1969. június 13-án jelent meg a Pink Floyd első, teljes filmzenét tartalmazó, önálló soundtrack albuma, a More (vagy a világ egyes részein Music From The Film More vagy Soundtrack From The Film More) című LP-je. Bár Barbet Schröder első filmje csak szűk két hónappal később került a mozikba, de a Pink Floyd név akkorra már bőven bírt akkora vonzerővel, hogy a korai lemezmegjelenés inkább segítette a jegyeladásokat, minthogy majd utólag, a mozisikerre támaszkodva próbálják meg eladni.
Sorozatunk záró részében a filmzene utóéletét ismerhetjük meg.
Mivel a The Wall éppen a More és az Ummagumma megjelenése után tíz évvel került a boltok polcaira, ezzel el is dőlt, hogy a négyre és kilencre végződő években melyik albumra esik majd felfokozott figyelem. És melyikekre nem. Ennek ellenére az első Schröder filmzene azért eljutott a maga közönségéhez és learatta azokat a kisebb sikereket, amiket egy ilyen jellegű anyaggal lehetett.
Sajnos azonban még így is mélyen alulértékelt ez az anyag. Sokan vannak, akár még Pink Floyd rajongók is, akiknek még az olyan, teljesen nyilvánvaló dolgok sem tűnnek fel, hogy a More a nagy négyes egyetlen olyan lemeze, aminek minden dalát David Gilmour énekli. A vokálokat és az instrumentális tételeket nyilván leszámítva.
Az érme másik oldala, hogy viszont a filmőrültek pont a More (majd a Zabriskie Point, a La Vallée és a Crystal Voyager) miatt kezdtek érdeklődni a korábbi Pink Floyd érintettségű filmek és filmeznék után. Ami például komoly utólagos nézettséget eredményezett a szintén ’68-ban forgatott The Committee című, szürreális és erőteljesen társadalomkritikus film noir-nak. Valamint az annak tartalmáról folytatott értelmiségi viták is összecsúsztak a More, a The Man & The Journey és az Ummagumma, vagyis a ’69-es mesterhármas kapcsán kialakuló diskurzussal. Melyek leginkább az egyetemi klubokban és újságokban folytak, így Barbet Schröder ugyanúgy célba jutatta az üzenetét, miként a Committee alkotója, Peter Sykes is.
Furcsamód a míves remekműnek számító filmalkotás egy cseppet sem hatotta meg Rick Wright-ot. Valószínűleg soha nem is látta egyben a zenéjük által kiegészített mozit. Legalábbis az egyik interjújában úgy fogalmazott, hogy sosem látta a kész művet. Miként a zenét se hallgathatta agyon.
Pedig, a közhiedelemmel ellentétben nem Syd Barrett volt az igazán komoly drogos a csapatban, hanem éppen, hogy ő. Sok későbbi, elsőre talán érthetetlennek tűnő zenekari fejleményt tesz hamar helyre az a tény, hogy Richard volt az együttes igazi kőkemény függője, egy igazi nőfaló junkie. Az, amivé a csóró és naiv Stefan sosem válhatott.
The Nile Song – kislemez 1969
Mivel a csodálatos Point Me At The Sky kereskedelmileg nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a Pink Floyd menedzsmentje bő tíz évre leállította az úgynevezett eredeti kislemezes megjelenéseket. Ennek ellenére az albumokról kimásolt, tehát másodközléses dalok némelyike kifejezetten sikeresnek bizonyult a kislemez-piacon. Elsőként pont a The Nile Song szépített a helyzeten az előző három kislemez bukása után. Ugyanis a Franciaországban értelemszerűen piacra dobott filmzene-kislemez ugyanúgy jól fogyott, miként a zenei ínyenceknek számító japán kiadás, a távol-keleti rajongók körében.
Relics – válogatás 1971
A messze legnépszerűbb, szinte már soralbumnak kijáró tisztelettel övezett válogatás, a More nyitó kettősét szerepelteti a korszak legjobbjai között. A hatvanas évek Pink Floydjának legjavát tartalmazó Relics LP nagyban hozzájárult, hogy a kevésbé nyitott vagy az alultájékozott rajongók is kíváncsiak legyenek a korai lemezekre, így a Cirrus Minor és a The Nile Song kettősét is tartalmazó eredeti filmzenére.
More – LaserDisc 1987
Egy újabb érdeklődési hullámot indított el, mikor a japánok LaserDisc formátumban is kiadták a filmet. Az LP méretű csomagolás, illetve a relatíve jól szóló hangsáv egyaránt vonzó volt a mozi szerelmesei és a zenerajongók számára. Hát a filmben való elmélyülés mellett sokan foglalkoztak az LD és a soundtrack LP hangfelvételeinek összehasonlításával. Nyilván a világ azon részein, ahol elterjedt volt a LaserDisc. Abból a korszakból származnak azok a jó minőségű bootlegek is, melyek a filmváltozatokat és a csak a moziban szereplő szerzeményeket összegezték vinil lemezen, CD-n vagy magnókazettán.
More – remaster & repacked CD 1995
1995-ben került sor a More és az Obscured By Clouds alaposan ráncfelvarrott újrakiadására. Doug Sax csodálatos remaszterei azóta is a műfaj etalonjai. Ennél jobb és dinamikusabb keveréseket azóta sem készített senki CD-re. A Storm Thorgerson és csapata által kibővített képanyag pedig elsősorban a film operatőrének, Néstor Almendrosnak csodálatos kompozícióiból szemezget, melyet a 24 oldalas, szövegkönyvként is funkcionáló bookletben osztottak el. Azóta sem készült ennél jobb kiadás a két Schröder filmzenéből, pedig számos egyéb CD variáció látott már belőlük napvilágot az elmúlt negyedszázadban.
More – Dual Format Edtion (BD+DVD) 2011
2011-ben referencia értékű kiadványokkal jelentkezett a British Film Institute. Egyebek között a More és a The Valley (Obscured By Clouds) filmeket adták ki úgynevezett Dual Format csomagban. Ahol a mindenféle érdekes extrákkal megpakolt Blu-ray és DVD mellé, gyönyörűen illusztrált, tartalmas booklet is jár.
A More film esetében mindez úgy néz ki, hogy míg a Blu-ray tűéles, csodaszép HD képpel ajándékozza meg a nézőket, addig a DVD egyik bónusz felvétele a Making More című dokumentumfilm. A 28 oldalas füzetkében pedig az alkotás részletei és az alkotók biográfiája mellett külön jegyzetet olvashatunk a filmzenéről is. Ami nem csak szép és jó, de ráadásul pontos is. Még, még, még!
The Early Years Volume 3 – 1969: Dramatis/ation – ritkasággyűjtemény 2016
Nick Mason dobos, a Pink Floyd egyetlen tagja, aki a csapat minden nagylemezén hallható, már régóta a szívén viseli a korai korszak dalainak újbóli helyzetbe hozását, publikálását illetve élő előadását. Az általa végigvitt és a többek között Vernon Fitch Pink Floyd szakértő és Ron Toon bootleger segítségével összeállított Early Years projekt harmadik kötetének első CD-je szerepeltet néhány More outtake-et is.
A Dramatis/ation előkészítésénél vagy csomagolásánál azonban sajnos hiba csúszott a kiadói gépezetbe, mert a Quicksilver alternatív változata Seabirds-ként szerepel, mely dal viszont teljesen kimaradt a monstre gyűjteményből.
Live At The Roundhouse – koncertalbum és koncertfilm 2020
A Nick Mason’s Saucerful Of Secrets együttes 2018-tól fogva tartja műsoron a hőskorszakbeli Pink Floyd emblematikus dalait. Köztük a More filmzenéhez készült The Nile Song és Green Is The Colour dalokat is, melyeket fel is vettek és rendben ki is adtak.
Feldolgozások
Érdekes módon, miközben a szakma és a koca-floydosok megfeledkezni látszanak a More lemezről, addig a psychedelic-, prog-, blues-, hard rock, heavy-, thrash- és crossover metal zenekarok tagjai közül viszont kifejezetten sokan a magukénak érzik Watersék korai dalait. A legnagyobbat talán a The Nile Song futotta az elmúlt évtizedekben, melyet egyaránt átdolgozott és eljátszott a Melvins, a Voivod, a The Human Instinct és persze még sokan mások is. De a Green Is The Colour és a Cymbaline is komoly játszásokkal büszkélkedhet. Utóbbit már a korai Hawkwind is feldolgozta, miként zenekarok százai tartják máig műsorukon valamelyiket.
Remélhetőleg idővel a szélesebben vett magyar közönség és a hazai zenészközösség is felismeri majd a More LP értékeit!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
