– 2024. május 31. Budapest Aréna
Omen jelként, 1951 azonos évében született Sting és a világ első tömeggyártott basszusgitárja, a Fender 1950s Telecaster Precison – idén 73 évesek: Sting az egykori newcastlei tanár és jazz fúziós nagybőgős közel fél évszázada, 1977 elején költözött Londonba ahol a punk-new wave-reggae forradalom új korszakának úttörő basszusgitáros-énekese lett The Police zenekarával. 1984-től, 40 (!) éve, pedig már szólókarrierje dalaival is beírta magát MTV generációs pop cult történelmébe, hogyidén 73 évesen is frissen a Sting 3.0 turné power trió felállásával is visszatérjen tizenharmadik alkalommal Budapestre: koncertet adva új basszusgitárja bejátszására is.

1950-es évek elején – pontosan a 20. század közepének 1951-es évében, immár hetvenhárom (!) éve készült el Amerikában a világ első popkulturális tömeggyártott Fender basszusgitár. Ez a hangszer volt az elektromos gitár mellett az az eszköz, ami több rockzenei, – rock and roll, beat, hippi, punk etc. generáció számára vált önkifejezési eszközként is koruk szabadsága, önmegvalósítása, önfejlesztése jelképévé. A tömegkultúra átalakulásában egészen elképesztő változást hozó popkulturális forradalmhoz járult hozzá: a kis zenei együttesek drum and bass, dob és a basszus ritmus szekciójának önállósuló rendszerelméleti specializálódásban pop-rock együttesek – pár fős, köztük a trió, hármas felállású szupergroupok világkorszakát is elhozva… Ezen letűnt dinoszauruszok világának egyik legjobbja volt a Police és ’énekes-bőgőse’, Sting.
Sting – Gordon Matthew Thomas Sumner – a Covid 19 lezárásai után újraindított Budapesti koncertek első sztárja lett 2022. októberben: előző hazai koncertjén is folytatta a világjárvány sokkja miatt is félbe maradt My Songs tunéját – amiről a Rockinform oldalán itt számoltunk be: https://rockinform.hu/2022/11/06/sting-my-songs-tour-2022-oktober-27-budapest-arena/
A Sting 3.0 turné most pár napja május 25-én szinten itt, Közép-Európában, Németországban, Drezdában indult, a korábbi My Songs Tuné folytatásaként, de egyfajta friss felrázásaként is. A megfejtés egy új Power Trió felállásban rejlett – Dominic Miller régi gitáros, Chris Maas dobos és Sting basszusgitáros-énekes – a legtöbb dalt igyekeztek maguk hárman „lenyomni”…
További meglepetésként a setlist átalakult és kibővült: a korábbi számlista kissé kicserélődött a korábbihoz képest, amit például a 2023. április végi Államokbeli (Las Vegas – Colosseum at Caesars Palace) és más koncertek is mutattak, egészen 2024. január elejéig (Mumbai, India). Drezda után már sejteni lehetett, hogy itthon milyen dalokat fogak pár nap múlva előadni és főleg, milyen új, power felütéssel, május 27. Zágráb és 29. Ljubljana után, 31-én az Arénában.




A 13. (!) hazai koncertet, mint pár napja indult egész idei új Sting 3.0 turné kereteit is 3.0 trió felállás és az évtizedek után lecserélt Precision (most 1970s Telecaster 72 basszusgitár) uralta. A turnét beharangozó promo videó és koncert is ezzel az új, már 1970s, 1972-es Tele stílusú, Telecaster Precision fekete basszussal volt látható: az eredeti magasabb hangsávú Single Coil helyett már ’középre’ elhelyezett új Humbucking, széles hangsávú Wild Range pickupökkel…
A némileg szakmai, részben hangszertechnikai irányú elemzésnek még lesz szerepe később is. Sting korábban a Police zenekarban játszott már Headless –fejnélküli- Steinberger-en, mint Jaco Pastorius és sokan abban a futurista 1980-as években – de volt, Ibanez Bean, vagy MusicMan Stringray és Spector basszusa is – de korábban konkrétan nagybőgőn is zenélt Big Bandekben…
Egy interjúban elmondta, hogy nincs sok basszusa, mint pl. a hírhedt Entwistlenek a Who-ból. 1962-es Jazz Bass, stúdió munkához- ezzel kezdte, még Newcastle-ben vette 150 fontért, ami akkor nagyon sokat ért. Majd rátalált az igazira 1950s Fender Telecaster Precision Bass-re az elsők közül való 1953 és 1957 évi muzeális értékű A és B rig basszussal játszott a kezdetektől. A punk-rock, reagge, new wave veterán Police basszusgitáros időközben annyira népszerű lett, hogy a hangszere aláírásával ellátva Signature modellként újragyártásra is került a Fendernél. Szavaival: „nagyon réginek tűnik, de van benne egy olyan morgás ami a modern basszusokban egyszerűen nincs meg” – és ami miatt különleges jelentőségű lehet ez az egész, hogy az induló 3.0 turnéjának fő hangszere kiválasztásában most ezzel az évtizedes gyakorlattal is szakított… https://www.facebook.com/sting/videos/surprise-im-bringing-30-to-europe-this-summer-see-you-soon/3632372797003639/
A koncert a különleges vendég, Special guest statuszával Giordana Angi, a 30éves a francia olasz gitáros-énekes műsorával kezdődött – vele Sting több duettet adott elő már korábban és dalai inkább egy rövid, hangulatos, szép felvezetésnek számítottak a Sting féle főműsor előtt…




A Police legjobb időszakát megidéző és már akkor is évekig intro signal jelként funkcionáló Voices felvezető nyitó dala rögtön egy csapás volt az egykori legenda, jelentés leg-lényegébe. Kár volt azért, hogy ez inkább egy rövid nyitó idézetként, egykori nagy idők megidézésként funkcionált, mint egy teljes egész dalként: de a koncert indítása, a múzsák segítségül hívása így is tökéletesre sikeredett – ott is voltunk az 1980-as évek nyitó éveinek Police koncertjén…
A (1.) Voices Inside My Head dal „Hangok a fejemben /Elmondott dolgok Visszhangja” sorai és lezáró repetitív „Jump /Ugrás” szavaival kezdetét vette az ugrás a Sting koncert közepébe. A dalrész már anno az 1980-as években is, mint egy Police Ensemble intro signal funkcionált, most pedig dekonstruktív gesztusként, az idézet idézeteként kezdetek kezdetére emlékeztetett. Nem véletlen, a közönség az első perctől beindult, a Police korszak beégett dalai előhívódtak.
A (2.) Synchronicity II már mint egy igazi nyitódal a Police együttes korszakának a lezáró fő csúcspontját jelentette Sting számára, aminek a megidézése szintén kulcsfontosságú lehetett – annak ellenére, hogy live verzió igazi kihívást jelenthetett a turné kezdetén profik számára is.
A tételt kissé széttöredezetten és erősen idézett módon adták elő és mintha már ezzel is egy adott nagy távolságot jeleztek volna. Dominic Miller gitáros improvizatív módon mindjárt az elején eléggé szétbontogatta, átszólózta tételeit, szabadon váltogatva és ötletelve próbálgatva a részeit – és az élő előadásban igazán nehéz tételű, emblematikus dalba bele is sikerült pár nem biztos, pontos hang – amire a rajongók csak elnézően, résztvevő szeretettel figyelhettek fel…
Pár tájékozatlan, nem biztos, hogy direkt a rendezvényre érkező, eseményre beeső, puritán kultúra-fogyasztó mellettem az első dal után kis késéssel konstatálta is: hát ezek hárman vannak – szegények…
A (3.) Message in a Bottle a nyitó Police dal-blokk egy legjelentősebb része már ott folytatta a My Song korábbi turné számsorrendjét, mint két éve, itthon is: de ahogy előbb is, a zenészek itt is egy ráhangolódási folyamaton mehettek keresztül, a turné kezdő állomásai egyikén… Message in a Bottle… Budapest!!! – kontaktált is a közönséggel Sting, feldobva a hangorkánt a minden gesztusra vevő, figyelmes rajongók felé – akik együtt énekelték klasszikus sorokat.
Az (4.) If I Ever Lose My Faith in You következő tétel dala is a két éves sorrendet folytatta és a (5.) Fields of Gold is, amely a turné kezdetén még a koncertek közepén hangzott el, de utána egyből már egy friss meglepetés nóta is következett, a beharangozott újdonság ellensúlyaként. A turné újdonsága egy friss aktualitásként dedikált dal rögtön a bevezető blokk végére került.
Az (6.) I Wrote My Name (2024 – A new song / live debut) itt is élőként debütáló száma egy kis pop-country téma kibontása a nyilván globális, így részben egy adott angolszász, európaitól sokkalta nagyobb amerikai piacra is figyelt, úgy ahogy ezt már meg lehetett szokni Stingtől – szóló karrier filmdalaiban vagy a mívesebb pop átlagízléshez jobban illeszkedő slágerekben.
A (7.) Never Coming Home (Sacred Love – 2003) dal trió feldolgozása próbálta ellensúlyozni a már jól bevált biztonsági játékra is felépített Budapesten debütáló új szám egyhangúságát… Sting zsenialitását jelezte továbbra is, az, ahogy mindezt előadta, ahogy már megismerhettük. A fősodor szereti a high and low culture játékát – ami próbálja ellátni kultúrával egyszerre a magas és mely színtereket is, benne pop-rock ereszd el hajam jazz fúziós, free jazz elemekkel.
Az új basszusgitár persze tökéletes, bár beállítandó, belövendő, bejátszandó hátteret adhatott számára mindezekhez: már szintén jól kiemelődtek az új basszusgitár szélessávú hangjainak a lehetőségei és bejátszása folyamatait – aminek tanúi lettük – a közönség nagy élvezettel vette.
A koncert további részében felvonultak Police feloszlása utáni nagy slágerek és cím szerinti My Songs a 3.0 verzióban is megtartotta az életműre visszatekintő retro / retrospektív jellegét: maga a szólista szakasz kezdete óta lassan negyven éves történet – tele jobbnál jobb dalokkal.
A (8.) Mad About You (The Soul Cages, 1991) és a másik kilencvenes évek eleji szám tétele is a (9.) When the Angels Fall (The Soul Cages, 1991), a (11.) When We Dance és az MTV-klip (12.) Fortress Around Your Heart dalai jó választásként tulajdonképpen adták magukat retro összegzésre a hetvenévesen is fiatalos, egy pólóban megjelenve visszatekintő zenész számára.
A (10.) Driven to Tears (Police 1980) korábban nem szerepelt a Zenyatta Mondatta albumról a korábbi műsorokban, a Power Trio fajta előadása szintén érdekesség volt és inkább már a 3.0 verzió kifejlése, jövője számára lehetett kihívás és remélhetőleg újabb tájékozódási pont – több hasonló kísérletre bíztatható még a csapat, így tovább az önfeldolgozó-önfelidézés útján!
Az (13.) Englishman in New York dal alatt a zenekar már jobban mert kísérletezni: lassan, de biztosan az este beért, az új hangzással és az új basszussal – a hangszer bejátszása megtörtént, a sound kicsit szintén átment free előadásba és talán már ekkorra a zenészek is feloldódtak…
A (14.) Can’t Stand Losing You / Reggatta de Blanc (Police 1979) dalok, a második, 1979-es lemez címadó tétel is teljesen újra átdolgozott hangszereléssel lett leporolva, a betét Regatta leheletfinom verziójával – amit sajnos Dominic ismét szétszólózott – néhány hamisnak vagy túlfeszített harmóniájúnak tűnő hanggal kísérletezve, az improvizációs határok kitolásával…
A (15.) Shape of My Heart a 1993 Ten Summoner’s Tales lemezről – a Bach és Chopin ihlette dal a szerencsejátékosról, aki nem a nyereményért, hanem a játékban lévő misztikus logika, a véletlen megtalálásáért kockáztat – Sting egy alteregója, ismét minőségi volt, mint korábban. A (16.) Walking on the Moon (Police – 1979) és a (17.) So Lonely (Police – 1980) ismét két korai Police, kislemezként szintén már beérettebb hangzással lassan kezdett vissza is repíteni minket a múltba – a Police hőskorszak idejébe – óhatatlan mindent ismét a Police-hoz mérve.
A (20.) Desert Rose (Brand New Day 1999), amit eredetileg az algériai Cheb Mami-val adott elő Sting – új alterego dal volt: sivatag, vágyakozás, egzotikum jegyében – de sajnos, ez -mint 2022-ben- ismét átment egy balkáni / észak-afrikai nyári buli/parti celeb/diszkó happeningbe.
A (21.) King of Pain (Police – 1983) dala viszont már ismét a helyre billenthette a hangulatot. A jó öreg Sting-féle popkultúrális mainsteream fősodor patika-mérleg harmóniája helyreállt. A korábbi turné ráadás dala most a záró főrészbe került – az örök emberi fájdalom királya úgy tűnik egy új visszatérő Sting alteregóként szintén még sokáig helyet fog kapni a főműsorban.
A (22.) Every Breath You Take (Police – 1983) száma már korábban, 2022-ben is záró dal volt. Idézendő szignál tétel lett, amit alig akartak stúdióban rögzíteni, majd egybeforrt a nevükkel. Sting még egyszer bemutatta 3.0 trió zenekara tagjait, majd a Dire Straits Money For Nothing introjával, a korszakos I Want my MTV… szignált idézve ismételt verzével zárta a koncertet – magára hagyva a Stinget és önmagát ünneplő magyar ex-MTV generációs Puskás Arénát…
Ráadás / Encore előtt egy rövid egy perc körüli szünet következett, a zenészek hátra vonultak. Sting úgy tűnt nem akarta húzni az időt, és hamarabb visszatért a közönség ünneplése közepette. A pár nappal korábbi drezdai setlistet is jól ismerő rajongók a visszatérő zenekart már eleve a Roxanne dalt idézve, kiabálva fogadták: mintha mindenki sietett volna, vagy siettette volna a várt visszatérést – koncert folytatását, vagy a véget érését – és a Trió gyorsan bele is kezdett.
A (23.) Roxanne (Police – 1978) hátra került, az első nagy befutó dala – a Fall Out dalt nem számolva mondhatni debütáló kislemez zárása, alfa és omega, kezdet és vég volt egy tételben. A lassú jazz betét nóták, a sok dal a dalban betét, a hangulati törések, kísérletezések a koncert legjobb pillanatai közé tartoztak – ahol mintegy tényleg egy arénányi kis jazz klubban tudtak impovizálni a zenészek, ami a legtöbbször, pár hangnyi disszonanciával igazán jól is sikerült.
A 24. Fragile, hasonlóan a Covid 19 előtt indult My Songs turné kezdeteitől egy időtlen örök békejogi idézetként zárótétele volt a koncertnek – változatlan dramaturgiai etikai súlypontként. Az 1987-es Nothing Like the Sun lemez aktualitása megmaradt – Európai háború, Nicaraguai vízerőműn dolgozó Ben Linder mérnök áldozata – a tétel többek között még a nevezetesként az All this Time koncert nyitódala volt a 2001. szeptember 11-ei merénylet estéjén is előadva… Sting sokadig altergója által, terhelt idők soraiként, sajnos ismét aktuális háborús idézetként.
A koncert ezzel, mint ahogy az elején egy gyors ugrással kezdődött, egy gyors záró aktussal véget is ért – és az arénából kiáramló emberekkel még életemben nem értem ki ilyen gyorsan épületből – ami rendszerelméletileg itthon is megmutatta a szórakoztatóipar teljes felépülését.
Sting mester – jellemzően misztikus, egyben már-már vallásos mégis popkult aktor-ként – már elejétől behúzott mindenkit a csőbe, egy 3.0 Katedrálist felvázolva, de egy jó öreg punk-rock trió ácsolta színpadon – ahol a hangerőtől, a zabolátlan ős-zenei energiáktól és persze elmúló időktől egyszerre az Építmény-Ácsozat recseg-ropog – a zenekar pedig kipróbálja ezt a 3.0-át. Úgy, hogy közben nem félt kísérletezni és akár még le is rombolni vagy ezzel egyben újra is építeni igazi posztmodern zenei pop dekonstruktivista projektként a Police történelem dalait. Nyilván nagyobb kihívás lehet három zenésznek előadni azt, amit korábbi koncerteken nyolc- tíz hangszeres megosztott figyelemmel produkál, mint a 2022-es év előadásaiban: visszanézve felvételeim valószínű a professzionális, két évvel korábbi emlékeim mérlegelik a jelen emlékét.
Sting koncertjéről valamiféle nagy összegzés helyett egy pár adalékot érdemes inkább leírni… Egy pár hónapos interjúban Sting elmondta: mindig is kísérletezett a zenében, például gitározott – de pár éves kísérleti idők produceri, nagyzenekar’karmesteri’ szemlélete helyett, visszatért a szóló karrierében is az együttes közösségi szemléletéhez, az easy basic rock zenei alapokhoz.
Újra egy basszusgitárt akasztott a nyakába, mivel a bész, a basszus, mint kezdetben az 1970-es, 1980-as években is egy fajta csendes heroizmust kínált számára – és egyszerre, egy időben jól lehetett vele zenélni és egyben énekelni – amire sok zenész hivatkozik, és amire mentorai, mint például a Cream, Hendrix, Paul McCartney, Jack Bruce vagy Phil Lynott megtanították. Hüvelyk és ’két’ mutató újával játszik – már ha a Stinggel egyidős punk virtussal a középső új felmutatását is egyfajta határozott bemutatásnak véljük – nagyot téve az ósdi konvenciókra… Ez egyébként Stingtől, és a számos alteregójától nem nagyon távoli Wittgensteini gesztus…




Sting egyfajta apoyando stílusban játszik – csak egész ritkán slappel, ahogy pár éve mutatta ezt Tony Levinnek is, aki viccesen próbálgatta Sting játékát – korábban a Police együttesben, annak ellenére, hogy előtte évekig volt fingerstyle, ujj játékos, mint korábbi jazz nagybőgős és fúziós basszusgitáros, mindezt híd közelében tompítva, punk, új hullámos pengetővel játszotta. A pengetés alakította a Police egész hangzását – természetes chorussal, visszhang effektekkel. A 3,0 Power Trió a világos dallamjátszó basszusline vonalat megörökölte a Police időkből, de mindez már évtizedek óta apoyando stílusban él – ahogy a 3.0 budapesti koncert bemutatta.
Említette Jaco Pastoriust, aki pont időben érkezett, mikor ő még pont jazz fuziós zenész volt. Jaco is már teljesen átkalibrálta, azt, hogy mit jelent basszusgitárosnak lenni: Charlie Parker kromatikus módjait játszva basszuson – később megismerte Jacot, amikor Miami-ban a Police játszott, jött megnézni Stinget: szép idők lehettek, de mindez nem csak a basszusgitárról szólt – inkább a szemléletről, melyhez csak egy instrumentum maga a hangszer, ami egy basszus…
„…dolgoztam színházi zenekari gödörben, támogattam kabarét, komikusokat, sztiptízműsoros táncosnőket… dolgoztam tengerjáró hajón, dixielandet, jazzt játszottam, big bandben is és igen… igazán jó basszusgitáros vagyok…büszke vagyok minden munkámra, amit végeztem. Az útlevelemben zenész szerepel… szerintem ez egy nemes szakma, megélni anélkül, hogy bárkinek kárt okoznál, vagy bárkit kizsákmányolnál, amire nagyon büszke vagyok..„Egész életemben turnéztam és megszoktam… jó utazni, legjobb szállodákban lakni, emberek ezrei előtt fellépni… Mind örülnek… nem látni senkit, aki visszakérné a pénzét… ami nagyszerű!” A cikk címe heveny fordításban:Jó basszusgitáros vagyok, kib..ott jó basszusgitáros vagyok!
Számlista / Setlist:
1. Voices Inside My Head
2. Synchronicity II (The Police song)
3. Message in a Bottle (The Police song)
4. If I Ever Lose My Faith in You
5. Fields of Gold
6. I Wrote My Name (A new song / live debut)
7. Never Coming Home
8. Mad About You
9. When the Angels Fall
10. Driven to Tears (The Police song)
11. When We Dance
12. Fortress Around Your Heart
13. Englishman in New York
14. Can’t Stand Losing You / Reggatta de Blanc (The Police song)
15. Shape of My Heart
16. Walking on the Moon (The Police song)
17. So Lonely (The Police song)
20. Desert Rose
21. King of Pain (The Police song)
22. Every Breath You Take (The Police song)
Ráadás / Encore:
23. Roxanne (The Police song)
24. Fragile
Fotók: Kurucz Attila
Lenti videó: Kövy Katalin