A hatvanas-hetvenes évek legkarizmatikusabb gitárosa tavaly február 6-án töltötte volna be hetvenötödik életévét. A járványhelyzet okozta bizonytalanság miatt a jeles évfordulóról való zenés megemlékezés akkor elmaradt, de 2022. április 30-án nagyszabású koncerttel, pódiumbeszélgetéssel, valamint fotó- illetve rocktörténeti kiállítással tisztelegnek a magyar gitárkirály emléke előtt – mint arról korábban a Rockinform hírt is adott. Mi egy sorozattal kívánunk tisztelegni a legendás muzsikus emléke előtt, aki 40 éve, 1982. október 18-án hunyt el 36 évesen.

A sorozatunk anyagai a rockinformos kollégák archívumából valók – korábban megjelent cikkek-, így fordulhat elő, hogy az élők sorából már eltávozott személyek is szerepelnek korabeli interjúkkal, illetve az időmeghatározások is az eredeti megjelenéshez igazodva értendők.

„Mintha a szívét tárta volna ki…”

Miskolci Ilona 18 évesen ismerte meg Radics Bélát. Egy idő után összeköltöztek, de amikor nem lehetett Bélát leállítani az ivásról – Ilona elhagyta. A barátságuk azonban Béla haláláig megmaradt. Ica később férjhez ment, gyerekeket szült, egy időszakban egy újpesti hangszerboltban is dolgozott, ahogy azt egy zenész barátomtól megtudtam. Icát arról kérdeztem, milyen volt a Gitárkirály Radics Béla magánemberként.

1976-ban – akkor, azt hiszem – a Nevadában játszott, és az angyalföldi ismerőseim mondták, menjünk a csepeli Munkásotthonba, nézzük meg Bélát. Jött egy magas férfi, maga hozta a kezében a kotróját… Hatalmas buli kerekedett, amilyet addig még nem tapasztaltam. Jól éreztük magunkat, felszabadultak voltunk. Attól kezdve minden koncertre elmentünk. Béla észrevette ezt a társaságot, és egyszer behívott a színpad mögötti szobába, kérdezte, kik vagyunk, elbeszélgetett velünk. Később meghívott, látogassuk meg Angyalföldön. Ahogy kitárta az ajtót, mintha a szívét tárta volna ki: „gyertek be” – mondta. Valamikor dél vagy délután volt amikor érkeztünk, és csak másnap jöttünk el tőle.

„Rabul ejtett minket, elvarázsolt, ahogyan beszélt. Egy új világot mutatott meg nekünk, amivel még nem találkoztunk. Így volt a megismerkedés.”

Jártam akkor egy fiúval, mint az egyik fiú barátnője voltam ott az első alkalommal. Aztán valahogy kiragyogtam a sorból a kérdéseimmel, az érdeklődésemmel. És ő felfigyelt rám. A zenéről beszéltünk, könyveket mutatott, ezt olvassátok el, és majd megbeszéljük, mit és hogyan láttok benne. Mostani szóval egy komplex világot mutatott meg nekünk. Ilyenekről beszélgettünk. Ő is, én is a korcsolyaközvetítésekből ismertük meg Bill Haley-t, azért szólt rock and roll Magyarországon. Ismertük tehát Haley-t, Chubby Checkert, az Everly Brotherst, de Dion DiMuccit is Béla által ismertük meg, mert nem volt hozzáférhető. Ő akkor jött meg Németországból, az akkori NSzK-ból. Nagyon sok olyan lemezt hozott, amit korábban a Szabad Európa Rádióból hallott. Ezekkel támasztotta alá azokat a dolgokat, amikről mesélt. Például Django Reinhardt-ról, aki sérült kézzel is olyan csodálatosan játszott. Megteremtett egy műfajt, miközben a sebesült két ujjával gitározott. Így hatott zenei ízlésünkre Béla. A srácok mindig kérték, hogy tegyen fel Jimi Hendrixet, Creamet, azokat a zenéket, amiket játszik, de inkább csak a rock and rollok szóltak, azok a zenék, amiben pezsegni lehetett, amiket nem ismertünk…

Szóval, mint mondtam, akkoriban én kapcsolatban voltam. Aztán az életem olyan fordulatot vett, hogy meg szerettem volna mérettetni magam, és eldöntöttem, vidékre költözöm, és ott kipróbálom, hogyan is boldogulok. Kapcsolatomat felszámolva, az új életemet sínre helyezve, elmentem Bélához, hogy elköszönjek tőle. Úgy érzetem, ezzel tartozom neki, hisz oly sok mindent mutatott és tanítgatott nekünk. Fel is kerestem, és mondtam, hogy jöttem elköszönni. Nos, ebből nem lett semmi, hisz ott maradtam délutánra, aztán éjszakára, aztán reggelre, és aztán…

Angyalföldön, ahol éltünk, mindenki szerette Bélát a házban is, mert ahogy a színpadon, magánemberként is sugárzó egyéniség volt. Az idősekkel szemben végtelenül tisztelettudó, illedelmes, kedves volt. Nem is tudott ő más lenni. Az ABC-ben szerették az eladók, ugyanúgy, mint a rajongó közönsége. Bár már sok év eltelt, ahogy feltörnek emlékeim, soha nem volt közöttünk hangos szóváltás, mert vele nem lehetett veszekedni, annyira szeretetreméltó volt. És ezt nem a megszépítő messzeség mondatja velem, hanem tényleg így is volt! Nem volt hangos szó, mert kedves volt a hangja, ahogy megszólalt, és nagyon figyelmes volt. Csak pozitív dolgokat tudok elmondani róla. Olyan kisugárzása volt, úgy magába szippantott, hogy teljesen más világba kerültél. Jól érezted magad, mosolyogtál, minden olyan szép lett és egyszerű. Holott azért ott volt a küzdés és a keserűség. A magánembert kérdezted, azért próbáltam úgy lefesteni. Nagyon pozitív személyiség volt.

Akkoriban a Nevada népszerűsége felfelé indult, de otthagyta Kabócáékat. (Kertész László – a szerk.) Elhatározta, hogy újra megalakítja a Tűzkereket, jött Póka Egon és Döme Dezső. Ahová lehetett, én is mindenhová követtem. Inkább vidéken volt több koncert, de Budapesten is felléptek. Már nem emlékszem pontosan, de hetente biztosan. Szerepelt a televízió Fiatalok órája című műsorában, Béla ettől nagyon sokat várt, de nem indult be úgy a szekér, ahogy szerette volna. Átalakult a formáció, Pókáék mentek, jött Kun Tamás és Soldos Laci. Volt Magasházi is… De ez már valahogy nem az volt, Béla nem volt elégedett, de volt munkája! Nagyon szeretett fellépni, a közönség körében lenni…

„Aztán Czippán Gyuri vitte őt el orvoshoz. Volt az az ominózus vérvétel, amikor mondta az orvos, hogy most kellene megállni… Pedig akkor még nem voltak olyan hatalmas ivászatok, mint ami azután következett, meg a reményvesztettség. Amikor azt mondják, nem szabad, ne csináld, mert… És akkor valahogy összezuhant az egész.”

A legutolsó az volt, amikor vendégzenészként meghívta az Aréna együttes, Csibuék (Strausz Tibor – a szerk.) a Metró klubba. Influenzás volt, magas lázzal. Kértem, ne menjünk, mert láttam, nincs jól. De nála ez lelkiismereti kérdés volt – hívták, menni kell. És utána már nem állt lábra, jöttek a fájdalmak, a gyomorproblémák. Lehet, hogy az a fellépés volt a kiváltója – ezt most nem tudom. Elég jól összesűrítettem az eseményeket…

Milyen hosszú időre tehető a végső stádium?

Időpontot ne kérdezz, nem emlékszem. Az igazi véget nem vártam meg.

„Amikor először bekerült a kórházba, szerencséje volt. Egy szintén Radics nevű orvossal találkozott, aki ismerte a zenéjét, ő lett a kezelőorvosa. Nagyon sok reményt öntött bele, és fizikailag is feljavította. Fájdalmai elmúltak, komfortérzete helyreállt az infúziók és a gyógyszerek hatására.”

De amikor kijött a kórházból, az első útja – talán örömében – a kocsmába vezetett. Akkor azt mondtam neki, ha még egyszer bekerül, én eljövök, mert már nem bírtam. Mindent megtettem: ott volt előttem egy ember, akire felnéztem, szerettem, és láttam, hogy megy tönkre. Nem tudtam segíteni, és nagyon-nagyon nehéz volt így vele. Akkor elmentem, ahogy azt ő a kapcsolatunk elején megjósolta: „te fogsz engem elhagyni, Macikám.” Ebben is igaza lett. Fantasztikus tehetsége volt mindenben.

Elköltöztem, de ha a fiúk szóltak, akkor mentem, segítettem. Újra bevitték a kórházba. Akkor vetítették a Filmmúzeumban a Remarque regényéből készült A diadalív árnyékában című filmet. Béla nem tudta elképzelni Joan szerepében Ingid Bergmant. A fiúkkal együtt néztük a filmet, és úgy gondoltam, Bergman alakítása Bélának is tetszene. Be akartam menni hozzá a kórházba, hogy elmeséljem, amikor Golyó (Szabó Sándor – a szerk.) mondta, hogy meghalt…