Barba Negra Red Stage, 2025-11-06
November 6-án a Barba Negra színpada egyetlen hatalmas, sistergő rock katlanná változott. A Halestorm végre visszatért Magyarországra, ezúttal már headlinerként, és ha valaki eddig kételkedett volna abban, hogy az amerikai kvartett a modern rock egyik legmegbízhatóbb, legautentikusabb zászlóvivője, ezen az estén végleg elnémult vagy csatlakozott a csapat nevét skandálókhoz. Mielőtt azonban Lzzy Hale és csapata színpadra lépett volna, képzeletben egy egészen más kontinensre utazhattunk.
Két perc késéssel léptem be a nézőtéri ajtón, és tájékozatlanabbik énem megdöbbenve tapasztalta, hogy az általam addig ismeretlennek titulált Bloodywood zenekarnak bizony komoly rajongótábora van hazánkban is. A sorok közt a mellkasokon frissen vásárolt pólók feszültek, ment az együtténeklés, villázás, ugrálás, és minden, ami a nu-ethno metal stílus kánonjába belefér. A Bloodywood már önmagában is látványos jelenség, főleg egy európai rockszínpadon. A zenekar középpontjában Jayant Bhadula áll, aki a harsány, mélyről jövő üvöltésekkel és torokhangokkal adja meg a dalok metal-gerincét, míg mellette Raoul Kerr (kinézetre Phil Anselmo vidéken nevelt ikertesója lehet) hozza a hiphopos, társadalomkritikus rap-betéteket – ez a kettős frontemberes felállás az, ami elsőre teljesen szokatlanná teszi a bandát. A gitárokért és dalszerzésért Karan Katiyar felel, aki ráadásul a zenekar producere is: ő az, aki a modern metal hangzást a tradicionális indiai elemekkel vegyíti. A ritmusszekció különlegessége a dhol – a sarlószerű ütőkkel megszólaltatott, kétoldalú indiai dob, amit élőben Sarthak Pahwa kezel olyan elszántsággal, hogy minden ütés szinte fizikai erővel csapódik a közönségbe. A dob mellett modern dobfelszerelésen is játszanak, amit Sahil Mendiratta püföl.
A Bloodywood azonban nemcsak zeneileg, de attitűdjében is teljesen különbözik a szokvány bandáktól: üzenetük van, politizálnak, szociális érzékenységet hoznak, és mindezt szívből. A zenekar valósággal átrendezte a Barba Negrát, és amikor a frontember karját szertartásosan az ég felé lendítette, a magyar közönség már egyként üvöltött vele. Különös, de tökéletes előhangja volt annak, ami ezután következett.
Ozzy emlékére csupa Black Sabbath nótából álló, átszerelési setlist után némi árnyjáték következett a fentről belógatott takaró-vásznon, és máris jött a Halestorm. Nem is jött – zuhant, felszikrázott és belobbant. Egy perccel később már mindenki tudta, hogy ez a koncert nem egyszerűen a következő állomás egy turnén, hanem ünnep. A nyitó Fallen Star első akkordjai után a Barba Negra egyetlen rongybabává vált, amivel Lzzy Hale, a bábmester úgy játszott, ahogy csak akart. Hangja az első pillanattól kezdve hibátlanul hasított végig a nézőtéren. Egyszerre volt fenséges, nyers és érzéki. A zenekar tagjai pedig, mint három életre kelt Guitar Hero vagy Garage Band karakter, boldogan mosolyogva csatlakoztak a szeánszhoz. Arejay Hale dobjátéka elementáris, izgalmas, teli humorral, de sosem öncélú a játéka. Joe Hottinger gitárjai (a tízedik csere után feladtam a számolást) pengeként horzsoltak, vagy éppen a sajtot énekelték ki a zsűri szájából. Josh Smith basszusa pedig éppen annyira húzott, amennyire kell.
Az I Am the Fire és a WATCH OUT! egymás után söpört végig, és a közönség – korosztálytól függetlenül – eszét vesztve tombolt. Lzzy közben nemcsak énekelt, hanem kommunikált, vezette a tömeget, és az erőt, ami belőle sugárzott, ritka ajándékként, alázatosan tette le a lábunk elé. Az Everest alatt már egyfajta szakrális hangulat telepedett a helyre. Lzzy és Josh billentyűvel színesítették a hangzást, amely egyébként az egész estén fantasztikus volt.
A koncert tengelyét az I gave you everything érzelmi atombombája képezte, amelyet úgy építettek fel, mint a hetvenes évek nagy bandái. Lzzy nyílt színi gyónásban vallotta meg, mennyire szerette az illetőt, akiről a nóta szól, és bár az kegyetlenül átb@szt@, most mégis úgy érzi, ő (Lzzy) győzött, hiszen ezzel a dallal kiírta magából. Nagyon nehéz megfogalmazni azt az érzést, amikor a közönség átélheti idolja lelki lemeztelenedését, és a saját húsában érezheti a fájdalmát. Ez az előadás valóban olyan élmény volt, amelyet évtizedekig hordozhat magában egy rajongó. Nem is csoda, hogy ezután két nyugisabb, balladisztikus nóta következett. Láthatóan nagyon nehezen csillapodott le a banda a saját maguk által generált feszültségből. A Darkness Always Wins és a How Will You Remember Me alatt Lzzy ismét a zongora mögé ült, kidomborítva a banda másik arcát, a sötét, melodikus, érzelmes oldalt.
A koncert derekán megint erőre kaptak, és a K-I-L-L-I-N-G/Back From the Dead kettős felrobbantotta a nézőteret. Lzzy mozdulatai, jellegzetes, acélos kiállása, az általa létrehozott kontrollált káosz elképesztő volt. A Halestorm egyszerűen tudja, mitől működik egy koncert. Nincs sallang, nincs szünet, nincs üresjárat. A banda együtt lélegzik a közönséggel, minden számot úgy adnak elő, mintha ez lenne az utolsó esélyük ezen a világon. Tíz percnek tűnt az egész, és már búcsúztak a hivatalos program végén.
A ráadás aztán még az addigiakat is felülírta. Előbb fekete keselyűk köröztek a fejünk felett (Black Vultures), de olyan élethűen, hogy vártam, mikor lékelik meg a koponyámat éles csőrükkel. Az azt követő Like a Woman Can Alanah Miles-t idéző blues csodája a női erőről és önazonosságról szólt, meg arról, hogy a rock minden közegben határtalan – Lzzy Hale ebben az értelemben a világ egyik legfontosabb frontembere manapság. A Here’s to Us tökéletes zárás volt: a közösség ünnepe.
A mai zenei világban, ahol sok előadó inkább vizuális eszközökkel vagy közösségi médiás kampányokkal próbál életben maradni, a Halestorm még mindig a színpadon küzd, és győz.
Hail to Lzzy Hale! Hail to the Halestorm!
Fotók: Dávid Zsolt
A koncertre való bejutásért köszönet a LIVE NATION HUNGARY-nek!
