A június 27-i koncerten a kevésbé ismert The Foreshadowing nyitotta az estét. Nekem ez különlegesség volt, mivel nem igazán láttam, hallottam olasz metal bandát a Rhapsody of Fire, vagy a Lacuna Coil mellett.
A The Foreshadowing nyolc számmal készült az estére. Feltűnően kevesen voltak rájuk kíváncsiak, csak a fanok csápoltak az első sorban. Pedig egészen jó kis gothic/doom témákkal szórakoztatták a közönséget, ami nekem sokszor a korai Paradise Lostot juttatta eszembe. Külön érdekesség volt számomra, hogy nem volt basszeros a csapatban. Nekem ez hiányérzetet okozott, ami a hangzásban viszont nem ütközött ki, mivel a keyboardos tag remekül hozta a mélyeket. Tiszta Doors életérzés. És persze egy olasz banda olasz dobosa egyértelműen UFIP cintányérokon játszik. (UFIP: Unione Fabbricanti Italiani Piatti) Az előadás felére kissé belassult a csapat, vontatottak lettek a számok. Az énekes Marco I. Benevento elég szenvedősre vette a figurát, a gitáros tag próbálta a közönséget felrázni, több-kevesebb sikerrel. Tegyük hozzá, hogy este hétkor is rettenetesen meleg volt aznap, pláne egy sátorban! Összességében egy jól összerakott, színvonalas produkciót láthattunk, érdemes volt végignézni a The Foreshadowing előadását.
És eljött a várva várt 20:10, amikor is színpadra lépett az európai rock egyik emblematikus zenekara a The Gathering. És kezdetét vette egy időutazás. Ahogy a koncert címe – 30 Years Mandylion Anniversary – is sejttette, a zenekar 30 évvel ezelőtti munkássága volt a fókuszban. Ugyanis az első, már Anneke van Giersbergen énekesnővel rögzített nagylemezével tört be igazából az európai könnyűzenei piacra a csapat.
A közel harminc éve működő együttesen nem fogott az idő, dacára hogy igen sok tagcsere volt. A jelenlegi felállás persze nem teljesen az eredeti, meg Anneke van Giersbergen inkább már a saját projektjével foglalkozik. Azonban a 30. évfordulóra visszatért a zenekarba, sokunk nagy örömére.
Merem állítani, hogy a The Gathering igazából Annekeről szól. Az ő szuggesztív előadása, vidámsága, kedvessége és kiváló énektudása a garanciája a zenekar sikerének. A folyamatos kontak a közönséggel nagyon jó hangulatúvá tette a koncertet, szinte családias volt a hangulat. Több helyen is olvastam, hogy Annekeből árad a szeretet. És ezt a Barba Negra közönsége is megtapasztalhatta.
A koncerten nem meglepő módon az 1995-ös Mandylion albumról játszottak a legtöbbet, egy szám, a Mandylion (Instrumental) kivételével az összes szám elhangzott. Az Eléanort követte a Fear the Sea, majd az In Motion #1. Ez után érkezett az 1997-es Nightime Birdsről a On Most Surfaces (Inuït), amit sokan tempós headbangeléssel értékeltek. Sajnos én hamar feladtam ezt a kötelező tornagyakolatot, mert elképesztő meleg volt a Barba sátrában. Az ötödik szám a Broken Glass volt a 2003-as Souvenirs albumról. Majd visszakanyarodtuk a ’90-es évekhez, két nóta erejéig az 1998-as How to Measure a Planet? albumról. Ezt követte a számomra legkedveltebb if_then_else albumról az Analog Park, 2000-ből, végül pedig négy szám érkezett a Mandylion albumról, amivel le is zárult a fő műsoridő. Ráadásként a Travel, és legutolsónak a Saturnine hangzott el. Ez utóbbit olyan vidáman adta elő Anneke, hogy bele sem gondoltam, hogy maga a dal egy szakításról szól. Ami azért nem a legvidámabb dolog egy ember életében. Általában. Ettől függetlenül mi is vidáman énekeltük, már aki tudta a szöveget. Én kevésbé. De sebaj! És ha már ének… A The Gathering frontasszonyának igen egyedi hangja teszi szerintem emblematikussá zenekar hangzását. Kiemelném az úgynevezett hajlításos díszítést az énekben, ami Anneke jellegzetes eszköze. És ha már ének rész kitárgyalva, akkor néhány gondolat a hangszeres előadásról: A The Gathering nem a virtuóz gitárszólók, pattogós basszustémák, vagy lehengerlő dobszólók miatt híres. Hanem a szépen megkomponált dallamok, a fülbemászó zenei témák és a szép harmóniák miatt váltak ismertté, közkedveltté. Az egyik alapító, Hans Rutten dobos nem tolja túl a dobcuccát. Pergő, lábdob duplázóval, két felső és egy álló tam, négy beütő cin, lábcin. Ennyi. Klasszikus metal alapfelszerelés. És tökéletes. Frank Boeijen két soros szintivel alapozza meg a zenekar pszichedelikus hangzását. Hugo Prinsen Geerligs basszista üveghanggal előadott kiállásai szintén nagyon jól színesítették a zenekar hangzásvilágát. És végezetül a gitárosról, a szintén alapító tag, René Ruttenról se feledkezzünk, meg, mert az ő játéka teszi egyedivé a The Gathering hangszeres világát.
A színpadképet kiegészítették a dalok hangulatához és témájához kapcsolódó audiovizuális effektek, amelyek látványvilága is emelte a koncert színvonalát.
Bár a zárószám, a Saturnine (jelentése: komor, mogorva) volt, nem hiszem, hogy bármelyikünk is ilyen kedvvel hagyta volna el – tíz óra körül- a Barba Negra sátrát. A zenészek is nagyon vidáman, bár a melegtől kimerülten búcsúztak el tőlünk. A basszista örömmel lóbálta a sopronis sörözdobozát, Anneke meg nagyon örült a végén egy szép csokor virágnak, amelyet egy rajongó nyújtott át neki az első sorokból. Teljesen idillikus zárókép.
Összefoglalva, megérte ellátogatni a The Gathering koncertjére és majdnem hőgutát kapni a sátorban, mert egy nagyon igényes és kifejezetten vidám, hangulatos és nívós zenei produkció részesei lehettünk.
Fotók: Dávid Zsolt
