A két évvel ezelőtti dupla barbás bulin a Black Label Society és Ozzy mellől ismert Zakk Wylde-al és az Anthrax doboszsenijével, Charlie Benante-val kiálló Pantera bebizonyította, hogy igenis méltó a névre. Elhallgattatva a fanyalgókat, így a mostani arénás koncertre már teljesen más közegbe érkezett a produkció. Meg is kapta mindenki, amit várt, nem hiszem, hogy volt olyan, aki csalódottan távozott volna. Viszont tény, hogy ezzel együtt is, főként a jővőt illetően, vannak még kérdőjelek…
Személy szerint mindig csalódottan nézem, amikor korokra, stílusokra, nemzedékekre ható bandák mennek a levesbe a sikerrel egyre elhatalmasodó egotól, az önpusztítástól vagy egyéb okok miatt és jó esetben sok-sok év vagy évtized mire újra rendezik a sorokat, de addigra sok esetben már késő. A Helloween például még jókor rendeződött vissza, ráadásul nem is akárhogyan, a Guns ’N Roses két főszereplője viszont már későn ásta el a csatabárdot, jövedelmezőek a gigaturnék, de lemezre már nem vetemednék a helyükben. A Pantera esetében pedig sajnos ma már semmi esély a klasszikus felállásra az ismert szomorú események miatt. Amikor Dime meghalt akkor kellett volna összerántani a bandát Zakk-el, kvázi emléket állítva egy zseniális gitárosnak, de ez akkor sem jött össze és valószínűleg ennek a pár éve tartó múltidézésnek sem örülne Vinnie, ha tudna róla. Pedig ez a koncert, és úgy általában a jelenlegi Pantera pár éve tartó menetelése megmutatta, hogy ennyi év után is nagy az igény a Pantera zenéjére, és nemcsak annak a generációnak, akik a Cowboys From Hell berobbanásakor ismerték meg a bandát, hiszen rengeteg olyan arcot is lehetett látni a közönség soraiban, akik még tervben sem voltak, amikor tinédzserként a Walk-ra tomboltunk valami rockdiszkóban annak idején.
A legutóbbi alkalommal még óvatosan közelítettek a bandához a szervezők, nem lehetett belőni rendesen, hogy ennyi év kihagyás és Dime és Vinnie nélkül milyen érdeklődést vált majd ki a közönségből a friss formáció. Aztán, amikor már látszott, hogy kicsi lesz a Barba, már nem lehetett logisztikailag variálni, viszont dupla dózis kaptak a szerencsések az arcukba, persze csak azok, akik mindkét koncertre bejutottak. Egy ilyen előjáték után már egyértelmű volt, hogy Aréna szintű a produkció, és ha nem is volt telt ház, meg le is lettek zárva a felső szektorok, azért ez még így is baromi jól nézett ki. Láthatóan a produkció is egy ekkora helyre és közönségre lett belőve. Semmi extra nem volt, de a fények, a ledfalas háttér és vetítés, az erősítőket takaró díszlet mind az mutatta, hogy ez egy felső ligás metal koncert a javából. A hangzás is rendben volt szerintem, bár a keverő mögötti rajongótábor biztosan tudna ellenérveket felsorakoztatni. A vége felé elsétáltam a hátsó részekre és bizony ott teljesen más hangkép fogadott, mint a keverő előtt. Régóta mondom, egy koncertet minél közelebbről kell nézni/hallgatni, ott a tuti. A Pantera technikai személyzete ezen az estén nem fordított túl sok energiát arra, hogy a tér minden pontján élvezhető legyen a hangzás, de aki az első szegmensben tartózkodott, az brutális sound-ot kapott az arcába.
S ha már felütötte a fejét némi negatív előjel, az még mindenképpen ide kívánkozik, hogy ezen a szinten, ilyen várakozások mellett ez a 13 számos, egy óra húsz perc elég karcsú, bőven lett volna még mit eljátszani, hogy csak a Cemetery Gates-et említsem. A környező országok 14 nótát kaptak, de még az is jóval kevesebb, mint, amit egy ilyen produkció esetében elvárna a mezei rajongó. Nem tudni az okát, hogy miért van ez így, talán mésfél óra körül van az a határ, ameddig még biztonságosan, hiba nélkül tudnak teljesíteni, azért ők sem fiatalok már, Benante például már a hatvanat is elhagyta pár éve…
S ha már az egyéni teljesítményeknél tartunk… Nyilván a kemény mag számára az a legfontosabb kérdés, hogy Dime egyedi játékát, megszólalását, hogy tudja Zakk reprodukálni. Én azok táborába tartozom, akik nem vártak tőle egy Dime kópiát, tisztességgel, alázattal közelített a témákhoz, de azért ő is csak egy gitárhős, nem is akármilyen, saját stílusa van, amit ennyi év után nem nagyon tud, vagy akar levetkőzni. Iszonyat jókat gitározott, végig headbangelve a bulit, és még az egóját is kordában tudta tartani, ami szintén nagy szó. Árad belőle a tisztelet és a szeretet egykori országos ivócimborája felé. Benante is jóval léc fölött hozta, amit kell tokkal-vonóval, meg egy irgalmatlan méretű dobszerkóval, előtte is le a kalappal. Anselmo esetében sem vártam, hogy úgy szántsa fel a színpadot, mint annak idején, anno meg is lett az eredménye. Ének fronton viszont jól teljesített szerintem, ahogy Rex is biztosan hozta a maga részét. Együtt pedig egy igazi gőzhengerként gyalulták le a közönséget. Szóba is került a végén, hogy milyen lehetett ez a fénykorban, ha már ez is ilyen energiákat szabadított fel…
Minden olyan zenekar esetében, ahol már nem megoldható az eredeti tagság, az eredeti mágia színpadra vitele, de vannak egykori tagok, akik minőségi módon tudják ápolni a múlt dicsőségét, azoknak a formációknak igenis van létjogosultságuk, mert az egykori klasszikusok általuk kerülnek a legautentikusabban újabb és újabb közönség elé. A mostani Pantera buli is jó példa erre, lehet fanyalogni, hogy ez már nem olyan, meg a Dime nélkül minek, de ilyen energiával, ilyen körítéssel, ilyen közegben már nem lehet találkozni ezekkel a dalokkal élőben. Meggyőződésem, hogy még a régi fanok közül sem mindenki volt ott annak idején a ’98-as egyetlen hazai Pantera bulin a Kisstadionban, azóta pedig talán tribute zenekarok ilyen-olyan verzióiban lehetett hallani ezeket a dalokat kis klubok mélyén. Tök, jó dolog, hogy ennyi ember kíváncsi még mindig ezekre a súlyos zenékre, az pedig, hogy a fiatalabb generáció is jelen volt, külön figyelemreméltó jelenség, aminek örülni kell.
Viszont ez a buli kérdőjeleket is rajzolt az égre, főként a jövőt illetően, hiszen oké, hogy egyre szélesebb körben válik ismertté ismét a Pantera név, még viszi a bandát a nosztalgia szele, de hogyan tovább? Ebben az esetben is tévútnak érzem egy új Pantera album elkészítését, akármilyen jó is lenne, nem szabad elcsábulni, ugyanakkor ez a formáció, más néven meggyőződésem, hogy bivaly erős anyagot tudna készíteni. A másik út, ami a nyilvánvalóbb, hogy ezután a kör után szépen mindenki visszatér az éppen futó anyazenekarához, és időről időre letolnak majd egy-egy nosztalgia kört Pantera név alatt is.
Remélem látjuk még őket, és talán addigra merészebben nyúlnak majd hozzá az életműhöz is!
Stay Metal
Fotók: Dávid Zsolt
