Molnár Ferenc basszusgitáros, dalszerző nevét a legszélesebb rockpublikum ma a Kugli együttes basszusgitárosaként ismeri, ám a zenei múltja ennél jóval mélyebb és szerteágazóbb gyökerekkel bír. A hetvenes évek elején a Beatrice roadjaként szívta magába a klubok füstjét, hogy aztán a legendás Rockwell alapítójaként a korai hazai heavy metal színtér egyik legfontosabb előszobáját építse fel. Megfordult a funkys Kaviárban, a megállíthatatlanul koncertező Stafétában, és az ő stúdiójában született meg a Ferencváros ikonikus szurkolói himnusza is. Egy kerek életút lenyűgöző állomásai a színpadról, a kulisszák mögül és a stúdiópult mögül – a kezdetektől a mai kétgitáros Kugli-korszakig.
Feri a Teenager, a Rockwell, a K. O. Rockbrigád, az Erik és a Deo, a Wastaps, a Kaviár, a Staféta, a Carmen, a Kottazűr, a Drappsapka egykori tagja, 2021 óta a Kugli együttes basszusgitárosa, miközben jelenleg a BTR és Wasbeton kötelékében is zenél. Volt miről megemlékezni, mikor leültünk a Kugli-könyv kapcsán egy hosszabb beszélgetésre.
Mutatkozz be, kérlek!
Molnár Feri vagyok, vagy Ferenc. A Caramelt nagyon nem szeretem…
És a Pál utcai fiúkat?
Az még hagyján, az legalább egy intellektuális dolog. De soha nem volt becenevem, mindenki Ferinek vagy Ferencnek hívott.
Mikor és hol születtél?
1959-ben születtem Budapesten. Törzsgyökeres fővárosi vagyok, bár később sok időt töltöttem vidéken is.
Volt a családban valamilyen zenei előzmény?
Semmi. Nálunk nem volt ilyen kötődés, én fekete báránynak számítottam, mert már tizenhárom-tizennégy évesen eldöntöttem, hogy zenész leszek. Senkit nem követtem a családból. Az előzmény mindösszesen annyi volt, hogy édesapám és édesanyám is nagyon szerettek nótázni. A családi összejöveteleken mindig ment a dalolás, úgyhogy én így lettem „félnótás” basszusgitáros.
Honnan jött az elhatározás?
Szerintem velem született. Bár hangszeren senki nem játszott nálunk, a szüleim néptáncosok voltak, anyám és apám is. Talán innen jött a ritmus, bár én táncolni sosem tudtam. A fater a Néphadsereg Művészegyüttesének valamilyen mellékágában táncolt a katonaság alatt.
Hogyan találkoztál hangszerekkel?
Ebben nagyon sokat köszönhetek a Beatrice együttesnek. Tizenhárom éves koromban ott laktam a Skálával szemben, ahol ma a MU Színház van. Az régen pártház volt, és egyben egy komoly rock-főhadiszállás. Egy tavaszi napon lent ültem a házunk és a klub közötti kis parkban, vártam a haverokat, amikor megjelent egy mikrobusz. Elkezdték bepakolni a cuccot, és az egyik zenész odaszólt, hogy nem segítenék-e.
Ki volt az?
Zámori Sándor, „Soma”, a Beatrice akkori dobosa. Segítettem neki felvinni a dobfelszerelést, cserébe pedig meghívtak a koncertre. Elég nagy növésű gyerek voltam, így korom ellenére bejutottam – ez 1972-’73 körül lehetett. Akkoriban egy kis tini gyereket nem nagyon engedtek be ilyen helyekre.
Hogyan folytatódott ez az ismeretség?
A Beatrice szinte minden héten ott játszott, ők voltak a házigazdák. Olyan szinten összebarátkoztunk Somával, hogy fél év után már én raktam össze a dobját a színpadon. Ő már csak odaült és beállította a finomhangolásokat. Én meg persze végighallgattam az összes koncertet, baromira élveztem. Ez még az a Beatrice volt, amiben Csuka Mónika énekelt.
Milyen műsort játszottak akkoriban?
Rengeteg akkori slágert játszottak, a kor menő dalait. Nagy Feró már énekelt, ott volt Csuka Mónika is, ők akkor már együtt voltak.
Kik voltak akkortájt a további tagok?
A Beatrice akkori felállásában Soma, a már említett Zámori Sándor dobolt, a szólógitáros Marschalkó Zoltán volt, Temesvári István „Pepó” basszusgitározott – Isten nyugosztalja –, a billentyűs pedig Aszalós Zoltán. Nagyon jó, erős felállás volt.
De ez már inkább kicsit később, ha nem tévedek, 1974-’75 körül lehetett.
Igen, valahogy így. Akkoriban határoztam el, hogy basszusgitáros leszek, mert nagyon tetszett az a mély hangzás. Pepó rengeteget segített, az ő hangszerén játszottam először, és sok hasznos dolgot mutatott nekem. Jó barátságba kerültünk, és ott voltam a Beatrice mellett roadként. De nem egyedül, hanem Vedres Joe-val együtt segítettünk pakolni a cuccot. Mi ezen felbuzdulva alapítottuk meg az iskolai zenekarunkat, a Teenager együttest.
Kik játszottak a Teenagerben?
Az első felállásban Cser György énekelt, Vedres Joe gitározott, én basszusgitároztam, a dobos pedig változó volt. Emlékszem egy Keresztes Tibire – akit a Cintula név miatt jegyeztem meg –, de ő és Cser Gyuri állandóan vitatkoztak. Aztán a padtársam, Gál István lett a dobos, aki velem járt középiskolába.
Mit játszott a Teenager, és mettől meddig tartott ez a korszak?
Körülbelül ugyanazt a slágeres műsort játszottuk, mint a Beatrice. Ez a korszak 1974-től egészen az érettségiig, 1978-ig tartott. Óriási tanulóidő volt, különösen a Margit-szigeti Kaszinóban. A Beatricének volt ott egy komoly szerződése, de ha máshová mentek koncertezni, mi ugrottunk be helyettük. Máskor mi voltunk az előzenekaruk: játszottunk egy órát, mert a Beatricének akkoriban még nem volt annyi saját nótája, hogy egyedül kitöltse a Kaszinó teljes nyitvatartási idejét. Úgy alakítottuk a programunkat, hogy ne legyen azonos az övékével.
Miközben te végig roadoltál is a Beatricének? Átélted a tagcseréket?
Igen, pakoltam is nekik. 1978-ig nagyjából ugyanaz a felállás maradt, bár volt némi mozgás. Marschalkó Zoli helyére emlékeim szerint Fischer Laci jött, de ők később cseréltek Lugosi Lászlóval: Fischer ment a Korálba, Lugosi Laci pedig jött a Ricsébe.
Az már a kemény rock korszak volt, de 1977-ben, a Tessék választani! fesztiválon, a Gyere, kislány, gyere idején még nagyjából a régi felállás volt.
Igen, Marsalkó Zolival. Aztán 1978 után, az érettségi környékén a Teenager is felbomlott, és a Beatrice is átalakult vagy megszűnt egy időre. Akkoriban volt a Próféta-korszak, ahol, ha jól emlékszem, Mikrolied-lányok is énekeltek.
Nem zavar, hogy manapság már boldog-boldogtalan okoskodik a hőskorszakbeli Ricsével kapcsolatban, olyanok szakértenek, akik a dolgok közelében sem voltak, miközben téged, aki talán a leghosszabb időt húztad le mellettük, minden koncertet láttál és hallottál, nem szoktak megkérdezni?
Sok mindenki nyilatkozhat, de a Teenager zenekar tagjai, Vedres Józsi, Cser Gyurka és jómagam tizenöt évesen már a Beatrice mellett nőttünk fel. Ez még a Csuka Mónika féle csapat volt. Én a basszusgitáros Temesvári András Pepótól kaptam az első instrukciókat a basszusgitározáshoz. Az akkori gitárostól Marschalkó Zoltántól, Zoli bácsitól is hasonlókat kaptam gitározáshoz. De Zámori Sándor Soma dobos is nagyon jó fej volt, ő is segített a ritmizáció terén. A Beatrice akkor olyan felállásban is játszott, amiben a Mónika basszusgitározott és egy turnéra én adtam kölcsön neki a gitáromat. Szóval szinte minden fellépésükön ott voltunk és végigéltünk velük sok mindent. Nagyon sokszor mi voltunk roadok, de én még a keverőpult mögött is ültem és kevertem a zenekart. Még a Metronóm ’77 fesztiválra is elvittek minket – mi segítettünk ott is pakolni. Sőt, miután mi is zenekart alapítottunk, egy idő után előzenekaruk voltunk. Később pedig volt, hogy helyettük mi zenéltünk, ha nem értek rá.
Szóval, aki azt mondja, hogy többet tud a Beatrice zenekar akkori életéről, hát az nem mond igazat. Nekem egy életre szóló élmény és meghatározó élettapasztalat volt a velük eltöltött sok-sok idő.
Szálazzuk szét ezt egy kicsit! A Metronóm ’77 után, 1978-ban leérettségiztetek, és a Teenager felbomlott. De már előtte is voltak változások, ugye?
Igen, 1978-ban csatlakozott hozzánk a billentyűs posztra Szűts Pisti, akit ma a legtöbben a Kormoránból ismerhetnek. Az énekes pedig Takáts Tamás lett. Ez már egy nagyon erős csapat volt. Aztán a dobos körül is lettek gondok: Gál Pisti biatorbágyi volt, a próbák meg Csillaghegyen mentek, így nehezen tudta vállalni az utazást. Így került a dobok mögé Dorozsmai Péter.
Ami visszanézve már egy komoly szupergroupként is felfogható. Viszont, ha jól tudom, te akkortájt kerültél ki a zenekarból…
Igen, mert Dorozsmai Peti ragaszkodott egy másik basszusgitároshoz, Szász Lászlóhoz, aki később a Party Dance Bandben is játszott. Mivel ők is csillaghegyiek voltak, nekem meg messze volt a próbaterem, közös megegyezéssel elváltunk. Nem volt harag, a mai napig barátok vagyunk. Én akkor már amúgy is máshol jártam fejben: rockot akartam játszani, a Teenager pedig megmaradt a slágereknél, bár olyanokat is játszottunk, mint a Manfred Mann’s Earth Band által sikerre vitt Blinded By The Light.
Akkor alapítottad meg a Rockwell együttest. Kevesen tudják, honnan ered a név.
Hugh M. Rockwell és Stanley P. Rockwell mérnökök voltak és közösen találták fel a „Rockwell-keménységmérőt”, magyarán a fémek keménységmérési módszerét. Innen ered a Rockwell-keménység és a mértékegység is.
A gyerekek közül ma is kevesen tudják, hogy ez valójában anyagismeret. Hogyan jött az ötlet?
Tanultuk középiskolában! Kivételesen figyeltem azon az órán. (nevet)
Kik voltak az alapító tagok?
A kezdő csapatban ott volt Gál István és Tarca László. Igen, két dobossal is próbálkoztunk. Aztán Gellért Tibor gitározott, Matulay László „Laza” énekelt, és persze én basszusgitároztam.
Mai szemmel visszanézve ez is egy szupergroup.
Valóban. Ráadásul a Rockwell volt a legsikeresebb formációm. Bárhová mentünk, háromszáz embernél kevesebb sosem volt a nézőtéren. A Budai Ifjúsági Parkban például nyolcszáz-ezer embert is meg tudtunk mozgatni, ami akkoriban, egy induló rockzenekartól nagyon jó szám volt.
Adja magát a kérdés: ha ekkora sikeretek volt, Erdős Péter miért nem engedett nektek nagylemezt?
Ebben több dolog is szerepet játszott. Egyrészt a Rockwell annyira kemény volt, hogy nem voltak igazi slágereink. Akkoriban a rádióbarát dalok kellettek a lemezhez, mi meg csak élveztük, hogy dübörgünk.
Honnan jött ez a keménység? Volt valamilyen példaképed?
Ez teljesen belülről jött. Nem volt konkrét példaképem, de az Ifjúsági Parkban a két dobossal felálló Generál lenyűgözött. Akkoriban még más volt a hangosítás, és az a két dob penetránsan jól szólt. Ez inspirált minket is.
Beszéljünk az 1980-as nagy rockzenei tehetségkutatóról, amit a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat és a Pesti Műsor hirdetett meg! Hogyan emlékszel rá?
Ez egy kőkemény megmérettetés volt, Wilpert Imre és Fábián Tibor keze benne volt mindenben. Fábián bácsi elég furcsa figura volt, de nagyon tetszett neki Tarca Laci játéka. Maga a verseny fél évig tartott, több fordulóból állt – olyan volt, mint ma egy X-Faktor, csak szakmaiabb zsűrivel.
Hogyan sikerült végül megnyernetek?
Sok minden közrejátszott. A selejtezők a Metro Klubban voltak.
Én jóban voltam Molnár Gyurival, az omegás Elefánttal, mert apám pénzügyőrként segített az Omegának gyorsan kihozni a cuccaikat a vámból. Gyuri beajánlotta hozzánk az öccsét, Molnár Eriket énekelni, így lettünk barátok. Amikor a Metro Klubban léptünk fel, szóltam Gyurinak, hogy jöjjön el. Akkoriban a zsűritagokat ad hoc válogatták be a jelenlévő zenészek közül. Így került be a zsűribe Fábián mellé Török Ádám és Molnár Gyuri is, ami sokat segített nekünk a továbbjutásban.
Még régebben egy buli után említetted, hogy volt egy kis simlisség is a közönségszavazatok körül.
Már a Metronóm ’77 idején láttam a Beatrice mellett, hogyan mennek a dolgok. Akkor mi hordtuk szét a szavazólapokat a postaládákba, de a tévében mégis kevesebbet olvastak be, mint amennyit mi feladtunk. Ezen felbuzdulva a tehetségkutatón én is résen voltam. Az volt a szabály, hogy a közönség még visszahozhat egy zenekart. Én hetekig jártam a Metro Klubba, összeszedtem az eldobott jegyeket, és mindegyikre ráírtam előre, hogy: Rockwell. Amikor ránk került a sor, bedobtam mindet. A végén több szavazat volt, mint ahány néző, de így nem tudtak minket kijátszani. (nevet)
Milyen volt a döntő a Budai Ifjúsági Parkban?
A döntőben már egy ötventagú szakmai zsűri volt, ott ült az egész szakma: Beatrice, Hobo Blues Band, Skorpió, Piramis és a többi nagy zenekar tagjai. Nagyon felkészültünk, azt a húszperces műsort álmunkból felverve is eljátszották a srácok. Ráadásul Frenreisz Karcsival is jóban voltam. Karesz felajánlotta, hogy ha nincs bulijuk, vihetjük a Skorpió teljes felszerelését.
Csak a technikusokat, Cseresznyét és Morcz Csabát kellett kifizetnem. Így a döntőben, az Ifjúsági Parkban a profi Skorpió-cucc szólalt meg, a hangosítók pedig már kívülről fújták a műsorunkat. Minden összeállt a győzelemhez.
Említetted, hogy előre levajazták, ki fog nyerni. Ez hogyan érintett titeket?
Igen, a háttérben a szervezők, Fábiánék már előre eldöntötték az első három helyezettet. Ez nem titok, mindenki tudta. Mi nem voltunk benne az előre megbeszélt befutókban. Csakhogy az akkori zenésztársadalom, az ötventagú zsűri átlátott a szitán, és csak azért is ránk szavaztak, hogy keresztbe tegyenek a mutyinak.
Hogyan alakultak végül a pontszámok?
A zsűritagok tízpontos rendszerben szavaztak, összesen ötszáz pontot lehetett kapni. Mi négyszáznyolcvanat kaptunk, a Solaris pedig csak háromszáznyolcvanat. Akkora volt a különbség, hogy nem tudták letagadni: mi nyertünk. Viszont az esti gálán már nem is vettünk részt, mert nem voltunk betervezve a győztesek közé.
Végül mégis kaptatok egy kislemezt a Rock Hullám sorozatban.
Igen, de csak jóval később, több mint egy évre rá készült el. Ráadásul nem is én játszottam fel, mert 1980 novemberében behívtak katonának, és a helyemre arra az időre Pazdera György állt be – végül ő pengette fel a basszust a lemezre.
A győzelem legnagyobb hozadéka mégis az ORI-engedély volt, ugye?
Óriási dolog volt! 1980-ban nem zenélhettél hivatalosan ORI- vagy OSZK-engedély nélkül. Előtte csak ideiglenes papírunk volt, amiért rendesen megküzdöttünk a zsűri vén faszijaival, akiknek nem tetszett a két dobosunk puffogása. Hiába nyertük meg májusban a versenyt, az engedélyt csak augusztusban kaptuk meg. Addig a rendőrség folyamatosan vegzált, mint KMK-st, azaz közveszélyes munkakerülőt. Amint meglett a papír, rohantam a tanácshoz, és egy fiatal lánynál sikerült beíratnom foglalkozásnak: „előadóművész”. Onnantól nem voltam büntethető.
A Hobo Blues Bandnek készült egy Kopaszkutya című filmje, aminek a végén van az a hatalmas koncert a Tabánban…
Igen, így van. Bár a filmben nem szerepelünk, a Rockwell volt az előzenekar! Hatalmas élmény volt húszévesen negyvenezer ember előtt játszani. Ránk állították be a fényeket, a hangot, a filmesek is ránk készültek fel. Felvétel sajnos nem készült rólunk, de az a kép, ahogy ott állunk a tömeg előtt, talán megvan. Óriási dolog volt.
Ráadásul a Rockwell népszerűsége valószínűleg épp akkor volt a csúcson.
Főleg a fővárosban és környékén lettünk nagyon ismertek. Rengeteg nagy banda előtt játszottunk előzenekarként, tényleg beindult a szekér, de a katonaság közbeszólt.
Folytatjuk!
Fotók: Molnár Ferenci archívuma, Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum, Kugli könyv projekt
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
