Rhino Records
2026-ban a Yes nem csak az ’Aurora’ című új albummal lepte meg rajongóit, nem sokkal utána megjelent egy ötven évvel ezelőtti koncert, méghozzá az 1976-os amerikai turné egy állomásáról, Jersey City-ből. Nem ismeretlen anyag, kalóz formában már közkézen forgott, korábban a ’Yesshows’ (1980) élőlemezen pár részlet ismert lett, azonban hivatalosan a koncert most jelent meg dupla CD-n illetve tripla LP-n.
Rick Wakeman billentyűs 1974-ben, a ’Tales From The Topographic Oceans’ (1973) dupla album megjelenése után elhagyta a Yest, mert nem volt elégedett a zenei irányvonallal, noha elismerte, akadnak jó pillanatok a lemezen. Helyére a svájci Patrick Moraz került és még abban az évben vele készült el a ’Relayer’, 1975-ben promotálták is vele a lemezt egy turnén. 1976-ban pedig egy olyan koncertsorozatot bonyolítottak le a srácok Solo Albums’-nak elnevezve, melynek műsorfolyamába a tagok akkor megjelent szólólemezeiről is játszottak szerzeményeket, bizonyítva, hogy a zenészek egyenként is megállták a helyüket a showbusinessben már akkor is. Roger Dean, lemezborítóik grafikusa grandiózus színpadot tervezett lézerekkel, futurisztikus látványelemekkel, melyet a rajongók praying mantis (imádkozó sáska) névre kereszteltek.
Ennek a turnénak a leghíresebb fellépése a Jersey Cityben lezajlott buli, ezt a helyi a rádió is közvetítette, így nem jelentett problémát bootleg albumot faragni az elhangzottakból. 35 000 ember hallgatta őket a Roosevelt Stadionban, abban az időben nem volt nehéz ennyi embert összetrombitálni egy fajsúlyos progresszívrock bulira. Hogy hivatalosan is kiadható állapotba kerüljön az anyag, a hangot Eddie Offord a banda legendás hangmérnöke vette kezelésbe, így a fellépés hivatalosan is bekerült a Yes diszkográfiájába.
A műsor gerincét a Yes nagy koncert standard-jei alkotják, így felcsendül a Siberian Khatru, az I’ve Seen All Good People, a Roundabout és nem marad ki a csodás gitárfantázia, a Clap sem, amivel Steve Howe bemutatkozott a bandában a ’The Yes Album’-on 1970-ben. Természetesen eljátsszák a ’Relayer’ The Gates Of Delirium zenefolyamát is, benne a Soon dallal, ez az évek során erősen hozzánőtt Jon Andersonhoz. A közel kétórás felvétel nem egészen teljes, hiszen, Patrick Moraz dala, a Story Of I vagy Anderson darabja, az Olias Of Sun Shillow vége hiányzik.
Már több helyen írtam, nekem Wakeman távolléte nem kardinális kérdés a Yesben, hiszen a ’The Yes Album’ és a ’Relayer’ a kedvenceim közt van a zenekar életművében – ezek pedig nem vele készültek el. Moraz más stílusú billentyűs, mint Wakeman, játékát nem itatja át olyan mértékben a klasszikus zene, mint elődjének. Elképzelhető, hogy a banda több tagja is egy modernebb megszólalásban gondolkodott és ez is okozhatta a konfrontációt Wakeman-nel.
A majdnem kétórás zenefolyamot meglepő váltással zárják le, ugyanis a súlyos progresszív muzsika után átváltanak a Beatles 1965-ös kislemez slágerére, az I’m Down rock and rolljára. Természetesen saját képükre formálják, nagyszerű lezárása ez a programnak.
Összegezve, ez a lemez az élő progrock albumok prototípusa óriási erejű hangszerszólókkal, melyek alatt a dob-basszus ritmusszekció is fantasztikus dolgokat művel (a 2017-ben elhunyt Chris Squire-t a mai napig a műfaj egyik legjobb basszusgitárosának tartják), a tagok egyénileg is kibontakozhatnak komponistaként, hangszeres virtuózként is, mindezt csodás lírai momentumok is tarkítják. A felvételel hangminősége nem annyira tökéletes, ám ez semmit nem von le az értékéből és a zene egekbe kúszó színvonalából.
Dalcímek:
Disc One
01. Apocalypse
02. Siberian Khatru
03. Sound Chaser
04. The Gates Of Delirium
05. I’ve Seen All Good People
06. Your Move
07. All Good People
08. Long Distance Runaround
09. The Story Of I (excerpt)
10. Clap
11. Olias Of Sunhillow (excerpt)
Disc Two
01. Ritual
02. Heart Of The Sunrise
03. Roundabout
04. I’m Down
Zenészek:
Jon Anderson – ének
Steve Howe – gitár, vokál
Patrick Moraz – billentyűsök
Chris Squire – basszusgitár
Alan White – dob
