CD, 2025, Moiras Records

Épp negyedszázada, hogy a magyar mozikban megjelent Mészáros Márta rendező kultfilmje, a Ne sírjatok lányok! A korabeli tinédzserek, illetve korhatár nélküli „könnyűzene” rajongók persze epedve várták az Ezek a fiatalok, az Extázis 7-től 10-ig, vagy éppen Az oroszlán ugrani készül utáni új zenés mozit, ahol a vásznon ismét megjelenik Magyarország első számú kedvence, az Illés együttes. Ám csalódniuk kellett.

Egy félresikerült, pontosabban sarkaiból kiforgatott londoni BBC-interjú kapcsán a népszerű csapat „a Vidék Legjobb Zenekara” címmel felruházva (konkrétabban: a fővárosi koncertezéstől eltiltva) hamar kikerült a szocialista kultúra mézes bödönéből. S ezzel nem csupán a soron következő, 1970-es Illés nagylemez, de a nevezett című mozi megjelenés is ugrott. S még örülhettek, hogy az alkalomra írt vadonatúj címadó daluk (persze képi megjelenítés nélkül, csupán hangban) a cenzúra „vigyázó szemeit” kijátszva mégis csak megszólalhatott a filmben. A stúdiózás szerencsére korábban elindult, így a ki tudja milyen címmel a harmadiknak (vagy az Ezek a fiatalok albumot is beszámítva éppen negyediknek) szánt, megjelentetni kívánt nagylemez dalai a Rottenbiller utcai stúdió raktárában várták sorsuk jobbra fordulását. Büntetésként LP ugyan nem, ám két és fél kislemez valahogy mégis csak „fényre derülhetett”. Aztán a zenekar feloldozást nyert, így a maradék dalok az 1971-es Human Rights- oratórium, népszerűbb nevén az úgynevezett Fehér albumon találtak menedéket. Illetve akadt, amelyik ott sem… 

A következő évezredben (2018) némi kutató-felderítő munkát követően a Moiras Records (Kovács László szerkesztő) LP-n hozta nyilvánosságra a szerzők, Gittinger Tibor Illés-szakértő, valamint a vonatkozó szakirodalom segítségével rekonstruált, illetve remasterizált (Virányi Attila – Vacoustic) anyagot, amely most digitális változatban is megjelent.

Rendezői, vagy egyéb koncepció szerint a zene – részben – oly módon támasztja alá a mondanivalót, hogy az Illés helyett közreműködő együttesek többségétől származó legalább egy dalnak a főszereplő munkáslányról, Júliáról kell szólnia. Szólt is, ám végül – a posztumusz albumon mintegy keretbe foglalva – mégis egy bizonyos Kati jött… A penzum teljesítése a Szörényi Levente-Bródy János szerzőpáros értelmezésében egészen pontosan a Júliára várunk című opuszt eredményezte, amely a hatvanas évek beat muzsikájának jegyeit viseli magán, igaz, erősen modernizált formában. Bródy nem csupán szóló-, ritmus-, illetve steel gitározik, furulyázik, de Illés Lajos zongorajátéka mellett – a hangszerelés színesítése okán – az elektromos orgonát is magabiztosan kezeli. Mi több, A lány és a csavargó című Szörényi Szabolcs által jegyzett népzenei ihletésű ballada az ő énekhangján szólal meg. Amelynek a maga korában újra felvett kislemez változata jelentősen eltér az utólagosan megjelent eredeti (a Godbye London lemezen hallható), rockosabb hangszerelésű verziótól. Érdemes összehasonlítani, majd eldönteni: az eredmény – kinek a pap, kinek a papné… Ha nem is ekkora mértékű, ám ugyancsak némi eltérés mutatkozik az Elvonult a vihar tételénél, amelyet a ’70-es nagylemez meghiúsulásának okán a következő évben megrendezett táncdalfesztiválon (újra) hasznosítottak. Benevezéskor az Illés együttes sem gondolhatta, hogy csupán a második helyezésig jut, ráadásul a versében szereplő „de a zúgó vihar visszajöhet még” című, fenyegetésnek vélt sort a cenzorok szépen átíratják a „de az én kedvesem nem jött vissza még” „ártatlan” kitételére. Így cselekszik bizony, akinek van rettegni valója… Csuda módon a Goodbye London szövege változtatás nélkül átmehetett a rostán, az eredeti 1970-es felvétel mégis dinamikusabbnak, rockosabbnak tűnik a ’71-es Human Rights- lemezre rögzített verziótól.

És, ha már rock: az eredendően beat zenén szocializálódott Illés megértette az idők szavát: Nyugaton, illetve a tengeren túlon, a hetvenes évek elejére már javában hódít a hard rock, a rhythm and blues, sőt a Black Sabbath jóvoltából már a korai metal is. A londoni koncertezés, illetve utazás emlékére született pörgős-dallamos, tempós nóta is a klasszikus rock jegyeit viseli magán, akár a riffelős, Szörényi- testvérek által duettben előadott Légy egy napra a kedvesem, vagy a már emlegetett Kati jött szintén fülbemászó dallamú, ám mégis kemény riffelésű, hangszerelésű darabja. Mindkettőben értelemszerűen a markáns gitár dominál, Szörényi és Bródy rövid, kétszólamú iker szólójával, utóbbiban még Illés Lajos intenzív, hangulatos zongorajátéka is megcsodálható. Egyikük sem bontakozik ki túlságosan, ám szem előtt tartva „a kevés néha több” örökérvényű elvét, a nóták azok számára is azonnal fogyaszthatóvá lesznek, akik egyébként idegenkednek a hosszabb hangszerszólóktól.

Folytatva a sort néhány abszolút pozitív értelemben vett sláger is emeli a Goodbye London album fényét. E kategóriában mindenképp az első hely illeti meg a steel-gitáros, poénos szövegű Kégli-dalt (és itt még csak véletlenül se asszociáljunk a korabeli szocialista társadalom sanyarú lakáshelyzetére!), amelynek fő poénját Szabolcs baritonja adja meg a refrénvégi „És nem szól ránk a házmester” prózai csattanójával. Emellett ott a film-címadó Ne sírjatok lányok dallamos tétele, benne a nem éppen veszélytelen, nem kevés áthallással (figyelem, 1970-es évet írunk!) megírt verssorral: „Az építész nagy házat tervezett / s, hogy miért lett rossz, még ma sem érti meg”. Talán magyarázat lehet a cenzúra figyelmetlenségére, hogy annak idején e sorok írója is lazán átsiklott e szövegrész fölött… Bródy elgondolkodtató, sokatmondó verset írt Illés Lajos Élünk és meghalunk címmel megjelent darabjára is, amely fülbemászó dallamával igencsak belopta magát a zene- és Illés szerető közönség szívébe. Ugyanez nem mondható el a zenekarvezető tollából származó másik dalról, amely az Évek óta címet viseli, és a korabeli lemezmegjelenés meghiúsulásával dobozban maradt. Csupán évekkel később került fel egy válogatás CD-re, ám a hatvanas évek zenei-illetve szövegvilágát idéző dalocska nem vert fel különösebben nagy port. Talán ezért is nem erőltették a megjelenését anno…  Szintén nem ostromolta a slágerlisták élvonalát Pásztory Zoltán szösszenete, amelyből megtudhatjuk, vajon ki A legjobb dobos a világon. Ezzel illetve az egy szál dobkísérettel, majd az azt követő dobszólóval illusztrálva napvilágot lát Zoli különös szerénysége is, miszerint a dalocska mégsem róla, hanem a barátjáról szól… És, hogy egy abszolút különlegesség, mondhatni kakukktojás se maradjon ki a sorból, említsük meg az Approximációk tételét, amelynek műfaji besorolása okozhat némi fejvakarást. Indiai, vagy inkább ázsiai dallamvilág, mindezt alátámasztandó megszólal egy szitár is; a maga melankóliájával, már-már egysíkú dallamvezetésével, sokkal inkább a zenei ínyenceket célozták meg, mintsem a könnyed dalocskák kedvelőit. De a Szörényi-Bródy szerzőpáros és persze vele az Illés megint csak megvillantotta kivételes kvalitásait, bátor kísérletező készségét.

Mindent összevetve, az Illés posztumusz megjelent harmadik (vagy negyedik) sorlemeze jó értelemben vett eklektikájával (öt esztendő sikerszéria után semmiképp sem mondható útkeresésnek) korszakalkotó album. Bátran, tudatosan (a „mindenből egy kicsit” elvét szem előtt tartva) és jó érzékkel nyúlnak a feltörekvő hard rock muzsikához, a különböző népzenei dallamokhoz, ritmusokhoz, miközben a „kötelező” slágerek mellett azt is megengedhetik maguknak, hogy életfogytiglani háttértevékenységre ítélt dobosuk (akit énekes-előadóművészi adottságai amúgy sem predesztinálhattak Caruso babérjaira) is részesüljön némi reflektorfényből.

A Goodby London album hiteles keresztmetszet – kiegészülve Szyksznian Wanda, az Illés albumok borítójának szakavatott grafikusművészének zseniális, kifejező, mandala stílusú grafikájával – a Magyar Beatlesnek is nevezett Illés-formáció hétéves, áldásos tevékenységéről, amely elfoglalta méltó helyét a magyar zenetörténelem panoptikumában. Az idők végeztéig.