Itthon idén is nagyon vegyes volt a szórás. Remekművek is születtek, miként rutinból összerántott tisztes iparos-munkák, valamint fércművek is szép számmal érkeztek. Mindezt a kavalkádot pedig csak tovább súlyosbították az olyan tényezők, mint a lemezkiadáshoz és annak érdemi előkészületeihez valójában semennyire sem értő dilettánsok, kiadósdit játszó kártékony kontárkodásai, valamint a zsebben lévő sajtómunkások elfogult túlzásai vagy a gazdi konkurenciájához tartozó művészek totális ignorálása. Ember legyen a talpán, aki december utolsó hetéig minden fontosabb kiadványhoz hozzájutott, majd figyelmesen végig is tudta hallgatni azokat. Végül pedig, de messze nem utolsósorban, ráadásként még annyira el is tudott vonatkoztatni a hazai munkás viszonyainktól, hogy legalább törekedni tudjon az objektív értékelésre.
A jó hír viszont, hogy mindezek dacára nagyon értékes zenék és felvételek is érkeztek. Valamint, hogy a kimagasló hangminőség és a művészi borítók iránti igényt sem sikerült még mindenkiből kiölni. Mikor pedig mindezek találkoznak és az ember úgy tud leülni a hifi elé, kezében egy pompás lemeztasakkal, a másikban egy pohár minőségi borral vagy teával, hogy önmagának sem kell hazudnia, önmagával szemben sem kellett kompromisszumot kötnie, az maga a tömény gyönyör. Mindenesetre mindenkinek fel van adva a lecke. Mert sajnos van olyan hazai kiadó, amelyik hozzá nem értésével inkább csak lehúzza a művészei hanganyagait, minthogy emelne azokon, egyben az alkotók nimbuszán is. Miként van olyan magyar műhely is, amelyik évek óta stabilban hozza a világminőséget, annak is a legtetejét, a csúcsok csúcsát. Ó, mondd, te kit választanál?
1. DJABE: Art In Tone 2LP (3LP+DVD box részeként) / dupla mesterszalag
A 2023-ban megjelent Art In Tone című Djabe album nemcsak, hogy az év- vagy az évtized-, de egyenesen minden idők legjobb nagylemeze. Nagy szavak, de ez esetben teljes mértékben fedik a valóságot. Ugyanis jó zenét sokan játszanak. Jó felvételek is születnek. Aztán, hogy ezekből kinek mi, miért és mennyire tetszik, már ízlés kérdése. De, hogy egy zenekar képes egy professzionális stúdióban négy lemezoldalt élőben, egyszerre és egyben feljátszani, méghozzá úgy, hogy azonnal kiadható legyen, már önmagában is párját ritkítja.
Pedig egy abszolút analóg, direktvágott vinil kiadványhoz ez szükségeltetik. Zéró utómunka, zéró digitális maszatolás, zéró jelvesztés. Csak persze mivel napjaink művészei többnyire már belekényelmesedtek a digitális világ végtelenszámú sávjaiba, a szinte bármilyen hibát kijavítani képes számítógépes tili-toliba, végső esetben pedig a hibás részek újra-feljátszásába, bizony sokaknak jelenthet komoly kihívást egy ilyen felvétel. Nem is igen vállalkoznak rá. Legendás sztorik keringenek az öltözőkben legendás koncertlemezekről, melyek javarésze stúdióban lett újrajátszva, nagy nehezen, sokadik próbálkozásokra, vért izzadva, az üvegfal mindkét oldalán…
Szóval van a Djabe mostani Barabás – Bubenyák – Égerházi – Kaszás – Koós-Hutás felállása, akik kimentek Hollandiába, majd a haarlemi Artone Stúdióban minden különösebb görcsölés nélkül, lazán felrántottak élesben, utómunka lehetősége nélkül négy lemezoldalt. Úgy, hogy az egész projektre, a beszerelésre, a beállásra és a négy oldal felvételére mindösszesen két nap, azaz tizenhat óra állt rendelkezésükre.
Van, ami elsőre(!) is sikerült, de maximum negyedik próbálkozásra mindegyik meglett. Pedig nem csak a játék pontosságára kellett ügyelniük, hanem a tempóra és a szünetekre, beleértve az improvizált részek hosszát is, mert a rézlemez kapacitása véges, nem nehéz túlfutni a rendelkezésre álló időkereten. Továbbá, mivel a direktvágás esetében az arányok sem változtathatók meg utólag, így hát csak menetközben(!) volt lehetőség módosításra, melyet Barabás Tamás hangmérnök basszusgitározás közben(!) abszolvált. Finoman, érzéssel, hogy aztán majd a hallgatás során ne legyen túl zavaró a menet közbeni változtatás. Ilyen körülmények között, nem nagyon lehetett felvétel közben tologatni a potikat, mert az analóg effekteken hallatszik. Így hát csak némi hangerőzés és ki-be kapcsolás volt mindössze. A hangerő- és dinamikai-különbségeket a zenészeknek kellett megoldani, játék közben. Például a mikrofontól való távolsággal, a játék erősségével. Jelentem: sikerült. Ezt is profin megoldották a srácok. Komolyan fel lett adva a lecke másoknak is.
Az Európa legjobb lemezgyárában préselt 45-ös fordulatszámú lemezek egy gyönyörű díszdobozba kerültek, melyet Égerházi Imre csodás festményei díszítenek. A dupla album mellé bónusz LP és extra DVD is jár. Utóbbin megtekinthetjük a különleges kettős lemez születését, illetve meghallgathatjuk annak hanganyagát is, a direktvágással párhuzamosan rögzített mesterszalag digitalizált változatának segítségével.
A műfaj a szokásos jazz-rock világzene fúzió, mely a végére totális prog rockba vált. Mikor is a Steve Hackett által felgitározott rész magnószalagjára játszottak élőben a többiek. A dallista felér egy best of albuméval is, hiszen a fiúk olyan számokat választottak a különleges projekthez, melyeket évek óta játsszanak a koncerteken, így a kompozíciók eléggé kézben voltak ahhoz, hogy a lehető legkevesebb hibával kelljen számolniuk az újrafelvételek alatt. Az élmény pedig nagyjából olyan, mint mikor egy, a kátyús belvárosi utakon lestrapált Volkswagen-ből ül át az ember egy szinte új Bentley-be, majd ad gázt az exkluzív Grand Prix számára lezárt és elkerített, jól karbantartott széles sugárúton.
Ha máshogy nem is, de az életben legalább egyszer érdemes beülni egy High-end audio bemutatóterembe, hogy valójában mit is tud egy ilyen professzionális vinil kiadvány, hogy milyen is a lehető leganalógabb hangélmény. Az a maximum, mely a bécsi Finest Audio Show szakmai közönségét is rabul ejtette, hogy csak vitték át a szomszédos kiállítótermekbe, a csilliárdos hangrendszereiket tesztelni. Legyünk nagyon büszkék a Djabe tagjaira!
2. DJABE: Still Sound Life – Live At The Budapest HIFI Show 2019 LP (3LP+DVD box részeként)
Általában kínosan szoktunk ügyelni arra, hogy egy előadótól lehetőleg ne kerüljön több lemez egy ilyenfajta évösszegző vagy egyéb hasonló toplistába. A kivétel azonban jelen esetben is erősíti a szabályt. Részint mert a Still Sound Life az Art In Tone box bónusz lemezeként jelent meg. Részint pedig, mert a Still Sound Life szintén egy világverő felvétel, egy unikális projekt pompás végterméke.
Történt pedig, hogy a Hiltonban tartott 2019-es budapesti HIFI Show keretében élőben játszott a Djabe. Méghozzá az Audiophyle Szalon által biztosított, a High-End csúcsminőségét jelentő McIntosh monoblokkokat és Sonus Faber hangfalakat tartalmazó csúcsrendszeren. Mivel a 2019-es HIFI Show a Táncolnak a kazlak album Abbey Road Stúdióban készült félsebességes lemezvágással készült audiofil vinil változatának a bemutatójául is szolgált, így hát a Djabe akkori formációja javarészt a Táncolnak a kazlak tételeit adta elő élőben, a napközben többször ismétlődő mini-koncertjeik alkalmával.
Az analóg rögzített 24 sávos felvételek legjobb pillanataiból szerkesztett Still Sound Life album műsora tehát leginkább egy Táncolnak a kazlak lemezbemutató koncertként írható le. A borítóját pedig értelemszerűen egy újabb gyönyörű Égerházi festmény díszíti.
A szintén 45-ön pörgő vinil szintén maga a csoda. Más hangzást nyújt, mint a direktvágott társai, de hasonlóan nagy élmény hallgatni. Ha az előző példánál maradunk, akkor ezúttal nem egy versenyzésre átalakított Bentley, hanem egy sport Aston Martin volánja mögé kerülünk. Mellyel a vadregényes Francia Riviéra meredek szerpentin-ösvényein kanyaroghatunk kedvünkre, a verőfényes jó időben, két csendélet festése közti szabadidőnkben.
Ha ehhez hozzátesszük még, hogy a hazai hálószobakiadók által megrendelt ilyen-olyan vinil-lemezek nem ritkán sajnos már újkorukban is selejtnek, ipari hulladéknak minősülnek, talán még a Macskajaj ócska Trabija sem volna túlzás, ha a piac másik oldalát próbáljuk szemléltetni. Mindenesetre, aki jót akar, szerencsére magyar kiadó, hazai kiadásai között is találhat pompás kivitelű, világszínvonalú hanghordozókat. Melyek között a Still Sound Life lemez is egy abszolút etalonnak számít. Tényleg annyira kimagaslóan jól szól, hogy nem sok értelme volna a digitális kiadásokhoz lebutítani.
3. MANDRAKE MOON: The Missing Pieces – Demos, Rarities, Lost Songs 2008-2022 CD
A maga stílusában az idei harmadik helyezett is messze van olyan jó zeneileg, mint a szintén dobogóra került másik két album. Azonban a hangminőséget illetően semelyik CD sem képes versenybe szállni egy direktvágott vagy egyéb spéci audiofil vinil kiadvánnyal, hát még egy ilyen vegyes forrásokból összeállított archív gyűjtemény. Ennek megfelelően alakult ki a végső sorrend.
A Szász testvérek által alapított és vezetett prog rock csapat előzményei egészen 1996-ig nyúlnak vissza. Ezen a néven azonban csak 2009-ben találkozhatott velük a hazai közönség, miután egy évvel korábban egy londoni útjuk során Mandrake Moon-ra változtatták a zenei projektjük elnevezését. Majd a 2009-es hazai koncertek után majd egy évtizedre át is tették a székhelyüket a ködös Albionba.
Adott tehát egy testvérpár: Szász Dávid és Olivér, művésznevükön Dave Saxon és Oliver Gabriel, akik nemcsak, hogy Pink Floydon nevelkedtek, de a Mandrake Moon mellett pár éve már a Hungarian Pink Floyd Show oszlopos tagjai is. A srácok emellett a Genesis, az ELP, a Collegium Musicum, a Gentle Giant, a Van der Graaf Generator rajongói és úgy általában az egész Canterburyi szcéna: a Caravan, az Egg, a National Health avatott ismerői. Mi más jöhetne ki egy ilyen inspirációkból táplálkozó zenészekből, mint hasonlóan értékes, progresszív, pszichedelikus, elvont és improvizatív muzsika, mely ötletesen ötvözi a rock, a jazz és a klasszikus műfajok hangszereléseit, jellemző hangzásait és kompozíciós elemeit…
A 2023-as Moonhead Prog Rock Fesztiválra időzített ritkaság válogatásuk magánkiadásban látott napvilágot és a limitált mennyiség még azon a hétvégén el is fogyott. Aggodalomra azonban semmi ok, készül az új anyag, illetve a The Missing Pieces című gyűjteményben szereplő archív anyagok is megvannak, teljes hosszúságukban. Így akár az interneten, akár egy későbbi archív boxban, vagy retrospektív sorozatban is könnyen előkerülhetnek még.
A 2023-as CD anyaga elsősorban korai koncertfelvételekből és demókból áll, melyeket kivétel nélkül itthon rögzítettek, működésük hazai időszakaiban, különféle felállásokban. Így elég alapos áttekintést enged a Mandrake Moon eddigi pályafutásába. Kivéve az angliai éveket, mert az ott készült felvételeket egy teljesen különálló kiadvány keretein belül szándékoznak majd megjelentetni. A The Missing Pieces tehát egy intim és fésületlen mementó, afféle bennfentes betekintés a csapat különböző korszakaiba. Melyek közül a Tyukász Botonddal közösen jegyzett olyan korai kompozíciók érződnek a legerősebbeknek, mint például a To Dream (To Mother), a Nightmare, vagy épp a 2008-as névadó. A digipak frontborítóját díszítő csodás festmény pedig az alapítók édesapjának, Szász Endre László Vallone-nak a tehetségét dicséri. Egy gazdagon megáldott család osztja meg velük a kincseit.
Mivel a Mandrake Moon abszolút kívül áll azokon az úgynevezett rockzenei szakmai körökön, melyek a rivalizáláson és széthúzáson kívül csak és kizárólag a saját pecsenyéjük sütögetésére tudnak gondolni, nem igazán jelennek meg az úgymond mérvadó médiumokban. Ami nem is feltétlen baj. A Mandrake Moon nem egy arcoskodó társaság, nem kenyerük a celebeskedés sem. A valódi undergroundban azonban szinte hősöknek számítanak. Okkal, joggal. Hiszen a kompozícióik hasonlóan magas zenészi és zeneszerzői kvalitásokról tanúskodnak, ráadásul a gagyit dettó olyan élből elutasító attitűddel társulnak, mint amit mondjuk a hazai magaskultúra egy másik ékkövének, a Gerots Zoltán fémjelezte Szintézis együttes esetében is megszokhattunk.
(Napjaink rock viszonyaira egy igen jellemző kapcsolódó példa, hogy mikor bő tíz évvel ezelőtt beajánlottam néhány kiadónak a Mandrake Moon egyik akkori koncertfelvételét, akkor volt, aki egyenesen elküldött a fenébe. Más viszont érdeklődött és demót kért, majd miután többhavi megfeszített munka árán meg is kapta a kiadásra kész anyagot dupla CD plusz DVD formában, már gyorsan visszakozott, majd miután kiadás ügyben kapitulált, eltűnt, felszívódott. Azóta sem volt képes egy épkézláb magyarázatra, hogy valójában miért is táncolt ki a projektből. Azt ugye mégsem mondhatta, hogy nem elég nívós az anyag… Miközben pedig még mindig minden szinten ömlik ránk az akusztikai környezetszennyezés. Nemritkán közpénzből, nemritkán dilettánsok által elbírálva. Egy alternatív valóság papírmasé figurái élnek vissza az örökkévalónak gondolt pünkösdi királyságukkal…)
4. STORM THE STUDIO: II CD
A legendás Bedlam egykori tagjai alapította szupergroup elérkezett története második fejezetéhez. Ezúttal már nem csak Binges Zsolti, hanem Csányi Szabi is részt vett a stúdiómunkálatokban, aki az első CD megjelenése után csatlakozott a fiúkhoz. A végeredmény mégsem annyira Black-Out ízű, mint azt várni lehetett volna, mert a kettes STS sokkal inkább a kettes Nomad világával rokon. Magyarán, míg mindkét debütalbum alapvetőn ösztönös, a régebbi ötletekre építkező, a korábbi témákra emlékeztető, szinte zsigerekből kiszakadó dalokkal van tele, addig a második eresztés már jóval kiérleltebb, kimódoltabb, letisztultabb és mondjuk ki, populárisabb nótákat tartalmaz. Tehát miközben a Storm The Studio II hűen követi közvetlen elődje és egyéb elődjei irányvonalát, a végeredmény valahogy mégis jóval egyértelműbb, egyszerűbb, egy irányba mutatóbb.
Persze a Végál.om.. is érvényes párhuzam, mert nincs is annál jobb, mikor a szövegíró Fodi (Fodor Zoltán énekes – a szerkesztő) saját maga adja elő magvas gondolatait. Mivel pedig a rendszerváltás nemzedékének talán legfontosabb költője -a Godlam és a Nomad után- ebben az együttesében is magyarul énekel, jóval rétegezettebben tud fogalmazni, mint a Bedlam szintén zseniális, de angolos időszakában. Szóval Fodi még mindig nagyon képben van és dalról-dalra sziporkázik. Mi több, oly annyira tele vannak a dalok mindenféle klasszikus- és pop-kulturális keresztutalásokkal, hogy akár egy kisebb könyvet is össze lehetne dobni a lehetséges értelmezésekkel. Majd rögtön mellé egy másikat a fiúk Bedlam-es múltját idéző kikacsintások felsorolásával és magyarázataival.
Mivel pedig a frontember abban a speciális helyzetben van, hogy bár évek óta Japánban él, viszont lélekben továbbra is velünk maradt, hát az aktuális eseményekre is képes a megfelelő értelmezéshez szükséges kellő távolságból tekintve reflektálni. A kisebb és nagyobb mutyiktól a lehető legtávolabb alkotva, szabadon reagálni. Persze mondhatjuk, hogy hiába, mert nem tanulunk a jelekből… De közben erősen hiszem azt is, hogy akiknek van füle, azok azért hallják.
Judy (Hankó Zoltán gitáros – a szerkesztő) és Szabi pedig nemcsak, hogy hozzák a kötelezőt, de megint olyan dallamtapadást okoznak a STS II nótái, amihez fentről kapott ajándék szükségeltetik, amire valóban születni kell, tanulni nem lehet. Mindannyiuknak törvénybe kéne foglalni, hogy: életfogytig alkotni, alkotni és alkotni! Egy fokkal normálisabb világban ők és a hozzájuk hasonló ihletett talentumok kapnák a médiafigyelem és az állami támogatások javarészét, nem pedig a pojácák új királya(i). Kérem a következőt!
5. ZÁRTOSZTÁLY: Hazatérek CD
Mindig rejt némi kockázatot, ha egy olyan banda, mely alapvetően a múltidézést, jelen esetben az eddás éveket tűzte a zászlajára, valami újjal jelentkezik, új dalos lemezre vállalkozik. De Csuka és Zserbó (Csillag Endre gitáros és Mirkovics Gábor basszusgitáros – a szerkesztő) rendhagyó párosától valahogy ez is teljesen természetesnek tűnik, hiszen mint bármikor korábban, a Zártosztályban is a saját dalaikat játsszák.
Van ez a két rock and roller csibész, akik már régóta a pályán vannak, időről-időre újra és újra összetalálkoznak és jobbnál-jobb dolgokat alkotnak. Kezdődött mindez az újkori Edda talán legzseniálisabb daltermését közkinccsé tévő 6-os lemezével, majd a részben szintén általuk írt Edda 7 csodás nótáival. Aztán folytatódott az első Kalapács szólólemezzel (mely nem tévesztendő össze a későbbi Kalapács zenekarral) és a Hard együttessel. Majd jött a Zártosztály, ami végül is egyfajta öntribute-ként indult, de hamar kinőtték magukat. Hiszen a mirigyes Sipi (Sipos Péter énekes – a szerkesztő) annyira jól hozta a Pataky-klasszikusokat, hogy idővel a bakancsos korszak tagságának színe-java is megjelent a Zártosztály koncerteken. Immáron dupla cover műsorral és dupla CD-vel gazdagítva a hőskorszakbeli Edda Művek legendáriumát.
Sipi távozása után rövid időre Tóth Attila (Pokolgép) vette át a mikrofont, vele sajnos nem készült hivatalos kiadvány. Majd Schrott Péter (Tűzmadár, Omega Testamentum) következett. Akivel 2019-ben egy sajátdalos, szövegeiben egészen egyedi hangvételű EP született, mely zeneileg a nyolcvanas évek dallamos rockját hozta Endre szólólemezének hangulataival és egy átemelt szerzeményével. 2021-ben ismét egy szólóalbumos nóta került újra felvételre, ezúttal a Csillag Endre Rock Band játszotta el a Csillagok és gyémántok egyik húzódalát, a mikrofonnál Kiss Zolival (Classica, Korál Tribute Band). Ami után már meg sem lepődtem, mikor ő lett a Zártosztály új pacsirtája is.
Az új CD pedig ismét az új dalokról szól. Bandi, mint zeneszerző továbbra is remek formában van. Ráadásul ezúttal ismét a hőskorban érezhetjük magunkat a soft rock legjobb éveit idéző szép kerek nóták hallgatása közben. A végeredmény azonban nem feltétlen csak eddás, hanem például az egykori ZBB soha el nem készült második lemeze is lehetne. Zoli hangja eleve adja magát, de ő ugye eleve sok helyen énekel, ez még kevés volna a párhuzamhoz. Viszont a zenei igényesség is a Holnaptól CD számaival rokon, miként a szintén Zoli tehetségét dicsérő, érdemi mondanivalót rejtő szövegek is hasonlóan magas színvonalúak.
Apropó, szövegek: a százezer szép ígéret révén persze azonnal beugorhat a Griff együttes is, és nem csak a hasonló refrén miatt, hanem mert az Ezer szent ígéret LP-hez hasonlóan a Hazatérek CD daltermése is szintén erősen a nyolcvanas évek melodikus rockjában gyökerezik. Szintén némi deja vu az Álmodj velem, melyben a Heaven And Hell korszakos Black Sabbath és az Iron Maiden No Prayer For The Dying/Fear Of The Dark érájának ízei köszönnek vissza. Aztán, hogy ez szándékos múltidézés vagy csak hasonló témák jutottak a szerzők eszébe, szinte mindegy is. A műfaj szerelmesei komálni fogják.
Az egységesen erős korong talán legjobb tétele a korálos hangulatú Látszat, melyben döbbenetes mélységek tárulnak fel. Egyfajta totális érzelmi lemeztelenedés, mely már kellő életbölcsességgel társul az ilyen szomorú történések feldolgozásához. Nem egy vidám darab, de hát néha sajnos ilyen is tud lenni az élet. Kíváncsian várom a folytatást. Miként azt is, hogy következő albumot is ugyanez a formáció készíti majd el, avagy végre tartósan megszilárdul-e a banda felállása?
6. BRÓDY JÁNOS: Aréna koncert – 2022. november 12. 2CD / BD / DVD
Az akár életműösszegző koncertnek is felfogható 2022-es nagyszerű Aréna előadásra Bródy János az összes szólólemezéről válogatott dalokat, valamint pár Illés-klasszikus is elhangzott. Mégis, e feledhetetlen este a legkevésbé sem tűnt búcsúbulinak, miképp nosztalgiakoncertnek sem. Egy még mindig aktív, komoly mondanivalóval rendelkező művész mutatta be legutolsó, Gáz van babám stúdióalbumának dalait és a még annál is újabb kislemezéről a Mariana-árok című szerzeményét, természetesen az elmaradhatatlan kötelező örökzöldek mellett. Talán csak némi kis Fonográfot hiányolhattak még a kedvenceikkel kapcsolatban betelni képtelen rajongók.
Már a NO coMMent és a Fodo (Födő Sándor dobos, producer, hangszerelő, zenei rendező – a szerkesztő) korszakban is nagyon szerettem, ahogy a koncerteken újra és újra szépen, ízlésesen, mi több, gondosan fel lettek öltöztetve Tini bácsi eredendően egy szál gitáros dalai. De mióta Kirschner Péter a héttagú (gitár, billentyű, hegedű, tangóharmonika, basszusgitár, dob, perkák és vokálok) kísérőzenekar főmérnöke, számomra szó szerint kinyíltak a kompozíciók, az ezerszer hallott klasszikus szerzeményekkel az élen. Az előadás nagy előnye, hogy a zenélés egy pillanatra sem válik öncélúvá, tolakodóvá vagy magamutogatóvá. Hanem a hangszerelés és az előadásmód minden esetben alázatosan aláveti magát annak, amit a számok megkívánnak. Pontosan ezt a fajta megközelítést, arányokat, összhangzást, szolid eleganciát kedvelem az ilyenfajta, Bob Dylan munkásságával rokon szerzői, előadói, daltulajdonosi műfajban, mint amit az utóbbi évek zenekaros Bródy koncertjein tapasztalhatunk. Mert a színes, de visszafogott hangszerelés felerősíti a kompozíciók igencsak szerethető jellegzetességeit, mértékkel és ízléssel fűszerezi a hangképet, miközben mégis megőrzi a dalok intimitását.
János hangja, karizmája, előadásmódja és szövegírói tehetsége még mindig a régi. Így aki eddig szerette őt, ezután sem lehet oka panaszra. Aki viszont nem, talán épp ennek a professzionálisan fényképezett, mívesen hangszerelt, kifejezetten jól szóló koncertfilm vagy élő album hatására érezhet rá annak a varázsára, miért is övezi Bródyt évtizedek óta kitartóan a közönség kiapadhatatlan szeretete. Mert, akit nem hatnak meg az olyan dalba oltott történetek, bármelyikünktől származható kollektív élmények, mint amiket belefogalmazott a Filléres emlékeim, a Földvár felé félúton, az Édes életünk, a Te itt leszel majd mellettem, a Hová tűntek azok az évek, vagy a Mit tehetnék érted soraiba, annak nincs szíve. De még az utóbbi évek nagy port felverő szövegeivel kapcsolatban is bárki könnyen elismerheti, még a Mariana-árok másik oldalán állók is, hogy Bródy János zseniálisan fogalmazza meg rendszerkritikus gondolatait. Akárcsak, mint ötvenöt éve. Talán egyikünknek sem ártana néha újraolvasni az olyan alapműveket, mint József Attila Érted haragszom én, nem ellened verse. Mert hinni kell, hogy eljön majd a végső számadás / Halott szíveknek feltámadás…
Vagy, miként a műsorban központi szerepet kapott Tűz van, babám! parafrázisban fogalmaz, az egyik rendszerben sem elfogadható, hogy „aki nem lopott, az nem nyert”. De például arra is őszintén kíváncsi volnék, hogy vajon hányan ismerték korábban a nevét, illetve hányan olvastak utána a dalszöveg hatására az Ezek ugyanazok dalban megidézett Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyjev, a neves orosz közgazdász és konjunktúrakutató tragikus életútjának?
Vajon hányan gondolkodtak már el Kondratyjev méltatlan félreállításáról és szomorú végéről, jogtalan kivégzéséről? Szeretném hinni, hogy sokan. Mert műveltségre, kíváncsiságra és a gondolatébresztő művek által felkeltett aktivitásra mindannyiunknak nagy szüksége van. Miként a dolgok, közte a saját dolgaink időnkénti megkérdőjelezésére, átgondolására, újraértékelésére is. Talán utóbbira volna a legnagyobb szüksége ennek a világnézetileg végletesen kétfelé szakadt kis ország polgárainak, oldalaktól függetlenül. Mert, ha alaposan végiggondoljuk, valójában sokkal több van, ami összeköt, mint ami elválaszt.
A 2022-es arénásnak, mint minden egyes Bródy koncertnek megvolt a maga íve, érdeklődést felkeltő bevezetővel, vidámabb és szomorúbb percekkel, gyorsabb és lassabb tételekkel, a dalszöveghez hasonlóan szellemes, áthallásos konferálásokkal, az életműre finoman utaló, kedves utcakép háttérbe vetítésével. Egy szép kerek gondolati ív, mely elindult valahonnan és a végére célba is ért. Amiből persze mindenki annyit érzékelt, amennyire venni tudta az adást. Kifejezetten sok Bródy koncerten voltam már az elmúlt évtizedekben, még többet hallottam az előterekből fülelve, de ez valóban egy párját ritkítóan jó előadás volt. Jó, hogy felvételre került.
A közel tökéletes kiadványcsalád esetében összesen csak két hiányosság juthat eszünkbe. Egyrészt, hogy ez a koncert megérne egy professzionális vinil kiadást. Másrészt, hogy egy ilyen kaliberű, kifejezetten jó képpel és jó hanggal felvértezett, minőségi Blu-ray esetében nem ártott volna némi kis extra. Mondjuk az Aréna produkció léptékeit bemutató kis werkfilmmel, színfalak mögötti snittekkel, vagy a kapcsolódó klipek HD verzióival megtámogatva, megkoronázva a koncertfilmet tartalmazó kiadványt.
7. VÖRÖS ISTVÁN: Hallgass, ha jót akarsz! – A legjobb Vörös István dalok 8. CD
Réges-rég szimpatizálok Vörös Pisti dolgaival. Nem csak a kulturális alapvetésnek számító klasszikus Prognózis nótákat szeretem, hanem a Piknik Club LP és a szólólemezek színes és érdekes daltermését is. A kilencvenes években Vörös István és a Prognózis néven működő formációk pedig életre szóló koncertélményekkel gazdagítottak. Talán a legérzékenyebb korszakomban találtak telibe a jól megfogalmazott, kellő komolysággal, de ugyanannyi játékossággal, iróniával és öniróniával előadott dalaikkal, műsoraikkal.
Majd jött a végleges szólókorszak, az egyre inkább letisztult, az évtizedek alatt kiérlelt egyedi megszólalásmóddal, az egyszerűen nagyszerű szövegvilággal és a nem kevésé zseniálisan tömörítő, lényegre törő „Kultrock” szlogennel, címkével. Pisti már nagyon régóta a saját útját járja, melyen nem csak művészi értelemben függetlenítette magát napjaink káros tendenciáitól, de a szervezés és kiadványok tekintetében is bátran a saját kezébe vette a sorsát.
A 2012-ben indult Hallgass, ha jót akarsz! sorozat több szempontból is példaértékű. Először is, mert Vörös István már nagyon régóta nem bajlódik a problémás emberekkel, nem küzd a múlt sötét árnyaival, hanem békésen megy a maga útján. Így például az egykori kiadókkal, jogtulajdonosokkal és zenekari tagokkal való felesleges küzdelem és alkudozás helyett inkább szép sorban újra felvette a dalait. Amivel egy csapásra elmúlt a licenceléssekkel, engedélyeztetésekkel, hasonlókkal kapcsolatos folyamatos stresszhelyzet. Részben az ilyesmi alapos rendrakás és tartós függetlenedés is a hosszú és boldog élet titka. Másodszor, mert így a rajongók, nem csak, hogy két vagy három verzióban is meghallgathatják a csodás dalokat, de egyben naprakész is marad a Vörös István produkció. Mert Pisti kitartóan és módszeresen építkezik. Hát akkor és azt a változatot is elérhetővé teszi, ami az adott turnén, korszakban épp aktuális. Ezzel pedig mindenki nyer.
Harmadszor pedig, mivel ezek az életmű összegző albumok a szólólemezekhez hasonlóan szerzői magánkiadások, így a jelenlegi digitális világban sem teszi ki magát és örököseit az esetleges kiadói visszaéléseknek, visszatartásoknak, egyéb elszámolásbéli vagy jogi szélhámoskodásoknak. (Ha esetleg még a fizikai terjesztéssel kapcsolatban is beütne egy hasonlóan jó ötlet – egy, a webáruházakon túlmutató, teljesen önálló és önellátó konstrukció bevezetésére, a jelenlegi megkövült struktúrák megkerülésére-, akkor elmondhatjuk, hogy Vörös István végképp feltalálta a spanyolviaszt. De már így is sokszorosan rocktörténelmet írt. Komolyan veendő példakép, szerzőként, előadóként, és persze „szakmabeliként”, a saját dalait kitűnően menedzselő üzletemberként is.) Lám-lám, így is lehet.
Pisti dalait sokan hajlamosak lesajnálni, pedig a rock ezen válfajában kifejezetten erény, ha valami közérthető, ha valami jó értelemben vett populáris, ha valamihez könnyen és sokan tudnak csatlakozni. Jó refrént és fogós dallamokat írni pedig nem is olyan könnyű dolog, főleg nem ilyen mennyiségben. Ráadásként a koncerteken uralkodó őszinte, magával ragadó hangulat már legalább a harmadik nemzedéket tölti fel pozitív energiákkal, együtt- és együvé-tartozás érzéssel. A Hallgass, ha jót akarsz! sorozat idei, 8. része kifejezetten erősre sikeredett. Kiváló nóták sorakoznak egymás után, felfrissített izgalmas verziókban. Komoly öröm újra és újra végighallgatni.
Nyilván sok új érdeklődőt fog bevonzani a Révész Sándorral közös friss duett, a Veszteség-Reménység is. Ami nemcsak, hogy nem baj, de kifejezetten jó, hogy Piramis-rajongók ezrei számára nyújt újabb esélyt, hogy elmerüljenek Vörös István emberközeli és emberséges művészetében. A pozitív visszajelzések özönével találkozva pedig talán még Sándor is kedvet kap egy újabb szólólemezhez. Akár egy új szerzeményekből álló CD-hez, akár egy hasonló remake projekthez.
8. HOBO: Rádió CD
Az új Hobo albumon hallható zenében semmi újdonság nincs. Blues sémák, rock riffek és persze a megénekelt témákhoz illeszkedő szokásos műfaji kavalkád. Jó zenék, jó zenészek, jó hangszerelések. A szerző is pont úgy dörmög, mint sok-sok éve. Ezért ilyen szemszögből nézve az Úr 2023. esztendejében érkezett Hobo Rádió is csak egy újabb CD a sorban. Viszont maga a koncepció nemcsak, hogy zseniális, de nagyon jól sikerült kivitelezni is.
Maga a Hobo Rádió, mely nyilván csak egy keret, igen jól fogja össze a múltbéli dolgok hobósan gunyoros, szarkasztikus megéneklését. Pedig csak párszavas, szándékoltan ripacskodó, tömör bevezetők, átvezetők. Mégis, gyakorlatilag az összes telitalálat. DJ Hobo szösszenetei kitűnően vezetik fel az utánuk következő magvas gondolatokat. Míg a jelenre már jobban reflektáló, DJ-mentes második blokk szintúgy tűpontos leírása napjaink viszontagságainak. Aktuális, szellemes, egyben figyelmeztet is, hogy ez így biztosan nem mehet tovább, valaminek történnie kell. Mert a világ többi szeglete után már a rock and rollt is annyira elöntötte a hazugság, miként a közélet és a közösségi lét minden egyéb szegmenségét is elviselhetetlenné züllesztette az alávalóság.
Az új korong összességét tekintve amolyan Férfibánat a köbön, ami ráadásul egy Másik Magyarország 2.0 érzetet is kelt. Magyarán Hobo új albuma ismét bártan szembe mer nézni a realitásokkal, közte önnön gyengeségeivel és fájdalmaival is. De letargia helyett inkább a hűség és szeretet zászlaját lengeti, majd a zenében még mindig nagy-nagy örömét lelő művész egy életigenlő fináléval integet viszlátot. Kíváncsian várom, Földes László vajon legközebb miként és hova kalauzol minket, mert mindig érdekfeszítő, amit és ahogyan láttat. Értünk, rólunk, mindannyiunkról énekel. Hálásak lehetünk, hogy még mindig ennyire aktívan alkot.
9. P. MOBIL: 50 – Aréna 2023. április 30. 2CD / BD / DVD
Még mindig élénken él bennem az élmény, mikor 2008. május 1-én Érdre zarándokoltunk a P. Mobil 35 koncertre. Egy szinte ismeretlen fiatal énekes állt a Mobil frontján, de akkor is ott volt a helyünk. Kifejezetten hülye idő is volt, előbb csak csepegett, majd a jubileumi buli beindulása közben komolyabban is rákezdett az eső. Mégsem tágított a mobilos kemény mag. Inkább áztunk, fáztunk. Inkább a dalok szüneteiben is békésen elviseltük a bódék-, sátrak alá menekült egyéb rockrajongók, a Vikidál- és Tunyó-éra elkötelezettjeinek a fikázását, de a legeslegvégéig kitartottunk. Mobilosnak lenni akkor is életforma volt, miként most is az. A mi fajtánk nehéz időkben sem vonja vissza a voksát. Leköpve, lenézve, kiröhögve, megcsalva, megcsalatva, megalázva is kitart a választottjai mellett.
Azóta eltelt másfél évtized és szerencsére mára már Baranyi Lacika is elfogadottá vált. Mi több, ő az énekes, aki az eddigi leghosszabb időt töltötte a P. Mobil együttesben. A csapat azóta már többszörösen kicserélődött, a zenekar táján is voltak rosszabb idők, miként jobb periódusok is. Lacika viszont maradt, betanult és helytállt. Azóta is alázatosan kiszolgálja Schuster Lóránt ideáit, követi útmutatásait. És Sárvári Vilivel, valamint mindenkori társaikkal rendre megjelenítik a P. Mobil szellemiséget képviselő sajátos rock esztétikát kishazánk és a határon túli területek kisebb-nagyobb színpadain. Lóri mindig jól „idomította be” az újonnan érkezőket. Mert a szűrője tűpontos abban a tekintetben, hogy mi az, ami zeneileg tetszeni fog a közönségnek és mi az, ami nem.
A P. Mobil egy intézmény, egy lassan önálló entitással rendelkező művészeti brand, mely az idő előrehaladtával egyre inkább eltávolodik az egykori tagjai, szerzői klasszikusnak tartott éráitól. Miközben a klasszikussá nemesedett örökzöld dalaik esetében is egyre kevésbé számít, hogy éppen ki adja elő azokat. Választék van bőven. Hiszen, mikor szintén tizenöt évvel ezelőtt, az érdi koncertet követő nyáron végeztem egy komolyabb kárpát-medencei kutatást, már akkor is jóval több, mint négyszáz együttes adott elő részben vagy teljes egészében P. Mobil nótákat, elsősorban Bencsik és Losó szerzeményeket. Mára ez a szám már biztosan messze túl van a félezren.
Ami jó hír, hogy a jelenleg épp aktuális Baranyi – Gulyás – Sárvári – Schuster – Szabó – Tarnai P. Mobil felállás jól adja elő a Mobil repertoárt. Ami egyből ellensúlyozza is a kerek jubileum furcsaságát, hogy egyetlen korábbi tag nem volt jelen az 50 éves évfordulót ünneplő arénás nagykoncerten. Persze az is kérdéses, hogy lehet-e ezt a felvételt egyáltalán nagykoncertnek hívni, hiszen nem csak a vendégek hiánya, hanem az országos turné előadásaihoz képest szinte változatlan örökzöldekre épülő setlist és a vizuális körítés erősen minimalista megközelítése is erősen idézőjelbe teszi a kiemelt arénakoncertek szokásos titulusait. Mert ami egy szolid daltulajdonos előadóművész intim, szerény előadásain erény, az egy robosztus kiállású, a vasat is kettéharapó, masszív hard rock produkciónál már nem biztos, hogy elegendő. Értem én persze, hogy a zene a lényeg. De azért egy ekkora hodályt is illik tudni belakni. Persze elsősorban ez is ízlés kérdése, de azért furcsa ez a kettősség.
Ugyanide tartozik maga az úgynevezett jubileumi műsor szerkesztése is. Melyben van egy intro, egy basszusszóló és egy felvételről bejátszott régi dal, kvázi outro. Aztán egy Chuck Berry, egy P. Box, egy Tunyogi Band és egy Ismerős Arcok feldolgozás. Továbbá a már megszokott Deep Purple és Rainbow betétek és némi kis nyúlfarknyi megemlékezés a már eltávozott omegás fiúkról. Eddig rendben volna. Tunyogi Berni hozta a szokásos formáját. Závodi Janó meghívása pedig kifejezetten jól sült el.
Viszont a fennmaradó 22 saját szerzeményből tizenhárom született a Bencsik éra hét esztendeje alatt. Ami azért erős aránytévesztésnek tűnik. Persze úgy még szintén abszolút érthető volna, ha a többi korszak is a maga súlyának megfejelően lett volna megjelenítve. Hiszen az a bizonyos aranykor alapozta meg az összes többi Mobil éra sikereit. De a Zeffer korszak 5+3 évéből már csak négy dal hangzott el. Persze mindenki jól tudja, hogy az Asszonyt akarok a lemezre új zenét is kapott a felfrissített szöveg mellé. Legyen még egy fél! Ami együttesen a felvételről bejátszott outroval együtt is csak öt (és fél) szerzemény. Aztán a Póka Mobil tizenkét évéből csak kettő hangzott el, de egyik sem Rudános. Az eszmei mondanivalót sűrítő Móóóbil ráadásul lemaradt a tracklistáról. Vajon miért? A Szebelédi-korszak tíz évéből szintén csak kettőt adtak elő, stúdióalbumokként egyet. Míg a Zsolti távozása utáni évekből pedig mindösszesen csak egy(!) nóta hangzott el, az is még az előző formáció alatt született. Ki érti ezt? Ki érti ezt?
Értsd: az első negyedszázadból tizenhetet, a másodikból ötöt játszott el a jelenlegi felállás. Vagy ugyanez másként: az első tíz évből tizenhatot, a többi negyvenből viszont csak hatot adtak elő. Ez így együttesen inkább tűnik egy tribute együttes programjának, egynek az ötszázból, mint egy 50 éves rocklegenda kivételes életművének reprezentatív bemutatásának. Egy újabb furcsaság, amit persze nyilván mindenki maga értékel majd, de azért a Tunyó utáni negyedszázad ilyen fokú negligálása több kérdőjelet is felvethet.
Apropó intro, a Lakodalom van a mi utcánkban eredetileg a 2019-es Aranylakodalom műsor bevezetője volt, amiből aztán azóta sem készült koncertkiadvány, miként a sokszorosan beígért új stúdiólemez sem érkezett még meg. Akkor ugye a Gesarol név felvételének az 50. évfordulója, aranylakodalma volt az ünnepi kör apropója, csak még jóval több újkori dallal (Szívpörkölt, Visszajövök, Most is azt érzem, Fegyvert veszek, A zenekar játszott, Nyomjad papa stb.) emlékeztek meg a félszázados munkásságukról. Majd most, a P. Mobil-ra való újabb névváltoztatás ötvenedik évfordulóján is ezt a lakodalmast használták bevezetőként, de már szinte totális „vissza a múltba” jellegű, erőteljes retro programmal, Miközben a Nyugodjál meg címmel behirdetett új album idén sem készült el. Luca széke szindróma és ismét a kérdőjelek sora. De Lórit ismerve, kár a gőzért. Majd lesz, ahogy lesz. Aztán az és úgy lesz a jó, ami végül nagy nehezen megvalósul, míg az ígérgető verseny idővel elfelejtődik.
Sosem értettem, hogy miért kell a színpadon kamuzni. Egy sánta kutya a reflektorfényben még kiszolgáltatottabb… De, hogy miért kell az olyan blődségeket még a koncertkiadványokra is rászerkeszteni, mint mondjuk, hogy „nyolc évvel az István, a király előtt készültünk el a Honfoglalással”, örök rejtély… 1975-ben a Honfoglalás-nak még csak a váza sem volt meg. Cserháti Pityi a Loydban és a Sztárban játszott, Hobo pedig a Korálnak írt szövegeket.
A bel- és külcsínt illetően alapvetően rendben volna a történet. Szép és tartalmas booklet, melyet persze az 50 év súlya meg is kíván egy ilyen összegzéskor. A néhai Goletz Gézáról szóló booklet-oldal pedig különösen méltányolandó. Kevés olyan megbízható, egyenes, tisztaszívű ember van a rockszakmában, a mindenkori mobilos gépházat is beleértve, mint amilyen az áldott emlékű Géza volt. Talán nem is véletlen, hogy pont neki adatott meg, hogy szó szerint a színpadon fejezze be földi pályafutását.
Viszont ami már a plakátokon is zavaró volt, ebben a mennyiségben pedig egyenesen groteszk, hogy az összes felületen, még a korongokon is hibás helyesírással és szabálytalan tipográfiával szerepel a zenekarnév. Méghozzá amolyan jól van az úgy jelleggel: „P .MOBIL” formában. Ahol az a bizonyos pont valamiért a Perpetuum rövidítése helyett az M elé ragad, a szükséges szóközzel mit sem törődve. (Miközben a filmet nézve, a főcímben viszont nyelvtanilag helyesen szerepel a zenekarnév.) A plakátokat látva többen is jelezték az értetlenségüket, de persze csak az öltözőkben, egymás közt, Lóri bácsinak már senki sem mert szólni. Ki tudja miért, de senki sem szereti, ha „büdös gyökérnek” hívják a háta mögött, hát még a szuperérzékeny művészek, egykori társak, zenésztársak… Amennyiben ez csak simán slendriánság, az is gáz, mert egy ilyen kaliberű produkció ledobja magáról az igénytelenséget. Viszont, ha szándékos, talán még nagyobb a baj, mert negyven év után már nagyon nem ésszerű egy bejáratott sikerbrandet vizuálisan megbolygatni. Különösen nem egy addig pontosan használt rövidítést magyartalan formára váltani. Ez nem New York alsó, ahol bármilyen ütődött szleng vagy nyelvhelyességi hiba belefér, hanem a magyarság egyik legfontosabb kulturális alapköve, gyakran idézett igazodási pontja és a Bencsik-hagyaték talán legértékesebb zenei részének máig élő öröksége. Márpedig ő mindig, mindenhol szabályosan és helyesen: „P. Mobil” (nagypé, pont, szóköz, nagyem) formában használta az együttese nevét. Mert a magyar így rövidít. Akkor is, ha jövevényszavakról van szó.
A lényeg azonban mindig a zenén van, abba pedig nem igazán lehet belekötni. A P. Mobil 50 „kiskoncerten” rendesen odacsaptak a fiúk. Mert az igazi Mobil jól, valóban jól játssza az elődeik által írt dalokat. Már a koncertfilmen is átjön a hangulat, a gesztusok és a mobilosok által gerjesztett általános jókedv. De igazán nagyot a dupla CD-n üt az anyag, ahol az arénás képek alapján nem ugrik be automatikusan mások aréna-koncerjeinek az ilyen-olyan látványossága, hanem csak a Schuster Lóri által megtestesített mobilos szellemiség süt át, de az kőkeményen. Többnyire persze Bencsik Samu, Losó Laci, és Kékesi Bajnok szerezte elévülhetetlen zenék hangulatos előadása közben. De hát ez jóval inkább egy retró koncert volt, mint reprezentatív, így kell szeretni! Borítékolhatóan gyakori hallgatnivaló lesz a lejátszókban. Furcsa, hogy pont ebből nem készült vinil verzió. Mert a P. Mobil márkanévvel eleve bármit el lehet adni, ez a felvétel ráadásul még kifejezetten jó is. Értő kezekbe kerülve csodákat lehetne kihozni belőle.
A P. Mobil 50 arénakoncertet archiváló kiadványok összességében felemás érzéseket kelthetnek az emberben. Sok minden van, ami furcsa, ami kérdőjeles, ami zavaró lehet. Akár még azt is megkockáztatva, hogy ráadásként még Lóri bácsi is megorrol a kritikusabb gondolatokért. Viszont, ha elvonatkoztatunk az 50 évtől, a magyartalan központozástól és a hasonlóktól, csak a zenét hallgatva, minden kétely eltűnik. Mert bizony Bencsik Sándor és a többi jeles szerző klasszikusai ugyanúgy harapnak, mint régen, és pontosan szólalnak meg, ahogy az a rock and roll nagykönyvében írva vagyon.
10. LACZIK FECÓ: VirtusCircus CD
Laczik Fecó, az Akcióegység, az Atrium Jazz Rock és a Schizoid egykori-, valamint a Beatrice jelenleg is aktív basszusgitárosa sztárparádénak is beillő névsorral készítette el első szólólemezét, mely műfajilag meglehetősen eklektikusra sikeredett, mégis mindvégig hamisítatlanul Fecó marad. Így bár a komplett Beatricén túl a teljesség igénye nélkül hallható még az albumon Dandó Zolika, Lukács Peta, Schmiedl Tamás, Toncsi Cox vagy Bánfalvi Sanyi is. A VirtusCircus mégsem egy nagy nevekkel zsonglőrködő szélhámoskodás, ahol a dalok, a kreativitás és a mondanivaló hiányát a fejlett marketing feladata és a házi szerzők szervilizmusa hivatott elfedni, hanem egy organikusan összeállt életképes program jelen állapotának a lenyomata.
A tízszámos albumon egyaránt hallhatók groove-os, metalos, menetelős, zakatolós dzsidzsi muzsikák, miként a nyolcvanas évek újhullámában gyökerező érzékeny finomságok, valamint természetesen hardcore és klasszikus punk, oi, régisulis crossover is. Továbbá két korábbi Beatrice dal friss változata is helyet kapott a CD-n. Ráadásul nem bónuszként, hanem középen, a törzsanyag részeként. Utóbbi páros kapcsán sokadszorra is elfilóztam azon, hogy vajon miért nem készült el, legalább az MVM Dome nagykoncertre az új Ricse stúdióalbum. Bőven itt volna már az ideje a 2011-es Vidámság és Rock & Roll utódjaként valami friss anyagnak, a jobb-rosszabb újrakiadások, a felemásra sikeredett archív- és koncertlemezek özöne után. Mert, mint a mellékelt ábra mutatja: ötlet, anyag, mondanivaló, kreatív energia bőven volna hozzá házon belül is. Mi több, nem is került fel Fecó minden dala a VirtusCircus CD-re, bőven maradt még muníció a tarsolyában.
Mindenesetre ez nem Ricse, hanem egy Laczik Fecó album. Ami amellett, hogy markánsan hozza a főhős stílusjegyeit és művészi preferenciáit, erőteljes egységet is alkot, önálló arculattal bír. Mindehhez persze illik ismerni és egyben valamennyire érteni is a punk-rock forradalom utáni bő tíz esztendő zenei és eszmei áramlatait, mint az egykori undergroundból fősodorba váltó stílusokat összefoglaló gondolatiságot. Mely nemcsak, hogy ihletőjévé, de egyben egy komplett nemzedék fő kulturális referenciájává, kapcsolódási és igazodási pontjává is vált.
A saját hang másik letéteményese a Magor szövegírója, Galli Kriszta, aki a VirtusCircus szövegek többségét is jegyzi. Döbbenetes hallani, hogy mennyire betalált Fecó világába, pedig nem olyan régi az ismertség, ami alapján a maga természetes módján felhalmozódhatott és össze is csiszolódhatott volna az a sok évtizednyi azonos élményanyag, ami egy ilyen ezeréves örökbarátságot feltételező művészi kapcsolatot feltételezne. Mégis, Kriszta nagyon precízen rátapintott, miről is van itt szó. Komoly talentum birtokosa, a későbbiekben is érdemes odafigyelni a munkáira.
Összegezve, miközben sóvárogva várjuk az új Beatrice albumot, a VirtusCircus utódját is érdemes volna minél hamarabb elkészíteni, mert egy olyan ütőképes szerzőpáros alakult ki, melynek bőven van létjogosultsága, borítékolhatóan bőséges mondanivalója is.
Mivel Laczik Fecó bemutatkozó anyaga nem csak zeneileg dögös és dinamikus, hanem a megszólalását tekintve is rendesen harap, mindeközben érdemes volna még egy, a high-end piacot is megcélzó audiofil vinil kiadáson is elgondolkodni. Komoly lejátszóban is teszteltem a CD-t, a hangos rockzenét kifejezetten kedvelő rendszeren megszólaltatva és nem vérzett el. Pedig a hazai kiadványok 95%-át maximum másfél dalig szokta tolerálni a tulaj, aztán sírva könyörög, hogy inkább rakjunk be bármit, akármit, ami nincs agyonkompresszálva, majd tökig feltekerve, majd túlvezérelve.
Szóval, kedves Fecó, ha költenél és van rá költség, akkor ezt az anyagot tényleg érdemes volna már az előkészítés szintjén is profikra bízni, majd mondjuk az Abbey Roadon vágatni és Európa legjobb üzemében préselni. Épp elég felesleges műanyag szemét keletkezik hétről-hétre, köszönhetően a hozzá nem értésről ordító, már a kiszállításkor is hajlott, dinamikátlan, torz hangzású korongoknak, melyek már újkorukban is technológiai selejtnek minősülnek. Olyan jó volna, ha nem csak a jó dalok, hanem a csúcsminőségű hanghordozók száma is gyarapodna néhanapján kishazánkban.
+1 HITROCK: A véncsavargó… ’98 + A vén csavargók II. CD+DVD
Idén is sok archív anyag jelent meg idehaza, véleményes tartalommal, vegyes minőségben. Mindenki kedvére választhat…
A véncsavargó… ’98 25 éves jubileumi kiadása nem csak azért emelkedik ki a 2023-as felhozatalból, mert a néhai Tánci és Puttony (Tihanyi Gábor gitáros és Tóháty László énekes – a szerkesztő) egyaránt nagyon megérdemelte már, hogy folytatódjon a sokáig mostohaként mellőzött művészi hagyatékuk érdemi rendbetétele. De azért is, mert Füxi (Füchsel Tibor billentyűs, hangmérnök – a szerkesztő) csodát tett a patinás hangfelvétellel.
Bizony-bizony, így, ilyen dinamikával és ilyen térrel kell megszólalnia egy klasszikus hard rock anyagnak. Nem pedig futószalagmunkában, gyorsba’ és okosba’ letudva, a hangerőt tökig felcsavarva, oszt jól van az úgy. A véncsavargó… ’98 bármilyen rendszeren stabilan hozza azt, amit a CD formátumból ki lehet hozni. Minden egyes trackről ordít a törődés, a dalfolyamot hallgatva végig komolyan érződik a befektetett munka. Egy újabb etalon született. Füxi még mindig meg tud lepni minket, pedig már a Stress Kísértetkastély albumának 25 éves jubileumi újrakiadásánál is úgy tűnt, hogy ennél jobbat ebben a műfajban nem lehet varázsolni. Aztán, íme mégis. (És nem, nem azért dicsérem, mert a későbbi kiadványt én produceltem, hanem pont, hogy azért álltam a projekt mögé, mert már a munkálatok közbeni félkész változatok is annyira nagyon tetszettek.)
