Idén 55 esztendeje, 1970-ben jelent meg az egyik legambiciózusabb fúziós album, mely úttörőként mutatott rá, merre is van az előre a tizedforduló jazz-rock és prog rock formációinak. A zömmel még a hatvanas évek végén született felvételek többsége ugyanis feldolgozás, méghozzá komoly munkát és kreatív hozzájárulást tartalmazó feldolgozás, mely miközben számos rock előadót ihletett, popbandák tucatjait állította irányba. Nem kevésbé fontos aspektusa a korongnak, hogy az elektromos rock-jazz hangszerelést kiegészítő vonós- és fúvós hangszereléseket olyan őstehetségek készítették, mint Chris Hughes és John Paul Jones. Ezáltal olyan hangzások alakultak ki, melyek megint csak bandák sokaságát ihlették, direktben vagy áttételesen az elmúlt évtizedekben.
A sorozat első részében az előzményekről, köztük az US Jazz Trio, a The Baskervilles, a Russell’s Clump és az Ice formációkról esik szó.
Bár az Affinity első és egyetlen igazi albuma önmagában is kellően érdekes hallgatnivaló, de talán még annál is fontosabb az akkori zenei színtérre gyakorolt hatása. Illetve a korong, az együttes és az életmű története, mely egyfajta fordított időrendiséget követett, miután az 1970-es Affinity nagylemez legendás státusza és az alkotói irányába tanúsított szűnni nem akaró érdeklődés miatt lassan, de biztosan az előzmények is feltárásra, majd kiadásra kerültek. Tehát most már, így utólag értékelve egyfajta kifordított sztorivá vált az Affinity tagságának az útja. Hiszen a sikeres és rendkívül fontos 1970-es albumuk hatására idővel a többi korabeli munkájuk is az érdeklődés kereszttűzébe került.
Persze nem példa nélküli az ilyesmi. Elég csak az olyan nagyhatású, bandák ezreit befolyásoló megkerülhetetlen alapművekre gondolni, mint a Blind Faith, a Quatermass, a Refugee vagy a Beckett LP. Hiszen mondjuk a Quatermass hatása nélkül talán egészen máshogy alakult volna a Deep Purple irányváltása. Miként a Beckett művészete is olyan mély nyomot hagyott Steve Harrisben, mely nagyban befolyásolta az Iron Maiden minimum első huszonöt évét. De talán még ezeknél is szélesebb hullámokat vetett az Affinity pszichedelikus jazz-rock albuma, mely a fúziós törekvések egyik úttörőjeként egy olyan irányt jelölt ki a hetvenes évekre, melyre a többi hasonló társulat addig talán nem annyira figyelt: ez pedig a popularitás és a táncolhatóság. Így aztán talán az sem véletlen, hogy az alapvető fúziós albumok egyik kései csúcsalkotása, a Brecker Brothers 1978-as Heavy Metal Be-Bop LP-je is erősen populáris, táncolható zenét tartalmaz. Pedig a címben jelzett stílusokon kívül a pop, a rock, a funky és a jazz sokféle válfaját ötvözték még rajta, miközben a fúvósok hangzását gitárerősítők és torzítók segítségével bolondították meg. Míg végül aztán áttört, elfogadottá és egyben mainstream zenévé vált az effajta populáris jazz fusion, jazz-funk és jazz-rock muzsikálás. Így aztán ezek után már sem számított meglepőnek, se túlzottan különlegesnek, ha mondjuk Quincy Jones producerként Toto, Van Halen, Beatles vagy Skylark tagokat szerződtetett egy Michael Jackson lemezre.
Miután a hazai „rockszakírás” csőlátásának köszönhetően a magyar közönség vajmi kevés anyanyelvi információhoz juthatott eddig a hard rock Deep Purple, Led Zeppelin, Uriah Heep, Black Sabbath vagy a prog rock Pink Floyd, Yes, King Crimson, ELP négyeseinek sikerlemezein túl, hát az Affinity történetét és kapcsolódó diszkográfiát is érdemes az ősidőktől, szinte Ádámtól és Évától kezdeni.
Az US Jazz Trio
Az Affinity megalakulásához vezető út első két stációja 1963-ban történt, mikor is az egyik ágon a brightoni University of Sussex három hallgatója, Lynton Naiff zongorista, Nick Nicholas nagybőgős és Grant Serpell dobos egy jazz triót alapított, méghozzá egy beszédes nevű együttest. Az US Jazz Trio névválasztás persze messze nem volt véletlen, hiszen valóban az észak-amerikai jazz rajongói voltak. Azt a fajta stílust is akarták művelni, amit a tengerentúli, jellemzően fekete művészek lemezeiről hallottak. Rá két évre, 1965-ben csatlakozott hozzájuk a The Tradewinds nevű iskolazenekar, illetve az US Jazz Quartet korábbi basszusgitárosa, illetve nagybőgőse, Mo Foster, egy multiinstrumentalista zenei géniusz, aki hangszert váltott és a távozó Grant helyét vette át a dobok mögött.
A következő két évet intenzív koncertezéssel töltötték, melyet főképpen jazz sztenderdek előadása jellemzett különféle egyetemi helyszíneken és rendezvényeken. Erről a korszakról emlékezik meg a 2004-es Origins 1965-67 című CD, mely ugyan Affinity néven és az elhíresült Affinity borító egy változatával jelent meg, de a gyakorlatban az US Jazz Trio kései korszakát mutatja be: Nicholas zongora, Foster dob és Naiff nagybőgő felállásban. Valamint egy 1980-as házibulis rögtönzést Lindával, a későbbi énekesnőjükkel. Az archív gyűjtemény legfőbb értéke és érdekessége, hogy az iskolai bulik mellett felkerült rá két korabeli tévészereplés hangsávja is, 1966-ból és 1967-ből, mely azt mutatja, hogy a tehetség ezúttal is nagyon korán kitűnt, már egészen fiatalon felfigyelt rájuk a szakma és a média.
Szintén ide, ehhez a korszakhoz tartozik az Affinity 2003-as Live Instrumentals 1969 című archív albumának egyik rádiós bónusza.
Bár a banda életében csak egy nyúlfarknyi időszak volt, de a későbbiek ismeretében fontos adalék, hogy pályafutásuk legvégén, 1967-ben az US Jazz Trio elkezdte kísérni Linda Hoyle énekesnőt, angoltanárt, akivel aztán gyümölcsöző munkakapcsolat alakult ki a későbbiekre nézve is.
The Baskervilles
A másik szálon, szintén 1963-ban alakul az egyetemen egy popzenekar, a The Baskervilles, mely a korszak népszerű slágereit játszotta. A két formáció között az átfedést már eleve adta, hogy mind Serpell, mind Foster dobolt náluk az évek folyamán. Az utóbbival készült felvételek szerepelnek egy másik, 2007-es archív CD-n. Az Origins: The Baskervilles 1965 album ezúttal is Affinity néven jött és szintén a híres Affinity borító egy újabb verzióját használja, de a gyakorlatban egy Baskervilles koncert album, egy official bootleg, mely az Andy Brentnall énekes, Kris Johnson gitáros, Brian Davis gitáros, John Carter basszusgitáros és Mo Foster dobos, ütőhangszeres felállás, valamint Helen Wright vendég perkás előadásait, illetve próbatermi felvételeit gyűjti csokorba. A korong javarészét kitevő decemberi buli felvételét hallva nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire azonos felfogásban vezették elő a korszak leghíresebb sikerdalait, mint a többi korabeli sulizenekar. Mint mondjuk itthon ugyanakkor az Omega együttes az Egyetemi Színpadon.
Roppant érdekes kordokumentum, mely az Affinity későbbi sikere nélkül valószínűleg sosem került volna kiadásra. Viszont mivel az anyagban a popos gyökerek, az egyetemi közeg kísérletező légköre, és a beat-rock közönség egyre keményedő ízlése egyaránt benne foglaltatnak, egy igen fontos lépcsőfok volt a fiúk és egyben az egész műfaj fejlődéstörténetében. Valamint érthetőbbé teszi, miként voltak később képesek a legvadabb ötletelések közepette is populárisak maradni.
A Russell’s Clump és az Ice
Ugyanis 1966-ban a Baskervilles tagjai új bandát alapítottak, Russell’s Clump néven. A rövid életű csapat tagjai Glyn James énekes, Steve Turner és Kris Johnson gitárosok, John Carter basszusgitáros és Grant Serpell dobos voltak. Ebből az időszakból szintén a Sussexi Egyetemen rögzített felvételük maradt fenn, mely 2005-ben került kiadásra.
Majd a zenekar 1967-ben átalakult, nevet váltott és új felállásban folytatta pályafutását. Az immáron Ice nevű együttes, Glyn James, Steve Turner, John Carter, Grant Serpell és Lynton Naiff orgona, zongora felállásban lépett színpadra és készített közepesen sikeres kislemezeket. Ekkoriban már saját számokat is írtak, melyek az akkor divatos pszichedelikus pop és rock határán egyensúlyoznak.
Majd 1968-ban újabb változás, Linda Hoyle énekesnő és Mo Foster is csatlakozott a csapathoz, utóbbi Cartert váltva. Mely rövid időszakból szintén csak utólag jelentek meg felvételek. Méghozzá az Ice 2005-ös Ice Man című gyűjteményes CD albumán, a Russell’s Clump felvételekkel egyetemben.
A kiadvány talán legértékesebb része a BBC Picadilly műsorában rögzített blokk. Mely erősen előrevetítette a jövőt, gyakorlatilag már majdnem Affinity.
Folytatjuk!
