”…nowhere is the dreamer or the misfit so alone” ( Rush-Subdivisons )

Hivatalosan

Neil Ellwood Peart, született 1952. szeptember 12., Hamilton, Ontario, elhunyt 2020. január 7., Santa Monica, California.  Ennyi, amit hivatalosan rögzíteni lehet hatóságilag a világ egyik legjobb dobosának 67 éves földi pályájáról. Ezen írással nem a zenei teljesítményét és a RUSH pályafutását próbáljuk bemutatni, hanem Peart meglehetősen sokrétű személyiségét feltérképezni, amely jelentősen hatott zenészi/szövegírói pályájára is.

A különc

Saját zenésztársai és szülei sem felejtették el a különböző dokumentumfilmekben szinte elsőként kiemelni, hogy Neil a társaira legritkább esetben hasonlított. Saját bevallása szerint is ügyetlen volt gyerekként, szinte minden sportban (jéghokiban és korcsolyázásban is, ami azért arrafelé valóban főbenjáró bűn) és ezért ekézték is rendesen az iskolában. Ráadásul folyamatosan olvasott, még szülei számára is zavaróan sokat. Bármi, ami papír alapú volt és betűk voltak rajta, az nem menekült a tizenéves Neil elől.

Mikor dobolni kezdett, akkor minden értelemben egy komfortzóna fejlődött körülötte: be lehetett ülni valami mögé és bebizonyítani, hogy tehetséges valamiben. Életében először itt és így érzett bármiféle önbizalmat.

A nyolcvanas évekbeli egyik legnagyobb sikerük, a Subdivisons (lásd idézet a alcímben) nem véletlenül tudta a társadalmi normáktól kissé eltérő tizenévesek százezreit megszólítani. A dalszöveg nagyban alapult Neil kirekesztettség (”conform or be cast out”) élményein és érzésein.

A Rush-on belüli munkamegosztásnak még az utolsó években is része volt, pláne személyes tragédiái után, hogy Lee és Lifeson vitte el az interjúk örömét és nyűgét, Peart-t nem tették ki inkább, az (nem rockinformos!) újságírók gyakorta buta kérdéseinek.

A három muskétás „másika”

A Rush már túl volt az első lemezén, ami saját meglepetésükre is komoly visszhangot keltett az USA nehézipari nagyvárosaiban (leginkább Cleveland), főleg a Working Man című himnuszuknak köszönhetően. A Mercury hat(!) óra alatt szerződtette őket, de az világos volt, hogy az eredeti dobos John Rutsey, sem egészségi állapota, sem életvitele miatt nem élné túl esetleg már az első komoly turnét sem.

Volt egy hónapjuk dobost találni.  A csapat menedzserei megálltak Mr. Peart mezőgazdasági alkatrészeket áruló vidéki boltja előtt (ahol Neil is dolgozott), hogy hallottak a nagyon tehetséges fiáról, lenne szíves próbára eljönni.

Miután Neil anyja Puntojával leparkolt, majd kipakolt és játszani kezdett, azt rögtön látta – Lifeson és Lee- a két eredeti tag, akik iskolatársak és barátok is voltak évek óta, hogy ez Bonham és Moon  játékának legvadabb jellemzőit egyesítő dobos nem százas, és hogy remekül játszik. De még a híresen béna Rush image-hez képest is alulpozícionált volt (PC😊) a megjelenése és kommunikációja. Peart a koncertturnékon is inkább a ”reading animal” szerepet játszotta. Pedig ezek a legendás hetvenes évek, ahol a Kiss és az UFO is gyakran vitte őket előzenekarként!

Az együtt töltött majd ötven év alatt természetesen megbonthatatlan bajtársiasság fejlődött ki a tagok között. De az a gyermekkori kötés, ami létrejött a lengyel Holokauszt túlélő szülőktől származó Lee (Gary Lee Weinrib) és a szerb, második világháborús kivándorló szülők gyermekeként született Lifeson (Aleksandar Živojinović-ti. Son of Life szabadon) között, mindig többrétegűvé tette az egyébként kiváló barátságukat. Peart személyes tragédiáiból következő visszavonulását és zárkózottságát mindig maximális megértéssel és nagyvonalúsággal kezelte a két harcostárs, még akkor is, amikor ez a Rush hosszú évekre történő jegelését jelentette.

A nehéz sorsú

Miközben a családi hátterüket tekintve, Neil érkezett a legbiztosabbnak tűnő vidéki, kanadai vállalkozó család biztonságából, ellentétben a többiek szüleinek túlélési célfüggvényével, az élet többször nagyon megpróbálta.

Az egyébként sem teljesen tökéletes első házassága egy pillanat alatt omlott össze, amint lánya, a 19 éves Selena, egyetemi tanulmányai megkezdésére indulva, halálos autóbalesetet szenvedett. Felesége, Jacqueline pedig attól a pillanattól kezdve csak látszólag élt még tíz hónapig, Peart szavaival élve „önmagát emésztette el”, szinte bevonzotta a daganatos betegséget. Neil pedig küzdött feleségéért, még Londonba is elköltöztek együtt, hátha az élettér változás jót tesz megtört lelkének, de sajnos ez sem segített.

 Ez Neilt is áthelyezte egy másik valóságba.

A légüres térben, amibe élete került, a zenélésről és turnézásról szó sem lehetett (”consider me retired”- jelentette be társainak a nyugdíjba vonulását). Próbált külső segítséget is igénybe venni lelke összefércelésére, de nem igazán fértek hozzá a Neil-t egész életében körülvevő páncélhoz. A dobos kiköltözött kedvenc vidéki nyaralójukba, egy tó mellé, ahol messzi kilométerekre volt csak a következő ház. Napi több órás sétákat tett, fát vágott, az erdei állatokat figyelte… és ivott konok rendszerességgel. Ebből, a maga által is reménytelennek tűnő állapotból egyik kedvenc szenvedélye mozdította ki, szép lassan, ez volt a motorozás. A nagy nehezen túlélt tél után 1998 tavaszán nekiindult, hogy keresztül-kasul bemotorozza Észak-Amerikát, jórészt egyedül. Ezen fizikai és lelki utazás kiváló lenyomata a Ghost Rider: Travels on a Healing Road című önéletrajzi naplóként szolgáló könyve.  Ezt a terápiaként írt könyvet még több, úti élményein alapuló és zenéhez is kötődő könyv követte.

Lépésenként, nagyon fokozatosan jött meg a kedve a zenéléshez, amikor is óvatosan jelentkezett zenésztársainál. Ebben az is segítette, hogy lassacskán talált magának, egy, a mindezt megélt Peart-t elfogadó társat, második feleségét, a kaliforniai fotóst, Carrie Nuttal-t. Tőle újabb kislánya született, Olivia.

A zenészt pályája végén is megtalálta a sors. A hírekből csak annyit tudtunk, hogy a 2015-ös turnét tekintette a végsőnek, miközben zenésztársai megpróbálták nyitva hagyni a kiskaput a nyilatkozataikban – néhány évig- a visszatérésre. Csak Neil 2020 januári halálakor vált nyilvánvalóvá a közvélemény számára, hogy már több mint három éve diagnosztizáltak nála agydaganatot.

A mindig fejlődni vágyó

A tizenéves Neil kezdő dobosként is eltöltött egy másfél éves időszakot Londonban, még a Rush-hoz történt csatlakozása előtt. Tanulni és fejlődni vágyott zenészként, de a zenei világ egyik központja még nem állt készen a fiatal kanadai dobosra… Nem kevés emberi és szakmai csalódás érte és nagyon nehezen tartotta fenn magát, a zenéhez nem mindig kapcsolódó munkákból.

Dobos pályafutásában akkor kezdődött a nagy megújhodás, amikor 1995-ben tanulónak állt a jazz dobosokat coach-ként támogató Freddie Gruber-hez. Tette mindezt úgy, hogy már 1983-ban legfiatalabbként (mindössze 31 évesen!) beiktatták a modern dobosok Hall of Fame-jébe. Beválasztásának indoklásában a „technikai tökéletesség” állt.

Na, ezt akarta maga mögött hagyni, ezt az átkozott tökéletességre törekvést, ami a koncertlemezeken és videókon rögzített dobszólói is tükröztek.  Másodpercekre kiszámolva minden ütés, a gyakran fél kézilabda pályányi területen felhalmozott dobszerkón. Nagyon küzdött Grubernél, amíg a kéztartástól kezdve a groove-os stílusig sok mindent újratanult úgy, hogy elfelejti a régi metronóm-szerű játékát, amennyire lehet. A 2000-es években megjelent lemezeken már ez a megújhodott Peart hallható.

A Professzor

Az első Rush koncertlemezen (All The World a Stage – 1976) már így mutatja be Geddy Lee: ”The Professor behind the drums!” Vajon miért hívnak így valakit 24 éves korában?

Egyik oka természetesen az előbb már tárgyalt képzettsége és innovatív hajlama a hangszerén. Hallani a lemezeken is, de bármelyik Rush koncertvideón lenyűgöző látni azt az eleganciát, ahogy nagyon dinamikusan, de hallatlan könnyedséggel játssza hosszasan megtervezett témáit.  Ebben azért jelentősen különbözött nagy példaképeitől, Keith Moon-tól és John Bonham-től, akik gyakorta józanságuk hiányában, inkább érzésből, noha csodálatosan játszottak.

Peart másik ritka jellemzője, ami feljogosíthatja a professzori cím használatára, az a – dobosoknál igen ritka- szövegírói tevékenysége. Még Londonban ismerkedett meg Ayn Rand objektivista szerző írói munkásságával. Itt, az egyén szerepét erősen fókuszba állító gondolatiság jelenik meg a legnagyobb mesterművükben, ami anno megmentette őket, a 2112-ben is. A Rush szövegei mindig távol álltak (az első lemez erős kivétel😊) a rock and roll kliséktől. A hetvenes évek fantasy világát később felváltotta az erősen önéletrajzi jelleg, amint Peart átszűri magán életének történéseit.  Természetesen ezek nem mindig közvetlen utalások, de minden élethelyzetben, generációs szituációs dilemmában megtalálta magát a rajongó is. Azok a rajongók, akik nem feltétlenül voltak mind képzett értelmiségiek (de főleg a férfiak csoportjába tartozók…). Ez nem is volt sosem szándéka a zenekarnak. Peart nagyon finoman tudott sok mindenkihez szólni, elsőre bonyolultnak tűnő sorain keresztül is. Ez csak az igazán nagy professzorok sajátja!

A zenész és barát

Ahogy már említettük, Neil Peart nem volt egy könnyen megközelíthető ember. De, aki egyszer barátja lett, azt élete végéig akként kezelte. Nehéz időszakaiban többen is nagyon sokat segítettek neki, noha nehezen fogadta el a segítséget.

És a végtelen számú nekrológ – élén egyik legnagyobb rajongójával, Mike Portnoy-jal –  mind hangsúlyozta, hogy noha sosem volt az a „hátbaveregetős cimbi”, de a maga távolságtartásával (ami nem a saját vélelmezett nagyságának szólt , mint tudjuk) számos fiatal zenészt segített közvetve vagy közvetlenül, jó tanácsaival és nehezen kiérdemelhető barátságával.

Neil Peart halálakor mind rajongói, mind a valamikori szülőhelye, Ontario, Kanada (noha közben amerikai állampolgárságot is kapott a második felesége okán) összefogtak és a Caress of Steel lemezen is megénekelt Lakeside Park-ban, ahol sokat járt, már pavilont neveztek el róla és készül a szobra is, közös adakozásból. 

Professzor Úr! Reméljük, ott fenn már nagyban vívod nemes dob párbajodat példaképeiddel, John-nal és Keith-tel. Kár, hogy ezt a parádés jamelést már nem hallhatjuk…