Bár tavaly időhiány miatt elmaradt, a The Temple Of The King díszdoboz kapcsán írt beszámoló után többen kértétek, hogy essen szó részletesebben is a debütáló Rainbow lemezről. Íme a rocktörténeti alapmű, amely egy dacos szakításból, az anyazenekar elutasító vétójából és egy sorsfordító találkozásból született, hogy aztán végleg új irányt szabjon a neoklasszikus hard rock és a sötét tónusú fantasy-metal műfajoknak.
LP – Oyster / Polydor 1975
A híres korong története a Stormbringer stúdiómunkálatai körüli viták idején indult. Mikor is Ritchie Blackmore megmakacsolta magát és kijelentette, hogy ha anyazenekara nem hajlandó lemezre venni a Quatermass Black Sheep Of The Family című alapművét, akkor megcsinálja ő maga, szólóban. Az elhatározást gyorsan tett követte. A gitárosnak ráadásul annyira megtetszett az Elf frontembere, Ronnie James Dio, hogy az ő kivételes orgánuma miatt könnyen el tudta engedni a Deep Purple akkori énekeseit.
A Quatermass feldolgozás már korábban, Gillan-érában is komoly feszültséget szított. Akkoriban a többség úgy vélte a csapatban, hogy egyáltalán nincs szükség átdolgozásokra – legalábbis nyíltan semmiképpen. Blackmore viszont annyira a szerzemény, illetve a progresszív trió hatása alá került, hogy ez a megszállottság végül több, rocktörténeti léptékű változást indított el.
Az előzmények gyökerei egészen a hatvanas évek elejéig, a The Outlaws nevű brit formációig nyúlnak vissza. Abban az együttesben zenélt együtt 1962 és 1964 között a két jó barát, Mick Underwood dobos és az ifjú Ritchie, aki már akkor kimagasló tehetségnek számított a gitárosok mezőnyében. Aktív együttműködésük lezárultával is figyelemmel kísérték egymás pályafutását. Blackmore a későbbiekben olyan énekeseket kísért, mint Screaming Lord Sutch, majd a Roundabout formációval elindította a Mark I Deep Purple működését. Eközben Mick előbb a Herd soraiban bukkant fel, majd csatlakozott az Episode Sixhez.
Az Episode Six tagja volt többek között Roger Glover basszusgitáros és Ian Gillan énekes, aki címszereplőként énekelte fel a Jézus Krisztus Szupersztár eredeti albumváltozatát. Andrew Lloyd Webber és Tim Rice rockoperáját mások mellett John Peter Robinson billentyűs játszotta lemezre, John Gustafson pedig Simon, a zelóta szerepében tűnt fel. Rövid ideig mindketten megfordultak az Episode Six soraiban, majd Underwooddal kiegészülve távoztak, hogy megalakítsák a rocktörténet egyik legfontosabb, zenészek ezreire ható prog rock trióját.
A Quatermass ugyanis forradalmasította a korai hard rock és a progresszív irányzat fúzióját. Egyfajta gitármentes, súlyos riffeléssel dolgoztak, ahol Robinson orgonajátékának és Gustafson basszusgitárjának unisónói rendkívül stabil alapot nyújtottak a kompozícióknak, amit aztán Mick Underwood földrengésszerű, mégis intelligens és szellős dobolása tett még intenzívebbé.
Mivel Ritchie akkoriban több okból is változtatni akart saját zenekara stílusán és összetételén, régi barátjához fordult tanácsért. Először is új énekesre volt szüksége, mert Rod Evans minden erénye ellenére sem volt képes felvenni a versenyt a Led Zeppelin vagy a Vanilla Fudge jellegű pályatársakkal. Underwood Gillant javasolta, aki aztán magával hozta Glovert is, mivel Nick Simpernek meg más, egyéb természetű ellentétek miatt kellett távoznia a Mark I felállásból.
Közben Blackmore és Jon Lord között megszületett az egyezség a szimfonikus rockzene és a klasszikusok fúziójáról, illetve a gitárhős erőltette irányváltásról.
Előbbiből végül két nagyszabású mű született: az 1969-es Concerto for Group and Orchestra, majd az egy évvel későbbi Gemini Suite. Cserébe viszont a soron következő stúdióanyagon a Deep Purple egyértelműen a keményebb kötésű hard rock felé kanyarodott, méghozzá a Quatermass receptje szerint működő dob, basszus és orgona alapra építkezve, amit egy Robert Plant stílusát idéző énekkel és természetesen Ritchie védjegyszerű gitárjátékával koronáztak meg.
A képlet bevált, így a gitáros jogosan gondolhatta, hogy akár csak egyetlen kislemez erejéig is, de belefér egy Quatermass feldolgozás, ám a többiek leszavazták. Állítólag többször is.
Mire a folyamat elért a Mark III formáció végnapjaiig, a sokadik visszautasítás már csak az utolsó csepp volt a pohárban. Blackmore elmondása szerint addigra már annyira egymásnak feszültek a zenekari tagok, hogy mindenképpen lépett volna. Egyébként a gitáros meglehetősen őszintén és önkritikusan fogalmazott, amikor kijelentette, hogy az övé volt a legnagyobb egó a csapatban. Ezért is alaptalan állítás, hogy a felületes ítészek rendszeresen a Glenn Hughes által favorizált funk rockra fogják a szakítást. Egyrészt mert ez nem igaz, másrészt meg tessenek csak figyelmesen meghallgatni az eredetileg szólóanyagnak indult Ritchie Blackmore’s Rainbow LP B-oldalának első dalát. Na, ugye!?
A helyzet tehát úgy állt, hogy a miközben a Mark III Purple mereven elzárkózott a Quatermass daltól, a gitáros viszont makacsul ragaszkodott hozzá, így a fejébe vette, hogy Dióval rögzíti a szerzeményt. Állítólag főleg a két új fiú ellenkezett: Glenn Hughes és David Coverdale kerek perec kijelentették, hogy a Deep Purple nem ad elő popos slágerfeldolgozásokat. Ez a kifogás már csak azért is nevetséges, mert bár a progresszív trió nagylemeze valóban sikeresnek számított – különösen szakmai körökben –, a Black Sheep a legkevésbé sem könnyed popzene. Sőt!
Viszont Dio kéznél volt. Méghozzá azért, mert Roger Glover – a Deep Purple egykori basszusgitárosa – már 1972-ben felfigyelt rá, amikor a Columbia Records megbízásából szakembert keresett egy feltörekvő amerikai blues-rock formációnak, az Elf együttesnek. Amikor Glover és zenésztársa, Ian Paice elmentek meghallgatni a csapatot, azonnal lenyűgözte őket az énekes elképesztő hangterjedelme és átütő erejű orgánuma. Ez a találkozás indította el a frontember nemzetközi karrierjét, és szoros szakmai, valamint baráti viszonyt eredményezett közöttük. A külső producer felkutatása így elmaradt, helyette maga Roger ült a keverőpult mögé, miközben az amerikai együttes a Mark II, majd a Mark III Deep Purple felállások állandó nyitózenekarává vált.
Ritchie Blackmore tehát úgy döntött, hogy irány a stúdió: felveszi a tervezett szóló kislemezt. 1974 decemberében a projekthez meghívta az Elf négy tagját: Diót, valamint Craig Gruber basszusgitárost, Gary Driscoll dobost és Mickey Lee Soule billentyűst. A Black Sheep Of The Family felvétele remekül sikerült, ráadásul a gitáros annyira összebarátkozott az énekessel, hogy született egy vadonatúj közös daluk is, a Sixteenth Century Greensleeves.
Blackmore annyira elégedett volt a végeredménnyel, hogy végül ezt a friss szerzeményt szánta a még mindig csak tervezett kislemez B-oldalára. Egyes visszaemlékezések szerint eredetileg a The Yardbirds Still I’m Sad című klasszikusának instrumentális átdolgozása került volna a korongra, de ez ügyben elég ellentmondásosak a források.
Ennél is komolyabb elhatározásnak bizonyult, hogy fellelkesülve a közös munkán, a főhős egy komplett albummá kívánta bővíteni a kezdeményezést, így az Elf tagságával bejelentkeztek a müncheni Musicland stúdióba, ahol 1975. február 20. és március 14. között rögzítették a Ritchie Blackmore’s Rainbow című nagylemez anyagát. Addigra végleg megérett az elhatározás a gitármesterben: szakít a Deep Purple-lel, és inkább Dióra, valamint a kísérőzenészekre építkezve alakít új együttest, amellyel a friss dalokat és néhány korábbi Purple-klasszikust mutat majd be a közönségének.
Ennek megfelelően a Mark III Purple áprilisi európai turnéja és a tervezett élő lemezhez készülő koncertfelvételei egyfajta búcsúvá változtak.
Sőt, mire a Ritchie Blackmore’s Rainbow LP a boltokba került, már a Mark I Rainbow felállás is a múlté volt. Az egykori Elf zenészek ugyanis a koncertpróbákon nem tudták azt a szintet hozni, amit a főnök elvárt, így a morózus gitárzseni Dio kivételével mindenkit elküldött, és friss tagsággal szervezte újjá a csapatát. Mindezek után az 1975. augusztus 4-én a tengerentúlon, szeptember 5-én pedig Európában is megjelenő korong hivatalosan már nem szólóanyagként került terjesztésre, hanem a Rainbow együttes első albumaként.
Ami aztán történelmet írt.
Míg a Deep Purple az aranykorban alapvetően blues alapú, nyers hard rockot játszott, Blackmore az új formációval megvalósította saját vízióját: a komolyzene – különösen J. S. Bach – és a középkori hangsorok fúzióját a torzított gitárral. Ehhez a neoklasszikus törekvéshez pedig megtalálta az ideális társat Dio személyében. Az énekes tündékről, királyokról és varázslókról szóló dalszövegei, valamint monumentális, tiszta hangja nagyszerűen passzoltak a gitáros drámai, sötét, és gyakran fríg elemeket használó, orientális hatású játékához.
Első körben a két feldolgozás mellett hét új saját szerzemény született. Elsőként még decemberben a már említett Sixteenth Century Greensleeves készült el. Itt érhető tetten leginkább az a bizonyos reneszánsz hangulat és a feszült, moll-alapú dallamvezetés, ami modellként szolgált a későbbi hasonló Rainbow opusokhoz, majd idővel a Blackmore’s Night projektet is erősen ihlette.
Mellette a Catch The Rainbow és a Man On The Silver Mountain váltak még nagyhatású rockklasszikusokká. Előbbi egy gyönyörű, melankolikus ballada, amely megmutatja a gitáros finom, érzelmes oldalát – nem kevés Jimi Hendrix-hatással fűszerezve –, miközben az énekes hangja szinte simogat. Utóbbi pedig a debütáló lemez vitathatatlan rockhimnusza. Egy egyszerű, de annál zseniálisabb, rögtön felismerhető riffre épül, amely nyomban be is betonozta a két muzsikus párosát a rock elitjébe.
A borítón látható mesebeli kastély egysége a gitárral és a felette ívelő szivárvánnyal legalább annyira segítette a Blackmore-Dio párost, mint maguk a felvételek, hiszen egy ilyen könnyen azonosítható arculattal még inkább berögződtek a számok a hallgatókba. Abban az időben nem volt nyilvános internet, miként a rocksajtó is csak töredékesen működhetett a mai hírdömpinghez képest – ezért a hőskorban egy-egy ilyen látványos frontborító szó szerint aranyat ért.
Ugyancsak ilyen fontos mérföldkő volt, bár nem lett sláger, a Self Portrait is. Míg a korongon előtte elhangzó Man Of The Silver Mountain egy egyértelmű hard rock himnusz, amely egy istenszerű fantasy figurát mutat be, az utána következő Black Sheep Of The Family pedig egy hétköznapi problémákról szóló, egyenes vonalú boogie, addig a Self Portrait az a darab, ahol a gitáros először engedi szabadjára a misztikus énjét az új zenekar kötelékében. A tétel gerincét ugyanis egy hipnotikus, lassan hömpölygő, monoton riff adja. A verzék alatt Blackmore finom, phaser és flanger effektekkel dúsított megszólalást használ, ami egyfajta transzszerű, füstös, keleties atmoszférát teremt.
A B-oldalt nyitó Snake Charmer a korong legnyersebb, leginkább funk-rockos lüktetésű tétele. A Kígyóbűvölő címe és tematikája azonban tökéletesen illeszkedik a már említett orientális vonalhoz. A dal egy rendkívül súlyos, szaggatott és vészjósló gitárriffre épül. Bár a ritmusszekció stabilan hozza a korszakra jellemző lüktetést, a Ritchie játéka és a téma hangközei mégis egyfajta fenyegető, kígyózó feszültséget hordoznak magukban. Ez a dögös alap adja meg az anyag rock and roll élét a sok fantasy-ballada között. Nemhogy kilóg az életműből, mint azt a sok felkészületlen firkász gondolja, hanem éppen, hogy rendkívül fontos dramaturgiai szerepet tölt be az albumon belül.
Ráadásul oldalindítóként, tehát kiemelt helyzetű szerzeményként az eladásokat is előmozdította. Gondoljunk csak a régi világ lemezboltjaiban hömpölygő tömegekre, akik szép sorban belehallgattak az újdonságokba. Az ex-Deep Purple gitáros új nagylemezének első felét egy masszív hard rock téma indítja, míg a másodikat egy táncolható, dögös darab. Nem véletlen, hogy ugyanez a páros lett végül a ténylegesen megjelent első Rainbow kislemez A- és B-oldala is. Okkal és szándékoltan.
Az album B-oldalának második darabja, a The Temple Of The King nemcsak a debütáló lemez koronázási ékszere, hanem a teljes fantasy-rock és neoklasszikus metal műfaj origója. Ez a felvétel az a pont, ahol a gitármester középkori zene iránti rajongása és Dio mitologikus dalszövegírói zsenialitása teljesen eggyé vált.
A szerzemény gyönyörű, tiszta, akusztikus gitárbontással indul, amely azonnal egy hajdani várudvar vagy egy rejtélyes szentély atmoszféráját teremti meg. Blackmore itt teljesen elhagyja a hard rock kliséket; a dallamvezetés a régi európai népzenét és a barokk struktúrákat idézi, ami egyfajta időtlen, áhítatos nyugalmat áraszt.
Ha a Self Portrait korábban sötét volt, a Snake Charmer pedig érzéki, a The Temple Of The King az a tétel, ahol Ronnie James Dio először válik azzá a mitikus mesélővé, modern rockbárddá, akit a világ megismert. A mondanivaló egy uralkodó kiválasztásáról, a sorsról és a belső fény követéséről mesél. A frontember nem csupán énekel, hanem szinte prófétál: hangja egyszerre lágy, tiszta, mégis monumentálisan erőteljes.
Mindezt nagyszerűen kiszolgálja a főhős pályafutásának egyik legszebb szólója, amely nem a sebességről, hanem a tiszta dallamosságról szól. Minden egyes hangnak súlya és története van; a hangszer szinte sír és énekel. Blackmore atmoszférateremtő képessége elképesztő, egyben roppant egyedi. Bár a szélesebb közönség körében a The Temple Of The King is egy alulértékelt darab, a szakma nagyra tartja. Nem véletlenül vált emblematikus darabbá, mely még öt évtizeddel később is hat, miként nyilván okkal választották a korszakot összegző, kilenckorongos díszdoboz címadójává is. Megkerülhetetlen alapmű.
Az If You Don’t Like Rock ‘N’ Roll a Ritchie Blackmore’s Rainbow LP leginkább kilógó, mégis tudatosan elhelyezett tétele. Egy vérprofi ellenpontozás. Megint csak nagylemezben gondolkodva: jó helyen ad egy egészséges törést a fonalnak, hogy aztán a többi szerzemény annál inkább kiemelkedhessen. Ez a dal ugyanis egy hamisítatlan, vidám, zongora-alapú boogie-woogie és klasszikus rock ‘n’ roll ünneplés, amely szöges ellentéte a korong többnyire sötétebb tónusú, misztikus és fantasy hangulatának.
Dramaturgiailag a szám egyfajta fellélegzést hoz. A Self Portrait sötét transza és a The Temple Of The King mély, spirituális utazása után a hallgatónak kell egy kis könnyedség, mielőtt az anyag végleg átvált súlyos hard rockba. Nem mellékesen, a kísérőzenészek korábban maguk is hasonló stílusban mozogtak, így egy ilyen szerzemény remek áthidalásként szolgált a váltáskor a korszak Dio és az Elf rajongóinak.
Az instrumentális Still I’m Sad a debütáló album monumentális, sötét és katartikus zárótétele. Ez a felvétel nemcsak egy zseniális átdolgozás, hanem az origó, ahonnan az orientális feszültség és az olyan remekművek misztikus világa közvetlenül is eredeztethető, mint például a Stranger In Us All korongon hallható Ariel.
A dalt eredetileg a The Yardbirds rögzítette 1965-ben. Az akkori verzió egy gregorián énekekre és borús hangulatra épülő, pszichedelikus kísérlet volt. Sokan elővették az évtizedek során az Omegától a Boney M-ig, a legkülönfélébb felfogásban.
Blackmore zsenialitása abban rejlik, hogy ezt a komor, félhomályos alapötletet fogta, és átültette a maga neoklasszikus, dögös hard rock nyelvezetére. A ritmusszekció itt nyújtja a legstabilabb teljesítményt az anyagon: a zakatoló tempó és a virtuóz, szinte transzba ejtő gitárszólók előrevetítik azt a power metal és szimfonikus rock hangzást, ami a következő lemezen robbant be igazán.
Érdekes módon Ritchie később mindkét átdolgozást újra elővette. A Still I’m Sad újrajátszott és ezúttal fel is énekelt verziója a Stranger In Us All nemzetközi változatának zárótétele lett, míg a Black Sheep Of The Family a Ronnie Romero nevével fémjelzett, legutóbbi Rainbow inkarnáció 2019-es digitális kislemezeként keretezte a történetet.
A sors furcsa fintora, hogy míg a korai instrumentális darab 1975-ben az együttes második kislemezének A-oldalaként is megjelent, addig az egész folyamatot beindító Quatermass-feldolgozásból önálló kislemezes kiadványként végül semmi sem lett.
Visszatérve a két legnagyobb sikerre: a Man On The Silver Mountain az album abszolút zászlóshajója, a lemeznyitó klasszikus, és az a dal, amely nélkül biztosan nem létezne a mai, hagyományos értelemben vett heavy metal. Ha a Still I’m Sad a korong drámai zárása, akkor ez a szám a leghatalmasabb belépő, amelynek témája bátran vetekszik a Smoke On The Water-ével. Blackmore a Deep Purple-ben már megalkotta a világ legismertebb gitárriffjét, de ezzel a szerzeménnyel ismét bebizonyította, hogy a világsiker nem a véletlen műve volt. Jóllehet a dalszerkezet egyértelmű hard rock himnuszt rejt, a gitáros szólója zseniálisan mossa el a stílushatárokat. Benne lüktet még a Purple-féle bluesos dög, de már felütik a fejüket azok a precíz, komolyzenei ihletésű hangközök és díszítések, amelyek a későbbi kompozícióinak a védjegyeivé váltak.
A Catch The Rainbow pedig az album érzelmi magja, Blackmore pályafutásának legszebb balladája, és egyben a korong legfontosabb lírai sarokpontja. Ha a The Temple Of The King a nagylemez spirituális utazása, akkor ez a dal a tiszta, földöntúli melankólia, egy csodálatos szimfonikus költemény. A megszólalás hihetetlenül áttetsző, meleg és térbeli; a gitáros mesterien használja a Stratocaster hangszedőit és a hangerőpotmétert az úgynevezett volume swell technikával, amitől a hangszer úgy szól, mintha egy gordonka vagy egy vonósnégyes sírna a háttérben. Nem a neoklasszikus tekerés dominál, hanem a végtelenül finom, hosszan kitartott hangok és a bluesos érzékenység.
Nem kevésbé hatásos a vokális teljesítmény sem. Ugyan, bár Ronnie James Diót a legtöbben a dörgő, monumentális orgánuma miatt imádják, de már ezen a korai Rainbow anyagon is bizonyította, hogy a finom lírában ugyancsak verhetetlen. Az énekdallamot nemcsak tanítani lehetne, hanem egyenesen kötelezővé tenném a zenei iskolákban.
Maga a szöveg végtelenül lágy, szinte suttogó, mely érzékletesen mesél egy szomorú, álomszerű történetet a szerelemről és az elmúlásról. A szerzemény végén, ahogy a zene hömpölyög, a frontember hangja úgy emelkedik a magasba, hogy az ember hátán feláll a szőr – ez a mindenkori rocktörténelem egyik legkiválóbb teljesítménye.
Ők ketten együttesen pedig végképp verhetetlenek voltak. Valami egészen elképesztő az a lassú, de magabiztos építkezés a katarzisig. Hiszen a Catch The Rainbow egy több mint hatperces eposz, amely lassan, lépésről lépésre épül fel. A lágy akusztikus és effektezett gitároktól indulva a refrénekre egy hatalmas, mégis kifinomult hangtengerré duzzad. Nem véletlen, hogy a Rainbow későbbi koncertjein ez a tétel vált Blackmore improvizációs játszóterévé, ahol a játék hossza sokszor a tizenöt-húsz percet is elérte. Miként az is tudatos koncepció, hogy az új díszdobozban ezek a verziók egybecsomagolva hallgathatók meg, így a The Temple Of The King díszdoboz boldog tulajdonosa egymás után élvezheti az 1975-ös stúdióváltozatot, valamint az 1976-os próbatermi és koncertfelvételeket. Lenyűgöző teljesítmények egytől-egyig.
A Ritchie Blackmore’s Rainbow album hatodik főszereplője Judith Feinstein énekesnő, a gitáros akkori barátnője. A lemezborítóra viszont szándékosan csak a hölgy művészneve, a Shoshana került: teljesen tudatos döntés volt a zenekarvezető részéről, hogy a Catch The Rainbow és a Still I’m Sad vokalistája csak ilyen talányos, rejtélyes módon szerepeljen.
Azóta is olvasni felkészületlen rockszakíróktól az „ismeretlen” énekesnőről, meg arról, hogy „máig nem sikerült kideríteni a kilétét”, és egyéb sületlenségeket. Pedig csupán arról volt szó, hogy Blackmore kifejezetten ragaszkodott ehhez a mononim, azaz egyszavas megjelöléshez, mert egzotikusabbnak hatott, ami így tökéletesen illett az album kissé rejtélyes, mitikus arculatához.
Mi több, ez a húzás annyira jól sült el, hogy Feinstein a későbbi operakarrierjéhez és egyéb egyéni törekvéseihez is használni kezdte a nevet, immár Shoshana Feinstein formában. Mindenesetre az ő hangja és inspirációja nélkül valóban nem teljes a debütáló nagylemez, hiszen a stúdiómunkálatok során kulcsfontosságú láncszemnek bizonyult. Ő énekli a gyönyörű, földöntúli kísérő vokálokat, ráadásul részben az ő lénye ihlette a korong misztikus, romantikus fantasy vonalát is.
Mindent összevetve a Ritchie Blackmore’s Rainbow egy bátor, stílusteremtő alkotás. Nélküle ma nem létezne a power metal vagy a szimfonikus rock abban a formában, ahogy ismerjük. Más kérdés, hogy bár rengeteg a követő és még több az epigon, ezt a zenei minőséget máig csak roppant kevesen képesek produkálni. Igazi etalon.
Végezetül pedig következzen még egy kapcsolódó érdekesség. Az élet kifürkészhetetlen keresztútjait igen jól szemlélteti, hogy amikor Mick Underwood 1994-ben újra összerakott egy csapatot a beszédes Quatermass II néven, abban többek között Nick Simper egykori Deep Purple basszusgitáros és Don Airey, a Rainbow korábbi, valamint a Purple későbbi billentyűse is részt vett. Úgy tűnik, ebben a közegben tényleg csak a hegyek nem találkoznak. Amikor viszont ilyen szintű zsenik útja keresztezi egymást, abból mindig roppant izgalmas dolgok sülnek ki. De az már egy másik történet.
Ritchie Blackmore’s Rainbow LP 1975:
Ritchie Blackmore – gitár
Ronnie James Dio – ének
Mickey Lee Soule – orgona, zongora, Mellotron, Clavinet
Craig Gruber – basszusgitár
Gary Driscoll – dob
Shoshana – vokál
Side A:
1. Man On The Silver Mountain
2. Self Portrait
3. Black Sheep Of The Family
4. Catch The Rainbow
Side B:
5. Snake Charmer
6. The Temple Of The King
7. If You Don’t Like Rock ‘N’ Roll
8. Sixteenth Century Greensleeves
9. Still I’m Sad
