Hogyan találta meg a saját útját a Queen, és hogyan született meg a második album? – 2. rész

Jon Hotten (Classic Rock)

1974-ben jelentette meg a Queen azt a meghatározó albumát, amelyen már kialakult a zenekar egyedi hangzása, és ami már megfelelt nagyszabású ambícióiknak, illetve rendíthetetlen önbizalmuk egyfajta igazolása is lett. Íme a Queen II lemez története és a legenda születése… Brian és Roger visszaemlékezései a második részben is folytatódnak.

A Brian és Freddie által írt dalok fantasztikusak, romantikusak, túlvilágiak voltak, a témákat és dallamokat úgy találták ki, hogy különleges legyen a rögzítésük módja is.

Sok és nagyon különböző hatás érte őket: A „Fairy Feller’s Master-Stroke” című dal Dadd festményéből merít. („Ha megnézzük, ez egy összetett és sokrétegű kép, és Freddie mindezt próbálta meg hangokká alakítani” – meséli Brian); a „White Queen (As It Began)” alapja egy Graves-vers, amelyet Brian May egy, a főiskolán megismert lányra vetített ki; a „Procession”, a „Father to Son”, a „The March of the Black Queen” és az „Ogre Battle” hatalmas, túlcsorduló dallamaival ugyanebbe a kategóriába tartozik.

Bakernek, a producernek Freddie a következő instrukciót adta: „Bármit, amit csak ki akarsz próbálni, csináld!”

„Azt hiszem, szokatlan helyekről érkeztünk. Mindig is úgy gondoltam, hogy nagyon szerencsések voltunk abban, amit gyerekként éltünk meg” – véli Brian a dalokban dübörgő ötletekkel kapcsolatban. „Akkoriban nem igazán volt rockvilág, annak voltunk kitéve, ami körülöttünk zajlott. Nem volt sok tévécsatorna és rádióállomás. Egy kicsit mindenbe beleszagoltunk, és így rendkívül széleskörű betekintést kaphattunk magába az életbe és a művészetbe.”

„Valami egészen személyes dolog volt az, amit kifejeztünk, de mindezt az a fajta művészet táplálta, amivel találkozni volt szerencsénk. A dolgok hatalmas spektruma vett körül minket, kezdve Mantovanitól a Thunder And Lightning polkáig, Beethoventől Csajkovszkijig, a komolyzenétől a hagyományos jazzig ott volt minden, tényleg hihetetlenül széles volt így ez a skála.”

Roger legmaradandóbb emlékei közé tartoznak azok az órák, amelyeket a megfelelő hangzás kidolgozásába fektettek. „Tutira halálra dolgoztuk magunkat” – mondja. „Rengeteget melóztunk a tömérdek énektéma miatt. Mindent felhasználtunk, amit csak tudtunk, mint pl. a csembaló és a zongora, aminek a kalapács-végeiben fém csapszegek voltak, illetve én egy furcsa katonai kisdobot is használtam. Ez egy experimentális lemez. Először itt alkalmaztuk a magnószalagot visszafelé lejátszó technikát, azt hiszem, Brian használta ezt a cuccot.”

„Ez egy elég nehéz ügy. Brian abszolút maximalista volt a többsávos gitárfelvételeknél. Emellett nagyon érzékeny a harmóniákra, mellette már-már matematikusnak kellett lenni. Nála a dolgok soha nem azok, aminek gondolja az ember, és nem is olyan egyszerűek, mint amilyennek látszanak. Abszolút maximalista volt, és csodálkoztam, illetve néha el is keseredtem azon, hogy milyen sok időbe telik mire megcsinál valamit.”

A 16 sávos technológia még nem volt igazán kiforrott, a Queen pedig a határait feszegette. „Megkonstruáltuk az összkép egyes részeit, ezeket lekevertük két sávra (sztereó)” – meséli Brian. „És nem volt mód arra, hogy elmentsük a korábbi verziókat. Akkoriban még nem voltunk technológialag azon a szinten, hogy slave-eket (a master felvétel másolatai) csinálhassunk. Lekevertünk egy csomó vokális részt, és ez után már nem volt arra mód, hogy visszatérjünk egy korábbi verzióhoz és újra finomítsunk rajta, csak annál maradhattunk, ami sztereóra le lett keverve. Erre a helyzetre az a jó szó, hogy ‘hajmeresztő’.”

Mindezek közepette pedig ott volt Baker, akinek a saját furcsaságai is kezdtek megmutatkozni. Ugyanúgy szerette feszegetni a határokat, mint a zenekar, és ezt úgy nevezte, hogy „konyhapultos túlproducerelés”. Ő meglátta az ebben rejlő humort is.

Ezzel kapcsolatban Roger felidézi az öncélú komplexitás egy momentumát. „Roy is nehéz eset volt” – meséli. „Tökéletesen ismerte a stúdiót, dolgozott akkoriban Marc Bolannal is, és ezek a felvételeik remekül szóltak. Nagy poénláda, egy bonviván volt, ami nagyon bejött nekünk. Ám elég könyörtelen is tudott lenni. Néha sok olyan felvételt is csináltunk, aminek nem láttam semmi értelmét. Roy ekkor úgy tett, mintha maximalista lenne.”

Egy hónap alatt végzetek. Ami a Queen II összetettségét tekintve egyértelmű bizonyítéka határtalan munkabírásuknak. Brian nem felejti el azt a pillanatot, amikor rádöbbent, hogy már van valami a tarsolyukban.

„Van egy rész valahol a ’Father to Son’ című dal középrészén – azt hiszem, a második versszak elején -, amikor hirtelen berobban a vastag hangzású gitárrész. És ez számomra, huh! Emlékszem, ahogy visszahallgattam ezt a részt – nem is tudom, hányszor van itt feljátszva a gitár, valószínűleg legalább tízszer -, és először érzetem, ahogy mellbe vág a gitárzuhatag. Akkor vált világossá számomra, hogy ez az, amiről azóta álmodtam, hogy először hallottam Jeff Beck játékát a ’Hi Ho Silver Lining’ című dalban. Ez volt a célunk.”

„Van egy pillanat a ’Black Queen’-ben, amikor valami hasonló történik különféle hangokkal. Beütnek a gitárok, csak ezek a lebegős (cascade) hangok hallhatóak. Olyan, mint Mantovani világa – nem tudom, tudja-e még valaki, hogy ki az a Mantovani –, de ez a fajta ’elfolyós’ harang effektus volt Freddie és az én elképzelésem is.”

„Én a gitárokkal csináltam ezeket, Freddie és Mike Stone pedig különféle hangokkal operáltak, a keverőnél ’ütögették be’ őket. Hirtelen úgy érzi az ember, mintha ezernyi hang jönne felé mindenhonnan.”

„Valami nagyobb volumenűt akartunk alkotni” – ért egyet Roger. „Teszteltük a stúdiót, hogy kiderítsük, meddig mehetünk el. Van néhány tétel – például a ’Fairy Feller’s Master-Stroke’ –, ahol a keverés nem a legjobban sikerült, ám az egymással átfedésben lévő harmóniák tömege révén technikailag és vokálisan hihetetlenül összetett zenemű lett.”

„Az albumot tulajdonképpen három év kemény próbatermi munka és a közös zenélés kovácsolta egybe. Mindannyiunknak megvoltak a különféle hatásaink, amelyek közül voltak azonosak is, illetve a négy tag különböző személyisége is jelentős hatással volt az eredményre. Szerzőként Freddie már ekkor eléggé domináns volt. Ő írta az igazán bonyolult dolgokat, így működött az agya. Mondhatjuk, hogy tűzben égett.”

Az elkészült albumnak olyan struktúrája lett, ami nem volt még nyilvánvaló, mikor készült. Brian May és Freddie Mercury, mint fő szerzők, a lemez egy-egy oldalának zenéjét szerezték, de ez nem lett így felosztva a stúdiómunka során, a végleges számsorrendet csak akkor alakították ki, amikor a felvételek már befejeződtek.

Szembetűnő, hogy mennyi mindent megosztottak: A „White Queen (As It Began)” és a The March of the Black Queen” a barokkos struktúrába mélyen belekódolt romantikán osztozik. És mind Brian a „Father to Son”-ban, illetve Mercury a „Nevermore”-ban már-már – Taylor szerint – „nyálas” volt.

Bár a zene grandiózus volt, és sok dalszöveg gótikus és fantasztikus, a Queenen végig érezhető volt egyfajta mélyen szentimentális vonulat, amely az egész karrierjük során velük maradt, kezdve az „A Night at the Opera” nagyszerű balladájával, a „Love of My Life”-on át, egészen az 1991-es, „Those Were the Days of Our Lives” című hattyúdalig.

A Queen II-n szinte minden olyan szálat kifejtettek a srácok, ami a zenekart a saját jövőjéhez kötötte, még akkor is, amikor arra készültek, hogy maguk mögött hagyják a grandiózus túlzások egy részét. A „Father to Son” és a „The Fairy Feller’s Master-Stroke” vokáljainak „száztagú” kórusai már magukban hordozták a „Bohemian Rhapsody” magvait. Az „Ogre Battle” és a „The March of the Black Queen” elsöprő súlyossága megelőlegezi a „Brighton Rock”-ot, a „Sheer Heart Attack”-et, a „We Will Rock You”-t és a „Death on Two Legs”-et (talán az egyetlen Queen-album, amely megközelíti a Queen II-t, ami a heavy rock kategóriát illeti, az az 1979-es, erőteljes Live Killers című koncertlemez).

A Queen II már bebizonyította, hogy a Queen is olyan zenekar, amely képes slágereket írni. Első ilyen próbálkozásuk, a „Keep Yourself Alive” az előző évben még megbukott, ez alkalommal már nem hibázhattak. A lemez végére rejtett „Seven Seas of Rhye” egy „zsebeposz” volt, ami egyaránt utalás volt a görög mitológiára és a brit tengerparti humorra. Fontos megjegyeznünk, hogy a zenekar kifejezetten slágernek írta ezt a dalt.

„Mindent, még a ’konyhapultot’ is bevetettünk a felvételek során” – idézi fel a történteket Brian May. „Az, hogy nyomás alatt lettünk volna, nem a legmegfelelőbb kifejezés, inkább az volt a helyzet, hogy azt akartuk, hogy a rádiók játsszák a kislemezünket, és ne adjunk nekik esélyt arra, hogy ’elsüllyesszék’.”

A „Seven Seas of Rhye” kislemez 1974 februárjában jelent meg, két héttel a nagylemez előtt, és a brit slágerlistán a tizedik helyig jutott – ez volt az első a negyvenhat Top 40-es helyezést elérő Queen kislemezből álló elképesztő sorozatban.

A vágyuk, hogy mindent a legapróbb részletekig megtervezzenek, és semmit se bízzanak a véletlenre, ez adta a Queen II album esszenciáját.