Hosszas várakozás után 2022. szeptember 2-án végre megérkezett a „The Sick, the Dying… and the Dead!” címet viselő új Megadeth album. Sorozatunkban az idáig vezető utat foglaljuk össze, hogy érthetőbb legyen mitől és miért is vált olyan rendkívülivé a friss Megadeth opus, mely csak a műfaj alapműveivel emlegethető egy lapon.
A Megadeth-et Dave Mustaine görcsös bizonyítási vágya hozta létre, vitte sikerre és tartotta életben tűzön-vízen át. MegaDave mindenkori indulata persze abszolút érthető, mert bár 1983-ban kirúgták a Metallicából, egykori bandája világraszóló sikerei nagyban az ő munkáján, ötletein, szerzeményein és persze egyedi gitártechnikáján alapultak.
Az öntörvényű Mustaine ugyanis nem csak a metalban használatos ritmusgitározást forradalmasította az úgynevezett „Spider Chord” (magyarul pókszerű akkordozás) alkalmazásával, de az alapriffek módszeres variálását még tetézte is a staccato játékmód kompozíciós szintű, tehát a dalok kialakítását és végső formáit alapvetően meghatározó használatával. Magyarán Mustaine már a kezdetektől fogva sokszor eleve töredezett szerkezetű szerzeményeket kreált, melyek zeneiségének alapvető eleme, mi több elvárása is a szaggatott előadásmód.
Mindeközben Diamond Head fanatikusként módszeresen emelte át szerzeményeibe Brian Tatlerék egyedi megoldásait, illetve a (new wave of british) heavy metal és hard rock világából azokat a jól bevált szerkezeti elemeket, melyeken mindannyian felnőttünk, felnőttek. Eme nyerő ötvözettel pedig szinte azonnal csatát nyert, csatát nyertek. Hiszen a Metallica már a kezdetek-kezdetén is maximálisan kiemelkedett a hardcore punk és a speed metal különféle ötvözeteivel kísérletező –korabeli crossover- thrash hordák közül.
Majd jött a híres, hírhedt verekedés és Mustaine a kapun kívül találta magát. De Dave hamar felkelt, összerakta saját csapatát, melyben már megkérdőjelezhetetlenül ő a vezérbika és a Megadeth színeiben elkezdődött az azóta is fel-fellobbanó, sok évtizedes rivalizálás.
Már az 1985-ben megjelent „Killing Is My Business… and Business Is Good!” debütalbumot hallva is érezni lehetett, hogy óriási potenciál, elsöprő lendület, dög és vasakarat van Mustaine új formációjában.
Még ha a hanglemezkiadás állatorvosi lovának is tekinthető hibák, például a kiadó által elbarmolt frontborító vagy a Lee Hazlewood által joggal kifogásolt szövegváltoztatások miatt elsőre nem is lett makulátlan a végeredmény.
Viszont másodjára akkorát gurítottak, hogy ha soha többet semmi más nem jelet volna meg Megadeth logó alatt, akkor is stabilan bevésték volna magukat a rock aranykönyvébe a „Peace Sells… but Who’s Buying?” pörgős, pazar, progresszív dalcsokrával. Az albumon is jól működő bődületes kompozíciók, a hibátlan dalsorrend, a harapós megszólalás és a zseniális borító eredményt hozott.
Valamint itt volt még a roppant súlyos és még annál is komolyabb és aktuálisabb szövegvilág, melyben nemhogy nem dicsőítik a gonoszságot és erőszakot, hanem kifejezetten gondolkodásra késztetnek a világ problémái mögött rejtőző mélyebb okok és okozatok kapcsán. Semmi öncélú dagonyázás a bűnben és vétekben, mint ami oly sok korabeli együttes üzeneteiben tapasztalható, csak a veszett világ kőkemény dolgaival való szembesítés, hatalmas kérdő- és felkiáltójelekkel.
A Dave Mustaine, David Ellefson, Chris Poland, Gar Samuelson felállás rocktörténelmet írt ezzel koronggal. Egy korszakos klasszikus született.
Harmadjára ismét egy felemás alkotás érkezett. A „So Far, So Good… So What!” nagylemez sajnos ismét gyengébb borítóval, megszólalással és az elődjénél szétesőbb, koncepciótlanul összeállított dalsorrenddel került a boltok polcaira. Talán a gyakori tagcserék okán, talán az okkultizmus különféle kártékony bugyraiba merülések hatására, talán a tudatmódosító-szerekkel való módszeres visszaélés-sorozat miatt, de ezúttal nem sikerült megismételniük a „Peace Sells…” szinte tökéletes arányait. Azért persze ismét felvételre került néhány nagyszerű szerzemény, ráadásul ezek a koncerteken is hasítottak, bőven maradt még puskapor a későbbiekre.
Ezt követően újabb kavarodás következett, melynek végén egy időre ismét megszilárdult a felállás. A két Dave mellett ezúttal Nick Menza dobos és Marty Friedman gitáros játszotta, illetve vokálozta fel a negyedik albumra kerülő felvételeket. Aztán 1990 szeptemberében megérkezett az opus magnum.
Negyedszerre ismét olyan rocktörténeti jelentőségű mérföldkövet alkottak a srácok, mely máig viszonyítási pontként szolgál, ha metalról van szó. Hát még, ha a metal súlyosabb, illetve progresszívebb változatairól beszélünk.
A „Rust in Peace” egy olyan mestermű, melyet azóta sem tudott megugrani senki. Ők maguk sem. Az ismét zseniális borító egy töltelékdal-mentes, percről-percre élményszámba menő dalfolyamot tartalmazó korongot rejt magában, melyet az etalonként szolgáló hangszeres játék és a szintén kiemelkedő hangmérnöki munka jellemez. A rendkívül intelligens szövegek olyan, korábban még sosem tapasztalt kompozíciós megoldásokat használó dalokkal társultak, melyek együtt és külön-külön is újradefiniálták a technikás, progresszív metal fogalmát. Mustaine bravúros szerzeményei egyidejűleg forradalmasították a thrash metalt, miközben meg is reformálta azt, ami nem kis mutatvány.
Ez az elméletben működésképtelen fából vaskarika a gyakorlatban nagyon is hatásos volt, egyfajta vissza a gyökerekhez felhívást intézve a zenei mozgalom arra fogékony tagjainak. Tehát vissza a gyökerekhez, a hard rock, prog rock, NWOBHM klasszikusok által lefektetett stíluselemekhez, miközben hangásban jóval magasabbra került a léc, egyfajta új normát alkotva. Miként a riffelés és úgy általában a ritmika tekintetében is a „Rust in Peace” által bemutatott, minden korábbinál nagyobb precizitás lett az új etalon.
A már az új évezredet előrevetítő keverés pedig végleg búcsút mondott a ’80-as évekre jellemző kásás masszáknak. A negyedik Megadeth LP minden pillanatában minden hangszer jól elkülöníthetően hallható, mindegyik szerzemény minden különösebb erőlködés nélkül végig követhető.
A „Rust in Peace” tehát újrahatározta a műfajt, miközben zenészek tízezreire volt hatással. Mindezt ráadásul jó időben, mert ha mondjuk, csak egy évvel később rukkoltak volna vele elő, akkor már a grunge előretörése, illetve a Metallica populáris irányba váltása számukra is erősen megnehezítette volna a pályát. Így azonban a csúcsról, nyerő helyzetből válthattak, ráadásul elegendő idejük maradt a következő albumig, albumokig a stílus és az arculat újragondolására, a brand újrapozícionálására, valamint a következő anyagok irányvonalának kidolgozására. Tehették mindezt azért is, mert története során először maradt együtt egy minden poszton ütőképes Megadeth felállás, mely ráadásul általános elismertségnek örvendett, és örvend a mai napig is, mind szakmai, mind közönség tekintetben.
A ’90-es évek elején tapasztalható trendekre, a zenei élet és a metal színtér radikális változására egy olyan nagylemezzel válaszoltak, mely jóval kevésbé ment le kutyába, mint Hetfieldék Fekete albuma. Így bár maguk is egyszerűsítettek a kompozíciók felépítésén és a „Countdown To Extinction” esetében ismét egy-két fokkal populárisabb hangot ütöttek meg, mint az örökös riválisnak tekinthető nagytesó, de mindeközben MegaDave-ék az élmezőnyben tudtak maradni. Miközben kevésbé haragították magukra az old school thrashereket és az ősrajongókat, mint Larsék. Így történhetett, hogy a thrash metal úttörőinek 1992-es nótái kis kivétellel nemzedéki himnuszokká váltak, pedig a „Countdown To Extinction” dalai részben – a mainstream média által akkoriban még inkább leírt- klasszikus heavy metal stílusban íródtak.
Mindez megismétlődött a következő két körben is, ahol a „Youthanasia” és a „Cryptic Writings” albumok mind a zene további egyszerűsödése, mind az egészséges rock hangzás terén köröket vert a Metallicára. Valamint szinte az egész akkori thrash és post-thrash mezőnyre is. A minden korábbinál fogósabb dallamok és refrének abban a korszakban egészen keménynek, és ami még ennél is sokkal fontosabb, őszintének hatottak a ’90-es évek közepére teljesen irányt vesztett ’talicskások „Load” korszakának finoman szólva is furcsa dalaihoz képest. A Kirkék által erőltetett iszonyatos arculatváltásról már nem is beszélve. A modorosan művészkedő szánalmas androgün pózőrködés mellett a Mustaine – Friedman – Ellefson – Menza kvartett maga volt a megtestesült amerikai álom, a vörös-szőnyeges rock and roll elegancia.
Nyilván ők sem úszták meg a metallal szemben minden tekintetben ellenséges korszellemet. De úgy karcsúsítottak a külsőségeken, például váltak meg ideiglenesen egyes ruházati elemektől vagy a ’80-as éveket idéző logójuktól, hogy a közönségük mégsem csappant meg. A kitűnő szerzemények és a változatlanul ütős, néhol erősen áthallásos, így aktuális dalszövegeik mindig elnyerték a rajongók tetszését.
Négy nagyszerű album után megbomlott a nagy négyes, a következő, erősen megosztó albumukat már a szintén nagyszerű Jimmy DeGrasso ütötte fel. Ha minden igaz, elég szemét módon bántak el Menzával, aki épp a daganatos megbetegedése miatti térdműtétje után lábadozott, mikor kapott egy hívást a vöröshajútól, hogy a továbbiakban nincs szükség a szolgálataira…
A srácok tehát nem várták meg a gyengélkedő dobost, hanem állandósították az MD.45 projektből érkezett helyettest, aki egyébként hatalmasat muzsikált korábban a Dave Mustaine és Lee Ving által életre hívott side projekt „The Craving” lemezén.
Tehát Nick alávaló kirúgásával ért véget a Megadeth klasszikus felállása, majd Jimmy érkezésével indult az új éra. De nem miatta lett minden korábbinál kísérletezőbb, bevállalósabb, egyben tömegmédia-kompatibilisebb a „Risk” album, hanem mert a vörös főnök megpróbálkozott szintet lépni. Ami majdnem sikerült is neki. Más kérdés, hogy akkor és ott, időlegesen ők is megszenvedték a rajongóváltás nyűgjeit, illetve el kellet szenvedniük pályafutásuk legnagyobb arányú törzsrajongó vesztését, illetve a korábbi-későbbi keménymag dühödt köpködését. Mellette viszont elérték pályafutásuk messze legnagyobb sikerét, hiszen a csodás „Breadline” dallal, illetve annak telitalálat szövegével messze túllőttek a rock-metal színtéren, mely hetek alatt az Úr 1999-es esztendejének egyik legfontosabb amerikai megaslágerré vált.
Persze a popszíntér popszíntér marad, a maga roppant egyszerű (kapzsi) logikája mentén. Csupán hiú ábránd volt, hogy ügyesen lavírozva évekig, évtizedekig tartósan megkapaszkodhatnak a pop élmezőnyében, egyidejűleg a rockerek körében fenntartott legendás státuszukkal.
Azt még a Metallica fekete albuma vagy a Guns N’ Roses híres dupla duplája sem tette lehetővé, hát még egy egynyári, hamar múló hatású populáris rocksláger.
A plafont nyilván ők is érzékelték, hát ismét törésre került sor. A csodálatos Nick Menza után a fantasztikus Marty Friedman is távozott. Marty azóta is poposabb lemezeket készít szólóban, illetve besegített a neoklasszikus, neoprog, keresztény metalban utazó Tourniquet, illetve Enzo and the Glory Ensemble néhány albumán. Helyét a korszakos zseni, Al Pitrelli vette át a gitárhős fronton, akivel az ezredfordulón elkezdődött a visszarendeződés.
Folytatjuk!
