LP / CD – Arista / MMC 1991
Idén 35 éve, 1991. április 30-án jelent meg a Yes tizenharmadik stúdióalbuma, melynél kacifántosabb, szövevényesebb és kaotikusabb projekt aligha akadt az egyetemes rocktörténetben. Két egymással rivalizáló frakció, az angliai progresszív veteránok és a nyugati parti stadionrockerek erősen eltérő anyagaiból végül a lemezkiadó és a producerek egy gátlástalan stúdióháború során kalapálták össze a végeredményt.
Másodjára a Dialogue utómunkáit próbáljuk feltérképezni. Vajon mi vezetett odáig, hogy a Union lemezre került szerzemények némelyikét még a saját szerzőjük is alig ismerte fel?
Mielőtt még bárki közbeszólhatott volna, a producerek neves kaliforniai stúdiózenészeket béreltek fel, akik titokban játszották felül vagy cserélték le az ABWH-tagok eredeti sávjait, különösen, mivel Jonathan Elias nagyon nem bízott Steve Howe és Rick Wakeman akkori formájában. Ráadásul Elias mindezt Anderson jóváhagyásával tette, aki ezzel a lépésével alaposan cserbenhagyta az általa életre hívott zenekar többi muzsikusát. Köztük Bill Bruford dobost is, aki egy egészen más, elvontabb, progresszív anyag elkészítésére szövetkezett, nem pedig egy radikálisan megcsonkított majd újragyúrt poplemezre.
Szintén pórul járt a Dialogue demókat feljátszó Tony Levin is: az ő sávjait ugyan nem bántották, de az Union turnéján már a Yes név jogtulajdonosa, Chris Squire pengetett a basszuson, egyedül. Levin szerencsére nem ment a levesbe az ABWH széthullásával, hanem az addig megszokott magas szinten folytatta a pályafutását, többek között Peter Gabriel mellett és az újjáalakult King Crimson tagjaként.
„Ha egy busz elütötte volna a Yes tagjait a stúdió felé menet, a lemez akkor is pontosan ugyanígy jelent volna meg.” – Rick Wakeman
Míg Elias és a kiadói mókamikik szintetizátorosok hadát szabadították rá a projektre Wakeman sávjainak kiváltására, Howe gitárjai esetében alaposan fel volt adva a lecke. Rabin volt annyira rutinos, hogy élből visszautasítsa a felkérést, így legalább nem ő lett a Dialogue-demók kiheréléséért kárhoztatható bűnbak. Viszont valakire mégiscsak szükség volt, mert a producer ki nem állhatta az elkészült anyag gitársávjait. Végül a zseniális Jimmy Haun lett az Union szellem-gitárosa, aki Elias megbízásából szinte az összes ABWH-dalban újrajátszotta a témákat. A producer konkrétan arra kérte Haunt, hogy másolja le a veterán gitáros hetvenes évekbeli stílusát, mert a valódi, ’90-es Howe-játék nem tetszett neki. Így az albumon hallható gitárszólók és kíséretek jelentős része valójában Haun munkája.
Itt érdemes megemlíteni, hogy Jimmy Haun korábban a Lodgic szólógitárosaként már komoly tapasztalatra tett szert, melyet stúdiózenészként, valamint reklám- és filmzenék szerzőjeként olyan popérzékeny rutinnal egészített ki, hogy tökéletesen alkalmassá vált az Arista elvárásainak megvalósítására. Más kérdés, hogy a produkció nem válogatott az eszközökben.
Ahelyett ugyanis, hogy bajlódtak volna az Angliából érkező ABWH-szalagok egyeztetésével, helyben, kaliforniai zenészekkel módosítottak mindent, amit a vezető producer, Jonathan jónak látott. Ráadásul a stúdióban zajló radikális átírásokról és a sávok kicseréléséről magukat az érintett brit anyazenekar tagjait még csak nem is értesítették.
A történet másik oldala viszont már közvetlen Yes West-kapcsolódással is rendelkezett, hiszen Billy Sherwood szintén a Lodgic tagja volt. Ráadásul a Lodgic egyetlen nagylemezét, az 1985-ös Nomadic Sands-et a Toto együttes zsenijei, David Paich és Steve Porcaro producelték. Bár az album nem lett hatalmas világsiker, a csapat a Supertramp előzenekaraként hatalmas stadionokban játszhatott, Haun pedig bekerült a legfelsőbb kaliforniai zenei körökbe. Később, a kiterjedt produceri és session-zenészi munkája során az Union előtt már dolgozott gitárosként Jon és Vangelis közös projektjeiben is. A Lodgic és a Toto-kapcsolat fényében pedig az is teljesen érthetővé válik, miért éppen Steve Porcaro, valamint egy harmadik egykori Lodgic-tag, Michael Sherwood kaptak felkérést az Union utómunkálataira billentyűs, programozó, illetve vokalista szerepkörben.
Utóbbi mellett elvileg Danny Vaughn, Gary Falcone, Ian Lloyd, Tommy Funderburk és Sherman Foote hallható még a végleges háttérvokálokban. Bár a Yes és az ABWH is híres volt a sajátos, míves többszólamú vokáljairól, Elias külsős popénekeseket kért fel, hogy tovább dúsítsák és még slágeresebbé tegyék Anderson énektémáit a refrénekben. Hozzájuk csatlakozott Jon lánya, Deborah Anderson is, akinek a hangja a családi kötelék révén már az 1989-es Anderson Bruford Wakeman Howe albumon is erősítette a produkciót.
Hasonló kulcspozíciót töltött be Jim Crichton, a Saga alapítója is. Ő végezte a dalok szerkezeti átírását, és sok helyen besegített a basszus- és billentyűs sávok kicserélésébe, megerősítésébe. Jonathan Elias, aki a zeneszerzés és a produceri teendők mellett maga is billentyűs, egy tucatnyi muzsikust és programozót vont be a projektbe. A cél nemcsak Wakeman kiváltása volt, hanem egy olyan, akkor csúcsmodernnek számító, rádióbarát arénahangzás elérése, ami már elsőre lehengerli a hallgatót. Ezért a vezető billentyűsöknek számító Crichton, Billy Sherwood, Tony Kaye, Steve Porcaro és persze önmaga mellé felsorakoztatta még Tony Smith, Allan Schwartzberg, Gary Barlough, Sherman Foote, Brian Foraker, Chris Fosdick, Rory Kaplan, Mark Mancina, Alex Lasarenko és Jerry Bennett szintetizátorgurukat és programozókat.
Az Union projekt, különösen az egykori ABWH-dalok ennek megfelelően annyira megváltoztak menetközben, hogy néhány esetben maguk a zenészek sem ismertek rá a sokszorosan átdolgozott szerzeményeikre. Nem vicc, a szó szoros értelmében ez történt néhány esetben.
A seregnyi bevont vendég közül a már említett Jerry Bennett érdemes még komolyabb figyelemre. Őt ugyanis kifejezetten azért hozták be a projektbe, hogy Bill Bruford kísérletező, elektronikus dobtémáit hagyományosabb, pop-rockosabb taktusokra cserélje, vagy dobgépekkel egészítse ki. Bennett a felkérésnek megfelelően szintetizátoros ütőhangszerekkel színesítette és modernizálta a hangképet. Az ütemeket végül Allan Schwartzberg akusztikus játéka tette teljessé, aki olyan óriások mellett zenélt korábban, mint John Lennon, Alice Cooper vagy Peter Gabriel.
Ha összehasonlítjuk az eredeti Dialogue demókat a végleges Union albummal, tisztán látszik, hogy Elias radikális strukturális és zenei változtatásokat hajtott végre, melyek közül a legfontosabb a ritmusszekció drasztikus leegyszerűsítése volt. Bruford zseniális, poliritmikus és jazzes elektronikus dobjait szándékosan háttérbe szorította, helyettük pedig egyszerűbb, egyenes, metronóm-pontosságú pop-rock ütemeket és dobgépeket kevert a dalok alá, hogy megfeleljen az amerikai rádiók igényeinek.
Nem véletlenül borult ki a neves dobos a kommersz végeredmény hallatán. Későbbi interjúiban és önéletrajzi könyvében is nyíltan kijelentette, hogy az Union az abszolút mélypont a karrierjében. Úgy vélte, hogy a lemez egyszerűen semmire sem jó, és tökéletes mintapéldája lett mindannak, ami a leginkább elhibázott volt a Yes működésében.
„A legrosszabb lemez, amin valaha játszottam.” – nyilatkozta kendőzetlenül, nem véletlen, hogy a fúziós koncertkörút lezárulta után soha többé nem dolgozott együtt a zenekarral.
De ez még messze nem minden. Legalább ennyire dühítette az ABWH cserbenhagyott tagságát a progresszív betétek és levezetések megcsonkítása. Elias ugyanis módszeresen kivágta a felvételekből a hosszú, hangszeres jammeléseket és szólókat. A legkirívóbb példa erre a Take The Water To The Mountain, melynek a demókon hallható gyönyörű, monumentális instrumentális szimfonikus levezetését a producer egyszerűen lecsapta, és a dalt egy hirtelen elhalkítással, korán elvágva fejezte be.
A producer Rick Wakeman virtuóz és grandiózus billentyűfutamait – melyek például a Shock To The System demóján még domináltak – halk, jellegtelen digitális szintetizátorszőnyegekkel és pop-akkordokkal helyettesítette. Steve Howe egyedi, nyers akusztikus- és elektromos gitárjátékát pedig sterilebb, kisimítottabb rockgitár-hangzásra cserélte, a már említett Jimmy Haun stúdiós közreműködésével.
Végezetül a Dialogue-dalok eredeti, hűvösebb, kísérletezőbb és sterilebb atmoszféráját a producer telerakta a tipikus kilencvenes évekbeli fősodorbeli MTV-s zenei sallangokkal, túlvezérelt refrénekkel és vendégvokálos rétegekkel. Ez vezetett oda, hogy Wakeman Onion-nak nevezte a lemezt, Bruford és Howe pedig a mai napig élete legrosszabb stúdióélményeként hivatkozik ezekre a hónapokra. Ellenben Jon Anderson – a nagyobb slágerpotenciál reményében – áldását adta az utólagos stúdiómunkálatokra, ami egyrészt alaposan megdöbbentette zenésztársait, másrészt gyakorlatilag azonnal véget is vetett az ABWH szépreményű jövőbeli terveinek. Magyarán éppen az adta meg a szépreményű formációnak a kegyelemdöfést, aki létrehozta…
A közönség viszont vevő volt a szenzációra, így lelkesen vásárolta az Union albumot, valamint a belépőket a nyolctagú Yes Union turnéjára. A sikerbrand és a mögötte álló erőteljes marketing-gépezet minden józanabb hangot elhallgattatott, illetve felülírt.
Folytatjuk!
