Idén kereken 50 éve készült és 1976. november 22-én jelent meg a hannoveri rockerek negyedik nagylemeze, amellyel végleg sikerült betörniük a nemzetközi piacra. A Virgin Killer ugyanis pillanatok alatt aranylemez lett Japánban, ami nemcsak az ázsiai piacokat nyitotta meg számukra, de a Tokióban rögzített koncertlemezük később Amerikában is akkora feltűnést keltett, hogy onnantól kezdve szinte bármivel rukkoltak elő, az bombasikerré vált.
Lemezajánlónk második részében a Virgin Killer tartalmát, dalait és botrányos borítójának történetét járjuk körül.
LP – RCA / Victor 1976
Amikor végre minden összeállt, 1976-ban a Scorpions stúdióba vonult, és elkezdte a negyedik nagylemez munkálatait, amelyről már akkor tudták, hogy sorsdöntő lesz.
Dieter Dierks hangmérnök-producer pedig vaskézzel irányította a produkciót. Egyrészt nem engedte, hogy a tagok egyéni okoskodása a nemzetközi slágerrecept útjába álljon, így okos taktikusként egyesével csendesítette le, majd győzte meg a zenészeket. Másrészt pedig zseniális húzással folytatta az In Trance szándékos kétarcúságát, hogy a csapatban dolgozó dudások minél később vigyék törésre a dolgot.
Az Uli Roth-korszakban ugyanis még a rajongók számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a Scorpions-lemezek két teljesen eltérő stílusú formációt rejtenek. Az A-oldalakon ugyanis többségében Klaus Meine énekelte, a Rudolf Schenker által jegyzett dallamos, dögös hard rock szerzeményeket hallhattak, míg a B-oldalakon Uli Jon Roth kapott nagyobb teret, aki olykor maga adta elő a pszichedelikus, progresszív hangvételű, monumentális gitárszólókra épülő dalait. Ez a megosztottság persze nem volt véletlen: Dierks érkezésével Klaus és Rudolf egyre inkább a slágeresebb formulát erőltette, ami háttérbe szorította Uli elvontabb, művészibb kompozícióit. Mivel a gitárfenomént sem akarták elveszíteni, jó kompromisszumnak tűnt, hogy a kereskedelmileg fontosabb A-oldalakon a rádióbarát dalok kaptak helyet, majd a korongot megfordítva a vájtfülűek is kiörömködhették magukat.
Ezért sem érdemes egy pillanatra sem komolyan venni azokat a hangokat, amelyek legyintenek a csapat slágereire, hiszen a hannoveri fiúk azóta már sokszorosan bebizonyították, hogy a kereskedelmi siker nem feltétlenül áll szemben a tiszta művészettel. Klaus és Rudolf víziója egyértelmű volt: megszállottan az amerikai áttörésre, a globális arénaturnékra és a rádióbarát hard rock hangzásra törekedtek, teljesen tudatosan építve a Scorpions-arculatot, mint világmárkát.
A Virgin Killer történetéhez tartozó fontos adalék ugyanakkor, hogy az Omega nemcsak a színpadi show tekintetében adott ihletet német barátainak, hanem az album fő üzenetének filozofikus jellegét illetően is. Ez a központi téma nem más, mint az idő és az entrópia összefüggése – amelyet Kóbor János egyértelműen a Pink Floyd hatására kezdett el átgondolni, majd a saját képére formálni.
Ezzel a gondolatisággal a zenekarban leginkább Roth tudott azonosulni, aki maga is egy filozofikus alkatú művész. Számára a muzsika spirituális utazást jelent – Jimi Hendrix és Johann Sebastian Bach egyfajta posztmodern fúziójaként. Saját bevallása szerint tőle teljesen távol állt a sikerorientált Scorpions felfogás, miközben a formálódó heavy metal irányzatot is unta és túlságosan korlátozónak tartotta. Ide tehát valóban kellett egy erőskezű vezér, hogy egy irányba húzzanak a lovak.
Visszatérve a magyar barátokra: az Omega Time Robber és a Scorpions Virgin Killer albumai közötti alapvető összefüggést egy közös, mély filozófiai koncepció, valamint a korszak német zenei színtere jelenti. Bár két különböző formáció eltérő stílusú lemezeiről van szó, a háttérben több ponton is összekapcsolódnak. A legfontosabb közös motívum az idő, mint romboló tényező. Mindkét korong címadó koncepciója ugyanarra a gondolatra épül, miszerint az évek könyörtelen múlása elrabolja az ember értékeit és az ártatlanságát.
Az Omega Time Robber – magyarul Időrabló – albumának központi témája az idő, mint megfoghatatlan tolvaj, amely elragadja a perceinket, a fiatalságunkat és az életünket. Bár a Scorpions lemezcíme első hallásra provokatív, a zenekar tagjai és a tasakot tervező Stefan Bohle hivatalos nyilatkozataikban rávilágítottak, hogy a Virgin Killer (Szűzgyilkos) valójában magát az Időt jelképezi. A koncepció szerint az idő az a kegyetlen tényező, amely menthetetlenül megöli a gyermeki ártatlanságot.
Mindkét album 1976-ban jelent meg Nyugat-Németországban, amely a korszak európai rockzenéjének legfontosabb központja volt: a Time Robber tavasszal, a Virgin Killer pedig késő ősszel érkezett meg a boltokba. Az Omega akkoriban a csúcson volt Németországban; a rendkívül dinamikusan megszólaló lemezük anyagát a frankfurti Europasound Studiosban rögzítették. A Scorpions ugyancsak német, hazai bázisról működött, és a világ egyik legjobb stúdiójában dolgozva ők maguk is igazi csúcsminőséget alkottak.
Az igazi különbséget a borítókép jelentette. Míg az Omega Walter Seyffer grafikájával – egy elegáns, szürreális sci-fi vizualitással – adta ki a space rock stílusú Time Robber-t, addig a Scorpions az RCA Records nyomására egy végletekig provokatív vizuális világot választott.
Egy meztelen kislány képe egy megrepedt üveglap mögött, ami az ártatlanság megtörését szimbolizálta. Utóbbi érthetően óriási botrányt kavart, így a tasakot több országban betiltották, ami persze csak növelte a Virgin Killer iránti érdeklődést. A negatív reklám is reklám, amit ezúttal is sikerült márkára, frankra, lírára, fontra és jenre váltani.
Bár összességében a két album ugyanannak a filozofikus gondolatnak – az ártatlanságot és az életet felemésztő időnek – a két különböző megfogalmazása, a botrányos borító okán a Scorpions olyan extra ismertséget szerzett, amely a gyakorlatban behozhatatlan előnyt jelentett a tömegmédiában.
Az RCA sokkoló reklámtaktikája mindenesetre nagyon bejött, bár még napjainkban is tart a vita, hogy a Michael von Gimbut fotós által készített cover art vajon burkolt pedofília vagy mélyenszántó művészi alkotás? A meztelen kislányt ábrázoló fotó óriási felháborodást váltott ki, így számos országban – köztük Ausztráliában, Kanadában, Új Zélandon, Japánban, Olaszországban, Spanyolországban, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban – cenzúrázták, és egy másik, a zenekar tagjait ábrázoló borítóval adták ki újra. Nekem is egy ilyen változat van meg japán licenc CD-n. Bár alapvetően szeretem az eredeti kiadásokat és az eredeti borítóváltozatokat, ebben az esetben nem küzdöttem az ősváltozatért: teljesen jó a zenekar a CD-borítón, hiszen úgyis a zene a lényeg.
Azt, hogy 50 év alatt mennyire megváltozott a világ, kiválóan példázza a Virgin Killer esete. Az egy dolog, hogy a mai PC-, MeToo- és cancel culture-uralta világban egy nagykiadónál esélye sem lenne egy ilyen borítónak. De még mi is inkább tartózkodunk a leközlésétől, megelőzve a Nagy Testvér erőszakos beavatkozását. Ezen a téren ugyanis lassan ismét ott tartunk világszinten, mint egykor a Rákosi- vagy a Kádár-rendszerben: a monopolhelyzetükkel visszaélő multicégek eléggé sajátosan döntik el, kinek mit szabad, és mit nem. Ha például egy félévszázados lemezborító miatt rád sütik, hogy pedofil tartalmat osztottál meg, nagyjából ugyanoda mehetsz reklamálni, és pontosan ugyanolyan eredménnyel, mint anno Erdős cézár uralma idején.
Látszólag nem ide tartozik, a valóságban persze nagyon is, az eset, ahogyan a Blind Faith lemezborítójával jártam. Tizenvalahány éve, még az előző profilommal megosztottam a Presence Of The Lord hivatalos, kiadói YouTube-linkjét, amiért a cukorhegyi birodalom arctalan cenzora jól le is tiltott egy hosszabb időre. Szerinte ugyanis „gyermekpornográfia” volt Claptonék lemezborítója. Oké, tegyük fel, hogy igaza van – de ha így van, akkor miért velem szórakoznak, és miért nem a Universal Records munkatársaival cseréltetik le a képet a cenzúrázott változatra?
De ezzel még messze nincs vége a sztorinak. Miután egy P. Mobil-recenzió posztolása után végleg kivágtak, az új profilomban rendszeresen megjelenik az egyik legnagyobb lemezbolt fizetett hirdetése, benne háromnaponta a Blind Faith LP vagy CD az ominózus borítóval. Ergo: ha fizetsz a multinak, a tartalom már simán belefér… Az algoritmus meg nyilván pontosan tudja, hogy Eric Clapton 1965 és 1970 közötti munkái a gyengéim.
Anno a CPg küldött egy kedves dalt Erdős Péternek; valami hasonló jókat gondolok én is napjaink erdőspétereinek tevékenysége kapcsán. És persze még én kérek elnézést! Így veszti el idővel az ember az illúzióit és az ártatlanságát.
Visszatérve a zenéhez: a Scorpions Virgin Killer című albuma a hard rock és a korai heavy metal történetének egyik legfontosabb mérföldköve. A Rudolf Schenker és Klaus Meine által jegyzett dallamos, fülbemászó rockdalok ezúttal is az A-oldalon kaptak helyet.
A Pictured Life egy gyors ütemű, dallamos hard rock nyitány, egyben az album egyik legnagyobb klasszikusa. Uli Jon Roth jellegzetes, ikergitáros hatású riffelésével indul, Klaus pedig rendkívül tiszta, magas és magabiztos énekdallamokat hoz. A szerzemény felépítése egyértelműen előrevetíti a nyolcvanas évekbeli európai power, illetve speed metal alapjait. A szöveg ügyesen utal vissza az első album címadójára, miközben a borongós hangulat mégsem marad feloldatlan. Ha a fekete varjú – amely ketrecbe zárja az elmét – valóban egy drogos élmény metaforája, akkor a dalszöveg képei is teljesen új értelmet nyernek…
A másodikként bedübörgő Catch Your Train ismét egy agresszív, pörgős rock and roll. A Shenker-Roth-Meine trió zseniális szerzeménye: egy rohanó vonathoz hasonlóan zakatoló, nyers és dühös felvétel. Klaus éneke itt jóval karcosabb, Uli gitárszólója pedig technikailag a korszak legkiemelkedőbb teljesítményei közé tartozik. A dalszöveg ráadásul szorosan kapcsolódik a lemez fő filozófiájához: az idő elpazarlásáról és az elszalasztott lehetőségekről szól. Öröm volt élőben hallani, még ha csak egy medley erejéig is, a hatvanéves jubileumi turné műsorában.
Az In Your Park egy igazi, tankönyvszerűen felépített, melankolikus rockballada. Ez a lassabb, érzelmes tétel nagyszerűen mintázza a Scorpions lírai oldalát. A finom gitárjáték és a fülbemászó refrén már a későbbi, stadionokat megmozgató slágereik egyértelmű előképe. A legszebb az egészben – ami egyben a Scorpions világsikerének is az egyik titka –, hogy simán elhiszed Klausnak: ő ezt teljesen komolyan gondolja, és tényleg fülig szerelmes álmai hölgyébe.
Jó ellenpontja mindennek a Backstage Queen, amely egy hagyományos, groove-központú, csajozós rock and roll – ezt a dalt akár valamelyik kései Led Zeppelin-lemezen is el lehetne képzelni. Ez az egyszerűbb, rövidebb bulidal a koncertéletről és a groupie-król szól, funkcióját tekintve pedig könnyed fellélegzést nyújt a súlyosabb témák között.
Az A-oldalt végül a címadó Virgin Killer zárja. Erről a rendkívül súlyos proto-heavy metal dalról már első hallásra ordít, hogy Uli Jon szerzeménye. Stílusa alapján sokkal inkább a B-oldalon lenne a helye, de a vinil nagylemezek kötött játékideje nyilván ezt a szerkesztést tette szükségessé. A felvételen mindenesetre megszűnik az addigi dallamosság, amelynek helyét egy baljóslatú, dühös és zaklatott riff veszi át.
A dalszövegről egyértelműen kijelenthető, hogy nyoma sincs benne szexuális tartalomnak. Sőt, kifejezetten arról szól, hogyan rabolja el a modern világ a gyermekeink ártatlanságát, és miként rontja meg őket a társadalom. Ha a kritikusok vették volna a fáradságot, hogy legalább egyszer meghallgassák, vagy végigolvassák a sorokat, a pedofil vádak kilencven százaléka azonnal a kukában végezte volna. Az RCA promóterei viszont voltak annyira dörzsöltek, hogy – jól ismerve a tömegmédia felszínességét és a szennymédia botrányfókuszú természetét – szándékosan adták a lovat a hasznos idióták alá. A dolog bejött, vették a népek a lemezt, mint a cukrot.
A korongot megfordítva azután végképp elszabadul Uli Jon Roth kísérletező világa. A Hell-Cat ugyanis egy vérbeli, Hendrix-ihlette, pszichedelikus hard rock, amelyben ráadásul maga a gitáros énekel. Rekedtes hangja éles kontrasztot alkot Klaus Meine stílusával, maga a szerzemény pedig kifejezetten kaotikus, nyers és kísérletező. Együtt, egyetlen albumként befogadva ez a zenei világ roppant izgalmas elegyet képez az A-oldal slágeresebb dalaival.
A makrancos hölgy, mint pokoli macska képe nem igényel különösebb magyarázatot: mindannyian találkoztunk már ilyen démoni lénnyel…
A Crying Days méltó módon folytatja a sort: egy sötét hangulatú, epikus hard rock szerzeményről van szó, amelynek nehéz, vészjósló, kissé gótikus világa már-már korai doom metalos atmoszférát hordoz. Érdekes, hogy bár ez is Schenker és Meine darabja, a jellege alapján egyértelműen a B-oldalon van a helye. Az ilyen aprónak tűnő, valójában kulcsfontosságú részletek világítanak rá leginkább Dieter Dierks igazi profizmusára, aki nem kötözte meg magát a saját szabályaival. Ha a szerzők a megszokottól eltérő stílusú dalt hoztak, ő sem ragaszkodott körömszakadtáig, mereven a színtiszta szerzőnkénti lemezoldal-felosztáshoz.
A Crying Days a Scorpions korai korszakának egyik leginkább alulértékelt gyöngyszeme, amely drámai ívével és súlyos riffjeivel messze kitűnik a mezőnyből. A dalszöveg a világ gonoszságát pedzegetve egyfajta naiv utópiát kínál: gyűljünk össze a muzsika zászlaja alatt, és talán megvalósul a béke. Klaus ismét hatalmasat énekel, így simán elhiszed neki ezt a hippi álmot, miközben Uli gitárszólójától szinte az ég is leszakad. Kár, hogy a valóságban a béketeremtés nem ilyen egyszerű – pontosabban egyszerű volna, de nem a zene hozza el a megváltást. Így teljesen indokolt a dal végéig kitartó, nehéz hangulat, hiszen bármennyire is szerették volna, a jóindulatú emberi erőfeszítés vagy a rockzene nem pótolhatja az isteni beavatkozást.
A Polar Nights egy újabb remekmű: egy rendkívül virtuóz, gitárorientált hard rock szerzemény. Itt ismét Roth áll a mikrofon mögött, de a felvétel igazi lényegét az elképesztő gitárjátéka adja.
A szám gyakorlatilag egy neoklasszikus szólóorgia, amelyben Uli egyértelműen megmutatja, miért tartják őt Yngwie Malmsteen és a későbbi gitárhősök közvetlen előfutárának. A nyugtalan zavarodottságot megéneklő dalszöveg pedig méltó örököse az olyan Hendrix-alapvetésnek, mint a Manic Depression.
A B-oldalt és egyben a lemezt záró Yellow Raven egy erősen pszichedelikus, álomszerű ballada: egy gyönyörű, elvágyódó, melankolikus remekmű, amely a leginkább hasonlít az Omega világára. Lelki szemeimmel szinte látom Molnár Gyurit, amint az ikonikus hosszú nyújtások közben Elefánt éppen magasra emeli a Gibsonját.
A „Sárga Holló” egy szimbolikus lény, amely kimenekíti az embert a szürke és kegyetlen valóságból. Roth finom, síró gitárhangjai tökéletes, megnyugtató lezárást adnak a lemeznek. Ez a dal annyira jól működik, hogy a hallgató szinte szalad a lemezjátszóhoz, hogy a korongot megfordítva egyből újrakezdhesse a léggitározást.
A Virgin Killer zseniálisa leginkább abban rejlik, hogy sikerrel teremt egyensúlyt a slágeresség és a komoly művészi ambíciók között. Ha a Schenker-Meine pároson múlt volna, a Scorpions már ekkor tisztán rádióbarát rockot játszik – de Roth jelenléte behozta azt a mélységet, sötétséget és zenei virtuozitást, ami ezt a lemezt a korszak egyik legidőtállóbb hard rock alkotásává tette. Etalon. Máig megkerülhetetlen alapmű.
Zárásként, kedvcsinálóként álljon itt még két apróság Dieter ezernyi zseniális húzása közül, amelyekből mindenki számára egyértelműen kiderülhet: nincs mese, a csapat kőkeményen megdolgozott a világsikerért.
A lemeznyitó Pictured Life – amely a Scorpions Uli Roth-érájának egyik legnagyobb slágere lett – komoly átalakításon esett át a stúdióban, a végeredmény pedig egy elképesztően direkt, rövid és pörgős felvétel lett. Talán itt érződik leginkább, hogyan faragta le Dierks a progresszív sallangokat: a dal azonnal a lényegre tér, a refrén rögtön fülbemászóvá válik, a gitárszóló pedig rövid, velős és átütő.
Ugyanígy a Virgin Killer címadója is rendkívül ügyesen lett tálalva. Dierks itt szinte teljesen szárazon, agresszíven hagyta szólni a gitárokat, hogy maximálisan visszaadja a zenekar élő, punkos dühét és energiáját. Ezzel bizonyította, hogy nemcsak polírozni, de durvítani is tudta a hangzást, ha a dal azt kívánta.
Nem véletlenül hívták a producert a Scorpions hatodik tagjának. Létfontosságú volt a munkája, miként a tagok alázata is, hiszen felfújt hólyagokkal sosem sikerült volna a nemzetközi áttörés. Ehhez nemcsak tudás és tehetség, hanem közös vízió is kellett, meg egy erőskezű vezető, aki végig tudta vinni az akaratát – mindenki támogatásával és mindenki megelégedésére. Életfogytig rock and roll!
Scorpions – Virgin Killer
LP 1976:
Klaus Meine – ének
Uli Jon Roth – szólógitár, ének
Rudolf Schenker – ritmusgiár
Francis Buchholz – basszusgitár
Rudy Lenners – dob, ütőhangszerek
Achim Kirschning – szintetizátor, orgona
Dieter Dierks – hangszerelés, hangmérnök, producer
Side A:
1. Pictured Life
2. Catch Your Train
3. In Your Park
4. Backstage Queen
5. Virgin Killer
Side B:
6. Hell-Cat
7. Crying Days
8. Polar Nights
9. Yellow Raven
