Ők az Iron Maiden.

Itt akár be is fejezhetnénk, hiszen 2021-re nagyjából mindenki tisztában lehet azzal, hogy mit várhat egy Maiden lemeztől. Érdekesebb kérdés, hogy ez most jó, vagy rossz? A válasz nyilván emberfüggő; ám aki úgy közelít a kérdéshez, hogy a Senjutsu-n hallható, progresszívnek mondott zenei megoldásokat nagyjából ’92 óta meg lehet hallgatni bármelyik lemezükön, az már régen nem kultiválja ezt a csapatot. Marad tehát az a széles réteg, amelyik pont ezeket a megoldásokat szereti hallani, akárhanyadszorra, megbízható minőségi keretek között. Nekik ez egy tökéletes lemez.

Nézetem szerint a Maident Smith ’99-es visszatérése mentette meg a zenei lezülléstől. Egyedül ő az, aki képes stabil zeneszerzőként valódi ellenpontként működni Harris egyre inkább önismétlő, ellaposodott dalszerzési metódusával szemben. A főnök mintha maga is ráébredt volna erre, és az új érában hátrébb lépett, mint szerző: inkább a többiek témáit látta el szöveggel, dallammal, hangszerelési ötletekkel, saját dalt pedig maximum 1-2 példányban gurított a lemezekre.

Na, a Senjutsu ez alól a klasszikus kivétel: négy Harris-nóta érkezett, mind 10 perc körüli időtartammal. Ebből három egymás mellett, a lemez végén. Szerintem ez a gyenge pontja az albumnak, ez egész egyszerűen hatalmas dózis a harrisizmusból – pláne egy olyan korban, ahol az emberek többsége már egy háromperces dalt se képes végighallgatni telefonnyomkodás nélkül. De hát ugye: ők az Iron Maiden. Azt is meg lehet érteni, aki oda nyilatkozik, hogy ez így jó, ahogy van.  Különösen a Death of the Celts van tele fájdalmas önismétlésekkel, kvinthangok váltogatására épülő basszustémával, amit Harris már tucatszor elsütött 1990 óta. Még szerencse, hogy a záró Hell on Earth relatíve változatosabb, dallamvilágában is kissé elüt a standard panelektől, ami megmenti a Senjutsut az unalomba fulladástól.

A lemez első fele viszont kiváló, 100%-os Maiden eszencia lett.  A Smith-nóták szokás szerint a kontrasztot képviselik: a misztikus hangulatú címadó – és albumnyitó – mellett ott az izgalmasan hard rock/country beütésű The Writing on the Wall, és a csodálatos, az egész lemez fölött tündöklő Days of Future Past, aminek elemi erejű vezető riffjét hallva azt is megbocsátjuk, hogy ezt a témát a Pearl Jam már ellőtte a Corduroy-ban. A lassúcska, kvázi-lírai Darkest Hour viszont kakukktojás; nem annyira témagazdag, hogy indokolt lenne a 7 perc fölötti időtartam, ráadásul a Harris-szőnyegbombázás elé került a „második” korong – ha van egyáltalán értelme ilyesmiről beszélni 2021-ben – elejére.

Janick Gers két dalt szállított, és mindkettő abszolút megállja a helyét: a haladós Stratego szép, kerek dallamokat produkál, a bridge-ben egy akkora, klasszikus maiden-galoppal, hogy az embernek könnybe lábad tőle a szeme; a 7 perces Time Machine már inkább a progos vonalat képviseli, tipikusnak mondható akusztikus nyitánnyal, ám a berobbanó verzére két sor után már dúros énekdallam került, ami üdítően elválik a lemez összes többi nótájától.

Minden dalban remek gitárszólókat hallhatunk, ami a Maiden esetében azért is szórakoztató, mert a három zenész játékstílusa és hangzása is eltérő, bár Smith itt is a leginkább egyéni karakter, némileg bluesosabb, eszméletlen vibrátókkal megtámogatott, kötöttebb stílusú játékával és wah-os hangzásával. Dave és Janick puhább, „stratósabb”, gördülékenyebb stílusa jóval közelebb áll egymáshoz, de azért ők is különböznek: Davey több dallammal dolgozik, némileg élesebb sounddal, míg Gers inkább figuratív játékos, kevesebb magassal, és meglepően hangos pengetőhanggal. Mindhármukat élmény hallgatni. Dickinson pedig Dickinson; hiába múlik az idő, ő kissé megkopva talán, de simán hozza magát: az egyik legnagyobb profi ebben a szakmában remek drámai érzékkel, átütő hanggal, jó dallamokkal.

A Senjutsu hangzása elődeihez hasonló módon nem követi az aktuális trendeket. Nem hasonlít az Andy Sneap-fémjelezte, népszerű polírmetálhoz, amivel nincs semmi baj, csak éppen nem illene ide. Ez itt egy puhább, közép- és mélyközép-gazdagabb sound, amire rá lehet sütni, hogy korszerűtlen, de hát nem győzöm hangsúlyozni: ők az Iron Maiden! Ez nyilván szándékosan ilyen, és jó minőségű rendszeren kijön, hogy mindent is hallani lehet a nótákban. A kevesebb talán több lett volna – a Darkest Hour és a Death of the Celts nélkül -, de ez így is teljesen méltó lemez a 21. századi Maidenhez. Annak fog igazán bejönni, aki nem hiányolja az akciónótákat, és nem zavarja, hogy progresszív jelző alatt a csapat a hosszú, meditatív, de már ezerszer elsütött témákkal teli dalok halmozását érti.