LP / MC / CD – Combat 1990
Idén 35 éve, 1990. március 30-án jelent meg a Forbidden második lemeze, mely hamarosan nemcsak az év, hanem az egyetemes thrash történet egyik legjobb és legfontosabb albumává vált. A Twisted Into Form egy egységes és ambiciózus korong, mely egyszerre mutatja meg a zenekar akkori felállásának felsőfokú technikai tudását, atmoszférateremtő képességét, szerzői érettségét, illetve a muzsikusok igényét egy összetettebb, bonyolultabb, progresszívebb, mégis populáris thrash metal formanyelv kialakítására. Nyilván ennek is köszönhető, hogy az anyag cseppet sem öregedett, máig frissnek hat. Miközben az egyre betegebbé váló világunkban sajnos a társadalomkritikus szövegeik is aktuálisak maradtak.
Az amerikai thrash legenda története 40 éve, 1985-ben indult, mikor a chicagói War Cry egyik dalának hatására Forbidden Evil néven kezdett közös munkába a san franciscoi Bay Aera két jeles muzsikusa, Jim Pittman dobos és a későbbi Machine Head vezér Robb Flynn gitáros. A csapat első korszakában rajtuk kívül Russ Anderson énekes, Craig Locicero gitáros és John Tegio basszusgitáros játszott még.
Craig személyében egy csodás dalszerzőt nyertek Flynn mellé. Russ pedig különösen nagy fogás volt, hiszen a banda pacsirtája egyaránt képes volt tiszta, erőteljes énekre, valamint rekedtes kiabálásra, vagy akár agresszív fröcsögésre, thrashes szövegköpködésre is, bármire, amit az adott szerzemény épp megkívánt. Nem véletlen, hogy elég hamar felkeltették a szakma figyelmét, így miközben a demójuk is jó kritikákat kapott, szerepelhettek néhány korszakos válogatáson is.
1987-ben a nevüket Forbidden-re rövidítették, ráunva, hogy a felületes firkászok tévesen black metal bandának címkézték őket. Akkora alakult ki a csapat klasszikus felállása, Paul Bostaph dobos, Russ Anderson énekes, Matt Camacho basszusgitáros, Craig Locicero és Glen Alvelais gitárosok közreműködésével. Paul belépése újabb szintlépést jelentett, hiszen felsőkategóriás dobosként és innovatív dalszerzőként egyaránt nagyot lendített előre a banda szerekén.
Majd 1988-ban leszerződtek a Combat Records-hoz és még abban az évben el is készítették a valamiért mégiscsak Forbidden Evil címen kiadott debüt-albumukat. Az anyag minden tekintetben hatalmasat szólt, így az LP megjelenése után pillanatok alatt az élmezőnyt üldöző második vonalban találták magukat, komoly kritikai visszhanggal és nemzetközi sikerekkel. Utóbbi legjobb példája, hogy már rögtön a következő, 1989-es Dynamo Fesztiválra is meghívást nyertek, melyen az európai közönség előtt is zajos sikert arattak, amiről az eseményt dokumentáló Raw Evil – Live At The Dynamo EP-t hallgatva máig bárki meggyőződhet.
A banda 1989-ben ismét stúdióba vonult, hogy elkészítse a második albumát. Időközben azonban Glen-t a Militia gitárosa, Tim Calvert váltotta. Az elődjénél jobban megszólaló és jóval letisztultabb Twisted Into Form végül 1990-ben készült el, majd március végén jelent meg. A csapat ismét nagyot lépett előre. A kilencszámos anyag az előzményeknél jóval progresszívebb, egyben dallamosabb világot mutat. Úgy lettek rétegzettebbek és komplexebbek, hogy közben minden kompozíciójukban hagytak kapaszkodót. Ráadásul remek szerkesztéssel és fél-akusztikus instrumentális gitárdarabokkal gyúrták kerek egésszé az albumot.
Tim Calvert érkezése feltétlen jót tett a csapatnak, mert nem csak gitárosként remekelt, de méltó társa lett a dalok többségében társszerző Locicero-Bostaph párosnak is. Sötétebb tónusú dalokat hozott, gyakran disszonáns részekkel és rengeteg arpeggióval díszítve az alap harmóniameneteket. Ráadásul Tim és Craig olyan masszívan, elsöprő erővel, mégis fineszesen riffelt közösen, ami még az Anthrax, Testament, Exodus, Megadeth akkori bárdistáinak is a becsületére vált volna, nem beszélve a nyolcvanas évek King Crimsonjáról. Nem véletlen hívták később a Nevermore-ba.
Az anyag berobbanásához azonban az agyas szerzemények, a felsőfokú énekteljesítmény, a telitalálat riffek, a máig etalonnak számító dobolás és a bivalyerős megszólalás mellett bizony a megfelelő időzítés is kellett. 1990-ben járunk, az utolsó évben, mikor még nem mosott el mindent a Metallica fekete albumának nagy visszalépést jelentő, egyszerűsítő sikerreceptje. Az utolsó évben, mikor a multicégek még nem akarták megölni a metalt, visszaélve a grunge általuk gerjesztett kérészéletű sikerével. A metal minden ága virágzott, közte annak, az akkor techno thrashként ismert, technikás, progresszív változta is.
Olyan magas minőségű, komolyzenei igényességű albumok uralták a thrash, prog, underground és extrém metal listákat, mint a Mekong Delta The Principle Of Doubt, a Coroner No More Color, a Voivod Nothingface, a Fates Warning Perfect Symmetry, az Atheist Piece Of Time, a Midas Touch Presage Of Disaster, az Annihilator Alice In Hell, a Kreator Extreme Aggression, a Watchtower Control And Resistance, a Mortal Sin Face Of Despair, az Overkill The Years Of Decay, az Exodus Fabulous Disaster, a Testament Practice What You Preach, a Sepultura Beneath The Remains, az Anthrax State Of Euphoria vagy a Metallica …And Justice For All lemeze. Miközben a korai demóikkal idehaza szintén történelmet írt a hasonló felfogásban dolgozó Bedlam és a Slogan legénysége.
Szóval egy kegyelmi pillanatban rukkolt elő a Forbidden a Twisted Into Form szinte tökéletes dalcsokrával, akár csak a Death Angel az Act III vagy a Sacred Reich a The American Way anyagával. Miként fél évvel később a Megadeth, mely gyakorlatilag az utolsó lehetséges pillanatban bocsátotta ki a Rust In Peace című mesterművét, hogy az még rendesen kifuthatta magát.
A nyers erőt tükröző magabiztos játék és a változatos énektémák, valamint a vérprofi produceri munka maximálisan megadta, ami nagyon is kellett ezeknek a komplex, ütős Forbidden kompozícióknak, amitől aztán az egész lemez egy páncélököl erejével robbantja rá a gyanútlan metalhallgatóra a házat. Valamiért mégsem túl bántó az élmény, hiszen ez a remekbeszabott dalcsokor albumként nagyon is okosan adagolja az agressziót, az erőszakot és a hasítóan éles masszív mondanivalót, miközben mindent, mindenhol kitűnően ellenpontoz a lemez nyugisabb, depressziósabb, elszállósabb, elgondolkodtatóbb pillanataiban.
Azóta sokan kutatták már, mi volt a Forbidden titka, pedig valójában nem is olyan nehéz azt megfogalmazni. Egyrészt Locicero és csapata mindig igyekezett a lehető legegyedibb dalokat összerakni. Tehát messzire kerülték a sémákat és a mások által már ellőtt formulákat. Másrészt, bár thrash-ben utaztak, a dalaik dallamközpontúsága sokkal inkább a klasszikus heavy metal és a dallamos progresszív metal felfogását követve mindig kapott egy-egy könnyen követhető részt, riffet, refrént, dallamot. Ebben a tekintetben az akkori Forbidden sokkal inkább volt rokona az Iron Maiden vagy a Queensrÿche nyolcvanas évekbeli munkásságának, mint a Slayer extrémitásának vagy az Anthrax hardcore-punk intenzitású crossover zakatolásának.
A harmadik összetevő a szövegvilág. Már kölyökként is meghökkentett, majd kifejezetten zavart számos akkor népszerű rock és metal banda nívótlan és gyerekes üzenete. Főleg, mikor a jómódjukba belehülyülő nyalókagyerekek álltak neki pózolva keménykedni, nevetséges külsőségekkel és véres, sátános, belezős baromságokkal a színpadra állni. Felnőttként meg végképp vérciki az egész. Most sem tudok ilyesmiket röhögés vagy undor nélkül visszanézni, visszaolvasni, visszahallgatni. Ehhez a mezőnyhöz képest a Forbidden már akkor kiforrott komplett, kritikus világképpel bírt, melyet a fiatal szerzők kellő intelligenciával tudtak ütős kis versekbe foglalni. Mivel pedig a valóságnak állítottak tükröt, sokkal inkább voltak tökösek és bátrak, mint akik a mainstream nylon lázadásának előregyártott lózungjaival fordultak arccal a kassza felé.
Ennek megfelelően a Twisted Into Form dalcsokra kontrolált dühvel, célzottan és találóan üvölti a világba, hogy valami nagyon nem stimmel. Az elváló utakat megjelenítő baljós akusztikus gitárdarab szinte átmenet nélkül olvad az Infinite-be, hogy aztán számos rettenetes példát bemutatva, arról értekezzen, hogy világunk a gonosz, a gonoszság körül forog. Ami nagyon nincs jól. A harmadikként érkező Out Of Body (Out Of Mind) egy asztrálprojekció leírása, mely szintén lesújtó tapasztalatokat közöl. Gonosz hatalom van a szellemvilágban, démon a főhős elméjében, aki szabadulna, de az nem is olyan könnyű, hát pokolként éli meg a küzdelmét.
Egy ilyen hármas felütés után jön az első elhalkulás és némi kis szünet, majd a drog-prevenciós klipdal, a Step By Step folytatja a földi halandók gonosz kísértéseinek és nehézségeinek sorát. A versben megszólított fiú lépésről-lépésre merült el a narkózásban. Szerelmi bánat, elutasítottság, meg nem valósult álmok, frusztrációk elől menekült a kábulatba. Most viszont a banda üzenete arra bátorítja, hogy ugyanúgy lépésről-lépésre másszon ki a gödörből és vegye vissza az életét és annak irányítását.
Step by step, by step
Surviving, hanging by a thread
Step by step, by step
It’s time to turn the table
Step by step, by step
Society’s not done with you
Step by step, by step
It just don’t stop
Step by step, by step
Don’t try to run before you walk
Step by step, by step
Do it for yourself, kid!
Az első oldalt záró címadó szerzemény, melyhez a gyönyörű borítófestmény is tartozik, a jelenlegi tökéletlen, halandó földi élet három fontos szakaszát mutatja fel: születés, élet, halál. Mely közben a különféle, sokszor egymással is ellentmondásba kerülő társadalmi elvárások, világi és egyházi tanítások „formába csavarják” az eredetileg „tiszta vászonként” érkező csecsemőket. Majd ez a torzulás egyre erősebbé válik az idő előre haladtával, a társadalmi nyomás és a többség csordaszelleme okán.
A B-oldalt ismét egy nyugtalanító téma, az öngyilkos mértékű környezetszennyezés nyitja. Földanyának annyi, R.I.P., hiszen a Forbidden szerint már akkor is lejátszott meccs volt, hogy belefulladunk a mocsokba. Annyira tönkretettük a bolygónkat a háborúkkal, fegyverkísérletekkel és egyéb erőszakos, meggondolatlan beavatkozásokkal, önző fogyasztási szokásainkkal, hogy végünk.
A Spiral Depression még a nyitó Parting Of Ways-nél is baljósabb. Ideális intrónak bizonyul Tossed Away zaklatott zeneiségéhez és üzenetéhez. Szegények kiáltanak, betegek szenvednek, emberek aratják másik emberek rossz döntéseinek keserű következményeit. Emberek sakkoznak emberekkel, játsszák az önző, kisstílű, rövidlátó játszmáikat. Miközben egy egész nemzedék lett kíméletlenül és szeretetlenül félredobva. Ennyit az amerikai álomról.
A második oldalt és egyben a lemezt záró One Foot In Hell ismét egy kemény kritika. A banda ezúttal a vallásos képmutatók elé állít tükröt. Azon vasárnapi keresztények elé, akik hetente egy nap elmennek a templomba vagy az imaházba ájtatoskodni, majd a többi időben ugyanolyan kicsinyes, sértődős, bántalmazó, büszke, dicsekvő, istentelen, mértéktelen, hálátlan, élvhajhász, önimádó, irigy és rosszindulatú sz@rháziak, mint az általuk mélyen lenézett világiak. Fél lábbal a pokolban.
„Vallásos környéken nőttem fel, és azt láttam, hogy ezek az emberek a hétköznapokon egyáltalán nem úgy viselkednek, ahogy azt a templomban mutatják.” – Craig Locicero
Különösen, hogy ugyan felolvassák a Bibliából az igazságot, de mégis hamar kiforgatják. Úgy érzik, hogy megérintette őket az Úr, szeretik felebarátjukat, mégis megízlelik a bűn ízét.
Taking the truth from „The Book” and then twisting it
Feeling they’re touched by the Lord
Loving their neighbor, yet tasting the flavor of sin
But seeing no wrong
Ezzel szemben az album főhőse inkább közvetlen Istenhez imádkozik, szabadításért és válaszokért könyörög. Mert nagyon nem érzi jól magát ebben a környezetben, fél lábbal a pokolban.
Show me the way – Point to the light
Is there a Heaven after I die?
What is a truth – Where does it lie
Give me the answer
Bare my soul – Naked and cold
End confusion, shed my last tear
Take me Lord – Open your Gates
End my deep sorrow
Egy ilyen nagyszerű albummal szinte adta volna magát egy komoly nemzetközi karrier, mely minimum kitart a kilencvenes évek végéig. Hogy mégsem így alakult, annak több oka is van. Egyrészt a Combat hozzáállása, akik gyorsan akartak még egy lemezt, de még az első kettő mögé sem rakták oda azt a promóciót, ami elégséges lett volna. Így a kortársak, elsősorban a Sepultura és a Pantera elhúztak mellettük. Majd jött a thrash műfajra szinte halálos zenei harapófogó, az egyik oldalon a kiadók által erőltetett grunge csapatokkal, a másikon meg az egyre inkább szélsőségessé váló death metal és grindcore divathullámmal. Két szék közé, az asztal alá, fél lábbal a pokolban.
De még ennél is nagyobb csapást jelentett Paul Bostaph kilépése. Ugyanis Paul nem csak szerzőként járult hozzá a Twisted Into Form sikeréhez, hanem a ritmusszekciót összefogó ötletes és precíz dobolásával is. Mely szilárd alapot nyújt a riffeléshez és a két gitáros által elővezetett komplex ritmusdáridóhoz. Sokan vannak, akik Bostaph legjobb albumának tartják a kettes Forbiddent, amivel nehéz volna vitatkozni.
Kapcsolódó érdekesség, hogy az általánosan elterjedt történetverzió szerint Paul azért távozott a Forbiddenből, mert nem tudott ellenállni a Slayer felkérésének. Ez azonban csak részben igaz. Valójában egy spirituális élmény volt az ok, ami után Bostaph nem akart többé metalt játszani. Ezt el is mondta az addigi társainak és távozott. Majd már a kilépése után, az első szabad napján csörgött a telefonja, hogy Slayerben üresedés van… Ami beérkező felkérést aztán valóban elfogadott és harmadnapra már egy jóval sötétebb arculatú, okkult jelképekkel és szövegekkel operáló bandában ütötte a bőröket. Mit lehet erre mondani? Ennyire rövid volt az istenélmény hatása? Vagy, hogy az Ördög kontrázott, majd tovább emelte a tétet? Fél lábbal a pokolban?
„Aztán egyik pillanatról a másikra Paul bejelentette, hogy kiszáll. Azt mondta, valamilyen vallásos élménye volt, és nem képes többé tiszta lelkiismerettel heavy metalt játszani, a megvilágosodása miatt. Három nappal később aztán beszállt a Slayerbe.” – Tim Calvert
Forbidden: Twisted Into Form
LP / CD 1992:
1. Parting Of The Ways
2. Infinite
3. Out Of Body (Out Of Mind)
4. Step By Step
5. Twisted Into Form
6. R.I.P.
7. Spiral Depression
8. Tossed Away
9. One Foot In Hell
Russ Anderson – ének
Craig Locicero – gitár
Tim Calvert – gitár
Matt Camacho – basszusgitár
Paul Bostaph – dob
Közreműködnek a Death Angel és The Horde Of Torment tagjai háttérvokalistaként.
Az idézett zenésznyilatkozatok Kiss Zoltán fordításai. Forrás: Shock! magazin (shockmagazin.hu)
