A Beat kedvelőinek

– Beat koncert, Barba Negra, 2026. 07. 15.

Címmagyarázat fiatalabb olvasóink kedvéért: évtizedekkel ezelőtt Komjáthy György a Magyar Rádió legendás könnyűzenei szerkesztője hetente jelentkezett ezzel a műsorral, melyben egy-egy ismert előadó épp aktuális albumát játszotta le. Nekünk, siheder rockrajongóknak ez egy kincsesbánya volt, hiszen 40-45 évvel ezelőtt nem volt egyszerű hozzájutni a lemezekhez, sok péntek délután készenlétben álltuk kazettás magnónk mellett, hogy lenyomhassuk a piros FELVÉTEL gombot.

A koncert Bigfoot szerint:

Akkor, térjünk a lényegre! A szupergruppokkal az a fő probléma, hogy a sok ego kinyírja, vagy semlegesíti egymást, a legtöbb esetben a várt eredmény nem jön be. Nos, a Beat a kisebbséghez tartozik, ám esetükben a nosztalgiafaktor nagyot lendít a s produkción. Hozott anyagból dolgoznak, a zenészeket nem feszíti az alkotás minőségi elvárása, nem kell azon intenzíven kattogni, hogy a közvélemény, a közönség hogyan reagál. Persze, a szolgai másolás sem jó, nem árt, ha valami más megközelítést alkalmaznak, mert azért mégis csak irányadó muzsikusok alkotják a formációt.

Ők ebből indultak ki. Négy zenészfenomén, ebből ketten tagjai voltak a King Crimson 80-as évebkeli felállásának (Robert Fripp és Bill Bruford nem tagjai a formációnak), nyilvánvaló, ők vitték tovább az örökséget. De ketten kívülről jöttek olyan szilárd egyéni zenével, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Nem akarom ismételni, leírtam a recenziómban, mit gondolok a produktumról.

Beat: Live

Tökéletes csapatjáték jellemezte a mostani produkciót, ami Steve Vai esetében szokatlan lehet, hiszen a főleg instrumentális muzsikát játszó gitárosként vagy a G3 oszlopos tagjaként az egyéni produkció prioritás nála. Most viszont egy volt a négy közül, nem mindennapi tehetségét száz százalékban a formáció szolgálatába állította, ő és a másik Frank Zappa tanítvány, Adrian Belew nagyszerű csapatmunkát végeztek, gitárpárosuk tökéletesen simult egymáshoz és egyúttal bele a produkcióba is. Vai a koncert első részében ugyan extravagánsra vette megjelenését, a zenei megközelítésén ez mit sem változtatott.

Tony Levin nyolcvanéves létére eszméletlen fitt állapotban tevékenykedett. Nem állt reflektorfényben, viszont a színpad jobboldalán zenélve szemlélte a színpad történéseit basszusjátéka a Chapman Sticken produkált futamok csodálatra méltóan hangzottak, s ez nem csak a ritmusszekciót szolgálta. Mindezek mellett egy kis billentyűs soron is tevékenykedett, sőt, folyamatosan fényképezte társait és a közönséget – nem telefonnal.

Számomra a zenei csúcspontot Danny Carey játéka jelentette, noha tisztában vagyok, hogy négy zseni zenélt a koncerten. Carey természetesen a Toolban már bizonyította, hogy a világ legnagyobb dobosai közt a helye, de ezen a koncerten viszonylag közelről figyeltem őt, nem csak elképesztő ritmusaival, hanem őserejű technikájával az egyik hajtómotorja volt a zenének. Nagymértékben neki köszönhető, hogy a dalok nem úgy szóltak, mint korábban és ez abszolút a produkció javára írandó, pedig Bill Bruford után nem egyszerű újat mutatni a dobjátékban.

A közönség ezúttal jól viselkedett, már, ami a mobilhasználatot illeti, meglepően kevés önkéntes operatőr dolgozott, így nem csak hallottam, láttam is a műsort, ami manapság elég ritka dolog egy rockkoncerten. Értő fülek kagylózták a műsort, melynek megszólalása az első részben jó volt, de amikor a másodikban elkezdték emelni a hangerőt (minek?), elkezdett a motyó torzítani. Nem biztos, hogy a Barba Negra volt a legmegfelelőbb hely egy ilyen elmélyült progresszív rockzenei koncerthez, talán valami ülős hely jobb lett volna, mindenesetre az amúgy zeneértő közönség hangos ovációval értékelte a négy felszabadult muzsikus elképesztő zenei teljesítményét.

Nagyon helyesen nem játszott előzenekar az estén, nehéz lett volna bárkit is választani négy ilyen szintű muzsikus elé. Bár a meghirdetett kezdéshez képet közel félórás késéssel kezdtek, néhány bekiabálástól eltekintve a zsűri türelmesen várt.

Set 1:

Neurotica / Neal and Jack and Me / Heartbeat / Sartori in Tangier / DigMe / Model Man / Man With an Open Heart / Industry / Larks’ Tongues in Aspic (Part III)

Set 2:

Waiting Man / The ShelteringSky / Sleepless / FramebyFrame / MatteKudasai / ElephantTalk /Three of a PerfectPair / Indiscipline

Ráadás:

Red / Thela Hun Ginjeet

Jozé szerint:

Bár 2021-ben Robert Fripp ismét feloszlatta a King Crimsont, az együttes egykori zenészei közül nem mindenki tudja vagy akarja végleg elengedni ezt az örökséget. Jó példa erre a Belew, Levin, Mastelotto & Friends produkció, a Stick Men idén napvilágot látott Let’s THRAK Again albuma, vagy a piros-kék-sárga trilógia anyagával turnézó BEAT formáció. Ezekben az eredeti Crimson-tagok közreműködésével él tovább az a sűrű, feszült, matekos struktúra, illetve a sokszor agresszív, máskor meditatív, egymásba fonódó poliritmika – mint mélyen gyökerező zenei DNS –, ami az úttörő prog-rock banda és a különféle ProjeKctek után maradt.

Istennek hála, többször láttam már a King Crimsont – többféle felállásban, többféle műsorral, itthon és külföldön egyaránt. Mivel van viszonyítási alapom, bátran kijelenthetem, hogy a BEAT produkciója van olyan jó, mint bármelyik hivatalos KC-inkarnáció vagy ProjeKct. Mert bár egyfajta öntribute-ként indult, bármelyik korábbi formációval felveszi a versenyt. Nem véletlenül tartják egyes rajongói körökben „ProjeKct Nine-ként” számon az Adrian Belew vezette zenekart, míg mások inkább a Let’s THRAK Again végleges, dupla kiadásán látnák szívesebben ezt a címkét…

Szóval a BEAT valami egészen elképesztő. Részben azért, mert a két alapember még mindig zseniálisan játszik és énekel, részben pedig azért, mert minden pontosan úgy hangzik el, ahogy annak egy Crimson-műsorban kell. Tony Levin még mindig a basszusgitár császára: nemcsak kitűnő alapot biztosít a többiek alá a mélyekkel és a ritmusokkal, de ha virtuozitásról van szó, bárkinek méltó partnere. Adrian Belew pedig lenyűgöző frontember, akinek nemcsak a gitárjátéka és az énekhangja magával ragadó, de a színészi vénája, a humora és a beleélő képessége is. Ráadásul mivel a torkában még mindig megvannak a magas tartományok, egyáltalán nem kényszerül kompromisszumokra.

Éppen ezért ez egy abszolút autentikus King Crimson műsor, amely az életmű olyan szegmensét dolgozza fel, amely az együttes 1984-es, második feloszlása óta eléggé mostohán volt kezelve. Amikor ugyanis megjelent a három rock-gamelán lemez, és zajlottak a kapcsolódó turnék, én például még gyerek voltam, ráadásul akkoriban a közelünkben sem jártak Frippék. Aztán pedig hiába követte egymást többszöri újjá- és átalakulás, ebből az időszakból csak nagyon ritkán vettek elő valamit. Most viszont itt vannak, és minden pont úgy szólal meg, amitől a végeredmény abszolút hiteles marad.

Mindig jókat mosolygok azon, amikor egy-egy tribute zenekar azzal reklámozza önmagát, hogy ők micsoda autentikus produkciót nyomnak. Ez persze többnyire csak olcsó porhintés. Ha nincs meg az eredeti énekhang, mitől volna autentikus? Azonnal kibukik, hogy mások adják elő a műsort. Ráadásul nemcsak az előadásmód hiányos, de sok esetben az a háttérinformáció és kontextus is hiányzik, hogy miről szólnak az adott szerzemények, mikor és mire reagálva születtek meg az emblematikus művek. A dolog másik oldala pedig az a rossz felfogás, amikor a más tollával ékeskedő zenészek teljesen rágörcsölnek az albumverziók egy az egyben való lemásolására, mert a közönség úgymond „arra kíváncsi”. Pedig maguk az alapbandák is folyton változtatták a kompozíciók élő előadását, eleve beleépítve a darabokba az eltérő szólók, improvizációk és jammelések lehetőségét. Mégis, sokszor izzadtságszagú erőlködéseknek kellene tapsolnunk, már amennyiben hajlamosak vagyunk bedőlni a marketingnek. Tegyük hozzá, hazánk – és egyben Európa – egyik egyetlen kiemelkedő King Crimson-tribute csapata, a Level 6 üdítő kivétel ebben az egyre álságosabb és fojtogatóbb nyomulásban.

Szóval itt van egy banda, amelynek énekese pontosan tudja, miről szólnak a részben általa írt King Crimson dalok. Ráadásul karizmatikus frontember, istenadta tehetség, akinek már a színpadi jelenléte is megismételhetetlen – Adrian Belew orgánuma és énektechnikája eleve utánozhatatlan. Mellette ott áll a KC négy, kiemelten fontos korszakának virtuóz bőgőse, basszusgitárosa és szerzőtársa, aki szintén pontosan érzi, mikor miről van szó. Úgy képes mindezt profin visszaadni, hogy közben – ahol a kompozíciók megengedik – szabadon szárnyal a hangszerén, akár estéről estére máshogy formálva a témákat. Közben pedig régi jó szokásához híven Tony végigfotózta az egész bulit, sokszor közvetlenül játék közben.

Szóval ők ketten már önmagukban is megtestesítették a King Crimson esszenciáját. Ugyanakkor nem lenne valódi Belew-produkció, ha hiányozna belőle valami váratlan csavar: ebben az esetben például egy olyan kompozíció, a Model Man is elhangzott, amelyet az anyazenekar élőben sosem adott elő.

Mellettük pedig ott zenél két vérbeli Crimson rajongó is. Danny Carey-nek egy olyan örökséggel kell megbirkóznia, amelynek perkás és dobtémáit a legendás Bill Bruford alkotta meg, majd játszotta lemezre. Hatalmas feladat ez, amire valóban csak kevesek képesek a világon. Jó dobos még csak-csak akad, de olyan, aki kellően alázatos is ahhoz, hogy pontosan azt üsse, amit és ahogyan kell, már jóval kevesebb dolgozik a szakmában. Márpedig ide nemcsak zseniális játékos, hanem egy olyan elhivatott KC-fanatikus kell, aki ráadásul zsigerből ismeri és érti a Bruford-iskolát. Mivel az eddigi turnékörök és a megjelent BEAT Live kiadványok tapasztalatai alapján Danny minden tekintetben kitűnően vizsgázott, akár egy következő Crimson-ProjeKctbe is simán beleférne – már amennyiben ezt a formációt nem tekintjük eleve annak.

Ami pedig Mr. Vait – az ego bajnokát – illeti, a gitármester döbbenetes alázattal simul be a produkcióba. Steve Vai szinte tökéletes ide: semmi arcoskodás, semmi sztárallűr, semmi ripacskodás: pontosan annyit és úgy játszik, amennyit és ahová kell. Belew vezető szerepe egy pillanatra sem kérdőjeleződik meg. Ez egyrészt azt jelenti, hogy Steve nagyon komoly Crimson-rajongó, másrészt pedig azt, hogy itt az általa is elismerten vele egy szinten lévő virtuóz zsenik zenélnek. Mindez a gyakorlatban azt eredményezi, hogy az esetek többségében gyönyörűen kiegészíti Adrian és Tony témáit. Sőt, nemcsak Frippet idézi, hanem előfordul, hogy éppen Belew témáit vagy szólóit gondolja tovább, miközben a frontember készségesen átengedi neki a reflektorfényt. Természetesen egy-egy valódi, ízig-vérig Vai-féle villanásra is megkapja a lehetőséget. Jó példa erre az eleve szólóknak és improvizációknak teret engedő The Sheltering Sky második fele, amely néhány percre egyfajta G3-hangulatú gitárhősködésnek is teret enged. Ráadásul eleve mindig jó őt nézni, miként az egész testével beleadja magát a játékba. Adrianék mindkét posztra megtalálták a lehető legmegfelelőbb embert.

A két gitármágus ilyesfajta békés és olajozott együttműködésének biztosan jót tett, hogy annakidején mindketten a Zappa-iskolában tanulták meg a zenei fegyelmet. Az pedig, hogy mindez a gyakorlatban is ilyen jól működik, arra is rávilágít, hogy igenis vissza lehet venni és visszább húzni az agyarakat. Nyilvánvaló, hogy ezt a fajta rendkívül fegyelmezett zenélést egy nagyon komoly, alapos és alázatos próbafolyamat előzte meg. Persze ez sem volt teljesen hibátlan koncert: előfordult, hogy az „egyet” végül Tony találta meg, miként olyan is, hogy a zenekar az énekhez alkalmazkodott. Viszont a legelvadultabb szólózások és gerjesztések közben sem volt összevissza gitározás, maszatolás, kapirgálás vagy a hangok keresgélése. Úgy léptek a színpadra a srácok, hogy maximálisan megtisztelték a deszkákat, a közönséget, és az általuk felvállalt zenei, művészi örökséget egyaránt.

Maga az előadás pontosan úgy zajlott, mint egy hamisítatlan KC-koncert – leszámítva, hogy ezúttal nem egy ülőhelyes színházteremben voltunk, illetve, hogy szabadon lehetett fotózni és videózni. A program a méregdrága Meet & Greet csomaggal indult, majd a kapunyitást követően hosszas, gamelán jellegű soundscape hangolta a nagyérdeműt a fajsúlyos élő zenére. A műsor törzsanyaga két szettben hangzott el, a kettő között újabb soundscape-pel, valamint a rajongói relikviák beszerzésének lehetőségével. A merch-pult bőséges kínálatában előre dedikált hanghordozók is szerepeltek – nem volt éppen olcsó mulatság, de aki aláírást akart, az itt garantáltan megkapta.

A gitárosok elegáns, zakós viseletben léptek a színpadra – ezzel is megidézve az anyazenekar kései korszakait. Aztán két-három dal után szépen meg is szabadultak a kényelmetlen és meleg öltözéktől, a második szettre pedig már teljesen visszavedlettek a megszokott, lazább kinézetükhöz. Ez is a BEAT-előadás azon aspektusai közé tartozott, amelyek szavak nélkül is mindent elmondtak a projeKct lényegéről. Ez a színpadi átalakulás – ahogy a Fripp előtt tisztelgő, elegáns és fegyelmezett „Crimson-egyenruha” mögül előbújtak a zenészek saját, rockzenei egyéniségei – szintén tanítanivaló példája annak, miről is szól az igazi rock and roll.

A ráadásban elhangzott a Red album címadója, amely bár az eggyel korábbi Crimson-korszakban született, mégsem számított kakukktojásnak, hiszen a színes trilógiát készítő, nyolcvanas évekbeli formáció is folyamatosan műsoron tartotta. Bár régóta szilárd meggyőződésem, de egy nappal a szintén zseniális Voivod-koncert után végképp egyértelművé vált, hogy ez a kompozíció és album szinte mindennek az origója, ami a hetvenes évek közepétől a kilencvenes évek közepéig az experimentális pop, rock, hardcore punk, illetve a különféle metal műfajokban történt. A Prongtól a Primusig, a Meshuggahtól a Helmetig, a Slogantől a Leukémiáig gyakorlatilag minden a Red szellemiségében gyökerezik, még ha többnyire többszörös áttéteken keresztül jutott is el az ihlet a zenészekig. Aztán 1995-ben megérkezett a THRAK, amely nemcsak a nyolcvanas évek Crimsonjának a kibővítése volt, de minden korábbinál sűrűbb, rétegzettebb és súlyosabb is – nem mellesleg olyan sounddal, amellyel konkrétan állva hagyták az újabb nemzedékeket. Végül a rá egy évvel piacra dobott THRaKaTTaK-kal olyan magasságokba emelkedtek, ahonnan már nem vezetett feljebb út. Nyilván ezért is lett vége, hogy aztán megkezdődjön a fraKctalizáció és a különféle ProjeKctek időszaka.

Meglehetősen furcsa volt állva nézni és hallgatni egy Crimson-műsort, viszont egyben felszabadultabb élményt is adott. A hangzással sem volt különösebb probléma: egy-két apróbb elszállás ugyan akadt Adrian pedáljainál, Tony billentyűjénél és a mikrofonoknál, de semmi komoly. Ott, ahol én álltam – az első sorban, Levin cuccával szemben –, kifejezetten arányosan szólt minden. Nem volt ugyan átütő erejű audiofil élmény, de közel sem olyan rossz, mint az örök elégedetlen fikabányászok megjegyzéseiben. Hátrébb, a keverőnél is jól szólt a motyó. Bár most kivételesen nem mentem hátra hangpróbára, de mivel a fél Rockinform stáb mellett egy tucat zenészbarátom is jelen volt, pontosan tudom a tapasztalatait azoknak, akiknek valóban számít a véleménye. Az egy négyzetméterre eső zenészkiválóságok száma amúgy bármerre tekintettem, minimum három volt: többek között a tiszteletét tette a BEAT buliján a hazai élvonalból Varga Janó, Fejes-Tóth Gábor, Tőzsér Jóska, Takáts Tamás és Vörös Pisti is /Mohai Tomi, Kékkői Zalán – a szerk./.

Összességében egy rendkívül jó és fontos esemény volt ez, az igazi zene piros betűs ünnepnapja, amely ráadásul ismét ráirányította a figyelmet a King Crimson egy különleges korszakára. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy a napokban mindenkinél újra sokat fog pörögni a Discipline, a Beat, a Three Of A Perfect Pair, és nyilván az olyan korszakalkotó koncertalbumok is, mint az Absent Lovers.