LP – EMI / Starline 1971
1971. május 14-én jelent meg a Relics, a Pink Floyd katalógusának egyik legizgalmasabb és legfontosabb válogatáslemeze. Bár sokan csak egy egyszerű slágergyűjteményként tekintenek rá, a valóságban ez a korong mentette át Syd Barrett korai zsenialitását az utókornak, miközben hidat képzett a korai korszakok és a formálódó Meddle között. Messze nem véletlen, hogy az anyag néhány év alatt olyan népszerűvé vált, hogy a rajongók szemében kvázi albumstátuszba emelkedett.
A lemezt az EMI eredetileg egy olcsó, zsebbarát átmeneti kiadványnak szánta a Starline label gondozásában. A zenekar akkor már javában dolgozott a Meddle anyagán, és a menedzsment úgy érezte, a rajongóknak kell valami kézzelfogható anyag az új korszak előtt. Így ez lett az első olyan válogatás, amelyet a tagság is hivatalosan jóváhagyott, sőt, aktívan közre is működtek a megszületésében.
Mindez nem volt előzmény nélküli, hiszen az egy évvel korábban kiadott The Best Of The Pink Floyd nagylemez számos kritikát kapott, és állítólag nagyon komoly konfliktus forrása lett a zenekarral dolgozó cégeken belül is. Részint mert a Columbia gondozásában megjelent 1970-es album elsősorban a Barrett-korszakra fókuszál, részint pedig mert pont azokat a kései kislemezeket vonultatja fel, melyek bár néhány európai országban sikeresek lettek, de a fő piacokon, így az angolszász országokban megbuktak.
Most viszont az aktuális kvartett bevonásával egy olyan átfogó gyűjtemény készült, mely egyszerre volt előremutató zenei kincsesbánya, egyben az összes addigi stúdióalbumot birtokló rajongók számára is tartogatott izgalmakat a ritkaságok miatt. Ráadásul nem a visszhangtalan szerzeményekre koncentrált, hanem arra a két kislemez-slágerre, az Arnold Layne-re és a See Emily Play-re, valamint azokra a B-oldalas tételekre, melyek ugyan nem lettek slágerek, de a vájtfülűek közt hamar kultikus státuszba emelkedtek. Nevezetesen a Paint Box, a Julia Dream és az addigra már többszörös filmzenés felhasználást megélt Careful With That Axe, Eugene. Magyarán a korong gyűjtői értékét akkor elsősorban az adta, hogy felerészt olyan darabokat gyűjtött egybe, amelyek korábban csak nehezen beszerezhető, sőt, addigra már szinte teljesen eltűnt mono kislemezeken léteztek. Másodsorban pedig a nagylemezeiket jellemző magas művészi minőség.
Továbbá ott van még a nagy trófea, a Biding My Time: az a Roger Waters által írt jazzes, fúvósokkal dúsított dal az egyetlen korábban teljesen kiadatlan felvételként nagyban emelte a Relics vonzerejét. Magát a számot még 1969 júliusában rögzítették az Abbey Road stúdióban az Ummagumma munkálataihoz, átmentve a The Man and The Journey dupla art rock szvitet bemutató koncertturné anyagából. A szerzemény aztán egy koncepcióváltás miatt lemaradt a sorlemezről, így végül itt debütált hivatalos stúdióverzióban.
Maga a címválasztás is a zenekar finom, angol humorát dicséri. A Relics magyarul ugyanis ereklyéket, vagy még inkább régiségeket, ócskaságokat jelent. A Pink Floyd tagjai ezzel a névvel ironizáltak azon, hogy az EMI alig négy év után máris afféle múzeumi, poros antikvitásként kezeli a korai, pszichedelikus és underground felvételeiket.
A Relics vizuális világa teljesen egyedülálló a Floyd történelmében, mert nem egy hagyományos zenekari fotó szerepel rajta, és nem is Storm Thorgerson, illetve a Hipgnosis iroda tervezte, hanem a zenekar dobosa, Nick Mason készítette. Mason, aki korábban építészetet tanult a londoni műszaki egyetemen, egy végtelenül részletgazdag, szürreális tusrajzot alkotott a borítóhoz. A grafika egy futurisztikus, gépiesített és abszurd hangszert ábrázol, amely egy hatalmas templomi orgona, egy tengeralattjáró és egy lakóhajó bizarr keveréke.
Bár a Mason-grafika hamar hatalmas népszerűséget szerzett a korongnak, az EMI külföldi partnerei mégsem bíztak a tusrajz sikerében, így a világ számos országában lecserélték azt. A két fő alternatív verzió egyike egy régi térképet és antik érméket ábrázoló kompozíció lett, melynek variációit a HMV, a Drum és az Axis az ausztráliai újrakiadásokon alkalmazta. A másik, jóval elterjedtebb változaton egy-egy falra szerelhető, öntöttvas sörnyitó látható, melyeken elöl és hátul egy négyszemű női, illetve férfi arc rajzolódik ki. Ezek a bizarr maszkok leginkább indiai istenségekre emlékeztetnek, s ez a páros illusztráció szerepel többek között az amerikai, a brazil, a kanadai, a dél-koreai, a venezuelai és egyes korai ausztrál kiadásokon is.
A négyszemű öntöttvas sörnyitókat az amerikai Wilton Products cég gyártotta még az 1950-es években, melyek dizájnja igen jól passzolt a kompiláció eredeti, A Bizarre Collection of Antiques & Curios, azaz Antik tárgyak és különlegességek bizarr gyűjteménye alcíméhez.
A gyűjtemény további érdekessége még, hogy nemcsak nagylemezen és 8-track-es kazettaszalagon jelent meg, hanem az akkoriban vadonatúj technikának számító CC-n, azaz kompakt kazettán is. Mi több, az egyik indiai gyártósorról származó selejtes szállítmány volt az egyik legelső, hivatalosan is a hazai boltokba kerülő műsoros magnókazetta, melyet a kommunista kultúrpolitika egy nyugati előadótól valaha is engedélyezett idehaza. A műanyag tokot persze elszabták, a mágnesszalag is szorult, ráadásul gyakran be is akadt a magnófejek közé, de a diktatúrát üzemeltető vörös hatalom akkor még nem látott ideológiai ellenséget a Pink Floyd munkásságában. Arra még kellett bő tíz év, egészen a The Final Cut demóverzióinak megérkezéséig.
A hazai gyűjtői körökben máig legendás ez az indiai importból visszamaradt, sárga vagy fehér tokos Relics kazetta-szállítmány. A hetvenes évek elején a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat még nem készített saját műsoros kazettákat, így a hiánygazdaságban az EMI indiai üzemeiből hoztak be olyan hibás fizikai hordozókat, amelyeket a nyugati piacokon már nem lehetett értékesíteni. Ezeket a darabokat az elvtársak részben simán eladták, könnyű pénz jeligére, egy másik részüket pedig a hazai mérnökök szerelték szét. A cél az volt, hogy a technológiát lemásolva idehaza is belekezdjenek a rendkívül jövedelmezőnek ígérkező kazetta-bizniszbe.
Ez a sztori egyébként tűpontosan mutatja be a vasfüggöny mögötti technológiai másolás, az úgynevezett reverse engineering és a hiánygazdaság működését a hetvenes évek Magyarországán. Miként a KGST mellék-mutyijait és szelektív ideológiai megközelítését is, amikor a tiszta biznisz lazán felülírta a vörös ködben élők számára magasztosnak tűnő elveket.
Huszonöt évvel később, 1996-ban az EMI újra kiadta a válogatást. Ezúttal viszont ismét új borító járt a Doug Sax által remaszterelt gyűjteményhez. Storm Thorgerson ugyanis egy valódi, háromdimenziós makettet rendelt Nick Mason tusrajzából, majd a John Robertson makettépítő által alkotott, kézzelfogható szobor szabadtéren készített, kék égbolt előtti fényképét helyezték a felfrissített kiadványokra, melyek ezúttal CD-n, kazettán és egy évre rá LP-n is megjelentek.
2018-ban ismét megjelent a Relics, ezúttal James Guthrie, Joel Plante és Bernie Grundman friss remaszterével, a Pink Floyd Records gondozásában. Az új LP és CD kiadás visszakapta Nick Mason eredeti tusrajzát, viszont a korábbi verziókhoz képest eltérő változatban tartalmazza a Paint Box-ot.
A modernkori szakembergárda ugyanis az eredeti kislemez, illetve a korábbi válogatások gyorsan elhalkuló, 3 perc 33 másodperces változata helyett visszatért az eredeti, vágatlan mesterszalagokhoz. Ennek köszönhetően a dal a felfrissített kiadványokon már 3 perc 46 másodpercig pörög Richard Wright klasszikusa.
Mindezzel pedig bezárult a kör. Ugyanis a dal születésekor a brit popiparban még a mono hangzás uralkodott, a rádiók és a fiatalok zsebrendszerei erre voltak optimalizálva. Az eredeti, 1967-es mono keverés elképesztően átütő és energikus: Nick Mason dobpörgetései és Wright lüktető zongorafutamai egyetlen masszív hangtengelyen dübörögnek. A korszak rajongói a mai napig erre a verzióra esküsznek, mert ebben a formában érvényesül leginkább a szám nyers, garázsrockos lüktetése.
Majd a szerzemény történetében a Relics hozta el az igazi fordulópontot. Mivel a válogatást a modernebb hifi-piacra szánták, a stúdióban elkészítették a Paint Box legelső hivatalos sztereó változatát. Ez a mix azonban magán viseli a hetvenes évek eleji kísérletezések gyerekbetegségeit. A mérnökök drasztikusan szétválasztották a csatornákat: Wright énekhangja és Mason dobjai furcsa módon szinte teljesen a jobb vagy a bal oldalra tolódtak el, ami fejhallgatóval hallgatva kissé mesterséges térérzetet kelt, viszont gyönyörűen kiemeli az akusztikus gitár és a zongora finom, rejtett szólamait.
Végül a 2016-os The Early Years díszdoboz, önálló CD és a 2018-as önálló vinil újrakiadások alkalmával a Floyd állandó hangmérnöke, James Guthrie újra kezelésbe vette az analóg mesterszalagokat. Ez a változat jelenti a tökéletes kompromisszumot: a modern technológia segítségével sikerült a sztereó panorámát sokkal természetesebbé, középre zártabbá tenni, miközben a darab visszakapta azt a dinamikus, dögös basszus- és lábdob-alapot, ami az 1971-es vinilen még kissé elveszett a sávok széthúzása miatt. Egy valamirevaló floydernek persze mindegyik variáció a polcán van, de a kezdők kedvéért időről időre érdemes felidézni a különféle felvétel- és kiadványváltozatokat.
Íme, egy 55 éves válogatás, mely még mindig referenciaértékű – mind az összegyűjtött kompozíciók, mind a hanganyagok minősége, mind az utómunkák tekintetében. Ez a csoda sajnos már egyre kevesebbek öröme. Ugyanis egy, a digitális mocsárba ragadt személy valószínűleg sosem fogja megtudni, milyen egy eredeti Starline vagy Columbia LP-t egy komoly lemezjátszóra tenni, majd tisztességes erősítővel és hangfalakkal megdörrenteni. Főleg, mert a világ mindent megtesz azért, hogy a CD-, lemez- és kazettatulajdonosokat nevetségessé tegye. Hát marad minden a régiben: többségében továbbra is azok fogják a Relics dalcsokrát hallgatni, akik eddig is értékelték. Ezért aztán az is nyugodtan kijelenthető, hogy valójában nem ez a Pink Floyd-válogatás a bizarr, hanem e világ, de egyre jobban.
Pink Floyd – Relics
LP / MC 1971:
Syd Barrett – gitár, ének
Rick Wright – orgona, zongora, Mellotron, vibrafon, harmónium, csembaló, cseleszta, hegedű, harsona, ének
Roger Waters – basszusgitár, ének
Nick Mason – dob, percussion, borítórajz
David Gilmour – gitár, ének
Norman Smith – dob, ének
Side A:
1. Arnold Layne (single 1967)
2. Interstellar Overdrive
3. See Emily Play (single 1967)
4. Remember A Day
5. Paint Box (B-side 1967)
Side B:
6. Julia Dream (B-side 1968)
7. Careful With That Axe, Eugene (B-side 1968)
8. Cirrus Minor (OST 1969)
9. The Nile Song (OST 1969)
10. Biding My Time (outtake 1969)
11. Bike
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikk részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
