Nuclear Blast Records
Nem mondhatni, hogy túlzásba viszik a nagylemez készítést Scott Ian-ék, az ezredforduló óta csak négy sorlemez jött ki az Anthrax műhelyből. Joey Belladonna 2010-es visszatérése óta is csak a szeptemberben kiadásra került Cursum Perficio a harmadik a sorban. Persze közben volt egy rakás koncertlemez, válogatásalbum és még feldolgozás EP is, de valahogy a sorlemezek gyártása nem prioritás a New York-i veterán metal banda számára. Emiatt aztán nagy figyelmet kapott a mostani friss mű, ám a végeredmény megítélése számomra közel sem egyértelmű…
Én is azok közé tartozom, akik nagyon várták a újjáéledt Belladonna korszak visszatérő albumát és a Workshop Music tényleg király lemez lett, méltó a névhez, nagyot ment akkoriban az Anthrax, aztán valahogy ellaposodott a történet és a For All Kings nagylemez már közel sem durrant akkorát, amit én konkrétan Rob Caggiano távozásának tudtam be. A fószer mint gitáros és producer nagyban hozzájárult a Workship sikeréhez, nélküle már valahogy nem jött össze a méltó folytatás. Halkan jegyzem meg, hogy mióta Rob elhagyta a Volbeat-et ott sem mennek jól a dolgok… A fickó tudott valamit, ebben biztos vagyok, nem mint dalszerző, hiszen egyik bandában sem írt nótát, hanem mint producer, mint „külső fül” volt toppon és ösztönösen terelte a helyes útra a dolgokat. Közvetlen bizonyíték erre a felvetésre persze nincsen, de a színvonal mindkét esetben azután esett, miután Rob kivált onnan…
Ez az új Anthrax album is pontosan arra a különös dologra jó példa, amivel én már jó ideje találkozom, hogy eltűntek a szakmából azok a tapasztalt producerek (régen még így hívták őket), akik megmondták a tutit, ha kell. Hol van már Martin Birch, aki szemrebbenés nélkül 128-szor zavarta vissza Bruce Dickinsont, hogy énekelje újra a Number első pár sorát, mert még nem jó. Hol van már Ruick Rubin, aki bár nem értett a stúdiótechnika világához, de mint külső fül ösztönösen egy csomó korszakalkotó album felett bábáskodott anno… és a sort lehetne még folytatni. Valahol az Anthrax új lemeze kapcsán is ezt érzem, hogy vannak jó riffek, elvégre az egyik legnagyobb riffgyáros, Scott Ian penget ott, vannak jó megoldások, kimagasló egyéni teljesítmények, de valahogy az összkép félremegy, a dalok (főleg a lemez első felében) nem hozzák a várt katarzist, pontosan azért mert hiányzik belőlük a szikra, a klasszikus produceri munka. A jelenlegi producerek munkája a felvételek lebonyolítására és a keverésre szűkültek le. Kíváncsi vagyok, van-e olyan zenei szakember, aki meg meri mondani Scott-nak (megannyi klasszikus riff és nóta után), hogy bocs, de ezt még egy kicsit gyúrni kellene…, és ez szinte a teljes színtérre igaz, már aki használ még egyáltalán producert, hisze az is pénzbe kerül… Valószínüleg amúgy ma már Martin Birch (R.I.P.) is nagy bajban lenne, ha például Steve Harris-t kellene megreguláznia…
Na, de ennyi előjáték után menjünk bele egy kicsit részletesebben is az Anthrax műbe! Már rögtön az elején elkövették azt a hibát a srácok, hogy egy igazából felesleges intró után egy középtempós nótával próbálták meg felkelteni a figyelmet, de a dal közepére már teljesen leül a hangulat, a folytatásban érkező első klipes nóta, az It’s For The Kids sokkal jobb választás lett volna, a szám indítása parádés, megvan a lendület, de a verse szerintem rögtön meg is öli a lendületet azzal a szaggatott riffeléssel. A refrén aztán tovább lassítja a tempót és a kezdeti lendület csak pillanatokra tér vissza. A szintén klipes Everybody’s Got A Plan képében érkezik meg a hamisítatlan Anthrax érzés – egyedül a nóta klipjébe tudok belekötni, de abba nagyon. Kifejezetten utálom, amikor egy banda elmegy előzenekarnak egy nagy név elé, majd a stadion fellépéseken forgatnak gyorsan egy klipet, mert ott jó sokan vannak, jól néz ki a tömeg, az a tömeg, akik nem miattuk mentek oda… Kész átverés elhitetni, vagy csak sejtetni, hogy milyen királyok vagyunk, hiszen stadionokban lépünk fel, kurva sok ember előtt. Nyilván, aki követi az eseményeket az tudja, hogy a szóban forgó klip az idei Iron Maiden turnén lett felvéve, de a gyanútlan rocker megtévesztésére teljesen alkalmas a videó. Persze ezt a trükköt sokan eljátszották már, az egyik legelső ebben a műfajban a Guns Paradise City-je volt, amit anno az amerikai (szintén) Iron Maiden stadion turnén vettek fel, akkor, amikor még közel sem voltak azon a szinten. Az album első meglepetését a The Edge Of Perfection (szintén klipes nóta) hozza a black metal utánérzésével az elején, de persze a folytatásban már visszalassul a tempó Anthrax üzemmódba és el is laposodik. Nekem sehogy sem áll össze a kép, stílusidegen kavalkád.
Ezen a ponton már majdnem feladtam a dolgot, de az Infectious groove-ja visszahozta a lelkesedésemet, a múltidézős NYC 93 pedig még fokozta is azt. Érdekes módon számomra innen kezdett el igazán működni az album. A címadó egyenesen az anyag legerősebb tétele, bár kétségtelenül nem egy tipikus Anthrax mű, viszont iszonyatosan hatásos, pláne a fekete-fehér klipjével együtt. A folytatásban is kifejezetten érdekes dolgok történnek, meg-megidézve egy-egy megoldás erejéig a Bush érát is, a záró My Victory pedig egy hamisítatlan Anthrax szaggatás, tuti záró nóta.
Mostanra talán már mindenkinek világos, hogy számomra egy igen felemás élmény az új Anthrax lemez, 5-6 hallgatás után is ugyanaz a véleményem róla. Van benne meló, változatos is, de sok benne a középszerű megoldás, a dalok nagy részéből hiányzik az a bizonyos plusz, ami igazán emlékezetessé tenné a nótákat. Biztos vagyok benne, hogy a die hard Anthrax fanoknak bejön a Cursum Perficio, simán tudják kurva jóra hallgatni, nekem nem sikerült…Talán majd legközelebb.
