A Múzsa kilencedik csókja

Manapság már meg sem döbben az ember, hogy a pop-rockzene alapvető ihletbázisa a frusztráció, a harag, a Covid, a klímaválság stb. Tovább is van, mondjam még? A Will of the People című kilencedik sorlemezén a Muse is megpróbálta kiírni magából az elmúlt évek összes nyomorát és a dalokat hallgatva azt kell mondjam, a pénz tényleg nem boldogít. A csapat ugyanis megtehetné, hogy nem foglalkozik sem a napi politikával, sem a hosszú távú előrejelzésekkel, ők azonban mindig is felvállalták, hogy nyíltan mernek szólni bármiről és most sem tesznek másként.

Előre bocsátom, hogy mindig is elfogult voltam a Muse zenéjével kapcsolatban, mert fanatikus Queen rajongó lévén, bennük éreztem kedvenceim zeneszerzői szemléletének folytatását. Miben is áll ez? Nos, a régi szovjet viccet idézném ide, amikor is az öreg hűtőgépgyári szerelőt megdöbbenve faggatják, miként lehet az, hogy ennyi év után, pont neki nincs otthon hűtője? Legalább alkatrész szinten hazahozhatta volna összeszerelni. Mire az öreg válasza: – Hazahoztam én többször is, el is kezdtem szerelni, de mindig tank jött ki belőle.

A Muse (és még egyszer hangsúlyozom a Queen is ilyen volt) bármilyen stílust „hoz haza” a világból, rövid átszerelés után már a saját, azonnal felismerhető hangjukon szólaltatják meg. Ezért lehetett ugyanúgy meggyőző az előző, teljesen synthwave stílusban készült album, a Simulation Theory (2018), vagy mondjuk a komolyan szimfonikus hatású The 2nd Law (2008), csak, hogy a stílusban két legeltérőbb példát mondjam az életművükből.

Az új dalcsokor is elképesztő utazásra hív minket és előre szólok, hogy ez a zene olyan, mintha egy képen látnánk Leonardo, Munkácsy, Monet és Dali művészetét, ennek ellenére mégis működik a dolog. Mondom, a jelszó: Muse.

A címadó dal első sora megadja az egész lemez hangvételét. „Lökjük bele az óceánba az uralkodókat!” Hozzá pedig egy igazi Marilyn Manson/Queen(!) zenei elegy, de úgy, hogy azonnal elindulhat a léggitározás. Aztán – csak, hogy nehogy megfájduljon a nyakunk a bólogatástól – rögtön egy agyas szintipop nóta jön – a Compliance. Itt kell megjegyeznem, hogy nyilván Matt Bellamy az agy a bandában, de a  Dominic Howard – Chris Wolstenholme, dob-basszus kettős elképesztő módon dolgozik össze és minden ütem rögtön belekúszik a zsigereinkbe.

A Liberation annyira Freddie Mercury, hogy rögtön ráénekeltem a „There must be more to life than this” című dalt, amit nem mellesleg Michael Jackson-nal együtt írt a mester. Ezután viszont beindul a metál szekció és a Won’t stand down-ban még csak „akciósan” – a zseniálisan sokrétű hangszerelés részeként -, de a Kill or be killed-ben és a „kedves” témájú We are Fucking Fucked-ban már úgy reszel Bellamy gitárja, mintha egy Slipknot lemezt hallanánk.

Ha ez még nem volna elég, van itt még egy John Legend szerű ballada a szakítás utáni időszakról (Ghosts), egy igazi horror pop/rock, jó kis Bach idézettel és pörgős klippel megtámogatva (You make me feel like it’s Halloween), egy félig U2, félig Stranger Things utánérzés (Verona) és egy egészen fura, talán szintipop-punk zeneként aposztrofálható dal (Euphoria).

Ahogy már említettem a csapat (vagy inkább Bellamy) sziporkázik a hangszerelés tekintetében. Nincs egyetlen üresjárat vagy felesleges hangszerhasználat sem. Csillog-villog az egész lemez, a dalok témái miatt viszont kellőképpen nyomasztó is. Egy biztos, unatkozni nem fogunk a hallgatása közben. Remélem, hamarosan visszatérnek hozzánk (vagy a közelünkbe) és ha már a VOLT Fesztiválos koncertet ki kellett hagynom, elcsíphetem az új show-t valahol.

A Muse 20 év után is jóban van a múzsákkal, a kiégésnek még nyoma sincs, és hát mi lehet fontosabb, mint a „Népakarat”!