Gönczy Gábor dobos, dalszerző, zenekarvezető; az Androméda, a Vitalis, a Woodman, a Termit, a LASER, a Lux, az S.O.S., a Hurrican és a Cadillac egykori tagja, a Brillantin rock and roll együttes és a BMS technika vezetője, valamint a Kugli ötletgazdája és alapítója.
Gabó régi motoros a szakmában: több mint hatvan éve zenél, illetve épít, fejleszt és biztosít színpadi- és hangtechnikát. Történetei – melyekben, mint cseppben a tenger, maximálisan benne foglaltatnak a hazai munkás viszonyaink – igencsak tanulságosak. Ráadásul annyi hamisítatlan rocksztori kapcsolódik a nevéhez, amelyek egy kétkötetes, vastag könyvbe sem férnének bele.
A Kugli-könyv kapcsán kezdtünk hosszabb beszélgetéssorozatba, amelynek első részében a kezdetekről, a debreceni Androméda, a Vitalis, a Woodman, a Termit és a LASER együttesekről esett szó.
Mutatkozz be, kérlek!
Gönczy Gábor vagyok, de mindenki Gabónak hív. Ma már sokszor én magam is Gönczy Gabóként mutatkozom be, mert a szakmában így ismernek és azonosítanak be a legtöbben.
Honnan ered a beceneved?
Ennek külön története van. Kiskoromban a Balatonon nyaraltunk, ahol a pedagógus szüleimnek köszönhetően olcsó iskolai szállásokon laktunk. Ott alakult ki ez a név: amikor a parton azt kiabálták, hogy „Gábor!”, egyszerre öt-hat gyerek is hátrafordult. A szüleim már otthon is Gabónak hívtak, így a strandon is ezt használták, mert így sokkal egyszerűbb volt a dolog. Ez a név aztán rajtam is ragadt. Ma is több Gabó forog a szakmában; van, akire kifejezetten büszke vagyok, például Hajnal Gabóra, aki rengeteget segített a Kugli indulásakor.
A rokonságban vagy a családi körben volt valamilyen előzménye a zenélésnek, a művészi pályának?
A zenei pályafutásom tulajdonképpen Debrecenben indult, bár Abaújszántón születtem. A szüleim pedagógusok voltak, és az 1956-os forradalom idején politikai okokból kellett eljönnünk onnan, így költöztünk Debrecenbe. Édesanyám, Lipták Márta, harminc éven át tanított egy ottani iskolában, elismerésül később posztumusz tantermet is elneveztek róla. Édesapám pedagógus szakfelügyelőként dolgozott, de emellett kiválóan hegedült és zongorázott. Nem tanította a zenét, inkább csak a maga örömére játszott, de a hangszerekhez való kötődésemet és az első impulzusokat egyértelműen tőle kaptam.
Hogyan készült el az első hangszered?
Az akkori Ezermester füzetekben láttam egy leírást arról, hogyan kell mandolint vagy banjot készíteni. Apám segítségével meg is bütyköltük, és azon tanultam meg az ’O sole mio-t. De akkor már javában tartott a beatzene korszaka, és a gitár lett a lényeg. Nyolcadikos koromban hirdettek Debrecenben egy politechnikai vetélkedőt, ahová mindenki beadhatott valamilyen saját készítésű tárgyat. Nagy hévvel nekiálltam, és építettem egy elektromos gitárt. Előtte rengeteget jártam a Keravillba nézelődni és inspirálódni, mert akkoriban még csak az az üzlet létezett – hangszeres fronton.
Mi lett a verseny eredménye, és hogyan indult a zenélés?
Megnyertem vele a debreceni politechnikai vetélkedőt. De ha már építettem egy gitárt, nyilván zenélni is kellett rajta. Akkoriban még nem létezett internet vagy akkordfüzet, amiből meg lehetett volna nézni, hogyan kell lefogni egy C-dúrt. Apámtól kérdezgettem a zeneelméletet: ő magyarázta el a hármashangzatokat, és ő terelgetett ezen az úton. Ez mind nyolcadikos koromban történt. Amikor aztán gimnáziumba kerültem, rögtön megalakítottuk az első zenekarunkat. Én gyártottam le a teljes felszerelést: a gitárokat és a basszusgitárt is. Így indult el a zenei pályafutásom.
Édesapádat hogy hívták?
Ő is Gönczy Gábor volt.
Mikor születtél, és mikor kerültetek Debrecenbe?
1951. január 30-án születtem, és 1956-ban költöztünk át Debrecenbe. Akkor már megvolt ott a házunk. Emlékszem, azon az őszön a padláson félretoltuk a cserepeket, és onnan fentről néztem a Vécsey utcában elvonuló tankokat. Volt benne valami egészen félelmetes; nem is mertünk kiszaladni az útra, csak onnan leselkedtünk. Később a debreceni repülőtérnél – ami akkoriban teljesen a szovjeteké volt – már sokat bicajoztunk. Ott néha még haverkodtunk is a katonákkal, de az már egy későbbi időszak volt.
Mikor voltál nyolcadikos?
1964-ben.
Akkor alakult az első együttesed?
Igen, az első zenekarunk az Androméda volt. Trióban játszottunk: Halász Laci volt a gitáros és az énekes, Tóth Imre pedig a basszusgitáros – ő egyébként a mai napig aktívan zenél. Én ebben a formációban még gitároztam. Igazi fellépéseink nem nagyon voltak, inkább csak az utcabeli gyerekekkel szaladtunk össze örömzenélni. Sosem a koncertezés volt a lényeg, hanem az, hogy legyen egy nevünk, és elkezdjük élni azt az életet, ami a zenekarozással jár.
Milyen zenéket játszottatok akkoriban?
Pontos listát nem tudnék mondani, de főleg Shadowst és az akkori slágereket játszottuk – pontosabban mindent, amit fülre el tudtunk csípni a rádióból. Saját számaink ekkor még egyáltalán nem voltak.
Hogyan jutottatok hozzá az új zenékhez?
Akkoriban az egy külön rituálé volt. Volt a rádióban egy-egy zenei adás – például vasárnap délelőtt –, amit előre kinéztünk a Rádió- és Televízióújságban. Aláhúztuk, ami érdekelt minket, és feszülten ültünk a készülék előtt. Magnónk még nem volt, szóval, ami egyszer lement a rádióban, az vagy megmaradt a fülünkben, vagy nem. Ha sikerült elcsípni egy dalt, utána egész héten azzal az egyetlen számmal foglalkoztunk.
Meddig tartott az Androméda?
Tiszavirág-életű dolog volt, inkább csak szárnypróbálgatás. Ez volt az első név, amit használtunk, de nem úgy vittük a dolgokat, mint egy igazi zenekarban. Inkább baráti örömzenélés volt ez trióban, vagy éppen ahogy jött valaki. Viszont ekkor jöttem rá, hogy a technikai dolgokat szinte mindig én oldom meg. Apámtól örököltem a kézügyességet, és szerencsére használhattam a műhelyét is. Szereztünk például egy leselejtezett lábdobot az egyik zeneiskolából, és én magam pofoztam ki, kiegészítve abból raktam össze a felszerelést.
Hogyan lettél végül gitárosból dobos?
Dobosnak ugyan lett volna jelentkező, de a hangszert senki sem tartotta karban. Akkoriban még nem nagyon volt igazi dobbőr, celofánnal oldottuk meg a dolgot. Ha valaki beszakította a celofánt, az úgy is maradt; mindig nekem kellett megjavítanom. Egy idő után ebből már nagyon elegem lett. Emellett rájöttem arra is, hogy a gitározáshoz nincs akkora tehetségem, viszont a színpadot és magát a zenét imádtam. Úgyhogy egyszer csak azt mondtam: na, akkor most megpróbálok én dobolni! Teljesen autodidakta módon, a hallott zenék alapján kezdtem el kitapasztalni, hogyan is kell ezt csinálni.
Hogyan gyógyítottad meg a beszakadt dobokat?
Ez egy nagy titok volt! Élt Debrecenben egy nálam pár évvel idősebb srác, a Pikó Sanyi – akivel később a Luxban is együtt játszottunk –, ő is hatalmas spíler volt a technikai dolgokban. Tőle tanultam meg, hogy celofánból is lehet dobbőrt gyártani. A dob fakarikájára nedvesen ráfeszítettük a celofánt, és ahogy megszáradt, olyan feszes lett, mint a dunsztosüveg teteje. Persze egy réteg nem volt elég: nyolc, tíz, sőt, akár tizenkét réteget is rátettünk. Hihetetlen jó hangja volt, még a mai bőröket is meghazudtolta! Csak sajnos nem volt tartós, mindössze egy-két napot bírt ki. De hát egy köteg celofán csak egy forintba került, miközben a valódi bőr megfizethetetlen volt. Sanyitól lestük el a fogásokat; nála tanultuk meg, hogyan kell életben tartani a cuccot. Ő később a Lux együttes oszlopos tagja lett.
Hogyan alakult a pályád az Androméda után?
Amikor az Androméda időszaka véget ért, Halász Sanyival megalapítottuk a Vitalis együttest. Vitalis, mint az életerő. Ez olyan 1965–1966 körül lehetett. Azzal a zenekarral már elkezdtünk rendszeresen és rendesen fellépni, és ami a legfontosabb: itt már saját, magyar nyelvű számaink is születtek.
Milyen ember volt Halász?
Sanyi – becenevén Peca – rendkívül tehetséges, kreatív gitáros volt, de egy kicsit extrém csávó. Barta Tamás volt a nagy példaképe. Egyszer mesélte egy lány, hogy egy házibuli után Sanyi áthívta magához. A csaj azt hitte, lesz valami akció, de ő csak közölte vele: „Játszom neked egy kis Bartát!” – és reggelig gitározott neki. Volt egy másik sztorija is: rohant velem szemben a Vörös Hadsereg útján – ami ma a Piac utca –, megállított, és megkérdezte: „Gabó, elhiszed rólam, hogy halhatatlan leszek?”. Mondtam, hogy el, mire ő: „Jaj, de jó, te vagy az első!”, és már szaladt is tovább. Sanyi nagyon jó zenéket írt, például az Elment és visszajött címűt, ami hatalmas siker volt Debrecenben. Volt egy füzete is, amit egyszer nálam felejtett, abban gyűjtötte a „vakerokat”, a korabeli szlenget. Például ilyeneket: „Csípem a virgácsodat, baby!”. Tőle származott a zenekari szállóigénk is: „Ne majrézzál, annál rosszabb!” – ezt mondtuk azután mindenre, ami nem tetszett.
Ki volt még a zenekarban?
Ekkor ismerkedtem meg a basszusgitárosunkkal, Schroff Jancsival. Ő és Sanyi is elképesztő zenészek voltak: nem tanulták a dalokat, hanem amit a fülükkel hallottak, azt kapásból lejátszották a hangszerükön. Ezt a fajta ösztönös zeneiséget a mai napig keresem, és sokszor hiányolom a mai zenekaroknál. Akkoriban gyakorlatilag bármit el tudtunk játszani, mert más világ volt, máshogy álltak a zenészek a szakmához. Szóval János egy zseniális tehetség volt, sajnos később kicsit a pohár után nyúlt, de ha komolyabban veszi, nagyon sokra vihette volna. Nagyszerű élmény volt vele a közös zenélés. Olyan kérdés nálunk sosem hangzott el, hogy: „miben van a dal?” – ő azonnal, ösztönösen nyomta a pontos basszust.
Milyen volt a közös alkotómunka Sanyival?
Sokszor átjött hozzánk, a kertes házunkba, és amolyan művészeti gyakorlatokat csináltunk. Meghatároztunk egy témát, amit zenével akartunk kifejezni – például, hogy megyünk egy nagy réten, közeledünk a falu felé, ahol aztán gyönyörű kertek és mosolygó emberek fogadnak bennünket –, és ezt próbáltuk improvizálva eljátszani. Szerintem az ilyen mélyebb tartalom ma nagyon hiányzik a zenékből. A szöveg és a zene sajnos nem mindig találkozik… Ma rengeteg a művi dolog: a számítógép összerak egy alapot, amire olyan szövegeket írnak, ahol a sorok nem is következnek egymásból. Én már akkor éreztem, hogy a zenével valódi gondolatokat és érzéseket akarok közvetíteni.
Hol léptetek fel a Vitalisszal?
Sokat játszottunk a debreceni Művész Espressóban, de aztán lassan véget ért az a történet.
Mikor jött el a pillanat, amikor kiderült, hogy már nem gitározol, hanem dobolsz?
A városban még mindenki azt hitte, hogy gitáros vagyok, pedig akkor már javában doboltam. Volt egy nagy vetélkedő Debrecenben, a Gitárpárbaj, amit a gimnáziumi zenekaroknak szerveztek. Külön érdekesség, hogy a mi osztályunkból annyian zenéltünk, hogy három különböző bandában is voltak osztálytársaim. Ekkor már biztosan létezett a Lux is, hiszen az ő dobosuktól, Pikó Sanyitól kaptam kölcsön a versenyre a komplett dobfelszerelést, sőt még a Lux erősítőit is, mivel a basszusgitárosunk bátyja szintén náluk zenélt.
Mikor alakult meg a Termit együttes?
Hát, ez pontosan az érettségi környékén volt, 1969-ben. Akkoriban rendezték meg azt a gimnáziumi versenyt, amin mi még Woodman – magyarul Favágók – néven léptünk fel.
Kik voltak a Woodman tagjai?
Négyen voltunk: Halász Laci a szólógitáros, a bátyja, Halász Tomi a ritmusgitáros, Kovács „Menyus” Menyhért a basszusgitáros, és én doboltam. Ez volt az én nagy debütálásom dobosként! Mindenki komolyan meglepődött, mert addig szigorúan csak gitárosként ismertek a városban. A nővérem, Zsuzsika, saját készítésű Woodman jelvényeket gyártott nekünk, és azokkal lobbizott a versenyen a szavazatokért. Lett is akkora sikere! Gyakorlatilag már akkor feltaláltuk a marketinget.
Hogyan kapcsolódik ehhez a Lux együttes?
A Woodman és a Lux között rendkívül szoros volt a kapcsolat: Menyus bátyja, Kovács Gyuri volt a Lux basszusgitárosa. Ő egy mérnök srác volt, tőle tanultam meg később a stúdiózás alapjait is. A versenyre is a Lux segített ki minket technikával: tőlük kaptuk az erősítőket és a hangfalakat, Pikó Sanyi pedig kölcsönadta a teljes dobfelszerelését. Olyan kristálytisztán szóltunk! Ráadásul a mezőnyben nekünk volt egyedül szalagos visszhangkészülékünk, ami pont a fülembe ordított, úgyhogy a koncert után még napokig visszhangzott a fejemben minden beszéd. Egy Shadows-lemez egyik teljes oldalát játszottuk le az elejétől a végéig, és meg is nyertük a vetélkedőt.
Miként lett a Woodmanből Termit?
Miután befejeztük a gimnáziumot, Halász Tomi elment az orvosi egyetemre, és már nem vállalta tovább a zenélést. Később egyébként Laci is orvos lett: ma már sebész főorvos a debreceni klinikán. Tomi helyére érkezett Horváth Árpád, akit mindenki csak Cilának hívott. Ekkor vettük fel a Termit nevet – a termit ugyanis vas-oxid és alumíniumpor keveréke, ami égéskor rendkívül magas hőmérsékletet produkál. A debreceni Postás Művelődési Otthonban kaptunk helyet: ott próbáltunk, és minden szombaton ott játszottunk a közönségnek.
Mikor indult be a Termit szekere?
1969 őszén. Akkor már Mogyorós Karcsi – aki sajnos ma már nincs köztünk – volt a basszusgitárosunk. Karcsi, Halász Laci, Cila és én alkottuk a csapatot. Beneveztünk a Sárospataki Diáknapokra, de a gimnázium egyáltalán nem támogatott minket, egyetlen fillér utazási pénzt sem adtak rá. Végül a Postás Művelődési Otthon igazgatója, Györfi Pista bácsi sietett a segítségünkre. Óriási fazon volt, imádta a fiatalokat! Csak annyit mondott: „Reggel hatra itt legyetek!”. Másnap nagy izgalommal mentünk a művházhoz, és ott várt minket egy zöld postás Robur – az volt életem legelső turnébusza! Elmentünk Patakra, és megnyertük a versenyt.
Milyen emlékezetes sztorik voltak Sárospatakon?
Saját, magyar nyelvű beat-számokat játszottunk, ami akkoriban egy vidéki diáktalálkozón óriási meglepetésnek számított. Olyan dalok mentek, mint a Mi lesz, Feri? vagy a Három kék rózsaszál. Hatalmas sikerünk lett, mi záztuk a gálaműsort egy nagy szabadtéri színpadon. A harmadik-negyedik szám környékén azonban eleredt az eső. A csajok ekkor felszaladtak a színpadra, letépték a dekorációnak kitett vörös zászlókat, és azokat tartották fölénk, hogy ne ázzanak el a mikrofonok meg a cucc. Csoda, hogy nem börtönben végeztük a vörös zászló „gyalázása” miatt, de a gallérosok valószínűleg az eső elől inkább elmenekültek. A vihar miatt a koncert végül mégis abbamaradt.
Másnap a helyi kultúrházban folytattuk a bulit, ahol akkora tömeg lett, hogy valaki a nagy tolongásban véletlenül tüzet okozott egy kukában. Azonnal kitört a pánik, mi pedig az ablakon keresztül menekültünk ki a hangszerekkel. De az egésznek volt egy olyan elképesztő szabadságérzete és hangulata, ami teljesen szembe ment az akkori rendszer szürke hétköznapjaival.
Hogyan telt 1970 nyara?
Lementünk a Balatonra, Balatonfenyvesre zenélni. Cila bátyja, Guszti menedzselt minket, ő szerezte ezt a fellépést is. Egy ZiL teherautó platóján utaztunk le Debrecenből – a sofőrnek az éjszaka folyamán kellett lecsavarnia a távot oda-vissza, hogy reggelre el tudjon számolni az autóval a munkahelyén. Mi a kultúrház melletti raktárban aludtunk. Apámtól kaptam kölcsön matracokat a földre, amiket aztán a nagy sietségben ott is felejtettem Balatonfenyvesen, amiért szegény sokáig orrolt is rám.
Milyen zenéket játszottatok a Balatonon?
Akkor már jóval komolyabb dolgokba is belefogtunk: Jimi Hendrix, Blood, Sweat & Tears és hasonlók mentek a színpadról. Mi magunk szedhettük a belépőt a kultúrházban; ugyan nem gazdagodtunk meg belőle, de hatalmas nagy élet volt! Sok barátot szereztünk, főleg Kaposvárról jártak oda nyaralók. Még egy nagy diákkori szerelem is ott kezdődött egy kaposvári lánnyal, akinek a családi nyaralójukba is sokat jártunk át utána.
Mire emlékszel még a balatoni nyárról?
Sok új dalt játszottunk akkoriban: főleg The Hollies, Jimi Hendrix és Ten Years After nótákat. Bár a szakma és a többi zenész el volt ájulva tőlünk, a tömeg nem feltétlenül erre a keményebb zenére vágyott. Volt ott egy kaposvári lány, akibe nagyon bele voltam zúgva – mindig azt mondogatta, hogy ő „madám lesz” időskorára. Ma is szívesen látnám, mi lett végül belőle. Nagyon fontos volt neki a megjelenés, még a fürdőruhájának a színe is. A szüleinél sokat kajáltunk, ők pedig rendszeresen jártak a bulijainkra. Aztán véget ért a nyár, hazamentünk Debrecenbe, és a Termit sztorija lassan elévült.
Maradtak fenn felvételek ebből az időszakból?
Sajnos szinte semmi. Pedig a Lux basszusgitárosa, Kovács Gyuri kapott egy kis helyiséget az Agrártudományi Főiskolán, ahol kísérleti stúdiót alakított ki. Normál magnókból barkácsolt többsávos felvevőt, és ott készült el a legelső felvételünk is – de az már a következő csapatommal, a LASER együttessel történt.
Mikor alakult a LASER együttes, és kik voltak a tagok?
1971-ben alakultunk. Horváth Árpád „Cila” maradt velem, a basszusgitárosunk Hegedűs Lajos lett, és itt csatlakozott hozzánk a billentyűs Kocsis Béla. Bélát tulajdonképpen én fedeztem fel: a debreceni Vörös Október Ruhagyár igazgatójának a fia volt, a Művész Espressóval szemben laktak. Tizenöt-tizenhat évesen járt át hozzánk hallgatni a zenét, majd egyszer felmentem hozzájuk, és hallottam játszani. Láttam benne a tehetséget, elkezdtem vele komolyabban foglalkozni, sőt édesapám segítségével még egy Vermona orgonát is vettünk neki. Béla később hatalmas karriert futott be, világjáró zenész lett, óceánjáró hajókon és Amerikában is rengeteget játszott.
Hogy nézett ki a LASER alapfelállása?
Kocsis Béla billentyűk, Horváth Árpád „Cila” gitár, Hegedűs Lajos basszusgitár és jómagam, Gönczy Gabó a doboknál. Aztán persze volt némi fluktuáció, cserélődtek az emberek, de ez a felállás jelentette a magot. Ezzel a csapattal már komolyabb stúdiómunkákat is végeztünk Kovács Gyurinál. Miután Halász Laci is a bátyja példáját követve az orvosi egyetemre ment és abbahagyta a zenélést, maradtunk Bélával és Cilával hárman. 1973 környékén került mellénk Egmann Ferenc basszusgitáros. Ekkoriban már rengeteget játszottunk Hajdú-Bihar Megye művelődési házaiban, fürdőbálokon, és kifejezetten sikeres volt a műsorunk.
Milyen elismerést kaptál abban az időben, a pályád elején?
A LASER együttessel részt vettünk egy tehetségkutatón, amit egy strandon rendeztek meg Füzesgyarmaton. Ott kaptam egy porcelánból készült különdíjat, mint a „legjobb dobos”. Bár én sosem tartottam magam világszám dobosnak – sokkal inkább ízesnek és fegyelmezettnek –, sok évvel később Pesten tudtam meg, hogy dobtanárok példaként állították a tanítványaik elé a játékomat. A versenyen a díj mellé eredetileg nagy értékű ajándékokat is ígértek, de a jutalomból végül semmi sem lett, maradt a porcelán plakett.
Említettél korábban egy stúdiófelvételt a LASER-rel.
Bár nem rádiós körülmények között dolgoztunk, Gyuri a saját pénzén és a technikai zsenialitásának köszönhetően épített egy többsávos rögzítőt, ami már lehetővé tette a playback-technikát és az utólagos keverést is.
Milyen dalokat rögzítettetek ott?
Két számra emlékszem biztosan. Az egyik címe az volt, hogy Lopni nem lehet senkinek. Ez egy kifejezetten komoly stúdió-demó volt a maga idejében. Sajnálatos módon már nem tudom, hová keveredett az a szalag az évek alatt, de ez volt a legelső valódi tapasztalatom a többsávos stúdiómunkával. Ekkor játszottunk először uniszónókat a gitárokkal.
Folytatjuk!
Fotók: Gönczy Gabó archívuma, TTT Nemzeti Rockarchívum, Kugli könyv projekt
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
