Barba Negra Red Stage, 2022. október 30.
Azt hiszem, senkinek nem lehet panasza az őszi koncertfelhozatalra, brutális őszünk van ebből a szempontból, ami már bőven hozza a Covid előtti szintet, látogatottság szempontjából pedig talán még túl is szárnyalja a járvány előtti adatokat. Épp időben nyitotta meg kapuit az új Barba Negra is, egymást érik a teltházas, vagy teltház közeli bulik mióta üzemel a Red Stage. Így volt ez október végén is, amikor az Amaranthe és a Beyond The Black látogatott el hozzánk a Butcher Babies és az Ad Infinitum társaságában.
Jó pár éve bevett szokás a másod harmad vonalban, (annál lejjebb meg pláne) hogy több banda összeáll – egyesítve erejüket, rajongótáborukat-, hogy megpróbálják minél több emberhez eljuttatni a zenéjüket és minél gazdaságosabban kihozni a turnéköltségeket. Ez a tendencia a Covid után hatványozottan igaz lett, egyre több a Co-Headliner turné, ahol két egyenrangú zenekar egyesíti erejét, olyan bandák is, akik korábban simán elindultak saját magukban is egy előzenekar társaságában. Gondoljunk csak a mostanában lezajlott Arch Enemy/Behemoth vagy az Amon Amarth/ Machine Head turnékra, de kis túlzással a Sepultura/Sacred Reich/Crowbar körét is hasonló gondolatmenet szőhető és az előttünk álló Amorphis/Eluveitie kooperációt is. Több ismert banda, több közönség, nagyobb helyszínek, deficitmentes turnéköltségek. Nem véletlen, hogy elmaradt az Anthrax vagy a Ministry európai köre, számolgattak és az jött ki, hogy nem éri meg. Ezek után nem meglepő, hogy az Anthrax 2023-ban már a Black Label Society és az Exodus társaságában próbálkozik újra elindulni… Azt már csak félve említem meg, hogy az első vonalban is vannak árulkodó jelek e tekintetben, gondoljunk csak a közös Mötley Crüe/Def Leppard/Poison turnéra, de ezt a felvetést erősíti Ozzy és a Judas Priest közös köre is…
Az Amaranthe és a Beyond The Black közös turnéja is ezen a gondolatmeneten terveződött anno, hiszen ez is egy Covid sújtotta turné, eredetileg még 2020 decemberében lett volna, többszöri halasztás után csak most lett rentábilis. Anno még csak a két főzenekar volt a csomagban, a Covid utáni bizonytalanság azonban berántotta a kalapba a Butcher Babiest és az Ad Infinitum-ot is. Igaz, hogy zeneileg a Butcher Babies kilóg a csomagból, de frontcsajos mivolta miatt joggal követelt magának helyet – színesítve egy kicsit a felhozatalt. A két headliner fellépő pedig szinte azonos rajongótáborral rendelkezik, Elize vendégeskedett is már a Beyond-ék egy dalában, és Jennifer is viszont, jó a kapcsolat a bandák között annak ellenére is, hogy a Jennifer Haben vezette német zenekar erős konkurenciát jelent az Amaranthe-nak, amit ez a buli is csak megerősített. Na, de ne rohanjunk előre…
Az Ad Infinitum setjét lekéstem így nem tudok érdemben nyilatkozni róluk, érkezésem pillanatában lett vége a műsoruknak, nagy ovációt kaptak, gondolom megérdemelten. A Butcher Babies első hazai fellépését megsaccolni sem tudom, hogy hányan várhatták. A hírük jóval megelőzte őket így, aki valami cici villantós dominákra számított, annak némi csalódás lehetett a buli. Tény, hogy a Wendy ’O Williams nyomdokaiba lépett csaj páros anno jó ideig szigetelő szalaggal leragasztott mellbimbókkal lépett színpadra, de azoknak az időknek már vége. Mindketten negyven felett vannak már, jóval visszafogottabb a kiállásuk. Persze ez a visszafogottság csak saját magukhoz mérten értendő. A drive viszont még mindig megvan, egy pillanatra sem álltak meg, űzték-hajtották egymást és a közönséget is. Talán egy kicsit Heidi mintha erőszakosabban is tolta volna társnőjénél. Többször volt olyan érzésem, mintha ő lenne a főnök… Sajnos a hangzás nem állt az ő oldalukon (ahogy a többi bandáén sem, na de erről majd később), enyhén szólva zavarosra sikeredett a kezdés, majd csak a set második felében tisztult némileg a kép. Én személy szerint egy dalt sem tudtam felidézni, pedig hellyel-közzel ismerem a sarokpontokat az életműben. Láthatóan az irgalmatlan mennyiségű színpadra pakolt extra fény sem nekik lett bekészítve, előzenekari státuszban lévő bandák szintjén lettek világítva. Mindent egybevetve, nem sok vizet zavartak, személy szerint többet vártam, de láthatóan a csajok már nem akarják megváltani a világot, jól elvannak azon a szinten, ahol a banda most van, kicsit olyan feszkólevezetésnek szánt terápiaként fogták fel a dolgot. Nem tudom, látjuk-e őket újra, mindenesetre az előre jutáshoz ennél több kell…
Az utánuk következő Beyond The Black viszont az élő példája annak, hogyan kell tudatosan építkezve, kitalált stratégia mentén haladni egyre feljebb és feljebb. Ez az este megmutatta, hogy bizony a jó kiadói és menedzsmenti segítség még ma is meghozza az eredményt, simán elvitték a bulit és valószínűleg a teljes turnét is az Amaranthe elől – számomra legalábbis biztosan. Engem eddig valahogy elkerült a banda, de annyira friss a dolog, hogy a mai dömpingben ez nem is olyan nagy csoda. Ez volt a harmadik fellépésük nálunk, az előző kettő még erősen előzenekarként, mostanra viszont már főzenekari státuszban, a műsoruk alapján teljesen megérdemelten. Pedig a banda csak 2014-ben szerveződött, 2016-ban Jennifer kivételével le is cserélődött és volt ugye egy 2 éves Covid fék is. Ehhez képest egy szinte minden ízében kitalált megjelenéssel, show-val tudnak ilyen pozícióban sikerrel turnézni. Láthatóan a közönség nagy része is miattuk érkezett.
Ehhez a hirtelennek tűnő sikerhez kellett egy Nuclear Blast és egy jó menedzsment. Összevetve a még meg nem jelent új albumhoz készült klipeket – amiket már a Nuclear égisze alatt készítettek- a régebbiekkel, egészen szembetűnő a különbség, ami aztán a koncerten is kirajzolódott. Mindjárt a kezdésnél nem tudtam mire vélni a fénycsövekkel való hadonászást, jópofának tűnt, de mint utólag kiderült volt jelentősége, csak én voltam tudatlan – szinte egy az egyben hozták színpadon is az Is There Anybody Out There? klipjének képi világát. Még a gitárosok is ugyanabban a cuccban tolták, mint a klipben! Jennifer pedig egyenesen a dalok klipjei szerint váltogatta a ruházatát és a kellékeit. Egy dolog volt igazán, amivel nem tudtam megbarátkozni velük kapcsolatban, ez a basszeros. Eleve nem tudok mit kezdeni az anti rocksztár image-ben nyomuló zenészekkel. Sajnálom, én a rocksztárok korában szocializálódtam, a hetykebajuszos sehogy sem kinéző arcok nem valók a színpadra – szerintem. De az újdonsült basszerossal még nem is ez lett volna a legnagyobb baj. Folyamatosan Jennifer emelvényére támaszkodva tolta végig a bulit, sokszor azon trónolva. Konkrétan volt olyan, hogy az énekes már majdnem szólt neki, hogy húzzon már onnan, az nem az ő helye… Valahogy a precízen kitalált koreográfiában ő volt az, aki nem tudta, mikor hova kell állni, így minden fontosabb eseménynél, amikor nem kellett volna ott lennie, valahogy ott maradt. Ez nemcsak fotósként volt zavaró, de privát nézőként is egyből feltűnt, hogy a fickó nem találta meg a helyét a színpadon.
Erős a gyanúm, hogy a giga fények a Beyond The Black miatt lettek felpakolva, amit aztán az Amaranthe is használhatott. Míg a Beyond set alatt kicentizve ki volt találva minden fény megmozdulás, addig az Amaranthe set alatt ezt egyáltalán nem éreztem. A mai világban már nagyon nehéz kitalálni új dolgokat, amire felkapja a fejét az egyszeri koncertre látogató, de egy gondosan kitalált technikai kiállás látványos különbségeket tud eredményezni, erre is nagyon jó példa volt ez a koncert. Nem feltétlenül kell megváltani a világot, pláne egy ilyen front csajos szinfo vonalon, ahol annyian vannak, hogy követni is nehéz a színpadi történéseket, de egy profin kitalált és előadott műsor meghozza a várt eredményt. Már csak a hangzást kellene a produkcióhoz lőni. Lehet, sokan unják már, hogy minden kritikában ezt olvassák, hogy ez meg az miért nem szólt jól – sajnálom, ez a buli is gatya volt ebből a szempontból. Régi dumám, hogy az efféle szinfo metal dolgokat a sűrűsége miatt nehéz keverni (mondjuk a Nighwish rendszeresen megoldja), de rákeresve a bandára, egyáltalán nem olyan sűrűek, mint a kortársaik. Élőben nincs dög a gitárokban, az ének valahol a háttérben, basszus sehol stb. Nem ragozom, rákeresve döbbentem konstatáltam, hogy tök jó dalok hangzottak el a bulin, csak ott élőben ezt nem hallottam meg, mert a hangzás elvitte a dalok élét, dögét.
Ez az érzés az Amaranthe műsora alatt is végig jelen volt, jóval karcosabb a banda lemezen, mint élőben. Valószínűleg a három énekesre helyezik a hangsúlyt, ami azután maga alá temet mindent. Értem én, hogy ez a banda sajátossága, de újra és újra azt érzem, hogy ez alá rendelnek mindent a bulikon. Persze, van mire büszkének lenni, hiszen Elize már régóta megkerülhetetlen énekesnője a szintérnek, Nils pedig egyre inkább az lesz. Idén már harmadszor láthattuk őt élőben, a Barba Negra mindhárom idei verziójában megcsillantotta tehetségét. Utoljára még pont a Covid előtti utolsó nagy hazai bulin vizslathattuk az Amaranthe-ot a Sabaton előtt az Arénában, azóta Elize láthatóan felszedett pár kilót, nagyon előnytelennek éreztem rajta azt az egybe feszülős ruhát, önmagához képest sokat változott – nem előnyösen. Persze ez az előadását semmilyen szinten nem befolyásolta, hozta, amit kell, mint ahogy a többiek is. Most azt érzem (pláne a Beyond The Black fényében), hogy az Amaranthe-nak valami nagyot kellene villantania ahhoz, hogy szinten maradjon. Ha esetleg Nils egyéb dolgai miatt lelép, mert ott jobban érvényesül, akkor konkrétan bajban is lesznek. De ne legyen igazam, és menjen a szekér még jó sokáig!
Azt hiszem a műfaj rajongói egy egészen kiváló estén vannak túl, és ha még a hangzásbéli hiányosságokon is túl tudtak lendülni, akkor talán még egy életre szóló élményt is kaptak. Jöhet a novemberi koncertdömping…
Fotók: Polgár Péter
