Körülbelül 45 éves a sztori, amivel indítanék. Egy 13 éves kiskölyök átment a szomszédba, ahol a nappaliban a lemezjátszó tányérján egy LP feküdt, a készülék mellett egy borító, rajta egy kézben tartott nagy zsilettpengével. A szomszéd elindította a lemezt, és az első dal végighasított az elmémen: Rapid Fire…
Természetesen eszembe jutott az első találkozásom a Judas Priesttel, amikor beléptem az arénába, meghatározó élmény volt a metálzene iránti rajongásomban ’British Steel’, nem csak a heavy metal, hanem a globális rockzenei univerzumomban előkelő helyet foglal el.
Ötödik alkalommal találkoztam velük, csodát nem vártam, de el tudtam hinni, hogy tényleg a Judas Priest játszik a színpadon, bár a hangzás két meghatározó alakja, Glenn Tipton és K.K. Downing már régóta nem részei a koncerteknek. Igaz, Tipton, ha jobban van, penget pár dalt velük. 22 évvel ezelőtt, amikor először láttam őket, ünnepeltük Rob Halford visszatérését is Budapesten és Metal God mellett akkor Tipton-Downing páros tépte a húrokat.
Az utóbbi két-három évtizedben hozzászokhattunk, hogy egy zenekar alapvető tagok nélkül is megy tovább, e hozzáállásban szerintem inkább az anyagi motiváció a meghatározóbb, mint a kreatív energiák felszínre törése. Sokak számára egy brand, egy név vonzóbb, mint a tagság, az autentikusság, a tényleges teljesítmény.
Még mielőtt teljesen elkomorulnék, visszanavigálnám gondolataimat a Judas Priest fellépésére, mert bár ők is új embereket hoztak be a történetbe, tökéletes metálünnepet varázsoltak az arénába. Ahogy az Iron Maiden mindig a UFO Doctor, Doctor alapvetésével vezeti fel a koncertjeit konzervről, a Priest esetében ez a Black Sabbath War Pigs-e. Amikor Ozzy meghalt, fel is vették a stúdióban az emlékére. Nos, a Sabbath és a Priest is Birminghamből származik, mindkét formáció büszke a gyökereire, nem véletlenül, a Priest fel is hívta figyelmünket erre a buli vége felé a ledfalon. Birminghamnél metálabb várost el nem tudok képzelni a világban, a Black Sabbath-ról hidat neveztek el, egy pad is őrzi emléküket, szerintem ezt a tiszteletet ugyanúgy megérdemli a Priest is. Legalább egy padot, na! Milyen jó volna egy kiadós séta után leomlani egy olyan parki ülőalkalmatosságra, amin Rob, Ian, Glenn, K.K. és mondjuk Scott Travis portréja vigyorog ránk.
Ami a koncertet illeti, a 2024-ben megjelent legutóbbi album, az ’Invincible Shield’-ről egyedül a Panick Attack hangzott el és két nótát (Lightning Strike, No Surrender) a megelőző ’Firepower’ albumról. Jó kis anyag mindkét LP, ám értelemszerűen nem ezeket a szerzeményeket vártuk, hanem korábbi idők dalait. És jöttek is az 1975 és 1990 közt készültek, vagyis a banda legjobb időszakában fogantak. Ilyen koncertprogrammal nem lehet mellé nyúlni, el is nyomták a legnagyobb slágereket, bár az meglepett, hogy az (You’ve Got) Another Things Cominggal kezdtek, régebben volt, hogy azzal zárták a műsort. Azért bekerült néhány csemege is: nekem például koncerten teljes újdonságnak számított a ’British Steel’ zárása, a kegyetlen gitársikálós Steeler, de a ’Killing Machine’ nyitányát a Delivering The Goodsot sem hallottam még élőben.
A hangulat a kezdettől a tetőpontra hágott, a zsűri azonnal beindult, a vegyeskar a maximális teljesítményt nyújtotta, ha Metal God karnagy a segítségüket kérte. „Faithkeepers” – így hangzik a turné elnevezése, ez egyértelműen a rajongóiknak szól, a közönség reakciójából nyilvánvaló volt, hogy nem veszítették el hitüket kedvenceik iránt. Párperces monológjában Halford hozzájuk szólt, mindezt ülve tette a színpad jobb oldalán. Nem olyan rég ünnepelte a 75-öt, egy kis pihenés neki sem árt a zúzás közben. Bár tegyük hozzá, ő fiatalabb éveiben sem az a frontember volt, aki felszántja a színpadot, viszont karizmájával, énektudásával rabul ejtette közönségét. Ez most is így volt, de a zenekar sem maradt el tőle, ami a teljesítményt illeti. Tökéletes műsort kaptunk, nem csak a program összeállításban, hanem a tálalásban, zenében, hangban, látványban egyaránt. Andy Sneap és Richie Faulkner nem hangról hangra, de tökéletesen megidézték a klasszikus gitárpáros futamait. Ian Hill, a főnök most sem állt reflektorfényben, a háttérben pengette basszusát. 1990 óta Scott Travis, a banda egyetlen amerikai tagja dobol az ötösfogatban, a megelőző időszakban öten is betöltötték a posztot. Scott ragyogó technikával megáldott ritmusember, el kell ismerni, nem sokan csinálják azt a dobolást a metálban, amikor váltott karokkal hozzák a ritmust a pergőn és ez csak egy a trükkjei közül.
A közönség tombolása nem csak a legendának, a dalösszeállításnak, hanem a színpadi teljesítménynek is szólt. Azontúl, hogy lejátszották a dalokat, mély nyomot hagytak a hallgatóság lelkében – energiával, lelkesedéssel technikai tudással. Nem volt véletlen a muzsikusok arcáról lejövő meghatódottság sem, amikor együtt hajoltak meg a koncert végén.
A Judas Priest legenda, zsinórmérték, történelem és még mindig nagyon jó a színpadon és a stúdióban is.
War Pigs-Faithkeepers (Intro)/You’ve Got Another Thing Comin’/Metal Gods/Breaking the Law/The Ripper/The Sentinel/Desert Plains/Lightning Strike/Turbo Lover/Steeler/Delivering the Goods/Panic Attack/Victim of Changes/No Surrender/Painkiller
The Hellion/Electric Eye/Hell Bent for Leather/Living After Midnight/We Are the Champions (outro)
Fotók: Polgár Péter
