LP / CD – Arista / MMC 1991
Idén 35 éve, 1991. április 30-án jelent meg a Yes tizenharmadik stúdióalbuma, melynél kacifántosabb, szövevényesebb és kaotikusabb projekt aligha akadt az egyetemes rocktörténetben. Két egymással rivalizáló frakció, az angliai progresszív veteránok és a nyugati parti stadionrockerek erősen eltérő anyagaiból végül a lemezkiadó és a producerek egy gátlástalan stúdióháború során kalapálták össze a végeredményt.
Az első menetben felvázoljuk az Union megjelenésiig vezető igencsak göröngyös utat, miközben elsősorban a megcsonkított Dialogue felvételeket járjuk körbe, valamint azokat az elpazarolt zenei zsenialitásokat, amelyek végül csak a kalózfelvételek homályában maradhattak meg az utókornak.
A kezdőlökést az adta, mikor 1988 szeptemberében Jon Anderson énekes gondolt egy nagyot, és másodszor is távozott a Yes soraiból. Jon azért döntött a szakítás mellett a Big Generator turnéja után, mert nem bírta elviselni a csapat elüzletiesedett, fősodorbeli pop-rock zenei irányát, valamint saját művészi irányultságának háttérbe szorítását. Bár a Trevor Rabin fémjelezte, Los Angeles-i központú, úgynevezett „Yes West” felállás az Owner Of A Lonely Heart dallal berobbanva óriási sikereket ért el, a kulisszák mögött hamar komoly törésvonalak alakultak ki. Idővel Anderson megelégelte a rádióbarát slágerek és az MTV-hangzás hajszolását. Vissza akart térni a klasszikus, összetett, szimfonikus és spirituális progresszív rock gyökerekhez. Ráadásul a dalírási folyamatokat egyre inkább Trevor Rabin gitáros és Chris Squire basszusgitáros dominálták, ami miatt a munkálatokba belefáradt producer is feladta a hiábavalónak tűnő küzdelmet: az egykori Yes-énekes Trevor Horn még a lemez befejezése előtt távozott a keverőpult mögül. Anderson úgy érezte, hogy saját zenei ötleteit teljesen félresöprik. Korabeli nyilatkozatai szerint a Yes tagsága ekkorra már tisztán a pénzről, valamint a stadionturnék gazdasági kényszeréről szólt.
A szakítás után Jon Anderson Hydra szigetére vonult vissza dalokat írni Vangelis-szel, ahol megfogalmazódott benne az ötlet: újra összehozza a klasszikus, 1970-es évekbeli Yes-tagokat. Nevezetesen a Fragile-felállást, azaz Steve Howe gitárost, Rick Wakeman billentyűst és Bill Bruford dobost, a Yes soraiban maradt Chris nélkül.
Ebből a lázadásból született meg az ABWH formáció, amely következetesen vitte tovább a tiszta progresszív örökséget, amíg a lemezkiadó rá nem kényszerítette őket a fúzióra. Legalábbis ez az események széles körben ismert hivatalos verziója.
Az eseménysor egy másik olvasata, amely persze nem zárja ki az előbbieket, az úgynevezett „nagy Yes-összeesküvés”. Eszerint jóval inkább a kiadói és szervezői mesterkedés terelte közös mederbe a két formáció eredetileg erősen eltérő irányba indult hajóit. Nevezetesen Clive Davis, az Arista Records főnöke, Brian Lane menedzser, valamint az akkori koncertszervezők nyomására fuzionálták a feleket, hogy a nyolctagú „Mega-Yes” lemezével és stadionturnéjával maximális profitot termeljenek. Magyarán léteznek olyan rajongói elméletek, melyek szerint eleve a szenzációs újraegyesülés, valamint a lemez- és jegyeladások maximalizálásának céljával szabotálták el, majd alakították radikálisan át az ABWH jegyezte eredeti Dialogue-felvételeket. Aztán, hogy ki mit gondol erről, döntse el maga! Mindenesetre az Union anyagának evolúciója több mint érdekes, különösen a projekt utóéletének ismeretében.
Az nyugodtan kijelenthető, hogy a progresszív rock egykori zászlóshajója a kilencvenes évek fordulóján élte át történetének legnagyobb krízisét, és egyben legkülönösebb fúzióját is. A zenekar akkorra gyakorlatilag két, egymással rivalizáló frakcióra szakadt: a nosztalgikusabb, szimfonikusabb irányt képviselő angliai ABWH-ágra, és a modern, slágerlistákat ostromló Yes West formációra.
Előbbiben a Yes-veteránok, azaz Anderson, Bruford, Wakeman és Howe, valamint a zseniális bőgős, basszusgitáros, Chapman Stick-játékos Tony Levin muzsikáltak együtt. Bár utóbbit valamiért kihagyták a zenekarnévből. Vélhetően ezúttal is egóproblémák álltak a háttérben. Azon túl ugyanis, hogy Levin nem volt korábban Yes-tag, legalább olyan, ha nem komolyabb karriert tudhatott magáénak, mint bárki más a csapatban. Hallhatjuk őt többek között Peter Gabriel, John Lennon vagy a King Crimson kultikus lemezein is. Az igen jól sikerült 1989-es Anderson Bruford Wakeman Howe album előtt például a Pink Floyd A Momentary Lapse Of Reason anyagát basszusgitározta fel.
A debütáló ABWH lemez mindenesetre beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A sikeres koncertsorozat pedig a ravasz An Evening Of Yes Music Plus szlogennel futott. Így minden adott volt ahhoz, hogy egy második albummal megerősítsék pozícióikat, és új sikerbrandet építsenek.
Eközben a magára hagyott Yes-tagság, azaz Rabin, Squire, Tony Kaye billentyűs és Alan White dobos azon tanakodtak, hogyan tovább. Már megszülettek a Big Generator folytatására szánt új nagylemez kulcsdalai, viszont nem akadt énekes, aki Anderson helyére léphetett volna. Többféle verziót is kipróbáltak, többek között már akkor együtt dolgoztak a későbbi Yes-tag Billy Sherwood multi-instrumentalistával és producerrel. De az új album a rengeteg ötlet ellenére sem akart összeállni.
Ezért aztán amikor Davis előállt a zseniálisnak tűnő, egyben rendkívül rossz ötlettel, hogy gyúrják össze a két formáció anyagát egyetlen, Union nevű gigantikus albummá, megkezdődött a rocktörténelem egyik legizgalmasabb stúdióháborúja. A producerek ollóval és külsős stúdiózenészekkel szabták át a dalokat, miközben ígéretes szerzemények tucatjai hullottak a vágószoba padlójára.
Különösen az ABWH felvételeit kezelő Jonathan Elias producer volt erősen ellenséges a nyersanyaggal, és gyakorlatilag háborút indított az angol zenekar ellen. Mivel úgy vélte, hogy Howe gitárjátéka túlságosan is a hetvenes években ragadt, Wakeman billentyűs futamai pedig nem elég modernek, titokban egy sereg stúdiózenészt hívott be, például Jimmy Haun gitárost, hogy játsszák fel újra az Union-ra szánt ABWH dalok sávjait.
Majd kitört a botrány. Wakeman például annyira gyűlölte a végeredményt, hogy a maga kendőzetlen, pikírt, cinikus stílusában később egyszerűen csak Onion, azaz Hagyma néven hivatkozott a lemezre, mert mint kifejtette, „valahányszor meghallotta, sírni tudott volna tőle”.
Íme, egy összegzés a legendás Dialogue-demók és a különféle bootlegek alapján, hogy a teljesség igénye nélkül bár, de valamennyire mégis rekonstruálhassuk, mi történt valójában 1989 és 1991 között a kulisszák mögött.
Az eredeti Dialogue, avagy a sunyiban megcsonkított második ABWH album
Mielőtt a kiadó közbeszólt volna, az ABWH már gőzerővel dolgozott a második nagylemezén, amely a Dialogue munkacímet viselte. Ezek a felvételek egy sokkal nyersebb, kísérletezőbb és hűvösebb progresszív rock albumot ígértek. Aztán a produceri utómunka, valamint az Union verziókon hallható külsős sessionzenészek felvételeinek újabb és újabb rétegei teljesen háttérbe szorították az eredeti elképzeléseket.
A Dialogue demókon azonban még tisztán hallhatók az eredeti víziók. A dalok hangszerelése a korai kilencvenes évek digitális technológiájára, főként Bruford elektronikus dobjaira és Wakeman rideg szintetizátorfutamaira épült, ami egy merőben új, sterilebb progresszív rock irányt vetített előre. Ezt a letisztult, modern koncepciót áldozta fel később a produceri önkény egy amerikai ízléshez igazított, rádióbarát populárisabb hangzás oltárán.
A kettes ABWH lemezre a fiúk a többek között a következő kompozíciókat kezdték kidolgozni. Elsőként az I Would Have Waited Forever hallható egy korai, nyers keverésben, a későbbi stúdiózenészek poposított sallangjai nélkül. Aztán a Shock To The System ős-verziója következik, amelyben Rick billentyűfutamai még sokkal dominánsabb szerepet kaptak. A Without Hope You Cannot Start The Day-ből is létezik egy, a produceri belenyúlás előtti, tisztább és teátrálisabb változat. A Silent Talking kezdeti ABWH hangszerelése kevesebb utólagos szintetizátorszőnyeggel hangzik el, míg az Angkor Wat első vázlata egy jóval inkább ambient, meditatívabb darab, mint ami végül az Union-ra került. A Dangerous és a Holding On eredetijei pedig egyaránt nyersebb, elektronikusabb ritmusszekcióval ellátott, kevésbé kommersz felvételek.
Az Union legnagyobb tragédiája viszont kétségkívül a Take The Water To The Mountain, melynek a Dialogue-szalagokon létezik egy gyönyörű, monumentális instrumentális levezetése, amit a hivatalos kiadásra levágtak.
Ugyanide tartoznak, bár kevésbé ismertek azok az ABWH-dalok, amelyek az Union albumról teljesen lemaradva, végül más projektekben kötöttek ki. A tagok kreatív energiái ugyanis olyan mértékűek voltak, hogy a kimaradt és elutasított szerzemények több lemeznyi alapanyagként teljes szólókarriereket indítottak be, vagy éppen keltettek új életre.
Ennél a résznél viszont muszáj rögzíteni, hogy messze nem tudunk mindent. Sőt a különféle demó- és bootleg-változatok gyakran ugyanazon címek alatt is egészen más verziókat vonultatnak fel. Ami az egyik kazettán csak egy szál zongorás, énekes vázlat vagy instrumentális alap, a másikon már kidolgozott zenekari demó, esetleg részben vagy egészében szintetizátoros mankókkal szemléltetve a zenekari hangszerelést. Szóval, ami innentől jön, azt kéretik megfelelő türelemmel és empátiával kezelni.
A lemaradt, kimaradt felvételek közül nagy közönségfavorit a Watching The Flags That Fly, Jon akusztikus, folkos ihletésű darabja. Bár az 1989-es ABWH turnén élőben már játszották, a Union-ra nem fért fel, ezért később Anderson szólóban jelentette meg azonos című archív lemezén. Az elutasított darabok közül a We Make Believe és a Rick Wakemannel közösen rögzített Santa Barbara megmaradtak a Dialogue bootlegek féltett kincseinek. Ezzel szemben Steve Howe a saját, 1991-es Turbulence című szólóalbumára mentette át az el nem fogadott ABWH-ötleteit: a lemezen hallható Sensitive Chaos az I Would Have Waited Forever, míg a The Inner Battle a Silent Talking korai, tiszta instrumentális változata. A Touch Me Heaven később The Valley Of Rocks címen futott be szép karriert Howe szólófellépésein és a Homebrew sorozaton. Az Axis Of Love demó szintén Anderson The Lost Tapes gyűjteményében kapott helyet. Steve a Baby Georgia témát sem hagyta elveszni: évekkel később előásta az archívumából, így a rajongók a Homebrew 1 stúdióalbumon Georgia’s Theme címen, majd a Homebrew 4 lemezen akusztikus verzióban, Georgia’s Song néven hallhatták viszont.
A Dialogue bootlegek legizgalmasabb részei azok a ritka stúdióvázlatok, elfeledett ötletek és befejezetlen skiccek, amelyek bepillantást engednek a dalszerzés folyamatába. Mind közül a leghíresebb talán a God With A Southern Accent című lassú, rendkívül atmoszférikus darab, ami a legjobb tudásunk szerint a mai napig csak kalózfelvételeken létezik. Aztán a feketeöves gyűjtők körében népszerű még a Hold You In My Arms, Anderson demója. További érdekesség az Is It Love vagy Is That Love, mely egy pop-rock kísérlet volt az ABWH-tól, mégsem kellett a kiadónak. A To The Stars egy rövid, zongoraközpontú szomorkás téma, mely akár az Omega Trans And Dance CD-jére is felfért volna, kvázi space rockként, nyilván megfelelően kidolgozva. A Richard egy kétrészes, monumentálisnak szánt, de félbemaradt epikus kompozíció, amelynek a felvétele sajnos hirtelen megszakad. Az After The Storm egy kompakt, ígéretes billentyűs vázlat Wakemantől és Andersontól. A Tall Buildings és a Without A Doubt két nyers stúdiópróba-felvétel – érdekes, kísérleti, progresszív ritmusokkal. A Big Love egy egyedi, korai ABWH-vázlat, mely nem azonos Anderson későbbi, hasonló című dalaival. A Picasso szintén Jon egyik legművészibb hangulatú, hipnotikus, kiadatlanul maradt demója. Végül a csodás Railway 14 következik: egy hét és fél perces, elképesztő instrumentális jammelés Bruford és Levin között, ami a szalag végén sajnos hirtelen „elvágódik”.
Szóval volt ötlet és anyag bőven ezeken túl is, de végül mindent felülírtak az emberi játszmák és a profitéhség. Van olyan rajongó, aki szerint Union helyett inkább Mammonnak kellett volna hívni a projektet…
Folytatjuk!
