Mikor néhány éve belekezdtünk a Kugli könyvbe, az volt az egyik szabály, hogy mindenki azt mondd és ír, amit csak akar – nincs cenzúra. A nyilvánvaló tárgyi tévedések, évszámok és tulajdonnevek persze korrigálva lesznek, de szabad a pálya – amiből remélhetőleg nem lesznek újabb nagy sértődések, a közönség meg majd szabadon eldönti, kiről, miről mit gondol.
Major Lacival aránylag későn, 2025 februárjában ültünk le kifejezetten e célból, Gönczy Gabó stúdiójában beszélgetni. Persze az ördög nem alszik, beütött az ilyenkor szokásos technikai gebasz, így átköltöztünk a konyhába és onnan kábeleztünk oda és vissza, majd vettünk fel öt plusz egy résznyi igencsak tanulságos visszaemlékezést. Az azokból készült nyers leiratot pedig a gitáros a rá jellemző lelkiismeretes precizitással dolgozta készre az elmúlt bő egy évben. Laci nemcsak az elütéseket és félrehallásokat javította, hanem önmagát is. Mikor egy-egy ilyen készre csiszolt rész megérkezett hozzám, papírforma volt, hogy az e-mailt hamarosan telefonhívás is követi majd. Melyben részletesen, pontokba szedve fejtette ki, mit miért és mire változtatott; illetve, hogy az élőszóban elmesélt szaftosabb sztorikat akkor éppen kire, kikre való tekintettel szelídítette, anonimizálta vagy törölte teljesen. Ebben egyébként pontosan úgy járt el, mint Török Ádám, mikor pár évvel korábban az ő könyvét rendeztük nyomda alá.
Megvallom őszintén, nem voltam meglepve. Bár aránylag ritkán találkozunk, mert az én időben Major Laci már nem volt aktív Kugli tag, azért, ha úgy adódott, rendszerint nekiültünk egy-egy hosszabb beszélgetésnek. Volt miről, hiszen miután az addigi beugrásaim, segítségeim eredményeként 2016-ban Gabó úgymond „hivatalosan” is felkért, hogy legyek a Kugli stábban bizonyos dolgok intézője, összeraktunk pár archív kiadványt, volt két jubileumi koncert, továbbá Laci bizonyos kiemelt klub-bulikon is fellépett vendégként. Az anyaggyűjtés időszakában, a régi fotók, felvételek felkutatása, azonosítása, feljavítása, összefésülése közben rendszeresen megosztott olyan háttér-információkat, melyek bár nem szalonképesek, még kevésbé tűrik a nyomdafestéket, viszont azonnal helyre tettek bizonyos dolgokat, látszólag értelmetlen történéseket, kívülről nézve akár értelmezhetetlen viszonyokat is.
De Laci nemcsak a kényes dolgokkal kapcsolatban volt ilyen régi vágású, nagylelkű, tapintatos úriember. Major László azokat a besúgókat, ügynököket sem ostorozta, akiket a diktatúra üzemeltetői már a legkorábbi időktől fogva a zenekar nyakára küldtek jelenteni, illetve provokálni és bomlasztani. Miként a saját személyes történetében szereplő híres-neves előadókkal kapcsolatos negatív emlékeit sem kívánta az utókorra hagyni. Nyilván elmondta az évek során személyes beszélgetésekben, valamint egy számára igencsak kellemetlen, végül mégis nagyon motiválóvá alakult esetet Gabó konyhájában is. De végül úgy döntött, hogy az összes nevet törli, ne ez maradjon utána. Kritizálás és rossz szájíz helyett inkább példát akart mutatni, hogy mindenféle hátrányos helyzetből fel lehet és fel is kell állni. Maximálisan tiszteletben tartottam a kérését, hiszen magam is ezt gondolom a legfontosabb tanulságnak a Kugli és tagjainak történetei kapcsán.
Amiben kevésbé értettünk egyet, hogy többedmagával ő is azon a véleményen volt, hogy a Kugli könyvben nem kell feltétlen az összes egykori zenekarát felsorolni és bemutatni. Míg én szerettem volna egy kis hiánypótló hazai rocktörténetté is összefűzni a Kugli tagok életútját, közben azt is bemutatni, hogy micsoda küzdelmek vezettek odáig, hogy ezek az egykori csillogó szemű zenebolond kissrácok tényleg egy életet töltöttek a világ különböző színpadain, addig ő csak az út lényegére koncentrált. Nagyon pontosan tudta, mit akar előadni és felkészülten úgy is alakította a beszélgetést, hogy eljusson a konklúzióig. Méghozzá leginkább úgy, hogy lehetőleg senkit se bántson. Persze a kihagyásból és kimaradásból is lehet sértődés, de úgy volt vele, hogy lesz még más alkalom, amikor az egyéb zenekarairól, zenei projektjeiről is beszélhet még…
Ennek a karcsúsításnak lett például „áldozata” az 1977-ben alapított Watt 69 együttes, melyben már akkor együtt játszottak a későbbi kuglista Győri Sándor Samával. Ami tény szerintem maximálisan összefügg a Kugli történetével, de nem tettem erőszakot a Major Laci által elmondott, majd lelkiismeretesen készre csiszolt történeten. Mindezek tudatában érdemes magunkban forgatni a tervezettnél korábban közzétett beszélgetésünk részleteit. Ugyanis a letaglózó gyászhír felülírta a menetrendet és a kapcsolódó egyéb közös terveinket is. De azért igyekszünk mindent megtenni, ahogy csak erőnkből telik, hogy a lehető legtisztább formában megőrizzük és ápoljuk a ránk bízott zenei örökséget. Isten nyugosztaljon, drága Laci!
Mutatkozz be, kérlek!
A nevem Major László, 1955-ben születtem.
Volt a családban valamilyen zenei vagy művészpálya előzmény?
Persze, abszolút. Édesapám családjában többen is muzsikáltak amatőr szinten, voltak saját zenekaraik is. Az ’50-es, ’60-as években nálunk természetes látvány volt a dob, a tangóharmonika vagy a szaxofon. Ezt leginkább a nagyszüleim házában láttam. Érdekes dolog ez. A szüleim tősgyökeres budapestiek voltak, de a Rákosi-rendszer idején – valószínűleg mint „osztályidegeneket” – kitelepíthették őket. Így kerültek Csabacsűdre, ami Budapesttől vagy 240 kilométerre van. Mi más indokolta volna egy pesti család vidékre költözését, ha nem a politika? Én ott lent, vidéken hallottam őket először zenélni.
Mivel találkoztál előbb, a zenével, a beattel, rockkal vagy magával a gitárral?
Ez egy különleges történet. A szüleim nyolcéves koromban elváltak, de addig sokat voltunk együtt. Apám gyakran kapott kiküldetést, és egyszer úgy érkezett haza – én még kiságyban aludtam –, hogy hozott nekem egy szájharmonikát. Alig telt el két-három hét, és már dallamokat játszottam rajta. Azokat az operett slágereket, amiket a rádióban hallottam. Pedig akkoriban egy tévécsatorna volt, meg a rádió, ahol 23 órán át ment a politikai agitáció, és csak pár perc jutott a zenének. De én nagyon befogadó voltam: az a pár perc elég volt, hogy 4-5 évesen a kiságyban már visszaadjam a melódiákat. Sajnos a család erre nem figyelt fel különösebben. Jópofának, viccesnek találták, de senkinek nem jutott eszébe, hogy taníttatni kellene. Így egy hosszú szünet következett, egészen 13-14 éves koromig, amikor végre megkaptam az első gitáromat. A ’60-as években a gitár volt a mindenség, az egész könnyűzene ezen a hangszeren alapult, nem volt nehéz elköteleződni mellette.
Ha jól számolom, ez valamikor 1968 körül lehetett. Mi történt, miután megkaptad a hangszert?
Jött a klasszikus út. Lementem a Szent István parkba, ahol felnőttem.
Ott ültem a téren, figyeltem a nagyobb srácokat, akik már tudták a C-dúrt, az F-dúrt vagy A Felkelő Nap háza további akkordjait. Kezdőként, aki még egy akkordot sem tudott, úgy néztem rájuk, mint a jóistenre. De mivel gyorsan tanulok, villámgyorsan elsajátítottam mindent. Ez volt az egymástól tanulunk a téren módszer. Így jöttek a szép sorban Beatles-, a Bee Gees- és az Animals-dalok.
Úgy említetted, vidéken hallottad a szüleidet zenélni. Hogy kerültél vissza Pestre?
Én sosem hagytam el Pestet! Csak a nyaralások idején voltam lent a nagymamáméknál Csabacsűdön, ott láttam az apámék régi zenekarát. De az életem a XIII. kerületben zajlott. Szigorúan autodidakta módon fejlődtem. Később, amikor sikerült saját nyári munkából vennem egy magnót, elindult a reggeltől estig tartó zenehallgatás. Kagylóztuk le a számokat a szalagról, és tanultam egyre többet.
Mikor jött az első valódi zenekar?
15-16 éves lehettem, amikor megkeresett a Flame nevű formáció. Volt iskolatársak voltak, valahogy eljutottak hozzám. Ritmusgitárosra volt szükségük. Akkor még nem volt bennem féltékenység a szólógitár miatt, örültem a lehetőségnek, meg annak, hogy kaptam kölcsön egy elektromos gitárt. Később megvettem a sajátomat tőlük, összesen 150 forintért.
Kik voltak a Flame tagjai és hol és mit játszottatok?
Papp Tibor volt a gitáros, Dicső Géza a basszusgitáros és Kálmán Zoltán a dobos. Volt velünk egy felnőtt énekes is, Roland – eredeti nevén György János. Ő volt a zenekarvezető, ő intézte a Ki Mit Tud?-jelentkezést és a fellépéseket. Deep Purple-t, Beatles-t, Animals-t játszottunk. Volt egy állandó helyünk a Damjanich utcában, egy szakmunkásképző kollégium klubja. Ott játszhattunk szombatonként szimbolikus gázsiért. 50 forintot kaptunk fejenként – akkoriban 3,60 volt egy kiló kenyér, szóval 16 évesen nagyszerű pénz volt ez. Szilveszterkor egyszer még 200 forintot is kerestem, ami akkoriban királyi gázsinak számított! Sajnos felvétel nem maradt fent, a szalagok és a régi lejátszók az idők során eltűntek.
Mi következett a Flame után?
1973-’74 körül alapítottuk meg a Fregattot. Velük már komolyabb helyekre is eljutottunk. Játszottunk a Budai Ifjúsági Parkban és a Csepeli Ifjúsági Parkban, mint előzenekar. Volt szervezőnk, vidékre is jártunk, művelődési házakban léptünk fel, mint akkoriban minden rendes bálozó együttes.
Kanyarodjunk vissza kicsit még a Fregattra! Kik voltak a banda tagjai?
A tagok többsége nem vált országosan ismertté, de a maguk szintjén jó zenészek voltak. Hera Gyula dobolt, Sótonyi János volt a basszusgitárosunk és Gorzás Attila az énekes.
Ez szintén feldolgozás-zenekar volt?
Igen, akkoriban jöttek be a nagy rágógumi-slágerek, az úgynevezett bubblegum pop. Olyan bandáktól játszottunk, mint a Sweet, például a Fox On The Run-t, de nyomtuk a Creedence Clearwater Revival-t és a Bachman–Turner Overdrive-ot is. A Fregatt sem volt hosszú életű, egy-két évig tartott. Inkább egyfajta fúziós időszak volt. Akkor jött át hozzánk a Wattból Kondor Kálmán basszusgitáros. Ő hozzánk képest profibb szemléletű ember volt, az ő érkezésével kezdett módosulni a hozzáállásunk a zenéléshez. Érdekes módon zenekarváltás nélkül kerültem egyre jobb és jobb közegbe, mert a tagcserék során mindig profibb emberek jöttek. Így lett például egy A-kategóriás dobosunk, Kassai László, aki már sokat vendéglátózott nyugaton. Ő a Kabala nevű zenekarból jött, és a hazai vendéglátósok elit szekciójához tartozott.
Mit jelentett akkoriban ez a „profi vendéglátós” szekció?
Akkor kezdett szétválni ez a világ. Volt a régi, „púrós”, öreges vendéglátó, és jött az új, popos irányzat.
Utóbbiak a legkorszerűbb hangszerekkel, szintetizátorokkal és profi cuccokkal szólaltatták meg a legfrissebb slágerlistás nótákat. Sok ismert zenész nem szégyellte ezt a sulit, Charlie-ra is gondolok itt, meg még sokakra. Én ekkor kerültem kapcsolatba ezzel a körrel, bár ekkor még nem vendéglátóztam, csak élveztem, hogy képzettebb zenészek vesznek körül.
Mi volt a következő állomás?
A Victoria zenekar, ami közvetlenül a Kugli előtti állomásom volt. Az már egy vérprofi banda volt, amivel tényleg bejártuk a vidéket, toltuk a bálokat. A felállás a következő volt: Kondor Kálmán basszusgitározott, Kocsis Gábor dobolt, a zenekarvezető pedig Bertók András volt, ő később építési vállalkozó lett. Dobolt nálunk a nagy „Spulni”, azaz Pálfi József is, a basszusgitárosunk pedig Rohánszky Janó volt, később mindketten a hangtechnikába mentek át – ők ketten nagy barátok voltak. A ritmusgitárosunk és énekesünk Győri Sanyi Sama volt, akit később én vittem be a Kugli egyik korszakába is. A Victoria is tisztán gitáros zenekar volt, billentyű nélkül: Bachman–Turner Overdrive, Sweet, Beatles… ezeket nyomtuk. Saját dalaink itt sem születtek és felvétel sem maradt fent.
Hogyan került a képbe a Kugli?
Az egyik szilveszteri bulin, azt hiszem, 1980 hajnalán egy Bakó Gábor nevű énekes került hozzánk. Szerintem neki tetszhetett meg a játékom. Bakó Gáborral később soha többet nem találkoztam, de később Gönczy Gabó úgy mesélte, hogy ő ajánlott be engem náluk. Így keresett meg, és kezdődött el a közös történetünk.
Szóval 1980-ban kerestek meg a Kuglisok. Hogyan emlékszel vissza Gabó felkérésére?
Nagyon régen történt, felelőtlenség lenne szó szerint idézni a telefont, de Gabó ajánlata rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Felvázolta, hogy van egy kész csapatuk, kizárólag saját dalokkal, amikre a közönség is jól reagál. Elmondta, hogy van már gitáros a zenekarban, Gönczy Laci, de bővíteni akarnak. Olyan színpadi jeleneteket terveztek, amikhez szükség volt arra, hogy valaki csak a zenével foglalkozzon, miközben a többiek a látványt és a show-t viszik. Találkoztunk a próbahelyen, és kaptam tőlük felvételeket. Amikor élőben is hallottam a dalokat, rögtön éreztem, hogy megint sikerült egy lépcsőfokot feljebb lépnem a szakmai ranglétrán. Volt benne profizmus, eredetiség, és az egész produkció nagyon össze volt rakva. Nem volt benne semmi utánérzés, ez a zene valódi, eredeti forrásból fakadt. Vonzó volt, így elhatároztam: ez engem tényleg érdekel. Hazavittem a kazettákat, és elkezdtem tanulni a műsort.
Kik alkották akkor a Kugli zenekart?
Akkoriban négyesben játszottak. A már említett Gönczy Gábor „Gabó” volt a dobos és a zenekarvezető, Vrana Tamás a basszusgitáros, Gönczy László a gitáros és Bíró György „Gyurma” az énekes. Én szálltam be ötödiknek. Így már megvalósíthatóvá váltak a jelenetek: Laci és Gyurma többet tudott foglalkozni a színpadi játékkal, miközben én biztosítottam a zenei alapot.
Mit szóltál a korai Kugli dalok szövegvilágához és ideológiájához?
Ez egy nagyon fontos kérdés, amiről ma már szívesen beszélek, mert nincs következménye. Akkoriban talán furcsa lett volna, ha azt mondom: „ez nem egészen az én világom”. A Kugli újpesti zenekar volt, Újpest pedig – a szó nemes értelmében – egy igazi munkáskerület. Ez szimpatikus volt számomra, hiszen a nagymamám is ott élt, de volt a kerületnek egy sötétebb, „lumpen” oldala is: az állandó italozás, a céltalan életmód. Ez utóbbi tőlem rettentő távol állt. Én ugyanis a XIII. kerületben, a Szent István parkban nőttem fel. Gondold el: kinéztem az ablakon, és a Margitszigetet láttam a kivilágított szökőkúttal, hallottam a Kaszinóból átszűrődő profi zenét. Szemben a Rózsadomb, előttem a legújabb Mercedesek száguldoztak. A házunkban olyan emberek laktak, mint az akkor még államtitkár Horn Gyula, az IBUSZ meg a MALÉV vezérigazgatója, a római magyar nagykövet… Valamint az ő gyerekeik voltak a barátaim.
Ami egy teljesen más társadalmi közeg volt, mint a Kugli átlagközönsége.
Pontosan. Ott nőttem fel a tévések, filmesek, értelmiségiek között. Dobray György filmrendező a házunkban lakott, az ő gitárját kaptam meg legelőször. A baráti körömbe tartozott Dr. Zalai Károly, aki ma a Gyógyszerész Kamara főtitkára, vagy a svéd nagykövet fia. Együtt muzsikáltam Turánszky Károllyal, aki később nagy koponya lett villamosmérnökként. Ebben a miliőben alakult ki az intellektualitás felé vonzódó, elemző karakterem. Aztán mikor ebből a világból kimentem Újpestre próbálni a munkáskolónia közepére, és azt játszottam, hogy: Gödörben állok, Rab vagyok vagy Alsó tízezer.
Mennyire voltam én ebben hiteles? Éreztem ezt a kettősséget. Én csak zenélni akartam, a politika fiatalon nem érdekelt, pedig a Kugli dalai tele voltak éles társadalomkritikával. Gondtalan gyerekkorom volt, bár a szüleim egyszerű házfelügyelők voltak, mégis egy gyönyörű, panorámás, kényelmes polgári lakásban éltünk, volt kocsink és telkünk.
Hogyan élted ezt meg akkoriban?
Amikor a hangszer a kezembe került, a zene ereje és a produkció profizmusa áthidalta ezt a szakadékot. A hitelességet a hangszeres játékommal és az elhivatottságommal próbáltam megteremteni.
Gondold el: kijártam Újpestre, aztán a próba után hazamentem a Szent István parkba, vagy felmentem a római nagykövet fiának a lakásába. Ott a legmodernebb nyugati bútorok és olyan hifi-cuccok fogadtak, amikről itthon még nem is hallottak. Olyan lemezjátszóik voltak, mint a világhírű Dual, német Grundig, meg hasonlók. Ez a miliő egyértelműen a felső tízezer volt, majd ismét kimentem az „alsó tízezerhez” Kugli-próbára.
Viszont sosem adtam hangot annak, hogy nem tudok azonosulni a szövegekkel. Nem is kellett: én zenélni akartam, nem politizálni. Akkoriban még nem is érdekelt a politika, de tény, hogy nem éreztem magaménak a dalok társadalmi tartalmát. Hogyan is tudtam volna?
Ez a szemléleted később is megmaradt?
Ma is hasonlóan élek: a Naphegy tövében lakom, öt perc a Gellérthegy, tíz a Vár és a belváros. A Naphegy olyan, mint egy kis Rózsadomb, gyönyörű és kulturált környék. Korábban az V. kerületben, a banknegyedben laktam, a teraszomról a Bazilikát láttam. Sohasem éltem zűrös vagy szegényes környezetben, de szerintem nem is bűn, ha valaki normális körülmények között akar élni. Ezért is nézek furcsán, amikor a közösségi médiában a „mélynyomor országáról” beszélnek. Én azt látom, hogy az üzletekben előttem ötven-hetvenezreket fizetnek az emberek, én meg néha még sokallom is az ötezres számlámat. Szerintem mindenki a saját sorsának kovácsa: aki tanul és törekszik, az előrébb jut.
Folytatjuk!
Fotók: Major László Archívuma, Kugli Archívum, TTT Nemzeti Rockarchívum, Kugli könyv projekt
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
