Balogh János gitáros a nyolcvanas évek hazai undergroundjának legendás alakja. Többek között megfordult az Elixír, a Hipnózis, a Decibel, a Dózis, a Kugli, a Senator és az Udvari Bolondok zenekarokban, miközben alkalma nyílt Bencsik Sándortól tanulni, illetve Tunyogi Pétert is kísérni.
1988 elején Jani Ausztriába távozott, ahol új életet kezdett, de odakinn sem hagyta abba a gitározást. A kilencvenes évek közepétől a bécsi évei alatt – a teljesség igénye nélkül – olyan produkciókban pengetett, mint az Excesius Rock Express, a Night-Light, a Heidi Crew, a Sunshine Band, a Die Party Schurken, a Wald4telSound, a Supahödn vagy a Die Babenberger – utóbbi együttessel 2014-ben sikeres albumot is készített.
A beszélgetések során egy végtelenül szerény, szelíd ember őszinte emlékei tárultak fel, aki nagyságrendekkel többet tud az életről és a rockzenéről, mint azok a jólértesültek, akik önmagukat a középpontba állítva, látványosan hangoskodva szokták osztani az észt. Ezzel szemben János mértéktartóan, finoman fogalmaz – méghozzá személyes tapasztalatok és hosszú ismeretségek alapján, nem pedig közhelyeket vagy a hivatalos lózungokat puffogtatva. Egy rendkívül tanulságos életút néhány jellemző stációja következik, melynek érdemes minden közlését alaposan megrágni, mert a való élet verejtékes küzdelmek sora, nem pedig egy operettvilág látszatvalósága.
Mutatkozz be, kérlek!
A nevem Balogh János, 1959. október 21-én születtem Sztálinvárosban, aminek most Dunaújváros a neve.
Volt a családban, rokonságban zenész, művész a felmenőid között?
Igen, a faterom nagybőgőzött. Senki másról nem tudok, aki zenélt volna a családban.
Mikor és hol találkoztál a rockzenével? Miért pont a gitárt választottad? Tanultál zenét?
1976 körül találkoztam a Deep Purple zenéjével a rádióban, majd jött sok Santana, és a stílus teljesen magával ragadott. 1977-ben kezdtem gitározni, elsősorban Santana hatására.
Pécsett jártam iskolába, ahol volt a koleszban egy srác, Pálfi László, aki nagyon jó gitáros volt. Egy darabig tőle tanultam, ma is nagyon jó barátok vagyunk, Vácon lakik. Aztán elmentem a pécsi OSZK-ba, ott folytattam a tanulmányaimat. Közben elvégeztem a szakmunkásiskolát, majd miután megkaptam a bizonyítványomat, feljöttem Pestre.
Melyik volt az első bandád?
1978-ban megismerkedtem Gönczy Lacival az Ifjúsági Parkban, ahová lejártam zenét hallgatni. Valamint megismerkedtem Bencsik Sándor Samuval is, aki azt mondta nekem, hogy miután végeztem az iskolával, ha bármit is akarok a zenével kezdeni, akkor menjek Budapestre.
Az Elixír volt az első zenekarom, 1980-ban. Enyedi Zoltán billentyűs hangszerek, Pálfi László gitár, Kertész Gyula dob, Szelecsényi István basszusgitár és jómagam gitár felállásban. A Metro Klubban játszottunk, Zoltán János is írt rólunk, az Ifjúsági Magazinba is berakott minket. Utána jött a katonaság, és vége lett ennek a formációnak.
A seregben volt módod zenélni?
Igen, zenéltem a seregben. Nekem sikerült. Volt egy katonazenekar, amelynek a tagjaival a mai napig tartom a kapcsolatot, odabenn pedig kis táncesteken játszottunk. De én mellette ugyanúgy dolgoztam: Budapesten a tiszteknek készítettem fürdőszobákat. Az egyik akkori zenésztársam, Varga István által ismertem meg a Wolfram együttest, ahová néha beugrottam zenélni. Ez amúgy máig visszatérő dolog, időnként most is adunk közös koncerteket.
A leszerelés után miként folytatódott a zenei pályafutásod?
1983-ban megcsináltuk a Hipnózis együttest Zalai Tibor billentyűs, Pásztor Tamás dobos, Simon Attila énekes, Ilkei Géza basszusgitáros és jómagam, mint gitáros felállásban. Ez a formáció már nagyon jól működött, rengeteget játszottunk Pesten neves együttesek előtt. Felléptünk például a Dési Huber István Művelődési Házban és a Corvin moziban is, a P. Box előzenekaraként. Később a HIT basszusgitárosa, Talabér László érkezett hozzánk.
Csak érdekességként mesélem el, hogy az Ő tudja mégis és a Remény című dalok zenéjét én írtam, a szövegeket meg Simon Attila, de miután disszidáltam, a Missió együttes lenyúlta őket.
Utána a Decibel, aztán pedig a Dózer együttes következett, valamikor 1985 környékén.
Kik voltak a társaid, az akkori zenekari tagok?
A Decibelben Simon Attila énekelt, Terényi Laci basszusgitározott, Kövi Peti dobolt, Kulka Józsi és én gitároztunk. A Dózer pedig úgy állt fel, hogy Ablonczy Imre basszusgitár, Simon Attila ének, Híres Ákos billentyűs hangszerek, Kocsis Gyula dob és szintén én gitároztam itt is. Velük kísértük annak idején Tunyót.
Hallottam már erről pletykákat, de te vagy az első, aki úgy erősíti meg, hogy konkrétan ott is állt mellette a színpadon.
Tunyogi Péter, aki időközben szintén nagyon jó ismerősöm lett, megkért, hogy kísérjük őt, így megtanultuk a P. Mobil-számokat, és négy-öt koncert erejéig kipróbáltuk, milyen együtt. Aztán Tunyó azt kérte, hogy tartósan is kísérjük őt. Végül ez nem tartott sokáig, csak pár fellépés volt az egész.
Időben hol járunk?
Tunyót szerintem ’85-ben kezdtük kísérni. De nem volt sok bulink: játszottunk a Fehérvári úton, a Fővárosi Művelődési Házban, aztán a Désiben, majd a Hajógyári-szigeten volt az utolsó közös koncert, a P. Box előtt.
Ahogy így hallgatlak, úgy tűnik, Samu szavatartó ember volt, mert tényleg segített a pesti zenei életben neked, nektek.
Igen, Bencsik Samu mindig betartotta a szavát. A tehetsége, tudása mellett ebben is nagyban különbözött az akkori átlagtól. Mert amikor felmentem a Lecke utca 4-be, azt mondta nekem: „Nagyon kell tudnod úszni, vagyis nagyon kell tudnod gitározni, mert ez a zene egy mélyvíz, és el fogsz merülni, hogyha nincs ismeretséged, illetve ha nem tudsz úgy gitározni, hogy ne lehessen nélkülözni.” És tényleg, akkor még nagyon sok hiányzott nálam a tudásból.
Ennek ellenére Samuka betartotta a szavát, mert a zenekaraimmal rendszeresen a P. Box előtt játszottunk, nagyon, de nagyon sokat. Továbbá sokat tanított technikailag is. Amikor nekem valami megtetszett, különböző gyakorlatokat ajánlott, hogy miket érdemes elsajátítani. Egyébként Csepei Tibortól is tanultam akkoriban az Astoriánál gitározni, csak ő nem tanított technikát, míg Samuka az elmélet mellett pengetéstechnikát és egyéb trükköket is mutatott.
Mi több, a koncertjeinkre is eljárt. Például, amikor felléptünk a Decibellel a Budai Ifiparkban, nemcsak meghallgatott, de utána oda is ült hozzánk, beszélgettünk, és még néhány közös fotónk is készült vele.
Miket játszottatok azokban az években, voltak saját számaitok? Maradt fenn valamilyen felvétel – rádió, tévé, demó, bootleg, akármi abból az időből?
Igen, maradtak felvételek, csak nem az én birtokomban. Nálam annyira nem maradt meg semmi, hogy semmim sincs abból az időszakból. Pedig a Hipnózissal már készült saját demónk, mert volt egy kis stúdiónk, ahol vettük fel a számainkat. A Dózer együttessel viszont nem voltunk stúdióban, ott viszont ORI-vizsgára mentünk. Azért, mert akkor csináltak egy olyan trükköt – szerintem a pénz miatt –, hogy a vizsgát már nem kötötték feltétlenül érettségihez: akinek volt egy szakmunkás-bizonyítványa, már az is levizsgázhatott.
Mit értesz azon, hogy a pénz miatt?
A pénzért változtatott az ORI, mert akkor három-négyezer forint volt fejenként a vizsga – abban az időben az nagyon nagy pénz volt. Abszolút csalás volt, mert akkor már csak az számított, hogy befizesd, senki rád sem nézett, hogy a vizsgán mit csinálsz. Simon Attila egy rendkívül nagy tehetség volt akkor, aki néha vendégénekesként lépett fel Vikidál mellett. Őt Gyula is dicsérte, azt mondta, hogy: „Ebben a gyerekben nagyon nagy hang van!” Megtanultuk Varga Mikitől az Európát, és nagyon szépen nyomtuk, de senki se figyelt ránk. Csanády Lajos bácsi később azt mondta, hogy: „János, jó szakmád van, megélsz abból.”
Azt azért még elmondanám, hogy én nem főállásban voltam gitáros, hanem a zene mellett dolgoztam. Muszáj volt dolgozni, mert a munkámból tartottam el magamat és a családomat. A zene csak hobbi volt. Ezért nem tudtam igazán profin művelni.
Mit dolgoztál akkoriban?
A Gerbeaud cukrászdában, az ORI mellett, a Vörösmarty téren voltam karbantartó. Úgy értsd, 1984 és 1987 között mindent én végeztem, amit javítani kellett: én voltam a burkoló, a festő, és minden egyéb mást is én csináltam, amire éppen szükség volt.
Tapasztaltál olyat – nyilván név nélkül –, hogy a Gerbeaud-ban megjelentek az ügyeletes sztárok, az igényes úrihölgyeket úgymond szórakoztatni?
Persze.
Gönczy Gabó azt mesélte, hogy Kugli-rajongóból lettél a zenekar tagja. Mikor és hogyan történt mindez?
A Désiben játszottunk, és a hangosítást a Kugli együttes dobosától, Gönczy Gabótól kértük. El is jött, és figyelt, miközben hangosított minket a koncerten: tetszett neki, amit játszottunk. Majd utána azt mondta, hogy felbomlott a Kugli akkori felállása, de neki tetszik, ahogy gitározom. Itt viszont fontos megállni, tudnod kell hozzá, hogy korábban nagyon sokat jártam Kugli-koncertekre.
Milyen volt az ős-Kugli a nézőtérről?
Nekem nagyon tetszett, mert szívhez szóló, kitűnő zenét játszottak, ami teljesen megfogott. Ráadásul nagyon jó zenészek és kifejezetten rendes srácok voltak. Major Laci jó ismerősöm lett, Gönczy Laci is, a mai napig elismerem őket. Az egész zenekar olyan közvetlen emberekből állt, hogy nagyon közel kerültek hozzám.
Szegény Major Laci nemrég hunyt el, nem sokkal korábban még vele is pont a Kugli-könyvet csináltuk. Már kész volt az interjúja, fényképeket küldött, és demókat, bootlegeket válogatott, amikor rosszul lett…
A Kugliban két olyan gitáros volt, akik már akkor országos szinten játszottak. Az egyik Major Laci, a másik Gönczy Laci. Sajnos bele kell nézni a tükörbe, konstatálni, hogy ez a generáció már kifelé megy… Most már mi jövünk, akik el fognak pakolni. Én is már 67 vagyok, úgyhogy vigyázok magamra, nem piálok. De az életidő ebben a testben véges.
Milyen volt a Kugli klasszikus felállása szakmai szemmel, a színpadi performanszokkal és odamondogatós szövegekkel dúsított teátrális aranykor?
Tetszett a hangulat, meg az egész. Azt vettem észre – miután elkezdtem rendszeresen járni a koncertjeikre, azt tapasztaltam –, hogy nagyon jó zenét játszottak, és nagyon komoly show volt a színpadon. Ami megfogott és mély hatást gyakorolt rám. Viszont belementek a politikába, szerintem ezért rakták őket tiltólistára. Nagyon-nagyon jó zenészek voltak, nagyon jó műsorral.
Megmondom neked őszintén, hogy az a Kugli, amit Gabóval én később csináltam, nem ütötte meg azt a szintet, ami az eredeti csapat produkciója volt. Én ezt ki merem mondani, mert hallottam, láttam, tudtam, milyen volt a nagy felállás, és mi messze nem voltunk olyan jók.
Miként kerültél be végül?
Miután az a formáció megszűnt és a zenekar átalakult, leültünk Gabóval beszélgetni, és akkor megcsináltuk az újabb Kuglit, egy új felállásban, egy új műsorral.
Kik voltak akkor a zenekar tagjai?
Gabó dobolt, én gitároztam, Győri Sándor „Sama” volt a basszusgitáros. Úgy tudom, már ő is meghalt.
Sajnos igen, Isten nyugosztalja!
A billentyűsre már nem emlékszem sajnos.
Esetleg Kurucz Béla vagy Híres Ákos?
Híres Ákossal igen, vele zenéltem, mint már szóba került. Kurucz Béla viszont gitáros volt a Gigantik együttesben, vele nem muzsikáltam együtt.
Nem rá gondoltam, névegyezés csak, hanem a Kugli korábbi, illetve későbbi billentyűsére, aki valamikor előtted, 1983–’84 környékén próbált rövid ideig Gabóékkal.
Igen, volt billentyűs, de a nevét sajnos nem tudom. Akkor egy jó évet voltam a Kugliban. Nagyon jó érzés volt a színpadon is átélni azokat a számokat, amiket korábban csak lentről hallottam. Nagyon sokat köszönhetek Major Lacinak, mert rengeteg mindent megmutatott nekem. Így nem kellett füllel levenni, hol mit kell gitározni. Invitált, hogy: „gyere fel hozzám”, és akkor megtanultam tőle a dalokat, miként Gönczy Lacitól is sokat tanultam.
Abban az időben vagy esetleg később játszottál Major Lacival vagy Gönczy Lacival közös Kugli-formációban is?
Nem, egyikükkel sem. Viszont volt róla szó, és majdnem össze is jött, hogy Gönczy Laci kijön ide Ausztriába, egy burgenlandi együttesbe zenélni. Akkor majdnem összejött, hogy együtt játsszunk, de végül sajnos ez nem jött létre. Mostanában beszélgettem Gabóval, Major Laci halála után, hogy pár Kugli-számba beállnék gitározni.
Ez jól hangzik. Biztosan nem csak én örülnék neked, ha ismét megjelennél a Kugli színpadán pár dal erejéig – különleges vendégként. Visszatérve a negyven évvel korábbi dolgokra: ugye a Decibel egy másik egykori tagja, Simon Attila volt az énekes. Viszont azzal kapcsolatban teljesen kuszák az emlékek, hogy milyen sorrendben léptetek be, illetve ki. Gabó szerint akkor úgy állt fel a Kugli, hogy te gitároztál, Szűcs Janó basszusgitározott, és ő dobolt. Miközben talán volt még egy másik gitáros is. Pár rajongó is megerősíti ezt, azzal a kitétellel, hogy van, aki ötös felállásra emlékszik egy beugró női énekessel, illetve billentyűssel, megint más meg csak a négyest látta, de nem tudja alátámasztani, mert nem készített fotókat.
Én úgy emlékszem, az újrainduláskor Gabó, Sama és én voltunk, valamint Simon Attila énekelt. Emlékeim szerint Szűcs Janóval sohasem zenéltem a Kugliban. Most, nemrég volt szó arról, hogy kijön Ausztriába, mert kellene a zenekaromba egy basszusgitáros. Viszont közben a Piramisban kezdett játszani, ott szólógitáros, szóval nem tudom…
Nem lehetséges, hogy Janó Samát váltotta a basszusgitár mögött, téged pedig valaki más, az a bizonyos másik gitáros, akinek a neve senkinek sem ugrik be?
Gabó nagyon sok gitárossal játszott együtt, hiszen ő volt az, aki a Kuglit mindvégig fenntartotta. Neki kéne jobban emlékeznie a gitárosok és a tagok nevére.
Szűcs Janó is ezt mondta… (nevetés) Készült valamilyen koncertfelvétel vagy demó a te idődben?
Mondjuk ki: akkortájt idehaza ez luxus volt. Nemcsak a hang vagy a videó, hanem egy sima fénykép is. Kellett hozzá technika, meg egy külön fotós. Nem úgy ment, mint ma, hogy mindenkinek ott van a kezében az okostelefon, felemeli, és már készül is a fénykép, indul a videó. Egyetlen esetre emlékszem, amikor a Petőfi Csarnokban játszottunk a Kuglival: arra az egy estére Gabó fizetett egy külön videóst. Egy másfél órás koncertünkről készült videófelvétel, amit láttam is. Nem tudom, hogy az megvan-e még…
Eddig még nem találtam az archívumban, ő meg a padláson, de a remény hal meg utoljára. Ha már a fotózást említetted: fényképeid vannak a Kuglival, Kugli-tagokkal?
Igen, készült pár fotóm a Kuglival, amikor a Petőfi Csarnokban játszottunk, meg az utolsó koncertjükön is Gabóval és a két Lacival. Talán előkerülnek, és be tudjuk rakni a könyvbe.
Visszatekintve nagyon örülök, hogy annak idején Gabó megadta ezt a lehetőséget. A Hipnózis sem volt rossz, de a Kugli NB I-es csapat volt akkoriban. Ott éreztem meg, mi az nagyon jó zenét játszani, lelkes, nagy közönségnek. Csak hát a Kuglit viszont politikailag tették félre.
Tudod, ott volt annak idején a HIT, illetve a mesterségesen szétvert, majd félreállított HitRock romjain alakult T-Modell. Nekik nem voltak kirívó díszleteik, és teljesen normális, értelmes dolgokról énekeltek: hogy a szeretet a kincs, meg hogy ne add fel, és ne légy öngyilkos, meg hasonlók. Mégsem lehetett az eredeti énekessel és az eredeti szövegekkel nagylemezük. Amikor meg szintipopra váltottak, és ott játszottak utánatok a PeCsában, ugyanúgy eltüntették a felvételt, mint a Kugli akkori kevéske megjelenését.
Az egy ilyen korszak volt. Aki nem tartozott a krémbe, hiába igyekezett… Kicsit erről is szóltak az ORI-ban szerzett tapasztalataim. Amúgy a Kugli-korszakban Gabó többször is belengette, hogy hamarosan megyünk az ORI-ba, aztán az engedéllyel rendelkező új formáció talán bekerülhet központi műsorokba is. Reménykedtünk, de soha semmi nem lett belőle.
Emlékszel Kugli-dalokra, konkrét dalokra, amiket együtt játszottatok, illetve készült akkor, a te idődben új szám?
Alapvetően mi is a régi klasszikusokat adtuk elő. Nem volt probléma, mindet jól ismertem. És igen, akkor is készült két vagy három új szám. Én írtam a zenéket, Gabó a szövegeket, de valószínűleg jelentéktelenek voltak ezek, mert a későbbi felállásokkal egyiket sem játszották.
Megvannak még a dalcímek, esetleg szövegrészletek?
Nincsenek.
Nemrég a szalagok közt kutatva előkerült két 1986-os stúdiófelvétel, elvileg a Petőfi Csarnokban lezajlott Csillagfény műsor anyaga. Két dal: a Jeanne d’Arc és a Napfiú és Holdlány balladája.
Igen, így már beugrik, azoknak én írtam a zenéjét, Gabó a szövegét.
Kik játszottak akkor még a bandával? Hallani billentyűst, Gabó szerint Molnár Miklós volt a vendégorgonista.
Igen. Valamint a már említett Gabó, Sama, Attila és én alapzenekar.
Az énekesnő nevére viszont nem emlékszik, csak arra, hogy a Pecsa után nem sokkal a csaj kiment Olaszországba énekelni.
Sajnos én sem tudom, ennyi idő után nehezen ugranak be a nevek.
Mesélj, kérlek a Kugli utáni zenei életedről, első körben a további hazai formációkról!
Próbálkoztam Varga Mikivel, ami végül nem jött össze.
Erről nem sokat tud a rocktörténet – mármint a valódi…
Kétszer próbáltam Dorozsmai Péter stúdiójában a Varga Miklós Banddel, de nem lett belőle semmi. Tudtam, hogy komoly pénzzel kellett volna beszállni, de nem akartam. Akkor már nős voltam, megszületett a kislányom, és lakást akartam venni, nem pedig a cuccot fejleszteni. Aztán Som Lajossal, a Senator zenekarral próbáltam néhányszor 1987-ben, a Komjádi uszodában.
A végső stáció itthon az Udvari Bolondok volt, az Ismerős Arcok egyik elődje – ott voltam tag egy fél évig.
Miért mentél el végül?
Biztosan emlékszel: 1988-ban már olyan hangulat volt, hogy az egész ország feszült volt. Akkor éppen Grósz Károly volt a főnök, és nem lehetett tudni, mi lesz. Albérletben laktunk a feleségemmel és a kislányommal, később meg a feleségem nagymamájánál húztuk meg magunkat. Meguntam az egészet, ’88 februárjában jöttem el. Egy rokonom segített, hogy Bécsben kint tudjunk maradni.
Folytatjuk!
Fotók: Balogh János archívuma, TTT Nemzeti Rockarchívum
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
