Emléktábla avatásra készül az egykori Fekete Lyuk közönségének leghűségesebb része. A kezdeményezés motorja és egyben a projekt fő szervezője Halzer Dorottya. Az a következetesen kitartó és a Fekete Lyuk emlékét állhatatosan ápoló hölgy, akinek 2017-ben még azt is sikerült elérnie, hogy két órára ismét kinyithasson a kultikus alternatív klub egykori helyszínéül szolgáló pincerendszer. Majd Nagy Gyula klubvezetővel az élen beléphessen az egykori kemény mag és átadhassa magát az édes-szomorú nosztalgiának. Sorozatunk első részében egy akkori, archív beszámolót közlünk újra, a szintén Lyuk-veterán Jozé kollégánk tollából. A folytatásban pedig az aktualitásokról fogunk beszámolni.
Utolsó utáni üvöltés, egy napra ismét megnyílt a Fekete Lyuk (2017)
2017. május 5-én, rövid időre ismét megnyitotta kapuit a Black Hole – Alternative Music Centre, vagyis a Fekete Lyuk. Halzer Dorottya, egykori törzsvendég állhatatos szervezésének köszönhetően két órára ismét birtokba vehette a legendás budapesti klub helyiségeit a ’80-as, ’90-es évek underground élcsapatainak zenészgárdája, illetve az egykori törzsközönség. – Jozé korabeli beszámolója a 2017-es „osztálytalálkozóYUKról„! Első megjelenés: passzio.hu
Mottó: „Egy hazug világban fekete báránynak lenni igaz dolog” – Waszlavik „Gazember” László
A zömében negyvenes-ötvenes éveikben járó zenerajongók java része, nagyjából negyedszázada nem léphette át a magyarországi zenei élet egyik bástyájának számító közösségi tér küszöbjeit. Többen a könnyeikkel küszködtek, miközben elindultunk lefelé a fiatalságuk egyik fő helyszínének számító Yuk lépcsőin. Majd leérve azt tapasztalhattuk, hogy az elmúlt évtizedekben vajmi kevés változott a Golgota utcában található falanszter alagsorában. Kicsit át lett festve, felkerült pár új dekoráció, de semmi egyéb. Ugyanott áll, sőt üzemel a színpad, ahogy az italpult és a boxok is változatlan helyükön és formájukban várják az embereket, de még a WC-k is a megszokott helyükön működnek.
Beléptünk, majd a huszonéves berögződés eredményeként, azonnal lerogytam az egykori törzsasztalunkhoz. Kisvártatva a többiek is követtek, úgy ültünk ott, mintha az elmúlt negyedszázadban mi sem történt volna. Majd elindítottam a telefonomról a kellően elborult, odaillő muzsikát, Syd Barrett egyik válogatásalbumát. Hát, mit ne mondjak, sosem hittem volna, hogy 2017-ben – valamiféle csoda folytán – még egyszer megnyílnak az ajtók, hogy még egyszer beengednek minket, és hangulatos Barrett dalok mellett beszélgethetek barátaimmal, a hazai rock-metal élet veteránjaival, a gyakorlatilag változatlan formában megmaradt lyukas törzsasztalunknál, a szó legszorosabb értelmében vett törzshelyemen ülve…
Majd kisvártatva elkezdődött a helyszín bejárása és sorra törtek fel az emlékek. Például az az este, amikor az egyik asztalnál megszületett a megállapodás a Trottel Records és a Leukémia zenekar között, a soron következő negyedik, Közel a fejhajlító-géphez című kazettájuk kiadásáról. Vagy amikor – két koncert közötti átszerelés alatt – a Magyarországon nem kapható Toy Dolls videokazettákat néztünk. Leírhatatlan érzés volt huszonöt év után újra a Lyuk színpadán állni. Bulik tucatjai tódultak elő a fejemben. Pár másodperccel később viszont már azon gondolkodtam, hogy most, százharminc kilós rockerekkel és punkokkal egészen más eredménye lenne gyermekkorunk kedélyes stage diving mókájának, mint akkoriban, üdén és vékonyan, felhőtlenül és felelőtlenül a tömegbe ugrálni…
Nem sokkal később a koncertteremben az egykori klubvezető, a ház népművelője, Nagy Gyula keresgélte kedvenc dalait a telefonján, így ott sem maradt muzsika nélkül az összesereglett kemény mag. Igen jellemző módon nem jöttek el azok a zenészek, akik jól érzékelhetően már annak idején is csak zsákmányként, ugródeszkaként, lehetőségként tekintettek a néhány évig legnépszerűbbnek számító underground helyszínre. Viszont ott voltak azok a művészek és azok a törzsrajongók, akinek nem csak szimplán a szórakozás, vagy a rajongás helyszíne volt a Lyuk, hanem közösségi tér, szinte napközi otthon, ahol származástól és világnézettől függetlenül barátságokat köthettek, ahol eszmét cserélhettek, ahol megoszthatták egymással kedvenc zenéiket, filmélményeiket és olvasmányaikat, ahol elfogadták a szocialista embertípustól különböző kulturális érdeklődésüket, illetve az azokhoz tartozó különféle furcsa, groteszk, néha nevetséges külsőségeket.
Az illusztris társaságban számos amatőr, illetve országos hírnevet szerzett együttes tagja jelen volt. Többek között tiszteletét tette Puskás Büfé Andrea (Sziámi), Jerabek Csaba (F. O. System), Kovács Tamás (ex-Fülig Jimmy és Bandája), Kovásznai Ubi (ex-Colorado), Professzor Schlek (Yellow Spots), Kiskovács (AMD), Barangó (ex-QSS), Jürgen Kaiser (ex-ETA), Jakab Viktor (ex-Undertaking), Preil Tibor (Ideas), Lőrincz Tibike (Stress), mint ahogy sokan mások is.
Persze nem csoda, hogy a jeles eseményre elzarándokolt az érintett művészek és a műértő közönség színe-java, hiszen szinte még napjainkban is igaz, hogy minden valamirevaló előadónak van némi köze a Lyukhoz. A Lyukhoz, ami non-stop kulturális központként üzemelt. Valódi kulturális központként, ami az esténként szokásos koncertek és zenei klubok mellett napközben próbateremként, illetve hangstúdióként is funkcionált. Művészfotók, plakátok és fanzine-ek készültek, valamint a legendás Garázs rádióműsor adásai is nagyrészt ott, a Fekete Lyukban lettek összeállítva.
A Lyuk vezetése, műfaji határoktól függetlenül, szinte minden olyan, a Kádár-rendszerben ellehetetlenített, mesterségesen perifériára szorított előadónak lehetőséget adott, amelyik a többi helyszínről ki lett utálva, ki volt tiltva. Ugyanígy, az akkor induló fiatal tehetségeket is tárt kapukkal várták. Tucatnyi, mára már országos hírű sztárzenekar karrierje indult a Lyukból. Sok mai nagynevű előadóművész adhatta ott – még névtelen amatőrként – első budapesti koncertjeit, készíthette első felvételeit, lemezeit, kazettáit, majd lett befuttatva országos szinten is a Garázsban. Váltottunk pár szót Gyulával arról, hogy ők vajon miért nem jöttek el, miért nem vesznek részt az „osztálytalálkozónkon”, majd röviden arra jutottunk, hogy tisztelet a kivételnek, de mindig vannak olyanok, akik elfelejtik honnan indultak…
A kortárs magyar avantgárd, dark wave, blues, folk, rock, punk, hardcore, metal egykori fellegvárának számító pincében jelenleg A Biblia Szól Egyház működtet nyugdíjas klubot. Ezt több szempontból is jónak és örömtelinek tartom. Egyrészt, mert már régóta vallom, hogy a felesleges szájtépés helyett, inkább azzal kéne foglalkozniuk a hívőknek, amivel a názáreti Jézus Krisztus megbízta követőit. Másrészt mert, bár az akkori irányított sajtó sokkal sötétebb képet festett a klubról, mint amilyen a valóságban volt, kifejezetten sok beszélgetés zajlott a Fekete Lyukban az élet értelméről, a mulandóság, halál és túlvilág kérdéskörében, ahogy a szabadságvágy megélése, az igazságkeresés és sok egyéb hasonló téma mellett konkrét istenkeresés is zajlott a Yuk különféle zegzugaiban.
Nem reprezentatív, de azért sokévnyi átfogó és elég alapos kutatás alapján nyugodtan kijelenthetem, hogy az egykori lyuktársak (zenésztársaim, barátaim) közül kimagaslóan magas az értelmiségi munkakörökben dolgozók (nem az úgynevezett értelmiségiek) és/vagy a valóban megtért, újjászületett keresztények (nem az úgynevezett keresztények) aránya, tehát az abból egyenesen következő önzetlen létforma, a szociális-társadalmi munkások aránya is. Ami nem lehet a véletlen műve. Bár akkoriban az irányított sajtóban kígyót-békát kiáltottak a lyukas fiatalokra, ma már tudjuk, hogy többségükben a nemzet hasznos, kifejezetten hasznos tagjai lettek. Művészek, vállalkozók, vezetők, szakemberek, felnőtt, komoly személyek, sokak példaképei. Ebben a torz világban nyilván nincs, mert nem is lehet mindenkinek papírja arról, amiben zseniális, de azért a tehetség és az erkölcs előbb-utóbb utat tör magának. Ahogy az igazság sem maradhat örökké árnyékban, úgy a sokévnyi mélyenszántó gondolatok sem maradhatnak termés nélkül, úgy a társadalomból – időlegesen – kivonult papírnélküliek tehetsége sem maradhat örökké parlagon…
Harmadrészt pedig azért jó, hogy a jelenlegi felemás zenei felhozatalnak már nem helyszíne a Golgota utca 3. szám alatti ingatlan, mert így, ebben a felhasználási formában lezárt a történet. A Fekete Lyuk torzítatlanul maradhat meg a magyar kultúra egy fontos helyszínének, a múltunk egy szeletének. Hány és hány klasszikus klubot, koncerthelyszínt, kulturális teret építettek már át, bontottak le, miközben a Lyuk kialakítása az eltelt évtizedekben alapvetően változatlan maradt. Az eredeti FMH-ba, a Népstadionba, vagy a Petőfi Csarnokba sajnos már biztosan nem lehet évtizedek múlva emlékestet rendezni… Így viszont már senki sem döntheti be a legendát, biztosan megmarad a Lyuk renoméja. Miközben a közösségi terek továbbra is közösségi térként funkcionálnak. Előadásra most is tökéletesen megfelel a régi színpad, ahogy a rászoruló idősek kiszolgálására is teljesen alkalmas a pult, illetve az évtizedek óta szolgálatot teljesítő padok és asztalok.
A jó értelemben vett alternatív zenei központ ugyanis csak látszólag hasonlított napjaink motoros rock és alternatív rock klubjaira. Egyesek egyenesen a mai koncerthelyszínként üzemelő rock kocsmák előképének, prototípusának tartják a Fekete Lyukat, miközben az – lényegét tekintve – mindenben különbözött, minden tekintetben különb volt azoknál. Nem célom felidézni a Lyuk részletes történetét, de azért az bizton megállapítható, hogy ellentétben a jelenleg is általánosan tapasztalható kalmárszellemmel, a Yukban a kulturális – illetve szociális szempontok felülírták a pult logikáját. Olyanok is rendszeresen kaptak lehetőséget fellépésre, bemutatkozásra, akik egy fő plusz sem hoztak a meglévő törzsgárda mellé. Azok is rendszeresen beléphettek, akiknek már nem volt pénzük fogyasztásra, akik még a belépőt sem tudták megváltani. Mert nem a bevétel, a „kapás” volt a fő szempont, hanem az „adás”, átadás, odaadás, adakozás, befogadás, szolgálat. Ebben sincs érdemi különbség a hőskorszak és napjaink Golgota utcája között.
Mert a Fekete Lyuk nem a sznoboskodás és a züllés helyszíne volt, – némi zenével a háttérben, – hanem a korszak talán legfontosabb kulturális közösségi helye, szellemi műhelyek sokasága, amihez, – a TMC-hez, a Not Club-hoz, vagy a SunClub-hoz hasonlóan, – a nemi erkölcstelenség, az italozás és az ilyen-olyan szer-használat csak mintegy mellékesen kapcsolódott. Vagy még úgy sem. Bármelyik találomra kiválasztott diszkóban (és környéken) több drog fogyott és több verekedés volt egy este alatt, mint a Fekete Lyukban (és környékén) egy hónap alatt. Bár nekünk is megvolt a magunk emblematikus önsorsrontó alakja, a néhai Felesleges Pillangó, de ellentétben a diszkókkal és a rockklubok többségével, a Lyuk nem a féktelen bulizásról és a szándékos önpusztításról szólt. Az ott folyó sokrétű szellemi és kulturális életnek csak mérsékelt kísérőjelensége volt a züllés, mint ami például egy újságírók által, munka és eszmecsere céljából látogatott étteremben, kávézóban, vagy kocsmában tapasztalható.
A Lyuk közönsége akkor is lement volna az adott este a buliba, ha nem tudja ki a fellépő. De egyrészt mindig betéve tudtuk – mert bár még nem volt se facebook, se okostelefon, sőt, többségében még vonalas telefon sem -, viszont tényleg mindenkit érdekelt a program. Rendszerint akkor is lementünk, ha tényleg egy számunkra addig ismeretlen előadó lépett fel, mert A Gyula, vagy Rupaszov (vagy később, a III/III-as Klub korszakban Frédi, vagy Füxi) és a többi szervező neve elegendő garancia volt arra, hogy az esti műsor biztosan érdemes a figyelmünkre.
A Lyukban fellépő előadók java része frisset, újat, egyedit, a korszakra reflektáló aktuálisat alkotott. A klub együtt lélegzett a korszak kultúréletével, sokszor annak úttörőjeként, zászlóvivőjeként létezett. Másokkal ellentétben a lyukas zenekarok között egyenesen cikinek számított egy sikeres produkció lemásolása, a minél gyorsabb befutás és minél könnyebb pénz reményében. A Fekete Lyuk művészei között nem volt divat az sem, hogy a már nevet szerzett csapatok kilépett, kirúgott tagjai leklónozzák egykori együttesüket, és kiárusítást játszanak a korábbi zenekaruk életművéből.
A lyukasok számára ismeretlen volt az a fajta mára teljesen elharapózott sznoboskodás is, hogy sokan ma már csak az ismert, menő előadók miatt emelik fel a feneküket, de még az előzenekart, vagy a többi fellépőt nem tisztelik meg a figyelmükkel, ahogy a főműsor nagy részében is inkább csak szelfizgetnek, meg egymással paroláznak. A Fekete Lyukban nem voltak nylonrockerek. Nem azért mert megszóltuk, vagy kiutáltuk őket, hanem mert nem érezték jól magukat a számukra idegen közegben, és maguktól elszivárogtak.
Nem véletlen, sőt egyenesen beszédes, hogy az egyre belterjesebbé váló hazai zenei újságírás, fotózás, menedzselés, kiadás, szervezés stb. világában – a facebook-eseményben látható sokszáz kamu „ott leszek” jelentkezés kontrasztjaként – végül kik vették a fáradtságot, hogy valóban jelen legyenek. Kik azok, akik az azonnali gyors haszon reménye nélkül, az így-úgy természetes módon, vagy mutyiban kapcsolódó futó produkciók promócióit figyelmen kívül hagyva, csak úgy barátságból, érdekmentesen megjelenjenek. Vannak, akiket már annyira elkapott a gépszíj, hogy Dagobert bácsi módra már csak a dollárjelek pörögnek a szemeik előtt. Miközben mások még mindig szívvel-lélekkel a zenéért dolgoznak.
https://www.facebook.com/events/287949784988069
Ők, utóbbiak voltak, akik már a kultikus helyszín bejárata előtt megilletődve, bepárásodott szemmel üdvözölték egymást. És persze vannak olyanok is, akik a maguk kis netes felületein előadják a szakma nagy öregjét, a nagy szakértőt, de ilyen alkalmakkor nem mernek előkerülni, mert hamar kiderülne, hogy az önjelölt „fontos ember” alig ismer valakit a megjelent zenészseregben, és viszont…
Az egykori lyukasok számára azonban piros betűs ünnep volt ez a nap. Sokáig emlékezetes marad ez a két óra, amikor szinte transzban újraélhettük fiatalságunk, és a magyar zenetörténelem egy-egy fontos pillanatát, az eredeti helyszínen, az eredeti kulisszák között, együtt. Sokan gyermekeiket is magukkal hozták. Akkori, ottani szerelmek gyümölcseit. Érdeklődve néztek körbe a fiatalok, azok a huszonéves fiúk és lányok, akik már oly sokat hallhattak szüleiktől a Fekete Lyukról, de még sosem láthatták a saját szemeikkel.
Valószínűleg a következő ilyen eseményre többségében már megérjük a Fehér Lyuk nyugdíjas klubjának betöltött 50. életévben meghatározott korhatárát, így majd akár saját jogon is lemehetünk a legendás lépcsőkön a kedvenc asztalunk mellé dumálgatni, pár jó szóra, kuglófra és kakaóra. Az Isten áldja meg Nagy Gyulát és a többi lyuktársat!
Jozé, Budapest, 2017. május 6.
Fotók: Balázs Ottó, Halzer Györgyi, Török János Cyr, TTT Nemzeti Rockarchívum
