogalmazott munkaanyag lenyúlásával, akarom mondani minimális átírásával gründolt magának gittegyletet, de annyira nem volt egy épkézláb önálló gondolata hozzá, hogy még a „beat, pop és rock” fordulatot is épp azután fedezte fel magának, miután Munyónak leszóltak odafentről, hogy e módon bővítsük ki a Nemzeti Rockarchívum elnevezését. Hát a hivatalos iratokban és levelezésben onnantól TTT Nemzeti Beat-, Pop- és Rock Archívum formára váltottunk. Azért, hogy azon öltönyösök számára is érthető és értelmezhető legyen a gyűjtemény és az ahhoz tartozó adattár „értéktár értékmentő, értékmegőrző” jellege, akiknek amúgy nem volna szívügye a rockzene.
Szóval van ez a törtetőbajnok, aki már korábban is többször okozott olyan helyzetet, amiből Ádám végül megszomorítva jött ki. Akinek alapból volt bőr a képén a lenyúlt munkaanyagok után is a nagy bulik környékén sertepertélni, az akkor még két külön előadásnak szánt ’22-es Syrius-Mini Jam 50 és a ’23 januárjára tervezett 75/55 koncertek bérlistás helyeit figyelgetve.
De ráadásul még hosszabb ideig hülyítette is Ádámot, hogy majd helyet kap az államilag finanszírozott életmű-interjúkötetek egyikében. Mely közhelyes könyvek persze árulkodnak a szalon hozzá nem értéséről, amit az azt megelőző négy-öt évben Csigáékkal rendszeresen ki is tárgyaltunk, de azért Gyugyó is művész volt, aki szerette a fényt. Így a brancson kívülisége ellenére is szerette, ha azért az ilyen körökben róla is megemlékeznek a többi zenésznagyság mellett. Viszont a szorgosan könyöklő jómunkásember csak hitegette a jólelkű kolduskirályt. Ugyanúgy nem lett a dologból semmi, mint sok más hasonló közpénzégető projekt esetében, ahonnét a kritikusabbja, becsületesebbje, szuverénebbje mindig gondosan ki lett rekesztve. A pofázás persze ment, meg az ígérgetőverseny is, azon cinikus alapállásból, hogy előbb-utóbb úgyis kihalnak az öregek. Utólag meg majd azt csinálnak a zenei hagyatékkal, amit csak akarnak. Az „élő szerzővel csak baj van”, színházi jeligére…
Miként mi az ilyen-olyan írásokat, anyagokat, piaci alapon, a saját pénzünkből bocsájtjuk piacra vagy tesszük fel „ingyen”, a horror pénzből fenntartott szerverrendszereken futó honlapokra, addig a szalon a maga kis tárgybeli tévedésektől hemzsegő közhelyes irományait már jóféle állami lóvéért löki fel az agyontámogatott blogocskáira. A bolti terjesztésre nem is kerülő belterjes kis kiadványok kulturális támogatásairól már nem is beszélve. Így lehet aztán a válságok sorozata alatt is igen jól megélni az üres jópofizásokból, a bennfentesség látszatából és a számukra könnyen kinyerhető közpénzből. Két-három agyontámogatott firkálmány és három-négy pályázati pénzből összerittyentett fércmű között pedig még a kormányellenes tüntikézéseken való hőbörögésre is bőven marad elég erő, idő és energia…
Mikor egyszer jobban kiborultam és hosszabban kezdtem sorolni az asztal mellett emberünk szélhámosságait, beleértve a régóta lebegtetett, könyves interjúígéretet is, Gyugyó leintett: „Hagyd! A mi könyvünk jobb lesz!” De mivel csak nem akartam leszállni a ringlispílről, még hozzátette: „Ne foglalkozz vele! Mindig ugyanazt kérdezik…” – majd békésen eszegetett tovább. Ádi olyan annyira komolyan gondolta ezt a békét, hogy nem szakította meg a kapcsolatot az illetővel, miként a hasonszőrűek többségével sem. Ha hívták, elment a pódiumbeszélgetéseikre. Ha kérték, mindig adott interjút vagy készített az ilyen-olyan projektekhez, koncertekhez, kiadványokhoz videóajánlót. Azoknak is, akik lehúzták. Azoknak is, akik átverték. Azoknak is, akik még arra sem vették a fáradtságot, hogy utána olvassanak, kicsoda is ő…
Elszállt egy hajó a szélben…
Ilyen tekintetben egyébként a Magyar Zene Háza tette fel az i-re a pontot. Oda is és vissza is. MHZ ügyben ugyanis az illetékeseknek triplán is sikerült megszomorítaniuk Török Ádámot. Egyrészt, hogy már a projekt felvázolásakor és tervezéskor sikerült maximálisan semmibe venniük Ádi szinopszisát és terveit a Petőfi Csarnok pótlására. Pedig az anyag biztosan megfordult pár öltönyös kezében, míg az ilyen célra rendszeresített vakondok ad acta tette azt a minisztériumban. Mivel azonban a végleges projekt és épület teljesen alkalmatlan a PeCsában megszokott rockélet befogadására, így például az ottani tematikus rock klubok és rockzenei nagykoncertek lebonyolítására, nem csak, hogy tojtak Gyugyó fejére, de az új épülettel még annak a lehetősége is elszállt, hogy egy újabb zenei vagy rockközpont épüljön a Városliget területén. (Azt, hogy melyik nagyokos álmodott léghajókikötőt pont a Sörsátor helyére, amikor annyi szabad hely volt még az átrendezés idején, már el sem kezdtük kideríteni. Főleg, hogy oly sokáig állt parlagon a bontás után Gyugyóék egyik törzshelyének hűlt helye…)
Ádámot szintén nagyon bántotta, hogy a MZH rocktörténeti kiállításának egyik elkövetője pont az a jóképességű lett, aki annakidején másodmagával hülyeségeket írt róla a fércművében. Ez esetben is jóval ízesebb kifejezések hangzottak el, de gondolom azért így is egyértelműen érthető marad Ádi álláspontja. Ugyanis a jóképességűek egyebek mellett azt állítják a rém gyenge rocktörténeti sorozatuk egyik vaskos kötetében, hogy a Dzsungel lemezzel visszatérő Mini meglehetősen fáradt, önismétlő zenekar benyomását keltette. Persze vitathatatlan, hogy bennük könnyen lehet, hogy azt keltette. Viszont Ádám nemcsak, hogy rém pipa lett a veretes hülyeségtől, de kifejezetten bántotta is. Ugyanis akkoriban, 1982 környékén épp, hogy megújult és hatalmasat lépett előre a banda, mint hogy önismétlővé vált volna. Lásd a könyvbe nem került, szintén a brossúrába szánt szaxofonos felállást. De hát csak oda van értelme magot vetni, ahol még nem szikesedett el teljesen a talaj… Aki egy kicsit is ismerte Gyugyót, az pontosan tudja, hogy Török Ádám a Dzsungel LP-t tartotta nemcsak a Mini, hanem az egész pályafutása egyik legjobbjának.
Amúgy Ádi a másik nagy favoritja, a Misztikus utazó CD volt, a maga különleges szövegvilágával, Ádám önvallomásaival: „Hegyeken át szökellő / A jövőnek üzen ő…” Amiről meg azt írták a nagytudásúak, hogy a korábbi Mini-képhez nem sok újat ad hozzá.
Vannak még rossz gyerekek
Egyszer, mikor ilyesmiken bosszankodtam, még az is beugrott, hogy Gyugyó simán megcsinálhatná a Vannak még rossz gyerekek jazz-rock verzióját is finom utalásféle képen valamelyik Mini variációval, a Hull a pelyhes… után szabadon. Akár egymásután előadva a két opust…
És az is lehet, hogy azért rosszak mer’ a felnőttektől tanulják,
Hát ne várjátok, hogy jók legyenek, míg a felnőttektől azt látják,
Hogy önzők, irigyek, verekedősek és kevés bennük a szeretet…
Persze sosem zaklattam ilyesmivel. Mert bár Gyugyó valóban angyali türelemmel viseltetett a hülyékkel szemben, miként az önző szemétládákkal is, azért messze nem volt poén, ami hónapról-hónapra történt, részben az ő kárára is. Meg hát ezt sem értették volna az ego-császárok. De hát mitől is kaptak volna a fejükhöz, ha jóval komolyabb visszajelzésekre sem vették észre magukat azok a károkozók, akik Ádám vérét szívták…
Eme felszínesség, kisstílűség, tehetségtelenség, alávalóság tengerében, a szinte mindenütt jelenlévő kirívó inkompetencia ellenére Gyugyó még mindig, mindvégig szelíd és békés maradt. Majd valami egészen elképesztő emberi nagyságról tanúságot téve, zokszó nélkül adott bármilyen anyagot, hangszert, képet, zenét, bármilyen relikviát, amit a gagyisták csak kértek tőle. Továbbra is megvendégelte az úgynevezett szakma ilyen-olyan és amolyan képviselőit.
Mert sosem azt nézte, hogy miféle bóvli az, amivel a brancsbéliek etetik a felszínességre fogékony közönségréteget és az őket pénzelő politikusokat – max egymás között morogtunk és röhögtünk néha-, hanem azt, hogy mit adhat, mit segíthet, mivel járulhat ahhoz, hogy jobbá legyenek a különféle könyvek, kiállítások, konferenciaanyagok. Még annak ellenére is csak adott és adott, hogy lenyúlták a projektjeit, majd kigolyózták mindenhonét, ahol a könnyűzenére fordítandó állami pénzek sorsáról születnek a döntések. Ahol meg már posztja volt, például a Radics Emléktársaság elnöki tisztsége, ott meg módszeresen megkerülték és úgy hagyták ki szánt szándékkal mindenből. Pedig nem magának kért, hanem az elesetteknek. Persze lehet, hogy épp ez volt vele a baj. De Ádám inkább ember maradt, minthogy asszisztáljon az intézményesített pénzeltérítéshez és az azzal kéz a kézben járó bumfordi szakmaiatlansághoz. És itt fogynak el a szavak…
Mert ehhez az emberi nagysághoz már valóban költői véna és ihlet szükségeltetik, hogy a maga valójában meg lehessen fogalmazni, ki is volt Török Ádám. Illetve, hogy kik is voltak ők, Benkő Laci, Balázs Fecó, Csiga Sanyi és a még köztünk élő társaik, akik hasonló lelkülettel, egy szívvel és egy akarattal, tisztán és nyíltan munkálkodtak a magyar rock értékeinek megőrzéséért, méltó gondozásáért és az azokat létrehozó idősödő zenészek és technikusok méltányos anyagi elismeréséért. Többnyire társadalmi munkában, a saját forrásaikat a projektek mögé állítva. Nem pedig a könnyen levadászható közpénzekre utazva, megkérdőjelezhető értelmű és minőségű látszattevékenységeket végezve, végeztetve…
Vissza a gyökerekhez
Hát itt ér és így függ össze az a sok minden, amit az eddigiekben látszólag összefüggéstelenül elősoroltam.
Ugyanis miután a sok-sok pofon hatására Ádám végül tudomásul vette, hogy sosem fog annyi pénzt kapni, hogy nagyzenekaros szimfonikus rock feldolgozást rögzítsen a végső Bartók albumára, Német Nemecsek Tamás dobos pedig nem fog visszatérni hozzá, hogy a ’70-es évek Minijének felfogásában rögzítsék a végső albumot, így csak egy út maradt számára. A harmadik verzió: egy autentikus Bartók lemez felvétele.
Aminek aztán hamar neki is feszült. Főleg, hogy a nem túl nagy összegű NKA támogatásból egy triólemezt még éppen, hogy ki lehetett hozni. Ádám rajongott Bartókért. A bartóki gyűjtésért, a kárpát-medencei dallamokért, a misztika világába veszett ősi múltat idéző népi harmóniákért és ritmusvilágért. Szerette Bartók elkötelezettségét és a nehézségek ellenére vállalt kitartó munkáját. Benne azt a fajta intelligens, mégis rock and roller tökösséget, amiért az Allgero-ból, egyfajta fricskaként Allegro barbaro lett. Ezért hát ebbe a projektbe is ugyanolyan lelkesedéssel vágott bele, mintha egy teljes szimfonikus zenekar állt volna rendelkezésére az összes ős-Mini és jelenlegi taggal egyetemben.
A lényeg, hogy Török Ádám úgy döntött, hogy a lehető legbartókibb módon kívánja rögzíteni és elkészíteni a végső Bartók lemezét: autentikus formában, javarészt akusztikus hangszereléssel, együtt-élőben, mint annakidején, a fonográf-korszakban. A kis létszámú formáció kedvez az ilyenfajta együttzenélésnek. Főleg, ha három hangszeres virtuózról van szó, melyből valaki mindig viszi a prímet. És bár készültek az újabb Bartók-átdolgozások, a korábbiakat sem kívánta lehagyni. Részint, mert elégedetlen volt, részint pedig, hogy teljes legyen a végső kollekció.
Mindehhez, mint egyfajta végső kinyilatkoztatást, egyfajta művészi végrendeletet, feltétlen hozzá akarta még tenni a Vissza a városba dal, letisztult, instrumentális változatát. A Bartók ihlette anyag hangulatához és felfogásához illesztve, Papp Gyula újkori előkéjével felvezetve. Mivel a legnagyobb Mini himnusz 2022-ben volt 50 éves, és a Syrius-Mini Jam jubileumi koncert akkor még úgy tűnt, hogy megvalósítható, dupla indok is volt arra, hogy az első felvételek 50. évfordulójára időzített Bartók lemez végére felkerüljön a Vissza a városba végső verziója is.
Ez ügyben viszont Gyugyó kétszer is elszólta magát, hogy más nem is lehetne az utolsó felvételének az utolsó trackje, mint a Vissza a városba utolsó variációja. Mikor visszakérdeztem, vagy megpróbáltam elütni valami viccel, persze szabadkozott, mert elkezdte sorolni a további lemezterveit, de láttam a szemén, hogy már maga sem hisz benne, hogy megéri a következő stúdiózást. Sajnos igaza lett…
Jozé, 2023. május 25.
Folytatjuk!
Fotók: kiadói archívum, Bajnok Dorottya, Jozé, Mini Art-űr Archívum, Leukémia Fesztivál Archívum, Szesztay Lili Virág, TTT Nemzeti Rockarchívum
