Kocsi Miki, a Nautilus, az Ambo, az Energia, a Nevada, az I. F. Company, Cserháti Zsuzsa, Korda György, Máté Péter, Delhusa Gjon és számos egyéb előadó egykori gitárosa, jelenleg a Moonflower tagja, nagy idők nagy tanúja. A kezdetektől fogva benne van hazai a beat- és rockéletben. Ráadásul nemcsak muzsikusként, hanem hangszer-készítőként is alaposan letette a névjegyét. Az általa készített gitárokról ódákat zengenek a zenészek, mi több, még Ritchie Blackmore is elismeréssel nyilatkozott a munkájáról.
A sorozat harmadik részében az első Nevada korszakot vettük át Cserháti Zsuzsával és a Gúnyával. Illetve az egyik Miki által készített Gibson-másolat kalandos útját is felelevenítettük, Menyustól Slamóig.
Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Fekete Gyula beajánlott a Nevadába.
Az Energiával játszottuk a sokadik bulinkat, egy disznószagú helyen, Nagytétényben. Lement a négy menet, a végén felkapcsolják a világítást és látom, hogy a közönség között ott van Kertész László “Kabóca”, meg Tarján Pali, aki már akkor is hatalmas hangú énekes volt, később pedig operaénekes lett. Korábban sokszor láttam Palit az M7-essel fellépni az Ikarus-ban. ABBA-t énekelt, ugyanabban a hangnemben, mint a csajok. Kihűlt a szám, úgy tátottam. Nem hittem el, hogy így is lehet énekelni. Az M7-es egy baromi jó csapat volt. Szóval a nagytétényi buli végén ott állt Tarján a színpad előtt, majd felszólt, hogy jól van, szedd le a cuccodat, majd hazaviszünk és útközben dumálunk. Akkor már tudtam, hogy onnantól változik az élet. Haza is vittek, kiraktak, majd felajánlották a zenekari tagságot. Az egész látogatásuk szép csendben, váratlanul történt. Nem szóltak, hogy ott lesznek…
De már nem először történt ilyen. Mikor még a Kivitelező Vállalatnál dolgoztam, már akkor is kijöttek egyszer és felajánlották ugyanezt. De ott volt Fekete Gyula, akkor még nem akartam elvállalni. A nagytétényi buliból hazafelé meg is kérdeztem tőlük, hogy Gyula van? “Gyula már nincs, közös megegyezéssel kilépett.” – válaszolták.
A csatlakozásod idején kikből állt a Nevada együttes?
A kezdeti tagság úgy állt össze, hogy a basszusgitáros Csolti Pityu még ott volt a régi garnitúrából. Ő még Radics Bélával is játszott korábban a Nevadában. Volt még egy Nagy Károly nevű -Isten nyugosztalja- billentyűs, Kertész László “Kabóca“ dobos és zenekarvezető. Plusz Tarján Pali és én.
Számomra 1977 őszén kezdődött a Nevada, de úgy, hogy egy hét alatt meg kellett tanulnom az egész repertoárt, plusz a Cserháti Zsuzsáét is, mert vele is azonnal elkezdtünk dolgozni. Kabóca jött az ötlettel: “Gyerekek, húzónév kell!”
Mikor elmentek Karcsival szervezni vidékre, mindig vittek magukkal egy “nevet“. Valakit, aki akkor ismert előadónak számított. De azt nem gondoltuk, hogy Cserháti Zsuzsival majdnem három csodálatos év lesz a közös munka…
1977-tól 1980-ig össze voltunk nőve vele. Mivel nem volt próbahelyünk, egy hét múlva már nálunk próbáltunk. A mátyásföldi lakásunkba szereltünk be, a szomszédok nagy örömére, mert a feleségem el tudott menni a szüleihez a gyerekkel. Majd onnantól fogva Cserháti Zsuzsival próbáltunk. Én addigra már kivégeztem a Nevadának az anyagát.
Miket játszott a Nevada akkoriban?
Az akkori aktuális slágerzenét, régebbi nagy sikerű dalokkal keverve.
De mivel, hogy előttem két-három évvel a Nevadában játszott Radics Béla, a zenekar megtartott egy keményebb vonalat is. Amihez jó alany voltam, mert bennem volt a pár év Jimmy Page-függőség. De többnyire az akkori színvonalasabb slágerzenét játszottunk, nem a tingli-tanglit.
Saját dalokat nem nyomtatok?
Egyetlen egy volt, amit Tarján Pali és Fekete Gyula szerzett, az a címe, hogy Úgy, mint én, amit a 8-asban fel is vettünk. Tarján Pali énekelte. Csináltam a közepére ott a stúdióban egy kétszólamú gitárszólót, amit aztán meg kellett tanulnom, mert játszottuk a bulikon is.
Milyen emlékeket őrzöl Cserháti Zsuzsáról? A csúcsok csúcsán volt, mikor összekerültetek.
A legszebb emlékeim közé tartozik. Csodálatos dolog volt egy színpadon lenni Zsuzsival, vokálozni neki. Nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy együtt dolgozhattam vele. Minden buli, még az oda-vissza való utazás is egy kellemes élmény volt, olyan kedves személyiséggel rendelkezett. Szakmailag pedig megkérdőjelezhetetlen, a legeslegnagyobb hangok egyike. Jó humora volt és kedves modora. Nem játszotta magát. Cserháti Zsuzsa egyszerűen és természetesen volt őszinte. És hát a hangja…, tényleg felejthetetlen élmény volt!
Egyszer az Erkel színházban játszottunk egy hatalmas gálaműsorban, talán ‘79-ben.
A meglepetés számunkra is ő volt, mert mi sem tudtuk, hogy Zsuzsi is lesz. Az Én leszek című dalt énekelte, amit akkorra már vagy századszor kísértük neki, valószínűleg azért is választotta. Még nem csengett le a záró akkord, amikor kitört a tapsvihar. A közönség elkezdett felállni, úgy tapsoltak, meg kiabáltak.
Én a színpad bal oldalán álltam, az ügyelői pult felőli részen, majd egyszer csak a dal közben besétált egy kellékes vagy díszletmozgató a pulthoz, valamiért. Egy volt brigád társam volt az, a Képzőművészeti Kivitelezőből, aki úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát. (nevet) Nem akarta elhinni, hogy egy ilyen fajsúlyú előadás résztvevői vagyunk a Nevadával. Csak állt és hüledezett… Nagyon élveztem a helyzetet. Már csak azért is, mert emlékezetem szerint korábban állandóan gúnyolódott rajtam, az egész zenélésemen, zenekarozásomon. Bevallom, kicsit hízott a májam…
Mekkora váltást jelentett a Nevadával dolgozni az Energia haknijai után?
Meglepő volt a pénz, amit kaptam. Boldog voltam, hiszen három-négy bulin megvolt az az összeg, amit a Kivitelezőnél egy hónap alatt kerestem. Ezt csak viszonyításképpen mondom, mert mire a Nevadába kerültem, már nem ott dolgoztam, hanem a szomszédban egy iparművésznél, akinél tudtam hasznosítani a szakmámat. Ugyanis ötvös tárgyakat készített, sorozatban, galvanoplasztikával. De annak is vége szakadt, mert nem lehetett a kettőt együtt csinálni, a műhelyben is dolgozni, meg a Nevadával is zenélni. Mert volt úgy, hogy délután kettőkor el kellett indulni, mondjuk Orosházára. Felpakolni, felszerelni, játszani, majd az éjszaka közepén, hajnalban hazaérni… Kiléptem a melóból és onnantól kezdve csak a zenélés ment.
Időközben Kabóca kitalálta, hogy vigyük magunkkal a Gúnya együttest, Akkor úgy mentünk, hogy Gúnya együttes, Cserháti Zsuzsa és a Nevada. Volt, hogy egy nap két előadásunk volt. Amit akkor úgy csináltunk, hogy lejátszottuk az első bulit, függöny össze. Majd a függöny elé kiállt a két Gúnyás: Lehr Feri és Rácz Misi. Amíg ők nevettették a közönséget, addig a technika lepakolt, majd elgurultak, húsz-harminc kilométerrel odébb gyorsan felpakoltunk, és elkezdtük a második bulit. A Gúnya meg még húsz-harminc percig tartotta az előző helyen a frontot, majd ők is utánunk jöttek. Hónapokon keresztül mentek így ezek a dolgok. Boldog voltam.
Megvolt az általam épített gitár is. A Nevadába már vittem magammal hozományként. Sokáig nem is tudták, hogy én készítettem. Kodaly Zoli, kis sorozatban, maszekban készített Marshall másolatokat, olyan erősítőket készített, ami látványra, de hangra sem nagyon különbözött a gyáritól. Viszont jóval olcsóbb volt. Talán Tátrai Tibinek is kell, hogy legyen még egy szakadt, öreg piros példány. Bár nem biztos, hogy ugyanaz, mint amit a Syrius környéki időkben használt. Szóval én is csináltattam Zolival egy csöves erősítőt, vettem a négy Celestion Greenback hangszórót az időközben elkészült ládába, amit egy asztalosnál rendeltem hozzá. Összeraktuk és bebőröztük. Komoly, rendes, profinak kinéző cuccom lett. Annak is nagyon örültem.
Mégsem maradt sokáig úgy, egyben. Hogy zajlott le a mára már szakmai legendává érett gitárcsere?
Egyszer csak jön Tarján Pali, hogy újból meghibásodott az a gitár, amiről az enyémet másoltam. Patai Miki, azaz Mikádó kis pickup-os Les Paulja volt az. “Miért, mi történt?” – kérdeztem. Volt egy SZUR mérkőzés (Színészek-Újságírók Rangadó – a szerkesztő) a Fradi pályán és egy állványon volt a gitár. Aztán ahogy repült a labda, úgy eltalálta a hangszer fejét, hogy az majdnem lerepedt. Nem tört le, de a nyak végén kábé tizenöt centi hosszan elvált a fogólapja a nyaktól. Előzőleg már felkínálták nekem javításra, de nem foglalkoztam vele, mert nem érdekelt. De közben Patai Miki eladta Menyhárt Jánosnak, azaz Menyusnak a gitárt, amit úgy javított meg valamelyik Mekk Elek, hogy egyslicces facsavarral összehúzta a fogólapot a nyakkal. Tarján Pali rákérdezett, hogy mit tudnék vele csinálni. Azt feleltem, hogy: “Palika! Eleget politechnikáztam, lesz@rom. Nem érdekel. Vigyétek el valahova, Turcsák Tibihez vagy bárkihez, de engem nem érdekel.”
De izé, meg így, meg úgy… Mondtam neki, hogy ha az enyém lenne az a gitár, magamnak megcsinálnám, bármibe is kerül. Erre megkérdezte, hogy elintézzem neked, hogy a tied lehessen? Na, ilyenkor van az, hogy emberben elkezd vakarózni a gondolat, hogy: hopp! Most tök mindegy, hogy az enyém gyönyörűbb, mint a gyári. Viszont az meg egy k.rva jó hangú gitár volt. Negyvenháromezer forintért vették a hetvenes évek elején egy hangszer kiállításon. Mikinek az apja hozta-vitte a koncertekre, meg haza, annyira féltették. Autót lehetett venni annyi pénzért, mint amennyibe került. Hát visszakérdeztem, és hogy intézed el? Pali csak annyit felelt: „Úgy, hogy te kussolsz.”
A harmadik vagy a negyedik koncertjét játszotta a V’Moto-Rock az Uránia moziban, mikor odamentünk és vittük magunkkal a gitáromat. Megvártuk, míg vége a bulinak, majd Tarján Pali odavitte a gitárt Menyusnak. Ők még talán a Fermből ismerték egymást, a régi szép időkből. Menyus sokáig bámulta, majd felnézve azt mondta: “Palika, szerezd meg nekem ezt a gitárt!” “Ki sem próbálod?” – kérdezett vissza. “Nem érdekel a hangja, csak szerezd meg nekem ezt a gitárt!” – ragaszkodott tovább Menyus. Aztán később DiMarziora cserélték benne a hangszedőket. Mindenesetre végül elcseréltük, úgy hogy Menyus még fizetett tízezer forintot, mondván, hogy az ő általa adott gitárnak repedt a nyaka. Hatezer forintért vettem egy 565SD márkájú Shure mikrofont. Amivel már lett egy profi mikrofonom a Nevadában, a maradékon meg vettem egy állványt. Ki voltam stafírungozva…
Mennyit kell bütykölni, míg a gyári Gibsont is munkára bírtad
Majd egy hétig dolgoztam a gitáron és megjavítottam. Nem volt nagy trükk, azokon a helyeken, ahol a csavarok voltak, amelyeket kicsavartam és elhajítottam, majd a csavarok helyén átfúrtam a nyakat. Aztán esztergáltam rózsafából négy stiftet, amit epoxival beragasztottam. Utána összeszorítottam. Végül a nyak hátán látszott a négy pötty, de ma is vannak olyan gitárok, ahol hátul ott vannak az imbuszcsavarok, amivel meghúzzák a satut. Akkoriban nem okozott nagy esztétikai deficitet a négy pötty a nyak hátulján.
Most sem okozna. Egy olyan szintű hangszert eleve csak hozzáértők keresnek. Viszont az épített párját is kellett még masszírozni…
Az általam épített gitárban egy pár hónap után hangszedőt cseréltek. Amikor bele lehetett látni a hangszedők üregeibe, Menyusék rájöttek, hogy nem gyári, mert nem marógéppel voltak az üregek kialakítva a testben. Mikor összefutottam vele, a Vörösmarty téren lóbált egy zacskó aprópénzt. “Ez azért van összegyűjtve telefonra, hogy megtaláljalak téged. De a nevedet sem találom a telefonkönyvben.” – újságolta. “Azért, mert nincs telefonom.” – válaszoltam neki. “De mi a baj?” “Nem haragszom rád -mondta-, aki ilyen gitárt készít, arra nem tudok haragudni. Csak ennek is el van repedve a nyaka, meg kellene javítani. Valamint vissza kéne cserélni a hangoló kulcsokat.” Az általam készített gitáron Shaller kulcsok voltak, az ő általa adott gitáron pedig az eredeti delux tekerők, amik -hát valljuk be-, elég sz@rok voltak a Shaller-hez képest. Visszaadtam neki. Én meg örültem, hogy visszakaptam a Shaller kulcsokat. Elintéztük a dolgokat. Majd később a gitárt eladta Slamovits Istvánnak, harmincezer forintért, ami akkoriban szintén nem kevés lóvé volt.
Ismét jó kezekbe került.
Igen. Aztán jóval később, tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt összetalálkoztam Slamóval Laki Zolinál. Megkérdeztem tőle, hogy tud-e a gitárról valamit? De semmire sem emlékezett, hogy ki vette meg tőle. Visszavenném, ha előkerülne, és persze, ha a gazdája is megválna tőle.
Folytatjuk!
Fotók: Kocsi Miklós archívuma, TTT Nemzeti Rockarchívum
