Végre ismét hazánkban koncertezett a W.A.S.P., hogy egy elképesztő tematikus show keretében újra előadják a legendás első albumuk dalait, valamint természetesen a későbbi lemeztermésük legjavát is. A különleges előadás pedig hozzájuk méltó földrengésszerű koncertélménnyé, fenomenális metal ünneppé vált. Blackie Lawless az utolsó nagy metalikonok egyike, akin szerencsére még mindig nem fogott az idő, aki ugyanolyan lelkesen és profin tolja, mint negyven éve. Ismét egy év koncertje gyanús rendezvényt láthattunk, hallhattunk.
1983-ra úgy nézett ki, hogy már minden lezajlott, ami a heavy metal stílusban megtörténhet. Befutottak az alapbandák, kialakultak a stíluselemek, szlogenek, öltözékek, kiegészítők, színpadi gegek, pózok, jelképek, megszilárdulni látszottak az erőviszonyok is. Aztán előbb a Def Leppard Pyromania albuma definiálta újra a műfaj hangzásvilágát, komoly löketet adva a kortársak további fejlődési irányának. Majd hirtelen, látszólag a semmiből, valójában már akkor is komoly zenei múlttal felbukkant Blackie Lawless és a W.A.S.P. a legendás első albummal, hogy aztán szó szerint hetek alatt szorítsanak maguknak helyet a stílus vezető csapatai között.
A banda ugyanis nemcsak zeneileg volt igencsak ütőképes, de a provokatív imázs- és show-elemek, valamint a nem kevésbé fullánkszerű szövegeik is kellően fifikásak voltak ahhoz, hogy akinek volt, van érzéke az ilyesmihez, felismerje a kétfenekű üzenetekben a képmutatásról, prüdériáról és úgy általában a hazug amerikai álomról szóló találó kritikáikat. Persze könnyebb a tükörre haragudni, mint megtisztulni, ennek megfelelően a képmutató konzervatív körök is gyorsan nekimentek az együttesnek. Minden zavarta őket, ami belerondított az amerikai életmódról szóló illúzióikba. Ami támadássorozat persze csak segítette Blackiék ismertté és népszerűvé válását – ez ugyanis a karót nyelt képmutatókat kiborította, a kölyköket viszont igencsak felvillanyozta.
Persze hősünk sem volt szent, huszonéves korára igencsak messze került attól a konzervatív délies baptista neveléstől, amiben ifjúként volt szerencséje részesülni. A képmutatástól megcsömörlötten egy időre elfordult a gyülekezettől, míg a kíváncsiságának engedve az okkultizmusba is belekóstolt. Meg persze idővel a csajok bájai és a testi örömök sem hagyták hidegen. Mindez a feszültség pedig új szinte emelte a valós társadalmi viszonyok miatti jogos dühét. Melyet időről-időre kontextusba is helyezett, a Jelenések könyvének világvége jóslatait összevetve a modern kor káoszával és változatos vétkeivel. Ettől persze a nagymamák még jobban kiborultak, viszont az akkori fehér középosztálybeli amerikai fiatalok nagyon is megszólítva érezték magukat. Megszületett a legenda.
Mivel Blackie nemcsak az üzenet megfogalmazásában volt zseniális, hanem zeneileg is hatalmas művész, sikerült egy olyan elegyet kidolgoznia, mely úgy volt új, hogy egyben nagyon is hagyománytisztelő maradt. A már meglévő és bevált rock alapokra építkező slágergyárosként nyitott új fejezetett a heavy metal történetében. Mert míg a színpadi showba mindent beépített, ami Alice Coopertől a KISS-ig működőképesnek bizonyult, addig a zenét igyekezett a lehető legfiatalosabbra és legfogósabbra venni. A W.A.S.P. így aztán tényleg vadul indított az első dalcsokorral. Benne van a rock and roll fiatalos pimaszsága, a punk nyers dühe, a glam rock színpadiassága, a shock rock szándékosan kimódolt polgárpukkasztása, a speed metal zabolátlansága, a power metal energikussága és persze a heavy metal elmaradhatatlan fémes esztétikája. Ennek megfelelően a debütalbum messze túlmutat önmagán, a W.A.S.P. akkori legénysége gyakorlatilag páros lábbal rúgta rá az ajtót a teljes akkori metalszíntérre és követelt helyet magának szinte azonnal az élmezőnyben.
Azóta persze sok víz lefolyt a Los Angeles folyón. Blackie is sok mindent megtapasztalt a világban, hogy aztán revideálja bizonyos nézeteit, majd ahol szükségessé vált, visszatérjen a normalitáshoz. Kiderült, hogy az olyan elkötelezett művészekhez hasonlóan, mint Alice Cooper, Dave Mustaine vagy Michael Weikath, nagyon is komolyan gondolja a társadalomkritikus tartalmak és az azokra adott pozitív spirituális üzenetek közlését. Így aztán a tőle megszokott vehemenciával folytatta a dalszerzést és az albumok készítését. A művészi vénája, zenei érzéke és a showhoz való született affinitása azonban továbbra is elkísérte, így aztán újjászületett keresztényként is jobbnál-jobb dalokkal és műsorokkal állt elő. Miközben az üzenet sem módosult jelentősen, maximálisan hiteles maradt szerepében. Maximum a kamaszos szexmániát megéneklő dalok szorultak hátrébb az éppen aktuális turné szetlistájának összeállításakor.
Aztán elérkezett az Úr 2024. esztendeje, mikor is sokak örömére és meglepetésére különleges jubileumi turnéra indult a W.A.S.P., mely kettős koncertblokk az akkor éppen 40 éves első lemez dalaival indult, majd a második szettben a további kötelező alapművekből öntsenek egy adagot a hálás rajongókra. De jó volna…
Nem gondoltam volna, hogy ez a show végül Magyarországra is eljut, de 2025. október 27-én megvalósult a csoda. Ott állhattam az ikonikus fémcsontvázas mikrofonállvány előtt, jött a Doors belépővel megbolondított intro W.A.S.P. mix, majd az I Wanna Be Somebody egyből olyat ütött, amilyet másnak, máshol még az utolsó ráadásdala sem tud. Amihez persze az eleve jó dalok mellett legelsősorban egy dologra van szükség, de arra nagyon: HITELESSÉGRE!
Márpedig abban nem volt hiány, így néhány pillanat múlva már ismét kiskamasz voltam, ismét a suliban viaskodtam a tanárokkal és a diszkósokkal, újra átéltem azt, amit akkor és ott, azt a dacos önazonosságot, ami és aki nem tűrte a protekciót és a kettős mércét, aki a kádári posványban is valaki akart lenni, nem pedig egy újabb tégla a falban. Ismét azzá a képmutatás ellen lázadó kölyöké váltam, aki akkor is leadja a Beatrice dalt az iskolarádióban, ha tudja, hogy mindezzel minimum a kirúgást kockáztatja. Sebaj!
Majd sorra jöttek a további megkérdőjelezhetetlen alapművek és bár érzelmileg továbbra is a nyolcvanas évek közepén, a hőskorban maradtam, agyban visszatértem a jelenbe és nagyon élveztem az előadást. Négy csodálatos zenész előadását, akik alázatosan mindent alárendeltek az éppen adott szerzeményeknek. Egy fél hanggal vagy pörgetéssel sem játszva többet, mint amit a kompozíciók megkívánnak. De azt igenis maximálisan, ami ehhez a könnyűnek tűnő, mégis nagyon fineszes muzsikához kell. Ugye, minden cirkuszban a bohóc a legjobb artista.
Mivel az első lemez dalai után következő szünet alatt sem múlt el a W.A.S.P. hatás, így mikor a második részben visszatértek a best of műsorral, változatlan extázisban csodálkoztam rá erre a vérprofi, ütőképes és szerencsére nagyon is szerethető csodacsapatra.
A W.A.S.P. jelenlegi felállásában Mike Duda basszusgitáros, énekes, vokalista, Doug Blair szólógitáros, vokalista és Aquiles Priester dobos szolgálja ki a jó öreg Blackie ideáit. Utóbbi ütős most járt először hazánkban a zenekarral, de szerencsére stabilan hozta, ami ezekhez a számokhoz kell. Egy jól összeszokott, precízen muzsikáló, harmonikusan együttműködő együttest alkotnak a srácok. Akik ráadásul a színpadi öltözékükkel is hozták a régisulis hozzáállást, eszedbe sem jutott volna, hogy a srácok két órával korábban még az üzemben serénykedtek, majd két sör után az addigi szakadt melósruhájukban szédelegtek fel a blueskocsma deszkáira. A mozgásuk is teljesen rendben volt, pedig már mindannyiuknak a B-oldal pörög. Persze a nyolcvanas években gyökerező évtizedes pózok és klisék ismétlődtek, de tőlük valahogy mégis lazának, spontánnak, tehát természetesen tűnt. És ehhez a repertoárhoz bizony pont erre van szükség.
Kifejezetten jót tett a shownak a színpad hibrid kialakítása is, hiszen a látványosan fémes mikrofonállványok, valamint a hagyományos és fizikailag is legyártott, majd rendben kihelyezett cirkuszi kulisszák kifejezetten jól egészítették ki a vakítóan villogó fényeket és a vetített tartalmakat. Nem kellett már sem művér, sem vad szexet imitáló beállítás, a fiúk jelenléte és energikus színpadi mozgása bőven elég volt. Miként a három helyen is futó screen filmek, melyek között volt archív koncertfelvétel, korabeli klip, illetve az adott dal mondanivalójához kapcsolódó filmes és híradós egyveleg is. Külön pacsi érte, hogy ezzel sem álltak be a sorba és mellőzték az AI idétlenségeket. Egy-egy gagyi animáció azért becsúszott, de az legalább emberalkotta bénázás volt, nem pedig embertelen digitális hulladék.
Mert bizony itt mindig is volt és van is mondanivaló. Még akkor is, ha esetleg a nézőnek-hallgatónak meg kell kicsit mozgatnia a szürkeállományt. A W.A.S.P. show ugyanis a régi Hollywood hagyományait hordozza. Baromi látványos. Látszik, hogy amerikai piacra készült, amerikai igényeknek megfelelően került kialakításra. De mellette azért a tartalomra is van gondjuk. A korai koncertfelvételekhez, klipjeihez és filmzenés dolgaikhoz nyilván nem kell túl sok kommentár. De a már nem annyira egyértelmű filmes bevágások és dokumentum jellegű háttérvetítések is szépen illeszkedtek az elhangzottakhoz, az erősen társadalomkritikus érdemi mondanivalóhoz.
Mikor mondjuk a szintén abszolút alapműnek számító The Headless Children alatt a II. világháború eseményeit, áldozatait, illetve a világégést előidéző és lebonyolító háborús bűnösöket és tömeggyilkosokat (így többes számban) mutatták, értsd mindkét oldal vezető politikusait vetítették a dal és a zenekar mögé, nem lehetett nem gondolni a jelenlegi feszült világhelyzet hasonlóan eszelős háborús uszítóira. Az eredetileg ugyanazon a lemezen szereplő The Who feldolgozás, a The Real Me is mélyebb értelmet nyer egy ilyen előadás részeként, mintha csak önmagában menne le valamelyik slágerrádió műsorában, csúcsforgalomban a dugóban.
A nagyszerű esthez szervesen hozzátartozik még, hogy hangosítás az egyik legjobb volt, amit valaha a Vörösben hallottam. Le kellene már szállni végre a Barbáról. Ha valami sz@rul szól, inkább az adott zenekart, meg az olcsójános menedzserét szidjátok. Ez olyan jó volt, amennyire csak lehetett. Kifelé vagy harminc régi haverral futottam össze, mindenkit megkérdeztem, mindenki elégedett volt, akárhol is állt a koncert alatt.
És persze igen, én is láttam-hallottam, főleg a csontvázas mikrofonállvány előtt a harmadik sorban, hogy bőven volt gépi besegítés a vokálokban. Blackie szerencsére egy korrekt, egyenes ember, sosem csinált titkot az ilyesmiből. Mert bár két jó énekes is van a zenekarban, a korai klasszikusok korrekt előadásához mégis szükséges az ilyesmi. Gyakorlatilag önmagára tercelt, vokálozott, sikított, énekelt. Az összkép pedig nagyon rendben volt. Szóval senki sem lehetett elégedetlen. Sőt, mindenki nyugodtan kérdezze meg önmagától, hogy valóban jobb lett volna pár hamis, nyekergősen előadott nóta? Vagy a lemezváltozatokhoz képest szegényebb kórus? Na, ugye!?
A bulira egyébéként igencsak műértő közönség érkezett, melyet már a gyülekezéskor jól le lehetett mérni a változatos pólómintákon, illetve hátfelvarrókon. A zsúfolásig megtelt Red Stage első fertálya pedig rendesen énekelte a szövegeket, gyakorlatilag mindet, mindegyik korszakból. Hát igen, ez az a nemzedék, amelyik még beletette a melót a metalba, amelyik többször és figyelmesen végighallgatta a lemezeket, kazettákat. Azok az egykori srácok, csajok, akik most már ötven felett járnak az ilyen tematikus bulikra nosztalgiázni, annakidején még szépen megtanulták a dalokat. Nemcsak a slágereket, hanem az összeset. Mert ne legyenek illúzióink, többek között attól is volt ilyen nagyon jó ez a buli, hogy százak mozdultak zsigerileg együtt a zenészekkel a zenei váltásokra. Hiszen szinte mindenkiben ment a belső magnó és az elejétől a legvégéig lüktettek a szívekben az évtizedes ritmusok.
Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Blackie szeptemberben múlt 69, a közönség átlaga pedig már inkább a 60-hoz közelít, mint az 50-hez, akkor könnyű belátni miért lesz mindennek hamarosan vége. Mert az új idők új dalai már másról és máshogy szólnak. Mert a hagyományos heavy metal közönség eltűnésével szinte csak jóllakott, cinikus, kiégett arcok meg fotelrockerek maradnak, akik lelkesedés helyett az online fikázásban jeleskednek.
Mivel az év szinte minden napján koncerten vagyok, pontosan tudom, mert a saját szemmel látom, hogy az első sorokat gyakorlatilag mindig ugyanazok töltik meg. Akikkel hétfőn W.A.S.P. bulin voltunk, azokkal vasárnap a Helloween előtt bandáztunk, szombaton pedig a Sex Action 35-ön pacsiztunk össze. Nincsenek meglepetések. Oké, mindenhol van húsz-harminc idült rajongó, aki csak és kizárólag azért az adott előadóért él és hal. De a derékhadat alapvetően mindig ugyanaz a zenemániás kemény mag adja, akik a heavy metal felöl érkeztek. És igen, ők csinálják a hard rock, prog rock, jazz-rock és blues-rock bulikon is hangulatot. Miként az arra alkalmas punk-rock és thrash metal előadásokon is. Ők énekelnek a leghangosabban, ráadásul pontosan, ők vásárolják a fizikai hanghordozók és kapcsolódó merch termékek javarészét is. Most éppen W.A.S.P.-be öltöztek, vagy nem, a következő hétvégén pedig megint ott lesznek, ahol a jó zene szól. Ráadásul ismét lelkesen, a rendezvényhez kapcsolódó mezben és persze az adott előadó életművéből alaposan felkészülten. Mert egy ilyen jó bulihoz nem csak a zenekarnak és a stábnak kell rendese odatennie magát, hanem a publikumnak is. Mert az igazi heavy metal szurkolók nélkül pont annyit ér, mint egy meccs üres lelátók előtt, vagy rangadó érdektelen, üres emberekkel feltöltve.
Örülök, hogy ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik még megvette a lemezeket, kazettákat, majd figyelmesen meghallgatta és szép sorban meg is tanulta a dalokat. Örülök, hogy kölyökként azt tanultam a fateréktól és a többi környékbeli rockertől, hogy jól érezni magunkat megyünk a koncertre, nem pedig unatkozva fikázódni. Mert mindannyian látjuk, érezzük, hogy lassan véget ér a rock korszak, ami szomorú tényt az sem tesz vidámabbá, hogy láthatóan ez a világ sem húzza már túl sokáig. Ezért is fontos, értékes és aktuális a W.A.S.P. életmű, a köveket az ablakokba vágó első lemeztől a Golgotha album azonos című zárótételéig. Mert miként a Názáreti Jézus Krisztus jobb oldalán megfeszített bűnös végül felismerte a vétkeit, mert miként a Blackie Lawless nevet felvevő tékozló fiú is megtért a bűneiből és visszatért a hitéhez, nekünk sincs még késő megváltozni.
Fotók: Jozé / TTT nemzeti Rockarchívum
