Inside Out, 2025

És ímé, a hívek könyörgését meghallgatá az Úr: Mike Portnoy 13 év távollét után visszatért, hogy a zenekar felebarátainak kedvére tegyen, s jelenlétével vigaszt hozzon az üres, szürke hétköznapokba.

Nem gondolnám, hogy Mangini távozása bárki számára is különösebb meglepetésként hatott volna, és az sem valószínű, hogy sokan estek kétségbe a hír hallatán. Képességei természetesen szinte földöntúliak, ezt nem igazán lehet vitatni, ám kezdettől fogva érezhető volt, hogy koncepciója, hangzása nem volt túl pozitív hatással a muzsika összképére. Az erősen kompresszált dobsound határozottan tetten érhető módon fojtotta meg a dinamikát a Dream Theater zenéjében, méghozzá oly mértékben, amit semmiféle technikai bravúr vagy kreatív ritmus-pattern nem tudott kompenzálni.

Az első bemozdulás: Petrucci utolsó szólólemezén már Portnoy dobolt, méghozzá úgy, hogy az felért egy víz fölé érkezéssel – másfél perces lenn tartózkodást követően. A különbség nyilvánvaló volt, ordító, s bár a legutóbbi DT-albumon történt némi előrelépés dobhangzás-ügyben, a lavina már megindult. Most pedig itt a Parasomnia, kedvenc Mike-unk közreműködésével, a nagy kérdés pedig természetesen így szól: akkor most nekünk nagyon jó?

Nos – igen, és nem. Többféle megközelítésben is boncolgathatjuk ezt az anyagot, és jó eséllyel mindenki valami más eredményre jut majd; ha példának okáért onnan nézzük, hogy a DT idestova 20 éve nem adott ki olyan igazán földrengető, megsüvegelendő zsenialitást, s az utóbbi 10 év pedig különösen terméketlen periódusnak bizonyult, akkor van okunk az örömre. Mert Portnoy visszatérése egyértelműen pozitívan hatott a zenére: hiába jegyzik Manginit sznob zenei körökben rendszerint magasabban nála, ami itt a dobokon történik, az felülről érint bármit, amit a másik Mike ebben a csapatban lemezre ütött. Izgalmasabb, változatosabb, és főleg hangzásában levegősebb, nagyobb térrel bír, amitől egyszer csak életre kelt a teljes zenei hangkép. Visszatértek egyes klasszikus DT-manírok, amik egyszerűen nem működnek jól más ritmikai környezetben.

A különféle alvászavarok tematikája köré épülő album sötéten és energikusan szólal meg, ami dramaturgiai szempontból mindenképp a helyén van – az már persze ízlés dolga, kinek mennyire jön be ez a koncepció. Jómagam azok közé tartozom, akik számára már kissé „túllövés” ez, sok a mélyre húzott buflák riff, és szívesebben hallanánk tőlük valami dallamosabb, fogósabb muzsikát, á la 90-es évek. Szuper példa erre a Bend the Clock, ami toronymagasan a legsikerültebb nóta a lemezen ebből a szempontból. LaBrie itt még énekel is, tudjátok, úgynevezett dallamokat, amiket régen szokott. Kiváló, régisulis hard-rock vezetőriffje is nosztalgikus merengést varázsol az ábrázatokra, akárcsak az érett, színvonalas szólómunka, ami itt nem a virgázásról, hanem az emóciókról szól. Grandiózus dal.

Az album többi része azonban nem adja ilyen könnyen magát. Szinte minden nótában van legalább egy riff, ami valami Metallica-hasonmásversenyről szabadulhatott el, s bár természetesen szeretjük az ilyen riffeket, a Dream Theater nem az a kávéház, aminek szüksége lenne ilyen főhajtásokra. A dallamok is sablonosabbak, sápadtabbak a kelleténél, a szerkezet és a zenei koncepció pedig a technikai virtuozitást lovagolja meg (mint már annyiszor). Így itt is megvalósul a hagyományőrző progresszivitás önellentmondása. Ebbe a kategóriába tartozik a Night Terror és a Dead Asleep is, ami máris 21 percet jelent a játékidőből. Ezekben leginkább a szólóbetétek élvezhetőek, amik szokás szerint elképesztőek. Ott van aztán az A Broken Man, ami a voivodosan disszonáns, 5/4-es kezdést vissza-visszahozva fejlődik egy ritmusfordítós, izgalmas lüktetésű szerzeménnyé. Az egyik legötletesebb Petrucci-szólórész is itt hallható, már csak emiatt is emlékezetes darab. Az ehhez hasonlóan több ritmusképlettel zsonglőrködő, ám még a lemez átlagánál is metallicásabb Midnight Messiah azért komoly géneket örökölt az Awake-től is. Szerencsés körülmény, hogy a fenti daltípusok egymást váltva érkeznek, így előzve meg a bealvást a komor böszmületek alatt.

Ami egyértelműen a pozitív oldalra sodorja a lemez megítélését, az a záró eposz, a 20 perc körüli The Shadow Man Incident. Rengeteg szép zenei megoldás fért el ebben az időtartamban, nem is durvították el; a hatás inkább amolyan musical-esen drámai, ami remek záródallá teszi. Itt a nyitány idéz meg kellemes, 99-es pillanatokat, de aztán más irányba fordul a nóta, ami szinte mindenkinek tartogat valami szívmelengetőt, akár dallamos/nosztalgikus hatásokat kereső, akár technokrata, akár zúzdahívő legyen is a hallgató.

Összességében tehát a klasszikus albumok szintjét meg nem közelítő, ám teljesen korrekt korongot kaptunk, ami a legutóbbi évek mércéjével még előrelépésnek is bátran nevezhető. Szépen szól minden hangszer – és úgy lett egyéni a hangzás, hogy Andy Sneap a produceri székben azért hajlamos a rá jellemző polírmetált odavarázsolni szinte bármelyik zenekar lemezére. LaBrie persze nem a régi, de már mióta! Inkább úgy mondhatnánk, hogy nem a „nagyon régi”, mert ebben az állapotban évtizedes mércével sincs érdemi újdonság. Megszoktuk. A többiek pedig ezúttal is odatették magukat, és tagadhatatlanul ott lebeg valami nagyon DT-specifikus hangulat (ami talán az Awake-hez áll legközelebb), köszönhetően Portnoy visszatérésének. Úgyhogy „oda nyilatkozom”, hogy 2025-ben bizony lehet ennek akár örülni is.