Bődületes erejű koncertet adott Csepelen a jelenleg épp a búcsúturnéjával világot járó Uriah Heep. Bár Mick Boxék már többször jártak hazánkban – többféle felállásban zenélve a magyar közönségnek –, egyszerűen képtelenek csalódást okozni. Kortalan lendülettel csaptak bele, majd válogattak a közel hatvanéves daltermésükből: egyik örökzöld alapvetést záporoztatták a másik után, miközben szerencsére a frissebb albumokat sem hanyagolták. Ha valóban ez volt az utolsó előadás, egy kifejezetten robbanékony, méltó goodbye-t kaptunk. De ránézésre még bőven van szufla a bandában, és mivel ide is szeretnek járni, a magam részéről nem zárnám ki, hogy találkozunk még.
Valamikor 2002 nyarán történhetett. Egyik hajnalban lementünk a szokásos helyre biliárdozni, és én úgy teledobáltam a zenegépet százasokkal, hogy utána kis híján nagyon megvertek a Gypsy végeláthatatlan ismétlése miatt. Okkal, joggal. Akkoriban egy internetkávézóban is dolgoztam az éppen futó zenei projektjeim mellett – alapvetően esti műszakban, hálózatüzemeltetőként, éjféli zárással. Utána rendszeresen lejártunk a hasonszőrű, éjszakai bagoly haverokkal – például a szintén éjfélkor végző pizzériás komával, meg még egy-két zenésszel és taxis csávóval – levezetni a napot némi borozással és játékkal.
Már nem tudom, aznap mi törhetett rám, de kábé kétmaroknyi százast süllyesztettem el a Wurlitzerben. Erősen unva az egynyári slágereket, fellapoztam egy rockválogatást, beütöttem a Gypsy rendelési számát, aztán még egyszer, még egyszer, és még jó párszor. Végül jól végezve dolgomat visszamentem a poharamhoz, belekortyoltam a rozéba, fogtam a dákót, és folytatódott az aznap hajnali snooker állás megfejtése. Egy darabig még szólt a rossz zene, aztán végre belehasított Ken Hensley orgonája a terem levegőjébe, és kezdetét vette a tízperces hard rock orgia. Majd még egyszer, és még egyszer…
Rajtunk kívül csak egy társaság volt még lenn: félig helyi csibészek, félig az éjszakában közismert nehézfiúk – vagy tán egészen az, eleve az egész társulat. A lényeg, hogy már az első elhangzáskor furcsán néztek át a hárommal odébb álló pool asztal mögül, jól láthatóan nehezményezve, hogy megtörtük a Coco Jumbo, What Is Love, It’s My Life, Mr. Vain, Captain Jack, All That She Wants menüsorra épülő addigi nosztalgia diszkójukat. A harmadik ismétlésnél már nagyon csúnyán néztek, a negyedik kezdés után pedig megfordították a dákóikat, és elkezdtek fenyegetően közeledni.
No, ennek fele sem tréfa, vajon miként fogom kidumálni magam? Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy talán a dalszöveg fordítása a segítségünkre lehet, de elvetettem. Mert bár a másik társaságban voltak cigányok is, akik hozzánk hasonlóan járhattak már hasonló cipőben egy-egy udvarláskor, nem úgy tűntek, mint akiket meghatna némi lelkizés vagy az egyetemes rockkultúra eme csúcspontja. A verekedés – pontosabban a verés – végül elmaradt: ketten ugyanis felismerték egymást a két csapatból, és egy korábbi autó adásvétel kellemes emlékei felülírták az addigi harcias hangulatot. Megúsztam, bár a hatodik Gypsy után már valóban megérdemeltem volna a pofont.
Akkor már közel egy emberöltőnyi ideje hallgattam Heep-et, köszönhetően édesapám egykori kollégáinak és az egyik szomszéd srácnak. Akkortájt különösen örültem, hogy a kilencvenes évek közepén feltámadtak, illetve magukhoz tértek és másodvirágzásba kezdtek a hard rock, heavy metal aranycsapatai. Azóta is óriási kedvenc a Stranger In Us All, a Dogs Of War, a Purpendicular és persze a Sea Of Light. Élőben is többször sikerült elcsípnem őket, például a régi Barbában vagy a Hungexpón, szép emlékként megvan a Pecsában rögzített budapesti official bootleg is. Nem volt kétségem afelől, hogy ezúttal is nagyon odateszik magukat.
És igen: ez is egy „az év koncertje” jelölt, csúcsszuper előadás volt, amelyben abszolút a zenéé és a zenészeké volt a főszerep. Roppant egyszerű színpadkép fogadta a nagyérdeműt, ahol csupán a fények változtak, illetve a szünetben az előzenekar molinója helyére felkerült az Uriah Heepé. A Deep Purple kocarajongóihoz hasonlóan a Heep esetében is sokan morognak – hiányolva a régi tagokat, vagy az új albumok dalait nem ismerve még több klasszikust követelve –, de rácáfolva a hitetlenekre és a károgókra: a Uriah Heep ismét egy szinte tökéletes koncertet adott.
Eleve példaértékű, hogy nem csupán az agyonnyúzott slágereiket játsszák a srácok. A Living The Dream lemezről beemelt Grazed By Heaven, valamint a Chaos & Colour albumról érkező Hurricane és Save Me Tonight önmagukban is nagyot ütöttek, mindezzel együtt pedig egy élő, létező, önmagát és a közönséget továbbra is komolyan vevő együttes képét nyújtották. Aztán persze jött a Steelin’, a Shadows Of Grief, a Sweet Lorraine, az Easy Livin’, a Sunrise, a Lady In Black és a többi alapvetés – köztük a bevezetőben említett Gypsy –, így végül mindenki megkaphatta a maga kedvenc dalát, a maga kedvenc korszakát.
A popularitást a progresszivitással ötvöző csodás kompozíciókon túl a koncert mellett szólt még a kitűnő megszólalás és a művészek odaszánt előadásmódja is. Mick Box a nyolcvanhoz közeledve is megmaradt jó értelemben vett csibésznek, aki jellegzetes kézmozdulataival és mosolygós fazonjával gitározva továbbra is őrzi a Heep arculatát. Bernie Shaw énekes és Phil Lanzon billentyűs szintén szuper előadók és közvetlen jó arcok, akik szinte minden apró zenei rezdülést lekövettek a mozgásukkal, gesztusaikkal és mimikájukkal. A Judas Priest újdonsült basszerosa – az Ian Hill visszavonulása után a posztot állandóra megöröklő – Dave Rimmer talán egy kissé visszafogottabb, magának való fazon, de csodásan játszott, és a karakterének megfelelően ő is jött-ment, vokálozott, rendesen odatette magát. Sajnos Russell Gilbrook dobosból ezúttal alig látszott valami, pedig ő is nagy elánnal és vidáman szokott játszani. Az első sorban álltam, Box és Shaw mikrofonállványa között, de még lábujjhegyen pipiskedve is nehéz volt Russell pillantását elkapni. De ez legyen a legnagyobb problémánk!
A csapat ugyanis csodás összhangban játszott: jól, jókedvűen és lendületesen. Pontosan erről szól az élő zene varázsa. Senkinek eszébe nem jutott volna, hogy ez egy megfáradt, belassult, fásult társaság utolsó budapesti koncertje lenne. Helyette volt sok vidám konferálás – a publikum bekiabálásaira is azonnal reagálva –, összekacsintás az első sorokkal, pengetőszórás, pózolás a tengernyi okostelefon valamelyik kamerájának… Vegytiszta rock and roll feeling, valódi rock, valódi embereknek.
Az előzenekarként remeklő Heavy Pettin egy patinás skót metal együttes, amely nem sokkal az 1981-es alakulása után, a NWOBHM-hullámmal került be a köztudatba – legalábbis arrafelé, illetve Nyugat-Európában, mert nálunk máig csak korlátozottan ismertek. Pedig a korai korszak lemezei, Brian May produceri szerepe vagy épp az 1987-es Eurovíziós dalfesztivál alapján akár komolyabb pályát is befuthattak volna, ám végül két szék közé a pad alá estek. A klasszikus metalt kedvelő true metal rajongóknak ugyanis idővel már túl popos lett az irányvonal, a többieket pedig berántotta a hardcore, a thrash, a grindcore, a death metal meg a többi aktuális divat, így egyszerűen lesajnálták a nyolcvanas évek elejének sablonjaiban rekedt társulatot.
A valódi rockot és a rockereket azonban nem lehet örökké víz alá nyomni, így harminc évvel később, 2017-ben Stephen „Hamie” Hayman énekes vezetésével ismét zászlót bontott a csapat. Tavaly pedig megérkezett a legújabb, Rock Generation című nagylemezük is, amely a budapesti bemutatkozásuk műsorát is dominálta.
Az első néhány daluk alatt tettem meg a kétbetűs kitérőt. Valószínűleg a legjobb pillanatban: mikor már bele lehet kóstolni élesben is a hangzásba, de még komolyabb morgás nélkül vissza lehet térni az addig órákon át kiküzdött, majd megőrzött első sorokba. A hangpróba alapján most elöl-hátul, jobbra-balra egyaránt minden rendben volt. A továbbiakban nem is szaporítanám ilyesmire a szót a Barba kapcsán, vérprofi volt a cucc és a hangosítás, egy árva gerjedés sem zavarta a két brit zenekar művészetét. Magyarán, ha legközelebb ott bárki rosszul szól, az a félsüket, belesz.rós, hozzá nem értő hangmérnök sara. Meg azé a fukar menedzseré, aki sajnálja a lóvét a megfelelő emberekre és eszközökre. Egy ilyen jellegű legenda persze eleve megadja a módját, és meg is érdemli a jó körülményeket. Talán ez az előzenekari poszt a hazai közönségnél is növeli a Heavy Pettin ismertségét, és emeli az ázsiójukat.
Különösképpen a jelenlegi felállás két bárdistája figyelemre méltó: Dave „Davo” Aitken és Richie „St. James” Dews hangszeres tudása és fazonja minden szempontból kimagasló, abszolút beleillenek ebbe a klasszikus miliőbe. Extra pacsi jár a csíkos nadrágért! Ha belegondolok, hogy a hőskorban szinte mindannyian ilyenekben rohangáltunk – leginkább a szép emlékű Hunky Punky forgalmát gyarapítva –, a füleink kényeztetése mellett rendesen megvolt az időutazás-élmény is.
Az egyetlen kritikus pont a frontember folyamatos mászkálása volt. Nyilván alap, hogy egy brit heavy metal banda tagjai nyargalásszanak, de az, hogy az énekes szinte sosem állt ki középre, hanem az egyik szélről a másik szélre sétálgatva énekelt – illetve, hogy vélhetőleg valamilyen technikai hiba folytán rendszeresen eltűnt a szólók közben a színpadról –, erősen megtörte a színpadképet. Egy vezérbikának muszáj időről időre előreállnia, a hangját kieresztve, az erejét és az izmait fitogtatnia, mert ez egy ilyen műfaj. Nyilván nem a Manowar a mérce, de azért a főhős álljon ki előre, a produkció élére, és uralja a terepet. Akkor is, ha érdektelen közönséget kell megnyernie, és akkor is, ha a technika ördögével kell megküzdenie. A metal mértékegysége a győzelem, és nincs mese: minden este diadalt kell aratni.
Másrészről viszont óriási húzás volt Hamie-től, hogy az utolsóként előadott X-Rated alatt lejött a fotós árokba és közvetlen közelről haverkodott az első sorokban csápoló Uraih Heep rajongókkal.
Összességében egy kifejezetten jó élmény volt a Heavy Pettin némileg megkésett hazai bemutatkozása. Szívesen megnézném, meghallgatnám őket egy önálló koncerten, főműsorként is. Nyilván egy kisebb helyen, azt talán könnyebben be is tudnák lakni.
Külön köszönet ezért, valamint a többi hasonló csodálatos estért is a Live Soundnak, és konkrétan Bogdan Gomilkónak, amiért sorra felléptetik Magyarországon gyermekkorunk hőseit, a legnagyobb kedvenceinket! Isten áldja meg gazdagon az egész stábot, szeretteikkel együtt!
Videók: Jozé
Fotók: Polgár Péter
