2024. szeptember 6-án, Roger Waters születésnapján, új szólóalbummal jelentkezett David Gilmour, a Pink Floyd énekes gitárosa. A Luck and Strange címet viselő ötödik önálló Gilmour nagylemez egy zeneileg rendkívül összetett, tőle mindenképpen újszerűnek ható, újító szándékú alkotás lett. A Floyd hagyományokkal több szempontból is szakító anyag értékelése kapcsán érdemes feleleveníteni az előzményeket. Legfőképpen David szólóprodukcióit, illetve az azokhoz vezető utat.
Sorozatunk harmadik részében a Pink Floyd kései éveiről és az On An Island című harmadik Gilmour szólólemezről elmélkedünk.
1990-ben csak egy koncertet vállalt a Pink Floyd, mikor is ismét történelmet írtak a Knebworth Fesztiválon. Majd a következő évben leforgatták a La Carrera Panamericana című filmet, melyhez részint a régebbi felvételeikből válogattak, részint viszont új kompozíciókat írtak és rögzítettek. Mely egyben a Richard Wright kényszerű távozása és óvatos visszatérése utáni első alkalom volt, hogy a billentyűs géniusz szerzőként is részt vehetett a zenekar munkájában.
Az 1991 novemberi stúdiózás tehát újra egyesítette Gilmour, Mason és Wright hármasát, de közel sem egyenlő arányban. Továbbra is David maradt a fő dalszerző, egyben a csapat tényleges főnöke. Nélküle vagy ellenében nem mehetett át semmiféle stratégiai- vagy művészeti döntés a Pink Floyd kései éveiben. Gyakorlatilag egy az egyben átvette Waters vezető helyét.
Ugyanazon évben Gilmour beindította saját filmes karrierjét is, hiszen onnantól fogva több filmhez, dokumentumfilmhez és mozihoz is szállított soundtracket szólóban. Mivel a korszak legfontosabb alkotásai egymással és a korábbi, illetve későbbi Pink Floyd kiadásokkal is tartalmaznak rokon motívumokat, elég nehéz eldönteni, hogy valójában hol is van a határ a Pink Floyd életmű és David Gilmour tényleges szólómunkássága között. Például az 1991-es Ruby Takes A Trip, az 1993-as The Art Of Tripping és az 1995-ös The Colors Of Infinity filmzenékben hallható dallamok is vissza-visszaköszönnek itt-ott.
David 1992-ben kezdte megosztani társaival a következő Pink Floyd album házi demóit. Majd 1993 januárjától további dalok szerzésének céljával tartottak közös stúdió jameléseket.
A végső dalsorrendet pedig egy hosszadalmas, vitáktól sem mentes válogatási folyamat követte. Melyben mindvégig egyértelműen Gilmour akarata érvényesült. Melynek eredményeként a Rick által hozott szerzeményeket egy kivételével (Wearing The Inside Out) sajnos kíméletlenül kiszavazták az albumról. Míg a közös improvizációkból is csak kettő maradt meg. A Cluster One és a Marooned című Gilmour-Wright darabokból lett album track, a többi lazán ment a levesbe. Így hát az 1993-ban rögzített The Division Bell LP, MC és CD minden további felvétele David ötleteiből készült, értelemszerűen ő lett a lemez vezető énekese is.
1994-ben, az album megjelenését követően indult a Pink Floyd az utolsó turnéjára, mely közben továbbra is rögzítettek demókat és stúdiófelvételeket. De a következő albumukat sosem fejezték be, hanem az újabb és újabb viták következtében inkább szétszéledtek, bár feloszlást hivatalosan nem jelentettek be.
Az elkészült anyagok katalogizálásával és helyes értékelésével kapcsolatban némiképp bonyolítja a helyzetet, hogy eredetileg ’93-ban még egy dupla stúdiólemezt terveztek kiadni. Kilenc normál rockdallal az első korongon és további ambient jellegű, elszállós instrumentálisokkal a másodikon. Amiből aztán 1994-re már csak egy szimpla LP maradt, 9+2 tétellel, melyekből ráadásul hatot terjedelmi okokból még csonkoltak is (Poles Apart, Marooned, Wearing The Inside Out, Coming Back To Life, Lost For Words és High Hopes), csak a CD és kazettaváltozatokon maradhattak meg teljes hosszúságukban. A The Division Bell teljes vinil verziójára végül egészen 2014-ig kellett várni, mikor a 20. évfordulóra végre elkészült a csonkítatlan felvételekből álló, dupla LP-s, remaszter verzió.
A maradék demók, illetve a koncertkörút szüneteiben rögzített anyagok legérdekesebb részeit később Andy Jackson hangmérnök rendezte albummá, The Big Spliff cím alatt, mely abban a formában szintén sosem került hivatalos kiadásra, mégis elterjedt a rajongók között. Hiszen a bővebben vett Pink Floyd csapat tagjai között sem volt egyetértés a ki nem adott felvételek sorsával kapcsolatban. Hát kiszivárgott, mert kiszivárogtatták, majd bootlegen terjedt. Illegálisan, de bizonyos zenekari- és stábtagok egyetértésével. Viszont az a bő húszperces ambient Soundscape, ami 1994-ben nyitotta a The Divison Bell turné előadásait, 1995-ben mégis kiadásra került a Pulse koncertlemez dupla kazettás verzióján. A négy lemezből álló rövidebb verzión, és a két cédés, még rövidebb változaton viszont nem szerepel. Ezért egy rakat rajongó csak késve értesült az áhított koncert intró megjelenéséről.
A lemaradt, kimaradt, fel nem használt anyagok egy másik részét Rick Wright mentette át a következő, 1996-os Broken China című szólólemezére. Majd egy másik csokor újragondolásából és felújításából született később, Richard halálát követően, a 2014-es, utolsó Pink Floyd album, The Endless River néven.
Valamint a 2019-es The Later Years boxban is található egy adag korai demó és próbatermi felvétel. Maximálisan igazodva David Gilmour aktuális meglátásaihoz.
A Pink Floyd második, ezúttal végső leállását követően Gilmour egy időre eltűnt a színpadokról. Mikor viszont 2001-ben végre ismét aktivizálta magát a zenei színtéren, egy jótékonysági rendezvény keretében, szólóban mutatta be a maga kis akusztikus átiratait. Tehát az együttes stábja és tagjai nélkül valósította meg a korábbi Pink Floyd tervet. Aztán a 2002-es előadásokra mégis meghívta Rick-et, néhány dal erejéig, szigorúan vendégként. Így David is megtarthatta a megkérdőjelezhetetlen vezető szerepét, miközben Richard töretlen népszerűsége mégis nagyot dobott a szólóprodukció elfogadottságán floyder körökben.
Ennek megfelelően aztán az akusztikus In Concert projektért David Gilmour egyaránt kapott hideget és meleget. Főleg a Floyd újbóli aktivizálásában reménykedők voltak rá dühösek. Viszont az is tény, hogy a kései Pink Floyd biztonsági játéka után végre ismét született egy olyan koncertprogram, mely az aranykorszakhoz hasonló bátorsággal merte újragondolni a szerzeményeket és alaposan áthangszerelt, frissített köntösben tálalni az örökzöld repertoárt.
Húsz évvel a Live Aid /1985/ után Bob Geldof ismét aktivizálta magát. Live 8 címmel szervezett jótékonysági koncertsorozatot. Roger Waters ezúttal igent mondott a felkérésére. David Gilmour sem zárkózott el, leginkább a fellépés céljával egyetértően bólintott rá a projektre. Így a kettejük közti közvetítést az újraegyesüléssel szintén egyetértő Nick Mason vállalta magára. Miután megszületett az egyesség, bombaként robbant a hír, hogy 2005-ben ismét összeáll a Pink Floyd második klasszikus, Waters-Gilmour-Mason-Wright felállása.
A Live 8 koncerten bő húsz percet játszott az együttes. Óriási hatást gyakorolva a helyi- és a média-közönségre, gyakorlatilag mindenki elől ellopva a showt. A londoni színpadon egy speciális, egyszeri formáció játszott: Roger Waters, David Gilmour, Nick Mason, Richard Wright, továbbá Dick Parry, Jon Carin, Tim Renwick és Carol Kenyon felállásban.
Valamint, a rossz nyelvek szerint Guy Pratt is ott volt, a színfalak mögött pengetve. Biztos, ami biztos alapon, úgymond biztonsági tartaléknak beszervezve, ha az öreg Roger esetleg már túlságosan berozsdásodott volna. Aztán, hogy mindebből mi igaz, nem tudni. Sőt, vélhetőleg soha senki sem fogja a teljes igazságot ismertetni vagy beismerni…
Bár hatalmasat robbant és az addigiaknál is jobban fokozta a várakozást, a 2005-ös Live 8 összességében már csak egy erős levezetés, egyfajta jutalomjáték volt. Melyhez egyaránt szükségeltetett Bob Geldof továbbra is töretlen elkötelezettsége a jótékonysági munka iránt, Nick Mason elkötelezett közvetítő-békítő missziója és a két makacs öszvér józan belátása is. Jellemző módon Wright megint legutolsóként értesült a készülő projektről, Ricket gyakorlatilag kész tények elé állították. Valószínűleg már akkor is emésztette a gyilkos kór, de Richard betegsége, betegségei részleteit sosem tárták a nyilvánosság elé.
A tartós összebékülésre vonatkozó várakozások sosem váltak valóra. Roger Waters és David Gilmour továbbra is külön utakon maradtak. A saját szólókarrierjüket építgetve, a Pink Floydra és az együttessel kapcsolatos döntésekre immáron csak egyfajta különleges koloncként tekintve. Az újbóli összeállás helyett David inkább befejezte régóta csiszolgatott harmadik szólóalbumát, melynek megjelenését a 60. születésnapjára, 2006. március 6-ra időzítette.
Az On An Island LP és CD pedig szabályosan letarolta a piacokat. Hiszen a kései korszak hangvételét folytatva egyszerre volt képes az új Pink Floyd album iránti éhséget is kielégíteni, miközben a nosztalgiára vágyók számára is bőven adott olyan pillanatokat, melyek a hőskorra emlékeztetnek.
Mindezt a színes zenei örökséget pedig tényleg olyan széles spektrumon ápolja az anyag, hogy az első mellett az On An Island lett a másik olyan Gilmour lemez, melyhez azóta is tömegek kötődnek érzelmileg.
Sokak számára megdöbbentő módon az Island zenei utazása még a Pink Floyd Gilmour előtti időszakára is reflektál. Így a Take A Breath leginkább a Barrett éra zenei hangulataira és építkezésére emlékeztet. A címadó és a The Blue dalokban pedig Rick Wright mellett egy másik Pink Floyd veterán, Bob azaz Rado Klose is hallható vendégművészként. Az öreg floyderek kitörő örömmel fogadták az együttműködés hírét. Hiszen a lemezen két olyan Floyd gitáros játszott végre együtt, akik sosem voltak egyidejűleg a zenekar tagjai.
Szintén tömegek ünnepelték Richard Wright részvételét az Island lemezen és annak turnéján. Hiszen Rick hatalmas szerepet játszott a nagyjából öt évig érlelt harmadik Gilmour album kidolgozásában és elkészítésében. Bár ezúttal is csak a kispadon foglalhatott helyet, az a két dal, amibe bevonták, a korong legjobbjai közé tartoznak és nagyban árulkodnak a billentyűs előadói zsenijéről. Mi több, az On An Island igen jól aláhúzza a visszahúzódó és végtelenül szerény zenész ars poeticáját is, mely szerint „a technika annyira másodlagos az ideákhoz, ötletekhez képest.”
„Technique is so secondary to ideas.” – Richard Wright
A 2006-os On An Island Tour minden állomása fergeteges sikert aratott. Ahol a legnagyobb tapsokat természetesen a két Floyd veterán, Gilmour és Wright kapta, illetve az új dalok mellett elhangzó Pink Floyd klasszikusok. A londoni Royal Albert Hall-ban, illetve a gdanski hajógyárban rögzített felvételekből koncertfilmek, illetve utóbbiból koncertalbum is készült.
A világ minden részén arany- és platina minősítéséket begyűjtő Remember That Night és a Live in Gdansk különféle verziói pedig végképp megszilárdították David Gilmour helyét szólóban is – a csúcsművészek között. Miközben a produkció hatására a floyder kemény mag is megnyugodott, hogy akkor most a Gilmour-Wright duó viszi tovább a stafétát.
Az On An Island esetében azonban mégsem egy korábbi Floyd muzsikus lett David legfontosabb szerzőtársa, hanem a szövegíró. Méghozzá Polly Samson író, újságíró és fotós, aki 1994-ben, a The Division Bell turné közben lett David felesége. De Polly már annak az albumnak a készítésében is részt vett, hét dalszöveggel hozzájárulva a lemezanyaghoz. Illetve akár még egy nyolcadikat (Louder Than Words) is hozzászámolhatunk a kapcsolódó The Endless River-ről.
David Gimour kétezres évekbeli szólómunkásságát pedig már kéz a kézben elkísérte Samson munkássága. Hiszen Polly nemcsak, hogy az On An Island és az azt követő Gilmour lemezek legfőbb szövegírója lett, de ihletőként, témaadóként, zongoristaként és vokalistaként is közreműködött férje fontosabb felvételein. Az In Concert DVD-n közzétett Smile című közös szerzeményük új fejezetet nyitott David Gilmour életművében és egyben kettejük karrierjében is.
Az On An Island elkészítésében David további fontos társa volt még az album két társ-producere, Chris Thomas és Phil Manzanera is. Chris annakidején a Dark Side Of The Moon keverésében vállalt jelentős szerepet. A Roxy Music gitárosa pedig az első olyan producer lett David életében, aki markáns zenei világgal és nagy hozzáértéssel rendelkezve, valóban jelentős hatással bírt David szólóprodukcióinak különböző részeinek összehangolására, így az újkori dalok végső megszólalására is. Ráadásul Phil gitárosként is hallható a lemezen, majd az Island turnéjára is elkísérte Gilmour-t, ahol kísérőgitárosként és vokalistaként járult hozzá a koncertprodukcióhoz.
Az Island Tour velencei állomásának, illetve a turné anyagából összeállított koncertalbumnak is fontos eleme volt, hogy David Gilmour végre élőben is színpadra állította a Household Objects kísérletei óta dédelgetett ötletét, melyre a valódi borospoharakkal megszólaltatott Shine On You Crazy Diamond part 1 előadása adott alkalmat. Ilyen egy elhivatott művész, aki évtizedek elteltével sem adja fel az álmait.
A turné alatt érkezett a gyászhír Syd Barrett haláláról /2006. július 7./. A régi társ emlékére Davidék több dalt is neki ajánlottak a hátralévő koncertek során, többek között David Bowie részvételével. Majd még az évben meg is jelent a Syd korszakra emlékező Arnold Layne maxi single.
David Gilmour természetesen a kilencvenes és a kétezres években is folytatta a sokrétű jótékonysági, produceri és oda-vissza vendégeskedő előadóművészi munkásságát. Többek között ismét együtt dolgozott Roy Harper-el és Paul McCartney-val. Az In Concert törzsanyagát képező 2001-es Meltdown fesztivál pedig eleve Robert Wyatt köré épült. Majd 2002-ben már Bob Geldolf és David Bowie is ott volt Gilmour akusztikus előadásainak vendégeként.
A korszak legnagyobb szenzációjának azonban egyértelműen az bizonyult, hogy az On An Island lemezen és a turné bizonyos koncertjein David Crosby és Graham Nash is beszállt Gilmour mellé énekelni.
Mindezeken túl David Gilmour olyan fontos rendezvényeken is fellépett még, mint 2001-es a Leiber-Stoller Tribute koncert vagy a Fender Stratocaster 50. évfordulójára rendezett 2004-es gálakoncert.
Az utóbbi felvételéből összeállított The Strat Pack című koncertfilm máig példátlan népszerűségnek örvend floyder körökben. Sok rajongó egyenesen azt hangoztatja, hogy a maga részéről sokkal jobbnak tartja, mint az 1990-es Knebworth vagy a Live 8 fesztiválok anyagaiból készült koncertfilmeket.
Így a DVD vagy Blu-ray Disc szigorúan ott van a polcaikon a Pink Floyd sorban. Kvázi Floyd lemezként, pedig nem az.
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
