9CD – Demon / Edsel 2026
2026. március 27-én jelent meg a Rainbow korai, formálódó éveit összegző The Temple Of The King című díszdoboz. Az exkluzív kivitelű, gazdag kiadványban a zenekar első két stúdióalbuma, három dupla koncertalbum, valamint 16 kapcsolódó extra felvétel kapott helyet.
Megérte ötven évet várni? Az Edsel gondozásában megjelent exkluzív box set nemcsak a korai Dio-éra előtt tiszteleg monumentális fizikai formátumban, de Andy Pearce és Matt Wortham értő remaszterének köszönhetően végre véget vet az évtizedes hangerőháborúnak és a megosztó mixek anomáliáinak. Egy kíméletlenül őszinte, tűpontos mélyfúrás a hard rock történelem egyik ősforrásából, felesleges stúdiókozmetikák nélkül.
A monumentális gyűjtemény a legendás gitáros, Ritchie Blackmore és az énekes ikon, Ronnie James Dio korszakalkotó együttműködésének első két fázisát öleli fel, a zenekar klasszikus felállásának 50. évfordulója alkalmából. A díszdoboz dalait Andy Pearce és Matt Wortham maszterelte újra, akik igyekeztek legalább akkora csodát tenni a felvételekkel, mint anno Martin Birch és maguk a zenészek. Miután alaposan megvallattam a hifiben a korongokat, úgy tűnik, sikerült felnőniük a feladathoz – mert úgy tettek hozzá a legendához, hogy az semmilyen szinten sem sérült.
Elsőként a nyitányt, a Rainbow eredeti felállása által készített első albumot hallgathatjuk újra. Az 1975-ös debütáló nagylemez, a Ritchie Blackmore’s Rainbow Martin Birch-féle eredeti produkciója a kapkodó felvételek miatt eddig kicsit laposnak és vékonynak tűnhetett – amin nem sokat segített az 1999-es remaszter sorozat sem. Ezúttal viszont Andyék alaposan kiemelték a ritmusszekciót, így a basszusgitár és a lábdobok sokkal vaskosabban szólalnak meg. Ráadásul a jobb hangszeres szeparációnak köszönhetően a hangkép jelentősen kitisztult. Blackmore jellegzetes Stratocaster-futamai, Dio zseniális éneksávjai és a billentyűs témák nem mosódnak össze, hanem sokkal jobban elkülönülnek a térben, ami jelentősen növeli a dalok mélységét.
Még ennél is nagyobb fegyvertény a korabeli dinamikatartomány megőrzése. Végre egy újrakiadás, amely hadat üzen az értelmetlen csúcsra hangosításnak, vagyis a hírhedt hangerőháborúnak. Itt nincs Loudness War. Míg sok korábbi remaszter elkövette azt a hibát, hogy egyszerűen csak felhangosította a sávokat – a végsőkig tolva a limitergombot, amitől a zene elveszítette a dinamikáját és fárasztóvá vált a fülnek –, addig Pearce munkájára a legteljesebb mértékben jellemző, hogy tiszteletben tartja az eredeti szalagok dinamikáját. A halk és hangos részek közötti ív így érintetlen maradt; Istennek hála, nem lett túlkompresszálva az anyag.
Andy és Matt a Polydor analóg mesterszalagjaiból kiindulva dolgoztak ezen a kiadványon, nem pedig egy korábbi digitális maszterfájlt csiszolgattak tovább. Az audiofil remaszterek világában Pearce kifejezetten arról ismert, hogy szigorúan kerüli a generációról generációra másolt digitális forrásokat. Ugye mennyire más világ ez, mint a hazai hálószobakiadók kontárjai, akiknek jó az mp3 vagy a YouTube-letöltés is, hogy aztán abból gyártassanak gagyi CD-t – jó pénzért…
Ennek megfelelően mind a korai stúdióalbumoknál, mind a német koncertfelvételeknél az eredeti soksávos felvételekről készült sztereó mesterszalagokat vették elő az Universal archívumából. Az így elkészült nagy felbontású transzferek során ezeket a szalagokat először a lehető legmagasabb mintavételezésű digitális formátumba ültették át, anélkül, hogy bármit módosítottak volna rajtuk. Ezt követte a valódi korrekció: Pearce-ék a finomhangolást, az EQ-zást és a sávszélesség-igazításokat úgy végezték el, hogy a zene megőrizte a szalagok természetes, élő, meleg, levegős analóg karakterét – amit egy korábbi, már agyonmanipulált digitális maszterből soha nem lehetett volna visszahozni. Ugye mennyire más ez a hozzáállás, mint amikor a félig már megsüketült régi hangmérnökök csinálják meg dömpingmunkában, de legalább viszonylag olcsón a túlvezérelt, torz újrakiadásokat?
Továbblépve a második lemezre, a The Temple Of The King 1975–1976 box setben található Rising hangzása elsősorban abban tér el a korábbi kiadásoktól, hogy visszatér az album eredeti hangmérnöki egyensúlyához, miközben megszünteti a korábbi CD-kiadások technikai hibáit. Mivel a Rainbow Rising a hard rock történetének egyik legmeghatározóbb lemeze, a korábbi újrakiadások komoly vitákat váltottak ki a gyűjtők, a rajongók és az audiofilek körében. Andy Pearce új masztere az alábbi pontokon hozott radikális változást.
Először is, végre véget vetett a „New York Mix versus Los Angeles Mix” agybajának. Mint közismert, a Rising korábbi újrakiadásai – különösen a 2011-es Deluxe Edition – kifejezetten nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy bemutassák a lemez két eltérő, korabeli keverését. A sűrűbb, billentyűorientáltabb New York Mix és a nyersebb, basszusalapú Los Angeles Mix annak rendje és módja szerint alaposan meg is osztotta a közönséget. A 2026-os díszdobozban hallható változat az eredeti, müncheni mesterszalag egyenes ági örököse, amely nem akar kísérletezni: azt a hangzást polírozza tökélyre, ahogyan a klasszikus lemezanyag 1976-ban eredetileg megfogant.
Másodszor, végre helyreállt Tony Carey billentyűs sávjainak természetes aránya. A korábbi digitális verziókban – főleg a felerősített Los Angeles Mixben – a hangszerek hajlamosak voltak elnyomni egymást. Például a kultikus Stargazer című dalban a sivatagi viharként hömpölygő, monumentális szimfonikus szintetizátorfutamok teljesen a háttérbe szorultak. Andy viszont helyreállította a frekvenciákat, így a billentyűs témák végre újra teljes pompájukban, tisztán és tekintélyes hangerővel simulnak bele Blackmore gitárjai mögé.
Harmadszor Cozy Powell lábdobjainak és cintányérjainak is összetéveszthetetlenül nagyobb a tisztasága. A régebbi, 1999-es remaszterek hajlamosak voltak túlvezérelni a magas tartományokat, amitől Powell cintányérjai fülhasítóan sziszegtek. Ezzel szemben a 2026-os új verzióban a cinek selymesek és természetesek, miközben a pergő és a lábdob átütő erejű, mégsem mossa el a basszust. Jaj, de jó volna egy-két ilyen hozzáértő és alapos Syrius- vagy Omega-újrakiadás is…
Negyedszer pedig – és ezúttal talán ez a legnagyobb fegyvertény –: egyáltalán nincs digitális torzítás, azaz clipping az új CD-n. Napjaink profitorientált kontárjai ugyanis sok rockremaszter esetében csak annyit tesznek, hogy egy automata szoftverrel a végletekig kitolják a hangerőt, ami miatt a sűrűbb zenei részeknél – mint a száguldó A Light In The Black fináléja – a hangkép összepréselődik és digitálisan torzul. Pearce verziója ennek pont az ellenkezője: a lehető legnagyobb dinamikatartományt hagyja meg a zenének. Ha feltekered a hangerőt, a hangzás nem válik bántóvá, hanem egyszerűen csak melegebb, monumentálisabb lesz. Ez az a headroom, amihez nem elég a puszta tanulás; belső ízlés és művészi érzék is kell hozzá.
Míg a két stúdióalbum már sok kiadást megért, a hármastól a nyolcas korong közepéig tartó kölni, düsseldorfi és nürnbergi koncertek, valamint az onnantól következő bónusz anyagok esetében még kritikusabb volt az analóg forrás. Ezek többségét Martin Birch rögzítette a ’76-os turnén egy mobil hangstúdióval, a Maison Rouge nevű mobil egységgel. A szalagok nyers, közvetlen energiáját digitális másolatokból képtelenség lett volna ilyen tisztasággal és dinamikával visszaadni – itt hallatszik igazán, hogy a hangzás közvetlenül az eredeti analóg szalagokból táplálkozik.
Az élő koncertfelvételek előtt következzék egy kis történelemóra – egyfajta Rainbow-gyorstalpaló a kezdők kedvéért. Az első Rainbow-koncertlemez, az 1977-ben megjelent On Stage LP anyagát több különböző koncert felvételéből válogatták össze, sőt, előfordult, hogy egyetlen dalon belül is több különálló előadást ollóztak össze.
Elvileg a ’76-os turné következő állomásairól szólalnak meg rajta részletek: Köln, szeptember 25., Düsseldorf, szeptember 27., Nürnberg, szeptember 28., München, szeptember 29., Oszaka, december 9. és Tokió, december 16. Az óvatosságra az adhat okot, hogy miközben ez a turnéválogatás komoly stúdiós utómunkán esett át, a düsseldorfi részleteket szinte képtelenség rajta felismerni, miközben ugyanazon a napon valójában két tokiói előadás is lezajlott. A legendás koncertlemez 2012-es, kétlemezes Deluxe Edition változatával sem lettünk sokkal okosabbak, mert annak második CD-je is csak a délutáni, első tokiói koncertet mutatja be.
1990-ben aztán érkezett egy alternatív kiadás ugyanebből a turnéból: a Live in Germany 1976, amely a későbbi újrakiadásokon Live in Europe címen is futott, ez már nem tartalmaz japán felvételeket. Ott a düsseldorfi blokk végre egyértelműen beazonosítható, miközben a kölni, nürnbergi és müncheni felvételek sok esetben teljesen más verziókat mutatnak be, mint az On Stage.
Majd 2006-ban elkövetkezett a Deutschland Tournee 1976 díszdoboz piacra dobása, mely a jelenlegi kiadásnak is az egyik alapja: ebben 6 CD-n kaptak helyet a teljes kölni, düsseldorfi és nürnbergi koncertek felvételei. Ez a koncerttrilógia a klasszikus Rainbow-formáció első európai turnéjáról mutat be három komplett előadást. A Ritchie Blackmore, Ronnie James Dio, Cozy Powell, Jimmy Bain és Tony Carey felállású zenekar pedig estéről estére brillírozik.
Itt, ennél a blokknál valami olyasmit érdemes elképzelni, mint a Deep Purple Made In Europe lemezénél, amelyet elvileg szintén három európai koncert felvételéből szerkesztettek össze – nyilvánvalóan alapos stúdiós utómunkával. Szóval ez a dobozka nagyjából olyan, mintha egy friss Purple-gyűjteményben ott lapulna a Burn és a Stormbringer vadonatúj masztere, plusz a Made In Europe alapjául szolgáló mindhárom koncert teljes hanganyaga, meg még egyéb nyalánkságok. Elég volt csak rágondolni, egyből be is indult a nyálelválasztásom…
A második nürnbergi CD – a Live in Nürnberg 1976 – Part 2, vagyis a nyolcas korong – második felében érkezik az első adag extra ritkaság. Négy szám, nagyjából 35 percben, mely blokk hivatalos címe: Studio Rehearsals For 1976 World Tour.
Mivel ezek stúdióban készült, de nem hivatalos lemezfelvételi céllal rögzített szalagok, a hangzásuk rendkívül intim és közvetlen. Nincsenek utólagos sávduplázások, nincsenek stúdiótrükkök vagy nagy terekre kevert zengetők. Pontosan ez jelenti az anyag legfőbb erényét: a zenekar úgy szólal meg, mintha ott ülnénk velük a próbateremben. Ez elképesztő élmény – főleg komolyabb hangrendszeren –, mert ezek a srácok egytől egyig virtuóz zsenik voltak, és valami egészen elképesztő, amit félig-meddig spontán módon alkottak a próbafolyamat során.
A négy dalt egyébként a legkevésbé sem véletlenszerűen válogatták össze: pontosan ezek a kompozíciók adták a klasszikus Rainbow-koncertek gerincét. A sakkozásról szóló új, bivalyerős nyitónóta átütő ereje után három olyan monumentális tétel következik, amelyek az albumverziókon messze túlmutató extra szólóknak, szólamoknak és a szabad jammelésnek ágyaztak meg a színpadon.
Az első ilyen tétel maga a Getaway, azaz a Kill The King korai verziója. Ez a dal különösen izgalmas ezen a ponton, hiszen a hivatalos stúdióváltozata csak az 1978-as Long Live Rock ‘n’ Roll albumon jelent meg, de a turnén már 1976-ban ez volt a koncertnyitó szám. Itt még a korai, nyersebb fázisában hallható, ahogy Cozy Powell gépfegyverszerű dobolása és Jimmy Bain lüktetése alaposan alágyújt Blackmore virtuóz futamainak. Hamisítatlan proto-speed metal, amely az Óz, a csodák csodája intrója után úgy rúgta rá a közönségre az ajtót, hogy a publikumnak a felocsúdásra sem maradt ideje…
Második extraként egy ikonikus Deep Purple-klasszikus, a Mistreated hangzik el, amely közismerten Blackmore egyik kedvenc koncertdarabja. A stúdiópróbán testközelből hallható, hogyan sajátította el és formálta teljesen a maga képére a dalt Ronnie James Dio – zseniálisan helyettesítve David Coverdale bluesos megközelítését a saját, teátrális előadásmódjával és félelmetes hangterjedelmével.
A Sixteenth Century Greensleeves az első album egyik legkarakteresebb, reneszánsz hangulatú, mégis súlyos hard rock tétele. A próbán jól érezhető, hogy a ritmusszekció váltása mennyivel dinamikusabbá, feszesebbé és monumentálisabbá tette a dalt az eredeti, finomabb stúdióverzióhoz képest – ráadásul ez a megközelítés sokkal nagyobb teret enged az improvizációnak is.
A Catch The Rainbow pedig eleve a zenekar történetének egyik legszebb, legmeghatóbb lírai balladája. A stúdióban rögzített próba tökéletesen bemutatja, hogyan kísérletezett Blackmore a gitárszóló nyújtásával és az olyan élőben használt effektekkel, mint például az Univibe pedál – miközben Dio hangja a maga nyers, effektmentes formájában, közvetlenül a keverőpultból rögzítve szólal meg. Valami egészen pazar, amit ebben a 11 perc 11 másodpercben összehoztak. Ha soha semmi más nem jelent volna meg a Rainbow együttestől, már csak ezért az egyetlen felvételért is bérelt helyük lenne a rock legnagyobbjai között.
Szóval ez a négy felvétel azért került egymás mellé, mert egyazon stúdiópróba-sorozat összefüggő blokkját alkotják, amelyet a zenekar kifejezetten az 1976-os világturné előtt rögzített. Azért pont ezekre a dalokra és ebben a sorrendben esett a választás, mert ezek jelentették a készülő koncertműsor szerkezeti és zenei gerincét, ahol a vadonatúj felállásnak a legfontosabb dalcsoportokat kellett összecsiszolnia.
Külön rocktörténeti csemege, hogy ugyanebben az időpontban a folyosó túloldalán állítólag éppen a Deep Purple is próbált. Így a menedzsmentnek komoly logisztikai feladatot jelentett úgy szervezni az idősávokat, hogy Blackmore még csak véletlenül se fusson össze a volt zenésztársaival. Azt már csak én teszem hozzá, hogy Ritchie a visszaemlékezések szerint viszont kifejezetten jó viszonyt ápolt Tommy Bolinnal.
A kilencedik CD első és utolsó blokkja a kislemezeké. Az első track egy rendkívül ritka, korábban kizárólag Dél-Amerikában terjesztett promóciós monó keverés: konkrétan a címadó The Temple Of The King ötven évvel korábbi, bolíviai szerkesztése. Ezt követi a Man On The Silver Mountain észak-amerikai rádiók számára vágott, rövidebb monó változata, valamint ugyanennek a tételnek a normál sztereó rádióverziója. A korong végén pedig a Starstruck hasonló párosa zárja a sort 1976-ból.
A kettő között pedig a Rising Deluxe kiadásáról már jól ismert, a müncheni Musicland Studios falai között, 1976-ban készült Rough Mix-ek kaptak helyet. Ez a blokk a teljes Rising nagylemez nyers, utólagos effektek és végső simítások előtti stúdiókeveréseit mutatja be – természetesen lemezsorrendben –, amelyek teljesen más hangsúlyokat adnak az egyes hangszereknek. Kitűnően rávilágítanak arra is, hogy bőven volt mit helyreállítani a Los Angeles és New York Mixek előtti fázisból ahhoz, hogy a második CD-n hallható, remélhetőleg végleges Rainbow Rising keverés elkészülhessen. Külön érdemes itt is kiemelni, hogy ebben a változatban még benne van Tony Carey szintis Stargazer-bevezetője, ami önmagában is maga a csoda.
Az anyag igazi extrája ezúttal is egy másik Stargazer, méghozzá az úgynevezett Pirate Sound Tour Rehearsal – amely a szerzemény monumentális, korai próbatermi változata, még a szimfonikus hangszerelés hozzáadása előtti időkből.
A kiadvány egy egyedi, hét hüvelykes – azaz kislemez-méretű – díszdobozos csomagolásban érkezett. Nagyjából úgy kell elképzelni, mintha kivennéd a vitrinből a Down To Earth Tour 1979 dobozkát, csak ezúttal nem szivárványos hatást kelt a borítása, hanem elegáns bőrkötésre hajaz.
A szivárványszínekben pompázó kilenc CD két külön gyűjtőtokban foglal helyet – az elsőben négy, a másodikban öt lemez –, amelyek szintén kislemez-méretűek, így a bennük található albumok borítói is ebben a méretben foghatók kézbe. Klasszikus műanyag CD-tálca sajnos nincs, de a látvány és a prémium kivitel bőségesen kárpótolja a gyűjtőt és az egyszeri rajongót, mert itt legalább bőven van felület a grafikáknak és az adatoknak. Ez nem egy olcsójános módra összecsapott softpak vagy digisleeve, így nem kell a kiadók helyett is szekunder szégyent éreznünk a szégyentelen gagyizásért – különösen, mert mellékeltek hozzá egy 24 oldalas kísérőfüzetet is, szintén kislemez-méretben, amely Rich Davenport jegyzeteit, zenekari fotókat, lemezborítókat és részletes felvétel-információkat tartalmaz.
Ha hinni lehet az illetékeseknek, hamarosan érkezik a folytatás. Amiben az első dobozból kimaradt anyagok alapján a Long Live Rock ’n’ Roll album mellett vélhetően a két müncheni koncert, illetve három japán koncertfelvétel kaphat majd helyet az egyéb extrák mellett. Mindenesetre én már most kihagytam a helyét a Rainbow-polcon… Long Live Rock ’n’ Roll!
Rainbow – The Temple Of The King 1975-1976
9CD 2026:
CD 1 – Ritchie Blackmore’s Rainbow 1975:
1. Man On The Silver Mountain
2. Self Portrait
3.Black Sheep Of The Family
4. Catch The Rainbow
5. Snake Charmer
6. The Temple Of The King
7. If You Don’t Like Rock ‘n’ Roll
8. Sixteenth Century Greensleeves
9. Still I’m Sad
CD 2 – Rising 1976:
1. Tarot Woman
2. Run With The Wolf
3. Starstruck
4. Do You Close Your Eyes
5. Stargazer
6. A Light In The Black
CD 3 – Live In Köln 1976 – Part 1:
1. Kill The King (live 1976)
2. Mistreated (live 1976)
3. Sixteenth Century Greensleeves (live 1976)
4. Catch The Rainbow (live 1976)
5. Man On The Silver Mountain (live 1976)
CD 4 – Live In Köln 1976 – Part 2:
6. Stargazer (live 1976)
7. Still I’m Sad (live 1976)
8. Do You Close Your Eyes (live 1976)
CD 5 – Live in Düsseldorf 1976 – Part 1:
1. Kill The King (live 1976)
2. Mistreated (live 1976)
3. Sixteenth Century Greensleeves (live 1976)
4. Catch The Rainbow (live 1976)
CD 6 – Live in Düsseldorf 1976 – Part 2:
5. Man On The Silver Mountain (live 1976)
6. Stargazer (live 1976)
7. Still I’m Sad (live 1976)
CD 7 – Live in Nurnberg 1976 – Part 1:
1. Kill The King (live 1976)
2. Mistreated (live 1976)
3. Sixteenth Century Greensleeves (live 1976)
4. Catch The Rainbow (live 1976)
5. Man On The Silver Mountain (live 1976)
CD 8 – Live in Nurnberg 1976 – Part 2 + Rarities:
6. Stargazer (live 1976)
7. Still I’m Sad (live 1976)
8. Do You Close Your Eyes (live 1976)
bonus:
9. Getaway (Kill The King) (rehearsal 1976)
10. Mistreated (rehearsal 1976)
11. Sixteenth Century Greensleeves (rehearsal 1976)
12. Catch The Rainbow (rehearsal 1976)
CD 9 – Rarities:
1. The Temple Of The King (bolivian mono mix 1975)
2. Man On The Silver Mountain (mono edit 1975)
3. Man On The Silver Mountain (stereo edit 1975)
4. Tarot Woman (rough mix 1976)
5. Run With The Wolf (rough mix 1976)
6. Starstruck (rough mix 1976)
7. Do You Close Your Eyes (rough mix 1976)
8. Stargazer (rough mix 1976)
9. A Light In The Black (rough mix 1976)
10. Stargazer (rehearsal 1975)
11. Starstruck (mono edit 1976)
12. Starstruck (stereo edit 1976)
Ronnie James Dio – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Mickey Lee Soule, Tony Carey – zongora, orgona, szintetizátor, Mellotron, Clavinet
Craig Gruber, Jimmy Bain – basszusgitár
Gary Driscoll, Cozy Powell – dob
Shoshana Feinstein – vokál
Munich Philharmonic Orchestra
