Csiga Sanyi a barátom volt. Persze nem az az állandóan egymás nyakában ülő, minden percben elválaszthatatlan, sülve-főve együtt iszogató bulibarát, inkább egy elmélyültebb kapcsolat. Bármikor folytattuk egymás mondatát, még akkor is, ha bizonyos részletkérdésekben nem értettünk egyet. Ismertük a másik gondolatát, észjárását, motivációit. Egy olyan megbízható munkatársat, stabil partnert, tisztánlátó, tehetséges embert tudhattam magam mellett, aki amellett, hogy igen jó fej volt, sosem csapott be, sosem fúrt meg, sosem nyúlt le, sosem hagyott ki, sosem hagyott a bajban, sosem maradt adósom. Igen, ezek nyilván mindenkinél banalitásoknak tűnnek, de a rock and rollban eltöltött évtizedek mérlege sajnos mindkettőnk számára az lett, hogy már az is nagyon-nagyon jó, ha két kezünkön meg tudjuk számolni a szakmában körülöttünk mozgó korrekt arcokat.
Persze, ő sem volt szent. Megvoltak a maga gyarlóságai, mint mindannyiunknak, porból lett halandó embereknek. Például a legendák ködébe vesző múltban a csajozás témájában bizony elég meredek helyzetek is születtek abban a felfokozott hangulatú fene nagy kavarodásban. Miként Sanyi fogalmazott mindig azzal a korszakkal kapcsolatban: „Annakidején mindannyian egy nagy család voltunk…”
Csak épp, másokkal ellentétben, ő sosem beszélt ki senkit se a háta mögött, sosem dobált sarat, főleg hátrafelé nem. Senkit sem beszélt ki utólag, senkit sem alázott meg a háta mögött. Pedig ő maga is kapott az élettől épp elég csalódást. Ha igazságtalanság érte, inkább nyelt egyet, de nem kezdett nyilvános csatározásba. Ha mások álltak elő hősködni, akár az ő munkáját kisajátítva, akár az egykori hódításait magukénak hazudva, csak csendesen mosolygott a bajsza alatt. Továbbá, ha voltak is az életében zűrös nőügyei, mert bizony kölyökkora óta aktívan udvarolt, mindig igyekezett a pásztorórákkal kapcsolatos dolgokat úgy alakítani, hogy lehetőleg senkit se bántson meg. Nagy volt a szíve, sok szoknya után futott, de legalább akkora volt a lelke is. Így az elmúlt szerelmek után vagy párhuzamos afférok közben is mindig odafigyelt, hogy a lehető legkevesebb sebet okozza. Rendesen ki is tűnt ezzel a mentalitásával a rockzenét elözönlő önző szívtiprók végtelen tengeréből…
Amennyire csak lehetett, Csiga Sanyi mindig diszkrét és gavallér volt. Egy, az óvilágból itt ragadt úriember, aki bár gyakran elcsábult, de aztán még a régi szeretőiért is érzett felelősséget. Olyan is megtörtént, hogy egy lezárt szerelmi történet után is utánanyúlt a hölgyikének, hogy segítse boldogulásában, hogy akár annak tudta nélkül is javítson a régi csaja sorsán. Nem városi legenda, nem utólagos glóriafarigcsálás. Teljesen biztos, hogy így történt. Mert engem hívott fel, hogy az ügyben a segítségem és a tanácsom kérje. Meg is lepődtem rendesen. Főleg, hogy a szóban forgó szorgos menyecskét akkor bizony már rég más kezelgette… (Nem, eszedbe se jusson! Még neked sem fogom kiadni. Ha Csiga Sanyi életében szinte mindvégig a háttérből segített, halkan és szerényen jótékonykodott, maradjon ez továbbra is így! Nekem teljesen mindegy, hogy elhiszed vagy sem. Épp elég, hogy azon a napon sokadjára is megtapasztalhattam a barátom rendkívül nagy szívét és példaértékű nagylelkűségét…)
Sanyi ugyanilyen békés csendességgel végezte a magyar rockzene, a valódi magyar rock valódi értékeinek feltárását és értéktárba mentését. Akár Munyóval, azaz Monostori Petivel a bootleg-gyűjtést és katalogizálást, akár Benkő Lacival a Rocktörténeti Intézet alapos előkészítését, akár másokkal mást. Nehogy felkészületlen kóklerek hordják szét a nemes örökséget. Nehogy a közénk furakodó idegenszívűek győzedelmeskedjenek, gátak nélkül és gátlástanul tovább folytatva a módszeres hazudozást, a múlt átfestését, a pártállami narratíva továbbélését. Így mindvégig, az utolsó napjaiban is dolgozott. Sokszor előredolgozott, ki tudja, mikor adódik alkalom valakinek segíteni, valamilyen örökséget a helyére tenni. Akár velem, akár a többiekkel, de non-stop intézte, szervezte a különböző klasszikus magyar együttesek katalógusainak feljavítását, a kiadott és kiadatlan anyagaikból szerkesztendő, minőségi archív sorozatok előkészítését. Pozitívan. Örökké nem eshet mentalitással.
Csiga Sanyi rendkívül sokat adott és szinte alig kapott vissza valamit. Az általa megszerzett és továbbadományozott felvételeken mások keresnek jó pénzeket, azok kiadásával és bemutatásával megint mások hősködnek. De még az általa írt és kivételesen a saját nevén szereplő dalszövegek után járó jogdíjakat is sajnálták tőle. Hiszen, bár 1982 óta nem volt és ma sincs olyan nap a Kárpát-medencében, hogy ne hangozna fel A zöld, a bíbor és a fekete valamelyik koncerten, előtte vagy utána, lejelenteni már nem igazán szeretik az érintett urak és elvtársak, a megélhetési zenészek és a nylonrockerek. Ezért aztán, miközben volt, hogy a szerény szerző filléres napi gondokkal küzdött, addig a rajta élősködőknek még fizetős kurvázásra is futotta a jófajta gázsikból, az olcsó kis groupie-k és az öltözőkben felszolgált ingyen pia után… Nem városi legenda, nem utólagos sárdobálás. Teljesen biztos, hogy így történt. Ott voltam, a saját szemmel láttam.
Persze Sanyi sem volt se hülye, se vak. Ő is látta, tudta ezeket. Fájt is neki. Főleg a kétszínűség, mikor éppen azok csapkodták a vállát és lapogatták a hátát, akik mind a trükkös lemezkiadással, mind az inkorrekten lepapírozott vagy teljesen feketén lefolytatott koncertezéssel okoztak neki súlyos bevételkiesést és egyéb konkrét károkat. De a barátom csendben tűrt. Maximum öt ember volt, akinek halkan elpanaszolta a helyzetét, csendesen, félrevonulva, maximum öt percig. Majd kihúzta magát, és arccal előre, már a következő projektjének terveit mesélte, hittel, a jövőbe vetett bizalommal, kivirultan, lelkesen.
Mivel tényleg hatalmas szíve volt, még a személyes sérelmeinél is nehezebben viselte, hogy a Balázs Fecóval, Benkő Lacival, Gidóval, Munyóval, Török Ádival és a többi zenészóriással, valamint valódi zenei szakértővel gondosan összerakott anyagait az ilyen-olyan hivatalokban előbb altatták, aztán fektették, végül okosban átjátszották a konkurenseinek. Azoknak a kétszínű árulóknak, akik ugyan szemből csókkal köszöntötték őt, meg erőteljes nyelvcsapkodással udvarolták körül, de közben azért ezerrel fúrták, illetve részben sajnos sikerrel le is nyúlták a projektjeit, majd züllesztették azokat a saját szintjükre. Ennek ellenére sem kezdett hőbörgésbe. Nyilvánosan sosem reagált. Senkiről se mondott rosszat, még azokról sem, akik sokhavi, sokévi munkáját tették tönkre, fúrták meg vagy nyúlták le… Bár fájt neki, de még ezekért sem szólt. Mindig azt mondta, hogy sebaj, nem ő a fontos, nem mi vagyunk fontosak, hanem az ügy. A magyar rockzene ügye. (Vagy a magyar repülés ügye.) Mert oly sokáig voltunk lenn…
Ezeket az alávaló húzásokat, hátba szúrásokat, hitvány árulásokat persze magam is nehezményeztem. Mert miként a zenei archívumok összefésülését, letisztázását, feljavítását közösen csináltunk, azonképpen a zenei örökségünk intézményrendszerének kiépítését is közösen dolgoztuk ki. Javarészt konkrét felkérésre, felkérésekre. Majd egymást bevonva a munkálatokba. Miként a Benkő Lacival kitalált és végigmenedzselt Magyar Rockklasszikusok bélyegsorozat tervezésekor is elsők között kértük ki Csiga véleményét, és így tovább, és így tovább. Aztán jöttek a nagy szétszóró munkásai, az ilyen-olyan klikkek dróton rángatott bábjai, a bennfentesek, a bértollnokok, a saját szemükben bölcsek, az önimádók, az indiszkrétek, a fontoskodók, a mindentudók, és amit csak lehetett elbarmoltak…
Az, hogy ennek a sok-sok lenyelt sérelemnek mennyi köze lehetett Sanyi betegségéhez, csak az Isten tudja. Mindenesetre Csiga Sanyi most már nem szenved többé. Sem tőlük, sem a betegségtől. A hagyatékát képző ideák pedig ugyanúgy dolgoznak tovább, miként az általa megírt dalszövegek is. Nem feltétlen az ő neve alatt, de megállíthatatlanul, mert szükségszerűek, így előbb vagy utóbb célba is fognak érni.
jozé 2023. 04. 02.
Rendhagyó rekviem egy rendkívüli rockerért – Csiga Sándor emlékére 2.
Akik nem ismerték őket közelebbről, illetve a magyar rockzene ügyéért végzett sok évtizedes mélyreható munkásságukat sem, azok számára elsőre talán meglepőnek tűnhet, de nem A zöld, a bíbor és a fekete volt Csiga Sanyi legnagyobb hozzájárulása a magyar rockzenei kultúra gazdagításához, ápolásához, továbbélésének biztosításához.
Hanem az, hogy 1992-ben bizony ő maga ajánlotta be Benkő Lacit a megfelelő helyen, hogy aztán az Omega aranyszívű legendája lehessen a Hungaroton lemezkiadó részlegének elnöke.
Egy kritikus pillanatban léptek közbe. Közösen gondolkodva, egy akarattal beleállva a konfliktus-helyzetbe, komoly felelősség-érzettel a kollégáik életműve iránt. Akkor, mikor a hanglemezgyári archívum szempontjából is gyors és felelős döntéseket kellett hozni, miközben az egykori munkatársak aknamunkája miatt elszivárgó művészek miatti kiesést is úgy kellett ellensúlyozni, hogy azért az előző évtizedek terméséből ne csak a silány tömegtermékek és gagyi válogatások öntsék el a piacot, hanem a valódi értékeket képviselő albumok is tartósan elérhetőek maradjanak.
Persze miként Sanyi, vagy mi, Laci sem volt tökéletes. A tűzoltás közben azért be-becsúszott néhány hiba is az ügymenetbe – például a Mini együttes nagylemezeinek cédésítése sajnos anyagi megfontolásból maradt el akkoriban-, de összességében mégis a lehető legjobb kézbe került a vezetés. Mert Benkő Laci irányításával sikerült átvészelni a kapzsi külföldi cégek felvásárlási szándékkal érkező rohamait. Illetve sikerült túlélnie a Bokros-csomag – és úgy általában, a sok évtizednyi, gazdasági értelemben is botrányosnak bizonyuló dilettáns kormányzás kártékony hatásai- okán éppen akkoriban kulmináló életszínvonal esést; majd összeomlást, így a drasztikus vásárlóerő gyengülést is. Abban a helyzetben a legtöbb ember simán bedobta volna a gyeplőt, de aki annyira szerelmes volt a magyar zenébe, mint ők, az állva maradt a posztján és végigcsinálta a roppant nehéz időket is.
A menetközben okozott sebeket pedig – mások mellett- szintén Csiga Sanyi igyekezett begyógyítani. Nem egy, és nem két hazai rockzenész köszönhet neki nagy-nagy béküléseket, mert hatalmas szívű békítőként, ha esélye adódott rá, néhány jó szóval mindig megágyazott annak, hogy az érintett művészek, egy későbbi találkozás alkalmával leülhessenek és átbeszélhessék a dolgaikat. E tekintetben keresztényebb volt a magukat hívőnek vallók többségénél, az életfogytig tartó békítő munkájával és jóakaratával mindannyiunk elé komolyan veendő példát állított. Sőt, állít jelenleg is. Aki ismeri a részleteket, tudja miféle hatalmas szolgálatot tett Csiga, hogy enyhítse az évtizedes feszültségeket.
Újságíróként, zenei újságíróként Sanyi szintén a jóindulatával tűnt ki. Nem csak azt tudta, mikor, hol, mi és legfőképpen miért történik, de ezek mellett még a legnagyobb bölcsességet is birtokolta, hogy mi az, amit NEM kell megírni. Nem szervilizmusból, nem érdekből, nem félelemből, mint oly sok zsoldon tartott bértollnok vagy feltűnési viszketegségben szenvedő nettó kártevő a magyarországi médiumokban, hanem mert adni, és újra csak adni akart ennek az országnak, az ország népének, nem pedig elvenni. Máig mesteremként tekintek rá például abban a tekintetben is, hogy egy-egy recenziónál nem azért nem kell túltolni a lemezkritikát, mert nem vagyunk eléggé őszinték és tökösek, hanem hogy ne vegyük el a srácok-lányok kedvét a folytatástól. Azt vallotta, hogy javításra kell ösztönözni a művészeket, nem pedig a feladásba és depresszióba taszítani azokat, akik képesek és hajlandók is az alkotásra, a magyar rockzenei kultúra felvirágoztatására. Ezért nem ütött vissza, még csak verbálisan sem, azoknak a szélhámosoknak és gazembereknek, akik lenyúlták a projektjeit és gátlástalanul beleültek az őt megillető – képletes- bársonyszékekbe. Halála napjáig hitt abban, hogy talán idővel megváltoznak az idegen tollakkal ékeskedő arcátlan személyek, talán a feladat komolysága, a magyar rock szent ügye jobb belátásra bírja a jobbára csak önző módon viselkedő állítólagos „kollégákat”. Hát Sanyi sosem ütött vissza, még az olyan hivatalos helyeken sem bántotta őket, ahol kikérték a véleményét, ahol nagy kárt tudott volna okozni a károkozóinak…
Csigában ahhoz is megvolt a kellő bölcsesség, hogy nem kell minden szaftos dolgot kiteregetni. Szemben az önnön fontosságuk illúzióját kergető szánalmas firkászokkal, blogírókkal és egyéb agyatlan kommenthuszárokkal. Sanyi sosem tépkedett fel öncélúan sebeket, mondjuk a saját bennfentességének a látszatát a világba kürtölendő. Csiga Sándort ugyanis más fából faragták. Ráadásul nem is szorult rá, hogy bennfenteskedjen, mert a bennfentesek között is bennfentes volt. A legbennfentesebbek egyike. Aki példás szerénységgel tette a dolgát, majd elégedetten mosolygott a bajsza alatt, ha valami összejött.
Hány, de hány olyan rendezvény zajlott, ahol voltak, akik csak néztek rá, hogy vajon mit keress itt, pedig alapvetően az egész neki volt köszönhető. Néha már maga az esemény háttere is, anyagi és/vagy politikai támogatás tekintetében. Gyakran az általa összebékített zenészek okán, hogy mégiscsak hajlandók legyenek egy színpadra állni a magyar rock nagy öregjei, egy-egy utolsó nagy megmozdulásra, pár napra félretéve évtizedek óta gondosan dédelgetett sérelmeiket.
Vagy az adott koncert, közönségtalálkozó, dedikálás, sajtótájékoztató apropójául szolgáló kiadvány okán, melyhez ő adott anyagot, ő szerzett szponzort. Vagy épp ő kutatta fel az eredeti szerzőket, előadókat, ha épp engedély kellett valamihez, csak épp vagy a munka volt büdös a kiadásban illetékes uraknak. Vagy pedig némelyek annyira fasírtba kerültek egymással, hogy szükség volt valakire közvetítőként, akivel még mindkét fél hajlandó szóba állni…
Csiga Sándor egy valódi szürke eminenciás volt, aki rengeteg dolgot elintézett, majd mikor valaminek beérett a termése, odébbállt és a következő elintézendő dologra koncentrált.
Szemben azokkal a szájhősökkel, akik nem tudják elég hangosan beleordítani a közösbe, hogy ők aztán mekkora nagy és fontos és megkerülhetetlen szürke eminenciások, de egyébként az üres dumánál sokkal többre nemigen futja tőlük. Vagy ha mégis, akkor is csak az idegen tollakkal ékeskedésben jeleskednek, a lenyúlt ötletek, témák, projektek hasznát és dicsőségét maximálisan kiszipolyozva, mások munkáin élősködve. Sanyi persze nagyon jó látta – időnként, szűk körben szellemesen kommentálta is- ezeket a tendenciákat, de sosem nyitott értelmetlen vitákat. Rendkívül jó humorú, kifinomult, intelligens ember volt. Elszenvedte a hülyéket. Miként az egoistákat és a feltűnési viszketegségben szenvedő hírnév-piócákat is. Mi több, engem és másokat is non-stop csitított, a negatív jelenségekre való rágörcsölés értelmetlenségét bizonygatva…
Végtelennek tűnő szerénységében még az sem derogált neki, hogy nézőként beüljön azokra a rendezvényekre, ahová őt elfelejtették meghívni, ami téma kapcsán elfelejtették megkérdezni. Annyira szerette a rockzenét (és a repülést), hogy szinte bármire hajlandó volt a számára szent ügy(ek) érdekében, így bárkihez, bármivel kapcsolatban nyitottan állt, ha úgy hozta a helyzet. Nem egyszer és nem kétszer hangzott el a pulpitusokról, a témában felkészületlen előadó vagy moderátor szájából elképesztő nagy baromság, amit ő sosem tett szóvá a helyszínen. Utólag, magánbeszélgetésekben, szűk baráti körben persze jókat röhögtünk a zöldségeken, de Sanyi sosem lopta volna el mások elől a showt, és nem akart okosabb lenni a főokosnál sem. Ezért is néztem fel rá. Sőt, titokban irigyeltem is kicsit, hogy nekem vajon miért esik oly nagyon nehezemre bizonyos dolgokat görcs nélkül megélni, amiket ő (látszólag) lazán elengedett… (Aztán, hogy a sok-sok lenyelt szemétség vajon mennyit ártott az egészségének, megint más tészta…)
Mivel Sanyi sajnos már nincs köztünk, így már nincs különösebb tétje sem annak, hogy egy, a hazai rockéletre igen jellemző példaként, lehulljon a lepel az úgynevezett Első nagylemez valóságos történetének néhány apró részletéről. A szakma komolyan vehető része nyilván évtizedek óta képben van a témával kapcsolatban. A mobilos kemény mag szintén tudta, tudja. Maximum az értelmesebbje nem hozta szóba, elkerülve a felesleges feszültséget az érintettek között. Már csak azért is, mert Sanyi mindig, mindenkit lebeszélt arról, hogy a vélt-, vagy valós sérelmeit felhánytorgassa…
Történt pedig, hogy 1978-ban az elvtársak nagylemezt ígértek a P. Mobilnak, méghozzá a Láng Művelődési Házban tartott koncertjük rádiófelvételének szerkesztett anyagából. A felvétel el is készült, az ígéret pedig szokás szerint átverésnek bizonyult. Két dal menekült csak meg, melyek 1979-ben kislemezen láttak napvilágot. Majd a vikidálos P. Mobil koncertlemezének ügye az illetékesek részéről végleg feledésbe merült.
Telt-múlt az idő. Miközben a híres-hírhedt elvtársak, műsorvezetők, lemezlovasok, botcsinálta márkamenedzserek sem tétlenkedtek, hanem lelkes szakmai sportként módszeresen széplopták a rádió archívumát. Mi több, néhány zenész kolléga is beszállt, a csak és kizárólag az egyenlőbbek számára elérhető, zártkörű szedd magad akcióba…
Máig „nem tudni” – épp csak annyira, mint amennyire a „Kotró” becenevű Radics-gitárról sem lehetett tudni-, hogy kiknél és hol vannak az „eltűnt” Piramis-, Taurus-, Syrius-, Kugli- és egyéb felvételek eredeti szalagjai. Mindenesetre a módszerváltás után egy-két évvel már mindannyian tudtuk, hogy résen kell lenni, mert ha nem figyelünk, akkor teszem azt, a luxemburgi feketepiac elérése biztosan nem fog majd játszani a mi kis hungarian büdzséinkből…
„Természetesen” a P. Mobil koncertfelvételeket is kilopta valaki. Pontosabban legalább hárman csenték ki hosszabb-rövidebb időre a rádió által rögzített Mobil demókat és koncerteket. Csak szerencsére volt köztük olyan, a betyárbecsületet ismerő és alkalmazó ismerős arc is, aki az otthoni átjátszás után visszarakta azokat a maguk helyére. Ez azért biztos, mert például az 1978-as P. Mobil-Apostol koncert, a rockerek számára értékesebb részéből speciel már a ’90-es évek közepén is háromféle forrás terjedt a zártkörű, pénzért-másolós, szalagos hifisták között. Aztán egyik, vagy másik néha-néha kimásolódott kompakt magnókazettára is, hogy a csóróbbak is kedélyesen lehúzhassák egymást… (Majd jött a CD-korszak, vele azok a kretének, akik nem elég, hogy egy-egy hazai bootlegért pénzt adtak az ilyesmikről elhíresült, hírhedt szélhámosoknak, majd nem szégyellték azokat az adott zenész orra alá is dugni, autogramgyűjtés céljával… Lett ám móka, kacagás. Máig nem értem, hogy ha tanúk is vannak, a bizonyítékot is megtartotta az érintett művész, miért nem lett már rég jogi következménye az ilyenfajta alávaló árusítgatásnak? Tippem persze van, de arra még csak gondolni sem mernék…)
Mindenkinek ott volt és van a polcán a bootleg CD-sor, akit valaha komolyabban is érdekelt a téma.
Mindenesetre, mikor az adott szalagpáros ismét – minimum negyedszerre- kikerült a Bródy Sándor utcából, akkor Csiga Sanyi a tettek mezejére lépett, és nem csak, hogy megszerezte azokat, de a P. Mobil koncert anyagát gyorsan át is adta Lórinak. A bedigitalizált szalagból elsőként egy maxi CD született, 1996-ban, a Honfoglalás szvit szerkesztett verziójával. Majd az eredeti felvételhez képest húsz éves késéssel, 1998-ban elkészült a hőn áhított koncertalbum is, jobb később, mint soha alapon, Az „Első” nagylemez ’78 címmel, szintén CD, illetve audiókazetta formátumban.
Aztán pedig a Honfoglalás film 2002-es VHS és DVD-kiadásainak CD-mellékletére ismét felkerült a címadó szvit ’78-as felvétele. Mindez nem lett volna, ha nincs Csiga Sanyi. És itt tessék szépen egy percre megállni és alaposan a helyére tenni a fejekben az információt! Mi több, aki eddig esetleg nem tudta, akár még most utólag is elmormolhat egy hálaimát Csiga Sándor elhivatott és önzetlen élelmességéért, csendesen mosolyogva, a bajsza alatt…
(Tényleg hagyj magadnak időt arra, hogy feldolgozd ezt az információt! A magyar rock valódi történetének egy apró, de annál fontosabb igazság-morzsácskáját. Mintaként. Nagyjából így történt minden más is, ami részleteket persze nem kötnek az orrodra, miközben ezerrel tolják a porhintést.)
És még mielőtt bárki is elhamarkodottan pálcát törne felette, hogy persze erkölcsileg nyilván nem volt teljesen makulátlan az ügymenet, az azért gondoljon arra is egy pillanatra, hogy lehet, sőt nagyon valószínű, hogy ez esetben a jó Csiga a legutolsó lehetőséget kapta el. Mert bár nem ő emelte el és csempészte ki az anyagot, de a kiváló helyzetfelismerésével és az azokat megerősítő kapcsolatai által megértette, hogy most vagy soha, nincs tovább. Ugyanis, mint oly sok minden másban, ebben is igaza volt. Mert, amik egy picivel később kerültek ki az archívumból, azokat a szalagokat már senki sem tette vissza… Mert a Piszkos Fredéktől eltérő, a betyárbecsületet hírből sem ismerő alakok, másfajta mentalitású emberek is hozták-vitték a hazai kultúra pótolhatatlan kincseit a spontán privatizáció éveiben, az állítólag felelős személyek hatékony félrenézése mellett…
Mert ezernyi dolog már nincs meg a rádióban. Akik meg a sötét ügymenetek eredményeképpen ténylegesen ülnek a szalagokon, letagadják a holnapi napot is… Lásd az 1964-es első Omega rádiófelvételek esetét Tóth Marival… Akarom mondani, illetve dehogy akarom… Lásd a betiltott, letiltott, sosem „zésített” Kugli rádiófelvételeket, mely egy állítólag vicces diszkzsoké lakásában porosodik, ha még nem került törlésre… Vagy lásd a hiányzó Piramis koncertszalagok esetét az indokolatlanul népszerű reggeli rádiós megmondóemberrel. Aki vélhetően hamarosan a sírba is magával viszi majd a holmit, maximum ezúttal nem reklámszatyorban… Mert a zenéhez talán kevésbé konyító örökösök vélhetően majd szívlapáttal fogják a szalagokat a gang előtti konténerbe ganézni, mikor nemsokára eljön az ideje az örökhagyó „lomjai” közötti, számukra is értelmezhető értékek utáni kutakodásnak…
Szóval Sanyi megmentette, és milyen jó, hogy megmentette, a lemezre szánt rádiófelvételt. Amiből bár az első pár körben csak CD lett, de Csigának hála, végül mégiscsak megjelent a régóta áhított, beígért P. Mobil koncertlemez, a hőskorszakbeli műsor autentikus anyagával. Persze közben kifelé meg ezerrel ment a ködösítés, a „műfejes” duma, amin a stáb, az úgynevezett „gépház”, még sok évvel később is jókat röhögött. Persze csak „a Főni” háta mögött, nehogy berágjon az öreg.
További érdekes adat, hogy a hazai munkás viszonyainkra igen jellemző módon sokan voltak, vannak, akik kritikátlanul átvették azt a sületlenséget. Nem kevesen hozzá nem értésből. Aztán volt, aki messzemenőkig képben volt, csak fedezni kívánta a srácokat. És persze olyan is volt, aki dörgölőzés gyanánt vagy simán elvtelen szervilizmusból. Pedig még egyes korabeli roadok is röhögve mesélték a sztorit, miként az egykori zenekari tagok is cáfolták a műfejes vetítést, az sajnos mégis bekerült „komoly” cikkekbe, könyvekbe és a közpénzkarcsúsító még komolyabb tanulmányokba. Így válik a világban igazsággá a jópofa melléduma. Hát, így élünk mink…
Mikor 2009 szeptemberében Lóránt felhívott, hogy a segítségem kérje a későbbi Nagy P. sorozat (leánykori nevén: Grand Selection) anyagának összeállításához, elsőként Az „Első” nagylemez ’78 újrakiadásához kért tanácsot, hogy soroljam fel, milyen bónuszokat javaslok. Mivel a Főnök sem akkor, sem később nem osztotta meg velem a koncertfelvétel valódi eredetét, hát én sem mondtam el neki, sem akkor, sem később, hogy tudom. Épp csak a legilletékesebbtől…
Mindenesetre, mikor Lóri vázolta, hogy a Rockinform magazint akkoriban tulajdonló RNR Media és Artmedia kiadóknál milyen hanghordozók terjesztésére van lehetőség, és nagyjából mikkel, milyen kiadványokkal tervezi a nagyszabású sorozat beindítását, akkor igen hamar beugrott a megoldás. Az a bizonyos, a gyűjteményembe háromféle forrásból is beesett két dalfelvétel, melyet biztosan ugyanaz a felállás készített, mint amelyik a Láng Művelődési házban rögzített koncerten hallható. Mareczky Totó játéka egyértelműen felismerhető, a többiek személye pedig sosem képezte vita tárgyát.
Volt tehát egy forrás „nulladik kislemez” „kiadatlan 1977” címkével. Aztán egy másik „demo 1978”, valamint egy harmadik „próbaterem/hangbeállás ’78” felirattal is. Végül az elsőből készült 2009-ben Az „Első” nagylemez ’78 CD újrakiadása. Úgy, hogy Schuster Lórántot is beleértve, mindenki bizonytalan volt a frankó adatban, így aztán végül nem az került a dalok mellé zárójelben, hogy „hangbeállás”, hanem hogy „demó”. Néhány évvel később Totó rakta helyre a dolgot, egy hosszabb turnébuszos utazás közben…
Tehát a Csiga által megszerzett és átadott anyagból, illetve annak kiegészítéséből lett a Nagy P. sorozat első CD-je. Miként a kettőnk által ingyen és lelkesedésből adományozott anyagból lett volna 2010 húsvétján a „Vikidál-évek” című gyűjteményes válogatás első korongja is. Mint ma már tudjuk, az ex-tagok sajnos sikerrel fúrták meg a sorozatot. A Rockinform és a gyűjteményes válogatások akkori kiadója pedig hamar szerződést is bontott a „problémás” Mobillal. Mindenki dühöngött, szentségelt, átkozódott, bosszúért lihegett, csak azért is megoldást keresett, én magam is. Kivéve Csigát. Sanyi ugyanis azt mondta, hogy nem lehet mindig győzni, ráadásul valahol nekik, az egykori tagoknak is van kevéske igazságuk, de nyugi, az idő majd mindent letisztáz…
Csiga azon sem akadt ki különösebben, hogy az eredeti kiadás után még az első újrakiadásra sem sikerült egy olyan borítófotót találni, melyen a CD-n ténylegesen hallható zenekari felállás látható. Pedig többször is jeleztük a Főnöknek, hogy mennyire nem elegáns az a megoldás. A dobosokkal szemben is sértő, a közönség számára is megtévesztő. Sanyi megint csak csitította a kedélyeket. Nem feltétlen azért, mert belül nem bosszantották a fejlemények – mert bizony szűk körben többször is szóvá tette-, hanem sokkal inkább azért, hogy az úgymond „okvetetlenkedés” ne legyen, ne lehessen később akadálya a számára nagyon fontos további projekteknek, kiadványoknak.
Tette mindezt úgy, hogy egyik CD kiadáson sem szerepel a neve, még csak a köszönőlistában sem. Pedig, ha ő nem szerzi meg, és nem adja át a zenekar részére, a benne lobogó elhivatottságból és jófejségből, akkor nincs Első nagylemez. Vagy ha van is, de sokkal rosszabb minőségben. Vélhetően az ezerszer átmásolt, de közkézen forgó, gyenge minőségű bootleg-változat került volna a hivatalos P. Mobil kiadásokra… Volt már ilyenre példa kishazánkban.
Mindez igaz Az első nagylemez -1978- című P. Mobil koncertalbum, harmadik, 2018-as dupla LP kiadására is. Azon sem szerepel Csiga Sándor neve. Abból sem kapott tiszteletpéldányt. Pedig a Lórántra csimpaszkodó szerencsevadászok közül jóformán mindenki keresett a kiadványokon, nem is keveset, csak épp Sanyi nem, aki az egészet lehetővé tette… Magyarország, én így szeretlek! Vagy mégsem?
Mint a korszakra és a színtérre egyaránt igen jellemző példa, mindenkinek érdemes egyszer egy üres órájában alaposabban is elméláznia rajta. Ugyanis nem elég a csúfság, ami a Rockinformos kiadások megfúrása kapcsán történt, öt évre rá mégiscsak újrakezdődött a Nagy P. sorozat. Legalábbis nevében, mert azt a hibáktól hemzsegő gagyizást, ami a már eleve kiherélt újabb változatokat kísérte, nem lehetett kibírni sírás vagy röhögés nélkül. A Mobilhoz méltatlan átalakításokat a magam részéről leginkább Az ördögűző: A kezdet című film újraforgatott verziójához tudnám hasonlítani, legalábbis azoknak, akik ismerik az eredeti Ördögűző: Dominium verziót, illetve az 1973-as első filmet, azok minden erényével együtt. És messze nem csak arról van szó, hogy lecserélték a barna doktornőt egy szöszire, hanem, hogy a rendszer, a mondanivaló, a hitelesség, a kontinuitás és a lélek is elveszett menetközben, a mammon mindenáron való elvtelen hajszolása közben…
Csiga persze más példával, szokás szerint jóval tömörebben fejezte ki csalódottságát, mely szellemes hasonlat azonban nem tűr nyomdafestéket. Hangulatában mindenesetre arra a bizonyos, nem menő kupleráj esete a kicserélt bútorokkal poénra hajaz… Persze nincs új a Nap alatt. William Peter Blatty, az 1973-as eredeti Ördögűző szerzője és forgatókönyvírója is keserűsen nyilatkozott gondos és alapos munkájának utólagos összebarmolásáról, miszerint az Ördögűző: A kezdet megtekintése volt élete „legmegalázóbb szakmai tapasztalata”. Hát így élünk mink…
Ismét szeretném sokszorosan aláhúzni, hogy ez csak egy példa, egy jellemző példa. Egy, a sok egyéb hasonló közül, ahol Sanyi volt oly kedves és alázatos, hogy hagyta magát kihasználni. Azért ezt választottam, mert ez a sztori a szakmai körökben évek, évtizedek óta nyílt tikok. Tehát nincs rajta különösebben mit bizonygatni, főleg, hogy a jó Csiga az aznapi ikerkoncert másik részét is megőrizte az utókornak. Azt a felét, amit eddig még senki sem keresett…
Tehát még egyszer, harmadszor: az előző pár bekezdés nem a P. Mobilról szól, hanem sokkal inkább egy egyfajta, itthonra sajnos nagyon is jellemző és egyre inkább elburjánzó kiadási gyakorlatról. Amit minden érintett másképp élt meg és dolgozott fel magában. Csiga Sanyi úgy, hogy szerényen félrehúzódott. Úgy tűnt, hogy bőven elég neki a tudat, hogy sokakon segíthetett. Még akkor is, amikor körülötte megint mások, sokan mások, anyáztak ugyanazért a méltánytalanságért. Mindez újra és újra, ciklikusan ismétlődve. A szolgák lopnak és lopakodnak… Sosem lesz vége jeligére, a kiadóba.
Magam sem megrovásból említettem, hiszen én magam legalább annyiszor voltam jó szándékú és maximálisan kihasznált balek, mint ő. Ha nem kétszer annyiszor. Mi több, egyéb hasonló ügyekben is húztuk már közösen a rövidebbet. Kiadványok tucatjaival kapcsolatban lehetne hasonlókat mesélni, csak azok még annyira sincsenek a köztudatban, mint az úgynevezett „első nagylemez”… És most már valószínűleg soha nem is lesznek. A győztesek majd szépen megírják a maguk hamis kis történelmét, ahogy az ebben az ördögi világban lenni szokott. Mi meg majd morgunk hozzá, vagy bosszankodunk, vagy iszunk, vagy csak tojunk az egészre.
Végül úgyis elfogyunk, végül úgyis elveszti mindez a fontosságát. Végül mindenki megy Sanyi után, aztán majd magyarázhatja modorosan, főlényesen, magabiztosan a bizonyítványát Jézus trónja előtt. Például arról, hogy miért is árulta el az állítólagos barátját, bajtársát és jótevőjét… Mondjuk talán mammonért és egyéb, gyorsan elillanó világi hiábavalóságokért?
Mert a lényeg mégiscsak az marad, hogy Csiga Sanyit mindenki szerette. Még azok is, akik maximálisan kihasználták. Mert csendes mosollyal tűrt, mert halk szavú volt. Mert megfontolt volt, mert békés volt. Mert nem ütött vissza, mert odatartotta a másik orcáját is. Mert bizony, míg élt, sokat nyelt. Mégsem borogatta a biliket. Még akkor sem, ha nagyon rosszul járt. Most meg már végképp nem valószínű, hogy lesz olyan szemtanú, aki utólag hitelesítené Csiga Sándor munkáit, közreműködéseit, jótéteményeit. Ugyanis, ha életében nem álltak ki mellette, most már miért is állnának bele a különféle kétes dolgokkal kapcsolatos zavaros ügyek tisztázásába… Főleg olyan arcokkal szemben, akiktől még további koncokat, potyákat, morzsákat remélnek arra a még hátralévő néhány évre, hónapra, napra, órácskára…
Egyébként ugyanez a metódus ismétlődött újra és újra a rockélet egyéb más területein is. Sőt, vélhetően a repüléssel kapcsolatos dolgaival sem járt sokkal jobban, csak azok ugye kívül esnek az érdeklődésemen, meg nem is voltam jelen. Így, ha meg is hallgattam néha Sanyit, nem mélyedtem el a témában. Ma már bánom. Lehet olyankor is jobban oda kellett volna figyelni rá. Mert aki a zenében ennyire penge és áldozatkész volt, nyilván a repüléssel vagy a politikai kampányokkal kapcsolatban is tudott hasznos és fontos dolgokat mondani.
De például az érzelmileg őt is, engem is erősen érintő Bencsik-emléktábla ügyét az elejétől fogva figyelemmel kísértem. Amit ő és Munyó, a P. Mobil Archívum összeállítója és gondozója találtak ki, majd ketten jártak ki. Ugyan végig drukkoltam nekik, de nem tudtam érdemben besegíteni, mert ez esetben nekik volt meg a projekt véghezviteléhez szükséges kapcsolatrendszerük. Az elején persze, amint kiszivárgott a hír, hogy mire készülnek, beindult a szokásos köhögés, a rosszindulatú megjegyzések, az önzetlen kettős gúnyos kiröhögése, irányított kiröhögtetése. Majd, mikor sikerült a falra erősíteni a névtáblát és már csak az ünnepélyes leleplezés maradt hátra, egymást taposva kerültek elő az ordító arcok, (akiknek semmi se fáj,) hogy lám, itt vannak ők, a nagyok és fontosak, akik milyen nagyot tettek és mekkora nagy részük van ebben a csodás kezdeményezésben.
Munyó dühöngött, jobbra-balra telefonált a feszültségét kiadandó, én is morogtam kicsit magamban, mások is nehezteltek. Egyetlen kivételként ismét Csiga maradt nyugodt. Aki erősen csitított mindenkit, hogy nem baj, ha sokan ráépülnek a rendezvényre, mind a meghívott vendégek, mind a hívatlan jólértesültek közül, az a lényeg, hogy ilyen sokaknak fontos Samuka emléke. Örvendezzünk ennek a tények! Mi meg úgyis tudjuk, hogy ki mit ér, ki mit dumált, ki mit ígért… Mert míg a sikernek sok gazdája van, addig a kudarcnak és a kárnak persze egy sincs.
Szóval, vélhetően sokadjára is megismétli majd magát a történelem. Vagyis, a Csiga-Munyó páros által kezdeményezett, az ország bootleg-gyűjteményeinek a színe-javát egyesítő TTT Nemzeti Beat-, Pop- és Rock Archívum, valamint a Bencsik-emléktábla avatáson elindult Rocktörténeti Intézet esetében is az lesz majd, hogy ha beérik Benkő Laci, Gidó, Török Ádi, és persze Csigáék, valamint a többi kiválóság áldozatos munkájának a gyümölcse, akkor majd ismét egymást fogják taposni azok, akik hirtelen felfedezik magukban, hogy már évek óta támogatták az ügyet. Míg, ha kudarcot vallunk, mert végül mégiscsak sikerül a magyar rock ellenségeinek aknamunkája, akkor meg majd ott állunk páran, magányosan, a halottaink emlékével… A megfúrt projektek képzeletbeli csarnokában szomorodva.
Mindenesetre Csiga Sanyi és Benkő Laci az utolsó négy-öt évükben ismét aktívan együtt dolgoztak, amit még a 2020-as első karantén-időszak is csak részlegesen tudott visszafogni. Ugyanis, az egyesített rockarchívum közgyűjteménnyé tétele, valamint az elmaradt road-nyugdíjaktól a rádiós kvóták sávosításáig átfogó rendezést kínáló Rocktörténeti Intézet, mint csúcsintézmény, mindkettőjüknek kiemelt fontosságú szívügye volt. Így, mikor 2017-ben egyesítettük az éppen futó különböző rockzenei projekteket, Benkő Laci, Csiga Sanyi és Munyó megkértek, hogy kezdjem el a találkozók szervezését, amit Papp Gyula is a legelejétől fogva támogatott. Mert Csiga mindenkit végigjárt vagy végigtelefonált, hogy most a közös ügyről van szól. Hát, lehetőleg ne kezdjenek bele az öregeink, a példaképeink az ötvenéves sérelmek, például lenyúlt csajok miatt megromlott, majd az évtizedek alatt elmérgesedett rossz viszonyok felemlegetésébe.
Majd Balázs Fecó, Gidó és Török Ádám kiegészítő projektjeivel és témánként kifejtett szaktanácsaival sorra felkértük a valódi rockszakma valódi nagyjait, hogy fejtsék ki a nézeteiket, osszák meg a közösséggel a meglátásaikat, igényeiket, kéréseiket, kérvényeiket. A Kossuth-díjasok pedig többször is felemelték a telefont, mert nekik bármikor felvették az öltönyösök, a legmagasabb polcokon is…
2017 őszétől több, mint 500 (igen, ötszáz) munkaebédet és munkavacsorát bonyolítottak, bonyolítottunk le, melynek túlnyomó részén jelen voltak a magyar rockzene jövőjéért és a múlt archív felvételeiért aggódó főkolomposok. Sanyi ezekben az időkben is például szolgált. Amire ismét nagy szükség volt. Mivel az éppen soron következő művészek tartózkodási helyéhez és igényeihez igazodtunk, hát sok esetben exkluzív budai luxuséttermekben valósultak meg a találkozók. Majd értelemszerűen igen gyakran tetemes számlaösszegek keletkeztek az ilyen rock meetingek végére. Meg persze olyan megbeszélés is akadt, hogy a muzsikus lelkek szép sorban elszivárogtak, így a végére nekünk, a zárásig ottmaradtaknak kellett a cechet állnunk. Csiga és Munyó pedig fizettek, mint a katonatiszt. Egyikük sem tette soha szóvá. Pedig mindenki nyugodtan elhiheti, hogy nem akciós sajtburger-menükről volt szó…
(A teljes igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a legbelső kör, a főszervezők, akik a legtöbb ötletet a közösbe adták, a legfontosabb beadványok megfogalmazói végig nagyon korrekten viselkedtek egymással. Egyszer például, egy hasonló nagy zabálást követő, laza, kávézós, teázós, mártogatós tortilla chipszes munkaebéden Gidó hirtelen megállt, rám meredt, majd rákérdezett, hogy „Te, ’Hozéfelíciánó’ barátom, figyelj már, azt a múltkori rengeteg sok kaját végül ki fizette?” „Hát mi.” – vontam meg a vállam. „Mégis, ki fizette volna?” – kérdeztem vissza, majd elröhögtem magam. Attila erre azonnal elővett egy komolyabb összeget és kérdezés nélkül a bőrdzsekim zsebébe nyomta. Majd az aznapi „diétás munkacsipegetést” mindhármunknak Benkő Laci állta. Hasonló módon Csigát is kompenzálták a nagyok, mert azért persze messze nem mindenki volt élősködő a tárgyalópartnereink közül. Csak épp azok, akik máskor, máshol, másban is mindig hasonlóképpen járnak el… Azok, akik nem álltak ki a fényre Csiga mellé, hanem kivárásra játszottak és játszanak ma is. Aki a győztesek mellé sompolyog, annak van igaza?)
Sok minden másért is lett volna bosszankodni való, de Csiga mindvégig megőrizte a béketűrését. Például sok általunk, vagy egyenesen éppen általa megkeresett művész húzta-halasztotta a végtelenségig a személyes találkozót, illetve eszmecserét, akikről úgy gondoltuk, hogy a véleménye és tapasztalata megkerülhetetlen a hazai rockzenét érintő ügyek tartós rendezésében. Mások az elejétől fogva sunnyogtak, vagy egyenesen rohantak be a hivatalokba árulkodni, áskálódni, információt szerezni. Sanyi soha egyikükről sem mondott rosszat, pedig hamar visszajutottak hozzá a hírek. Mondjuk a pozícióikat féltő alakok alakoskodásáról és aknamunkájáról. Inkább azt javasolta, hogy ha a hegy nem jön, akkor menjünk mi a hegyhez… Úgy is lett. Koncertek előtt-után, az öltözőkben és a backstage-ekben nyomtuk az érintettek vagy a menedzsereik kezébe a munkaanyagok vázlatait. Nyíltan, tisztán, mindenki előtt felváltan, hogy min dolgozunk, mire készülünk.
Budapesti és vidéki helyszínen is megosztottuk azokkal a kiválóságokkal – a többiek véleménye által lassan érlelt javaslatcsomagot-, akikről azok szólnak, és akik érdekében készültek. Aztán, akikkel korábban már voltunk ilyen-olyan munkakapcsolatban, azok e-mailben kaptak témavázlatokat. Sokakkal pedig turné közben, egy-egy véletlen vagy nem is annyira véletlen találkozás alkalmával, a benzinkúton osztottuk meg, mi készül. Mások a menedzserükön vagy a rajongói klubjuk vezetői által értesültek. Bármennyi extra erőfeszítést is követelt ez a rengeteg pluszmunka és utazás a keménymagtól, Sanyi mindig azt mondta, hogy nem kell betojni, ez egy ilyen közeg, a zenészek többnyire nehéz emberek, így kell őket elfogadni, így kell őket szolgálni. Ezt kell alapállásként elfogadni és akkor meglátjuk, már nincs is miért hőbörögni.
Csiga Sanyi még akkor sem vesztette el a béketűrését, mikor néhányan elkezdték egy az egyben plagizálni az anyagainkat. Pedig még olyan szélhámos is akadt, aki nem elég, hogy módszeresen bemásolta a saját dolgozatába a nem sokkal korábban Benkő, Csiga és Gidó által felvetett megoldási javaslatokat -melyeket én magam jegyeztem le frissiben a vendéglőasztalon, majd küldtem el e-mailben egy közös ismerősünknek-, hanem utólag még könyvbe(!) is szerkesztette az általunk bedobott, illetve gyűjtött ötleteket, a magyar rockzene helyzetének tartós rendezése témájában. Inkább nem idézném, mik hangzottak el az illető jómunkásemberrel kapcsolatban, valószínűleg csak kevesek fantáziája elég színes ahhoz, hogy elképzelje az első elképedést követő reakciókat. Kivéve Csigát, aki persze szintén bosszús volt, de egy-két rá jellemző humoros, szellemes megjegyzés után visszafogta magát.
Megint mások pedig a 2018-as, 2019-es minisztériumi levelezésünkből ollóztak ki részeket, majd írták át a saját kis kedvenceikre. Ezzel talán érdemben is megtámogatva az elvtelen törtetést. Talán ezért is kerültek végül telhetetlen kisgömböcök a kiskirályságok élére. Mondjuk az íróasztalhoz és ranghoz nem feltétlen jár ész is, de ez már legyen azok problémája, akik polcra tették az öszvér anyagokkal házaló pitiáner percemberkéket. Csiga ez esetben is leintette az amúgy jogosan haragvókat. Mikor a legmagasabbra hágott a felháborodás, azzal az életre szóló jó tanáccsal bontott asztalt, majd engedett minket haza, hogy bárhogy is lesz, ők is itt fognak maradni még egy ideig, miként mi is. Igen, igazunk van, de ez önmagában semmin sem változtat. Ismét viharok tépik mezőnek virágát, de élni csak velük lehet.
Tehát, meg kell tanulnunk a sokféle sérelem mellett, azok ellenére is elfogadni egymás létezését. Mert ez is egy adottság, amin nem tudunk változtatni. Miként a művészlélek rendhagyó működése is az. Sanyi azzal érvelt, hogy az a személy, aki a mi hátunkon mászott fel, majd kapart ki magának pozíciókat, az akkor sem fogja feladni a bevételeit, nárcizmusát, hírnevét és kisebb-nagyobb tekintélyét, ha kiderül a turpisság. Az ilyenek akkor sem fognak leállni a kavarással, ha végre jogilag is beindul az RTI, mint kiemelt fontosságú állami intézmény. Igaza volt.
Miután lecsitította az indulatokat, továbbra is mindig arra koncentrált, mikor majd a megfelelő infrastruktúrával a háta mögött végre ő maga is elkezdhet -nagyban is- adni ennek az országnak és ennek a népnek. Mert Csiga Sanyi sokkal inkább adni akart, mint elvenni.
Ezt a fejezetet is 2022. 04. 13-án küldtem körbe, majd szintén alaposan megcsonkítva, 19-én zártam le. Most, hogy letelt a gyászév, úgy éreztük már nincs miért tovább dobozban tartani.
Folytatjuk!
Fotó: Teleki Josefina Tímea Blanka / TTT Nemzeti Rockarchívum
