“Nincs szükség a régi korszakok megidézésére..”
Engedj be, Budapest, Nő vagy csak nő, Utazás… csak néhány azokból a mára klasszikussá vált dalokból, amik a ’90-es évektől kezdve minden punkbulin robbantottak. A december 17-i Nagy Karácsonyi Punkünnep közeledtével a C.A.F.B. frontemberével, Szakácsi Gáborral beszélgettem.
Mit jelentett a 90-es években, és mit jelent ma punknak lenni?
Szerintem a “mit jelent” rész mindenkinek saját magában kell, hogy megfogalmazódjon, akkor lesz őszinte az érzés. Nekem például több mint három évtizede ugyanazt jelenti ez az egész történet, de azoknak, akik ma csöppennek bele a punkba, biztosan másképpen rajzolódik ki majd a lényeg, főleg, hogy azóta már totálisan más világot élünk. Mégis van ebben az egészben egy különös csavar: mert akik ma lázadnak, akár a mindenkori rendszer hibái ellen, vagy éppen megfogalmazzák a gondolataikat egy versben, festményben, vagy dalban, azok minden eltelt évtized ellenére is ugyanazt csinaljak mint mi anno. Még akkor is, ha a kiöregedő egykori lázadók számára ez nehezen emészthető meg. Sosem felejtem el, amit egy idős punk mondott nekem úgy a ’90-es évek elején: “Figyeld meg, a legvadabb punkokból lesznek a legmaradibb kispolgárok vénségükre!” És ez sajnos sokszor tényleg így van…
A már hagyománnyá vált decemberi bulik meg tudják azért idézni az egykori aranykort?
Sajnos teljes egészében, ahogy azt mi akkor megéltük, nehéz lenne. Az 1990-98 közötti hangulatot visszahozni nem lehet, de legalább megpróbáljuk megmutatni egy szeletét a korabeli dolgoknak. Tényleg más időszakot élünk, még akkor is, ha a mondanivalónk ma és holnap is naprakésznek tűnik. De közben azért 30 évvel idősebbek lettünk, és a közönség nagy részének már bőven a szülei lehetnénk. Amúgy meg talán nincs is szükség régi korszakok megidézésére, mert mi nem hősködni akarunk, mint valami begyöpösödött régimódi banda – éppen elég, ha előadjuk a fiataloknak azt, amink van, és ők gazdálkodnak belőle a mában.
Ilyen szempontból pedig nem hátrány, hogy az egykori dalaitok a mai napig slágerek egy bizonyos közegben… Mi a közönség favoritja?
Az anno nagyot ment videoklip miatt az Engedj be című dalunk, amire talán a legtöbben emlékeznek, ami a C.A.F.B. saját szerzeménye.
A másik örök kedvenc pedig érdekes módon éppen az a “Nő vagy csak nő”, ami tulajdonképpen nem a mi nótánk, csak egy átirat. Urbán Laca dobosunk előző csapata, a Rituális rémtettek trackje volt az eredetije. Akkoriban a két csapat többször koncertezgetett együtt a Fekete Lyukban és amikor Laca csatlakozott a C.A.F.B.-hez ‘96-ban, elhozta ezt a dalt, amit később Süti áthangszerelt nekünk. Tiszta Murphy törvénye amúgy, hogy ez lett a C.A.F.B. klasszikus repertoárjának az egyik legikonikusabb nótája…
Terveztek esetleg a punkünnepen kívül más, akár önálló koncertet is Magyarországra?
Az a helyzet, hogy erről minden évben beszélünk, aztán a végén mindig valami közbejön, és ezt már kicsit unjuk. Persze nyilván ennek én is oka vagyok, hiszen Amerikából nem könnyű hazateleportálni egy-egy bulira, de most még két évig a virustól is sakkmattot kaptunk. Ezek ellenére a szándék persze megvan, reméljük most már tényleg össze is jön, ahogy a régóta várt bakelit lemezünk is, amit szintén évek óta ígérgetünk, saját magunknak is.
A C.A.F.B. mellett az USA-ban más formációkkal is zenélsz – ezekkel most mi a helyzet?
Jelenleg egy köztes állapotban vagyok, nemrég léptem ki a “The Scoffs” nevű együttesből, amit úgy három éve alapítottunk régi kinti zenészbarátokkal. Ezzel a csapattal például nemrég meg is jelent egy vinyl nagylemezünk, a “The lonely ones”, aztán az együttműködésnek most vége lett. Persze nem a világ vége egy ilyen döntés, a fennmaradó időben így is folyamatosan zenélek, ha éppen nem a helyi stúdióban dolgozom, akkor beugróként segítek ki helyi bandákat…
És mi újság a korábbi kinti zenekaroddal, a Sledgeback-kel?
Úgy tűnik visszatérőben vagyunk, de erről többet most még nem mondhatok…
